Népesség a változó időben
Népesség a változó időben
A Büki nemzetség birtokolta középkori faluról természetesen nem rendelkezünk statisztikai adatokkal. A valószínűleg a honfoglalókkal érkezett Bükiek szerteágazó nemzetsége és szolgálóik lakták a falut a XV. században is, amikor már mindhárom ma ismert falurész kialakult.
A XVI. századtól vannak már számszerű adataink. Az előző fejezetben ismertettünk néhány, az 1549. évi rovásadó-összeírásban szereplő adatot. Az összeírás az egytelkes nemesek számát nem tudatja, Mankóbükön nem is tud ilyenekről. A név szerint szereplő négy mankóbüki birtokos össze-sen tíz portát, nyolc zsellért, két urasági szolgálatban álló és egy „egyéb” személyt, továbbá egy urasági majort tudhatott magáénak. Egy portára nem egészen három (2,8) családfőt, egy családra 5,5 főt, a majorságra két alkalmazott családot számítva – bizonyára igen viszonylagos pontossággal – 165 lakost tételezhetünk fel. Ha ehhez hozzáadjuk a négy birtokost a családjával, akkor körülbelül 187 lakosa lehetett 1549-ben Mankó-(Alsó-) büknek. Egyházas-és Viszlóbüknek külön-külön ennél valószínűleg kevesebb.
Az első, e számításnál megbízhatóbb népességszámot a győri püspökség locsmándi főesperességében végrehajtott 1697. évi canonica visitatio jegyzőkönyve tartalmazza. Eszerint akkor – túl a török kor megtizedelő, ugyan-akkor sok menekülőt e vidékre kényszerítő másfél századán – Alsóbükön 313-an (64 katolikus, 249 evangélikus), Felsőbükön 223-an (110 katolikus, 113 evangélikus), Középbükön 181-en (56 katolikus, 125 evangélikus) laktak. A három Büknek összesen 717 lakója volt, ebből 230 katolikus és 487 evangélikus. A katolikus többség 1804-re állt helyre, s azután még növekedett. Az 1804-es létszám 618 katolikust, 525 evangélikust és 49 zsidót összegez.
A Függelékben (VIII.) több kimutatást közlünk a II. József által elrendelt első magyarországi népszámlálástól a jelenkorig tartó időkig. Ezekből kiderül például, hogy a lélekszám a múlt század második feléig mindhárom faluban egyenletesen növekedett. Az akkor elkezdődött hullámzások a Bük gazdasági helyzetében bekövetkező jelentős változásokkal állnak összefüggésben (a cukorgyár beindulása, megszűnése, téeszszervezés, gyógyfürdő).
Nemzetiségi tekintetben a falu tisztán magyar jellege első ízben a kora újkor már említett bevándorlásai folytán kérdőjeleződött meg; ezekre azonban néhány nemzedék múltán már csak a számos horvát és német családnév emlékeztetett. Az 1880-as népszámlálás azonban nagyszámú idegen – összesen 240 délszláv és 305 német – nemzetiségű büki lakost regisztrált, ami nyilvánvalóan a meginduló cukorgyár hirtelen munkaerőigényével, az emiatt bekövetkezett migrációval magyarázható. Tíz évvel később ezek a számok már száz alá, utóbb pedig még alább csökkennek. A legújabb adatok fényében már kifejezetten meglepő, hogy az 1998. évi helyhatósági vá-lasztások nyomán német kisebbségi önkormányzat alakult Bükön. (Ugyanekkor cigány és horvát kisebbségi önkormányzat megalakítását is kezdeményezték, de ezeket nem támogatta elegendő szavazat.)
A cigányok büki jelenlétéről először Sopron vármegye nemesi közgyűlésének 1751. évi irataiban olvashatunk. A vármegye főszolgabírója beszámol arról, hogy Nagy Lajos, a felsőbüki kastély ura vasvillával és durungokkal fölfegyverzett – tömördi és büki – embereivel megverette a cigányokat, a falu „Gyöpjéről” elhajtatta lovaikat, továbbá fölásatta azt az utat, amelyen Czompó Sándor úr „már sok Esztendőktől fogva hordatta Tégláját” a felsőbüki faluvégi „Darab Gyöp”-ön lévő „Téglakemencéjétül”. A cigányok Czompó szolgálatában álltak, föltételezhetjük, hogy ők gyártották uruknak a téglát. Nagy Lajos embereihez (jobbágyok, a kastélybeli gazda, hajdú, „jager”, azaz vadász) utóbb számos nemes és agilis csatlakozott. Czompó hasztalan intette a nemesség céhmesterét a békességre. A népnek meg azt mondta: ha bajuk van a földosztállyal vagy a legelővel, annak törvényes orvoslására maga is készen áll; amúgy meg menjenek haza. A főszolgabíró – beszámolója szerint – próbálta Nagy Lajost mérsékelni, ám ez közölte, hogy a cigányokat és a zsidókat természeténél fogva nem szenvedheti, nem tűri meg őket a falu közös területein, így az utcán sem.
Egy Dongó Sámuel alszolgabíró által négy hónappal később jegyzett irat a következő intelmet fogalmazza meg: „…Czompó Sándor Uram, hogy a közönséges (itt: közös – Gy. F.) földön a Czigányokat ne tartsa, ha nem ha náluk nélkül éppen nem lehett, a maga tulajdon sajátjára helyheztesse, s ottan-is olly regulában, s zablában foglalya öket, hogy senkinek leg kissebb kárt, böcstelenséget, s alkalmatlanságot tenni ne merjenek”. (A kép árnyalása végett megjegyezzük, hogy Czompó Sándorra nemcsak Nagy Lajos, hanem sok más büki is panaszkodott. A tőle elszenvedett sérelmeket egy másik Dongó viceszolgabíró által jegyzett irat tíz pontban sorolja fel, s ezek között csak egy elem a bükiek tulajdonról alkotott fogalmait nem tisztelő cigányok pártfogása.)
Az 1773. évi cigányösszeírás összesen hat családfőt sorol fel a három Bükön. Név szerint a következőket. Alsóbükön: Németh János, Németh Mihály. Középbükön Dömötör György, Hollósy István, Horváth Ferenc. Felsőbükön: Dömötör István. Közülük Horváth Ferencnél szerepel a zenészmesterségre utaló megjegyzés.
A huszadik századi büki cigányság körében túlnyomórészt más családnevek fordulnak elő. Egy 1938. évi adatgyűjtés során 73 személyt számláltak össze. Soproni Elek vármegye-szociográfiája 1940-ben a büki cigánynők „olcsó szerelmi vásárait” említi, és egy 1939. évi fölmérést idéz, amely a büki cigányság 37,4 százalékánál súlyos nemi betegséggel való fertőzöttséget állapított meg. A büki cigányok egy része úgynevezett zenész cigány. Akadtak s ma is vannak köztük, akik művészi fokon bánnak hangszerükkel. Még néhány éve is a búcsúk, a nagyobb egyházi ünnepek és a jelentősebb névnapok alkalmával kisebb csoportokban járták Bük és a környék falvait, s a házakba lépve hangulatos muzsikájukkal köszöntötték az ünneplő családokat. Kisebb-nagyobb pénzadomány volt a fizetségük. Más részük más cigány népcsoportokhoz tartozik. Az 1965-ös árvíz elpusztította a felsőbüki Répce-parton állott putrisort, lakói a falu különböző pontjain telepedtek le, s azóta többé-kevésbé integrálódtak a többségi társadalomba. Nekik is tragikus történelmi emlékük az 1944–45-ös időszak, amikor a hitleristák többüket elhurcolták. Volt, aki nem tért vissza, míg néhány cigánygyermeken orvosi kísérleteket végeztek, és el nem múló, súlyos egészségkárosodást okoztak nekik.
Bük első zsidó lakója talán a XVIII. század közepén költözött ide. Az 1725–1748 között megtartott első országos zsidóösszeírás még nem tud büki zsidóról, ellenben az 1754-es Nádasdy-féle lakosságösszeírás Középbükön már följegyzi a falu szolgálatában álló Judaeus Moyses Isaac nevét, aki mesterségére nézve Pellio – szűcs – volt. A II. József elrendelte népszámlálás Középbükön talált izraelitákat, szám szerint két háztartásban tizenkét főt. A büki zsidóság létszáma a XIX. század elején – vélhetően a napóleoni háborúk keltette kereskedelmi konjunktúra hatására – növekszik meg ugrásszerűen. A római katolikus sematizmusok szerint az 1812-ben jelen volt 36-os létszám a következő évben hirtelen felugrik 202-re (!), majd 1814-ben gyorsan apadni kezd: ekkor már „csak” 130 zsidó személy élt Bükön. Az 1831. évi zsidóösszeírás már csak 22 személyt számlált össze a három faluban. Ők három Sopron megyei zsidó közösséghez, a lakompakihoz, a nagymartonihoz és a németkeresztúrihoz tartoztak.
A dualizmus korában a büki zsidók élni tudtak a szabad piacgazdálkodás lehetőségeivel. A Feiglstock család – kereskedelmi tevékenysége mellett – téglagyárat alapított, Mayersberg Dávid gabonakereskedelemből gazdagodott meg, s mint virilisek bekerültek a községi képviselő-testületbe. Mások vegyeskereskedést nyitottak vagy állatkereskedelemmel foglalkoztak, így az Eisenstein, a Krausz, a Berger családok. A német megszállás után elhurcolták valamennyiüket. Mintegy harmincan-negyvenen kerülhettek a német megsemmisítő táborokba. A háború után néhányan visszatértek Bükre, de egyikük sem települt le itt ismét.
A büki lakosság társadalmi rétegződését a Függelékben (IX.) négy adatsorral szemléltetjük. Az első az érett feudalimus viszonyait jellemzi, a második a polgári korszak legszebb éveit, az úgynevezett boldog békeidőket, a harmadik a kommunista rezsim korszakát, a negyedik pedig az első szabad választás évét. Majd újabb adatot is hozunk.
Ezek az adatsorok egymástól jelentősen vagy éppen gyökeresen eltérő körülmények között tükrözik a büki társadalom rétegződését. Mégis, a legnagyobb ugrást az újabb adatok mutatják. Olyan mutatók, mint a mező-gazdasági népesség igen alacsony aránya már 1990-ben is, vagy a vállalkozói réteg rendkívüli megerősödése kivált a rendszerváltozás óta, nemcsak az ország életében végbement változások helyi lecsapódásai, hanem a Bük mai sorsát meghatározó gyógyfürdő működésének következményei. A fürdő létrejötte a település gazdaságtörténetének is legfontosabb választóvonala.
)
Sztojka János – a helyi cigányság egyik szorgalmas tagja – feleségével, hulladékgyűjtő úton az 1970-es években
