Sűrű évszázadok
Sűrű évszázadok
A XIV–XV. század túlnyomórészt nyugalmas történetét követően a Mohács utáni évtizedek a megsemmisülés szélére sodorták hazánkat. S bár a Felső-Répcevidék és benne Bük még viszonylag szerencsésnek tekinthető, amiért sohasem került tartós török megszállás alá, a mindennapi élet zaklatottsága, bizonytalansága itt is állandósult, és maradandóan fölkavarta a lelkek középkori nyugalmát.
A vidék népi arculata is ekkor változott meg jelentősen, valószínűleg első ízben a honfoglalás óta. Az 1529-ben Bécs ellen vonuló török hadsereg fosztogatott és pusztított minden útjába eső településen, így Bükön is. Ugyanezt megismételte három évvel később, Kőszeg ostroma idején. A megfogyatkozott népesség pedig folyamatosan kapta az utánpótlást a török elől a délebbi területekről menekülők révén.
Több hullámban – az 1520-as évektől az 1600-as évek végéig – érkeztek a horvátok, akiket főleg a Batthyányak telepítettek le. Így jöttek létre horvát falvak tucatjai Németújvár környékétől föl egészen Pozsony tőszomszédságáig. Jutott a menekültekből Bükre is. Ekkoriban jelentek meg itt az olyan családnevek, mint a Francsics, Szedenits, Görbicz, Karlovits, Dugovits és hasonlók. Viselőik a magyar többségét megőrzött településen idővel elmagyarosodtak, közülük többen a helyi nemesség jeles családjainak sorát gyarapították, mások pedig jobbágysorban éltek. Német anyanyelvű bevándorlók – így az Ensel (Enzsöl) nevűek – később, például 1629-ben, az ellenreformáció elől menekülve érkeztek ide. (S majd egy évszázaddal később is.)
Számos, birtokát vesztett magyar nemes is jött Mohács, majd Szigetvár után a meghódoltatott területekről. Ezek egy része új birtokot kaphatott, másokat a rokonaik fogadtak be, de akadtak olyanok is – például Deák Benedek Viszlóbükön –, akik jobbágyokat űztek el házaikból, s maguk ültek be azokba.
De mi történt Bük első birtokosaival, a korábban nagy létszámú Büki (vagy Büky) nemzetség tagjaival? Mint láttuk, még a XV. században is szinte kizárólag róluk szóltak az oklevélemlítések. Nos, a Büky névvel továbbra is találkozunk a falu nemeseinek sorában, de hatalmuk már csak halovány visszfénye a korábbinak – sok más családdal kell osztozniuk rajta. Ezek egy része bizonyosan az ő nemzetségükből szakadt ki, míg mások a bevándorlók soraiból jöttek. Bükiek ugyanakkor szerepelnek más falvakban is ez idő tájt. Tudjuk, a középkorban birtokuk volt a mai Horvátzsidány területén. S noha azt is tudjuk, hogy a „Bük” családnév az újabb időkben a „Büki” nevű családokhoz képest más családot jelöl, a korábbi birtoklásból mégiscsak valószínűsíthetjük, hogy amidőn az 1608. évi borsmonostori urbárium úgy említi „Nagy Sydan”-t, mint amely „Bwk Balas maradekynall vagyon zalagban mynden hozza tartozando hataravall, feoldeyuell, szeoleo hegyeuell, retthe es erdeyell edgyetemben” – akkor a mi nagy múltú Büki famíliánkkal találkozunk. De Répcekethely mezőváros (Mannersdorf, Ausztria) ugyancsak az ő zálogbirtokuk ekkor, miként – a lékai urbárium szerint – két malmot és egy negyedteleknyi földet is bírtak a rőtfalvi (Rattersdorf, Ausztria) határban. A XVI. században egyes Bükyek a Nádasdyak és a Batthyányak szervitorai (familiárisai) között szerepelnek, és jó néhány Bükön lakó Büky nevével találkozunk különféle törvényszéki ügyek kapcsán. S még majd az 1820-as megyegyűlés szavazati joggal bíró nemesei sorában is ott áll egy – Felsőbükön lakó – Büky Lajos neve…
Az 1549. évi rovásadó-összeírás alapján valamelyes képet alkothatunk a korabeli három Bük birtokviszonyairól. (Tivánbük vagy Tivánfalva külön nem szerepel, valószínűleg Mankóbükhöz számították. Az 1580 körüli megyei törvényszéki iratokban a Tivánfalva név önállóan is előfordul, de így is: Thywanffalwa aliter Mankobywk.)
Az adóösszeírás az egytelkes nemeseket nem vette számba. Közülük sokan éppen azért bocsátották el jobbágyaikat, s lettek sokszor teljesen paraszti életformát élő egytelkesek (kurialisták), mert így mentesülhettek a telekadó alól. Egytelkes nemesek eszerint, ismeretlen számban, Egyházasbükön (Középbükön) és Viclóbükön (Felsőbükön) éltek 1549-ben. Egyházasbükön Gosztonyi István öt portát bírt (egy porta két és fél-három paraszti háztartást jelentett, egy családra ebben az időben öt-hat személyt számíthatunk), más nemesek további öt portát. Mankóbükön (Alsóbükön) Tarródy Benedeké volt négy porta, Szalay Ferencé, Káldy Bernáté, Karry (Karré?) Imréé két-két porta. Viclóbükön (Wyczlobyk) özvegy Büky Jánosné tulajdonában két és fél porta volt. Az összeírás összesen tizenkét büki zsellérről tud, két, urasági szolgálatban álló személyről és öt „egyéb” személyről (például birtoktalan nemes, bérlő, pásztor). Az e korban országosan terjedő majorsági gazdálkodásra egy példa van: Karry (Karré) Imre alakított ki urasági majort. Az összeírásból nem derül ki, más források szerint azonban a Czirákyak és az Ebergényiek is birtokosok voltak ekkor már Bükön.
Az Egyházasbükön tekintélyes uraságnak számító Gosztonyi István a hűbériség piramisában maga is szolga volt: a Batthyány család szervitora.
Egyre újabb nevek tűnnek föl a XVI. század büki társadalmában. Így például a Mankóbüki Baloghoké és a Mankóbüki Horváthoké. Faragó Sándor az 1950-es évek közepén végzett büki kutatásai során úgy tapasztalta, hogy az előbbiek leszármazottai még ekkor, a kutatás időpont-jában is úgy tartották: ők – a Mankóbüki Horváthokhoz hasonlatosan – a falu alapítói közé tartoznak; egyidejűleg erdélyi és cigány eredetüket is emlegették. Mindezeket a források nem igazolják, az azonban kétségtelen, hogy e két nemzetség – a Mankóbüki Fodorokkal együtt – az újkor legjelentősebb büki családjai sorába tartozott, akik nemcsak helyi, hanem időnként regionális szerepköröket is betöltöttek. (A Mankóbüki Horváthok eleve feltételezhető horvát eredetét Herényi István XVI. századi adatokkal igazolja.) Alkalmasint Zalából jöhettek a Hetyésyek, a közelebbi környékről a Mesterházyak, Szombathely mellől – a győri püspök ottani nagy befolyása elől protestánsok közé telepedve – a Herényiek. Ma is terebélyesedő családfájú, ősi köznemesi famíliák. A Mesterházyaknak Luxemburgi Zsigmond király adta a nemesi oklevelet 1436-ban (de nemességük hagyománya ennél is jóval régebbi), majd 1440-ben pallosjogot is kaptak Erzsébet királynétól. (Hogy éltek-e valaha vele, arról nincs tudomásunk.) Hetyéssy István úgy tudja, 1564-ben lett birtokos Bükön Gregoróczy Vince győri lovaskapitány, a kitűnő törökverő. Valószínűleg egy másik – hírneves – betelepült család, az enyingi Törökök jelenlétével magyarázható, hogy Viszlóbüköt a XVI. században Törökbükként is emlegetik.
Miként a középkorban, a Répce melléke az újkor folyamán is az ország legsűrűbben lakott vidékei közé tartozott. A lakosság számához képest Bük határa mindig kicsiny volt. A XVI. században mintegy kétszázötven magyar holdnyi szántón gazdálkodott harminc–negyven kisnemesi család. A kivitelre is termelő állattenyésztésnek kiválóan megfelelt a rétek, legelők minősége, de a mennyiséggel mindig baj volt, amiként a szántóéval is. Ezért Büki Benedek, valamint a Simaházáról jött Terestyén István és Tamás a XVI. század közepén elkezdte a fák, bokrok, cserjések irtását Bükön. Soós Imre említ egy korabeli megyei rendelkezést, amely szerint a „nemteleneket és juhászokat … az kiknek semmi igazságok és nemességek a falu határjában nincsen” – eltiltották a juhtartástól.
A rét és a legelő szűkössége miatt gyakoriak voltak a súrlódások a büki földtulajdonosok, illetve az egymással szomszédos falvak birtokosai között. Sopron vármegye 1580. augusztus 4-én, Szentmiklóson tartott gyűlésén például Karányi Lőrinc úr eltiltja Gregoróczy Vince urat egy kaszáló rétnek az élésétől, amely rét Byk (Bük) possessio (falu) határában van, és amelyet Szarka Kristóf adott valamikor zálogba Horváth Györgynek; Gregoróczy ugyanis hatalmaskodás útján akarja elfoglalni a mondott rétet. Pár évvel később a büki nemesek nevében Ebergényi tiltja el a megyei törvényszéken egy-egy szomszédos falu – Bő, Lócs, sőt: Nemeskér – lakosait attól, hogy a büki határban legeltessék állataikat.
De néha vitára adtak okot a Répcén ez idő tájt – s majd egészen a XX. század második feléig – sorakozó malmok is. Így például az 1584. március 30–31-én Újkéren tartott megyei törvényszék jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy „a Balogh nemesek, valamint Mankóbük és Egyházasbük többi lakosai eltiltják Karányi Lőrincet és házastársát attól, hogy malmot építsenek a mondott Mankóbük possessio határában”. Erre Karányi felajánlja, hogy ha az építendő malom kárt okoz az alispán úr, illetve a tiltakozó nemesek malmainak, s ezt a tényt a molnárok is elismerik, akkor az alispán úr kapjon felhatalmazást a mondott malom lerontására és széthányására. Amíg azonban senkinek nem okoz kárt, addig senki ne is tiltsa az építését. Karányiék nem is álltak el a tervüktől, ezért az ugyanazon 1584. év augusztus 17–18-ai megyei törvényszék már a kész malom felülvizsgálatára küldte ki magát az alispánt, Mesterházy Boldizsár szolgabírót és még két urat. E vizsgálat eredményét nem ismerjük, de az ügy továbbra is szőnyegen maradt, amit az 1586. május 16–17-ei törvényszék határozata igazol. E szerint az alispán úr az egyik szolgabíróval kimegy Mankóbükre, hogy megvizsgálják Karányi Lőrincnek a Répce folyón épült malmát s következésképpen annak árkát és gátjait is, amelyek kárt tesznek Balogh Gáspár kertjében. (Sopron vármegye alispánja – Dominkovits Péter jegyzéke szerint – Megyery Imre volt 1581–1595 között, s 1586-ban Balogh Gáspárnak hívták egyik esküdtjét.)
Egy másik gazdasági ágról, a szőlő- és bortermesztésről szólva megemlítem, hogy egy 1984-ben Alsóbükön végzett kérdőíves néprajzi kutatás során a legöregebb adatközlő úgy vélekedett, hogy szőlőtermesztés Bükön a régi időkben sem volt. Ez azonban csak az emlékezet korlátait – vagy a külbirtoklások figyelmen kívül hagyását jelezheti. A korábbi századokból számos írásos adatunk van ugyanis büki személyek szőlőbirtoklására többek közt a Répcén túli Csékéd nevű határrészen, amely Csepreg területéhez tartozott és ma is oda tartozik. Már Farkas Sándor múlt századi Csepreg-monográfiája is hozott idevágó adatokat, újabban pedig Dominkovits Péter tanulmányából értesültünk egy-egy felső-, illetve középbüki gazda 1647–1669 közötti szőlőbirtoklásáról a csepregi Hosszúgyöp, illetve Középszer nevű szőlőhegyen. Ha figyelembe vesszük, hogy a borivás a mainál is jóval nagyobb mértékű lehetett a korban – már csak az egészségtelen ivóvíz miatt is –, akkor elképzelhetjük a szőlészet viszonylag nagy szerepét a bükiek gazdálkodásában.
Ugyancsak a XVII. század közepén akadunk a közigazgatás első jelentős dokumentumára, Felsőbük kuriális helység 1650. május 15-én kelt rendtartására (statútumaira), amelyet teljes egészében Hudi József publikált 1999-ben. Az értékes dokumentum országos viszonylatban is korainak számít. Korábban Soós Imre, illetve az ő nyomán Faragó Sándor kivonatolta e rendeleteket. Faragó közöl néhány információt a még korábbi közigazgatásról is. Eszerint az az újkor kezdetén át meg át van szőve egyházi vonatkozással. A nemesi község vezetői megbízatását, a hadnagyi tisztséget akkor egyházfiak viselték, céhmestereknek hívták őket. (A kifejezés egyházi vonatkozásban sok helyütt – például a szomszédos Bő-ben, de hébe-korba Bükön is – tulajdonképpen napjainkig használatos; a templomszolgát jelölik vele.) „Ezek először csak egyházi, templomi vonatkozásokban hoztak rendelkezéseket, később figyelmük kiterjedt a lakók erkölcsi életére, végül az igazságszolgáltatásra s az élet minden egyéb megnyilvánulásaira is” – írja Faragó Sándor kéziratban maradt följegyzéseiben.
Íme a rendtartás tartalmi kivonata:
1. A falu közös végzéseit mindenki köteles megtartani. Aki nem tartja meg őket, s a közjóban „viszályt von”, azt a falu bírája és esküdtje megbüntetheti.
2. Akinek panasza van, a bírónál egy denár ellenében panaszt tehet. Ő tűzi ki a tárgyalás időpontját.
3. A bíró dönti el, mikor kell a dűlőket lezárni a szabad legeltetés elől, s körülárkolni a réteket (az eredeti szöveg a „tan árok” kifejezést használja, amely az általa jelölt falukerítés-jelenséggel együtt legújabban keltette föl a néprajzkutatók érdeklődését – Gy. F.), melyeket a bíró tilosaknak nyilvánít. Aki ezt elmulasztja, egy forint bírságot fizet.
4. Ha a bírót esküdtjével becsüre viszik, egy icce bor jár neki.
5. A vetésekre való behajtás és rétek tilalmának megszegése négy forint bírságot von maga után.
6. A bíró mezei kár dolgában tizenkét forintig jogosult ítéletet hozni, de erre köteles „az ittvalo nemes uraimat” összehívni s esküdtjével törvényt tenni. Az elmarasztalt fél ellen végrehajtást is eszközölhet. Ha az illető ellenáll, a további eljárásra a szolgabíró illetékes.
7. A bíró házánál, gyűlésen vagy törvénytevés közben kimondott „böch-telen” szó kettő–négy forinttal bírságolható.
8. Adósság behajtására a falu színe előtt négy forintig indíthat keresetet a bíró.
9. Aki a falu színe előtt pöröl, a bírónak (esküdtjével együtt) két tál étellel, egy pecsenyével, két kenyérrel és egy pint borral tartozik.
10. A bírói tisztet négy forint büntetés terhe mellett köteles elvállalni az, akit a falu megválasztott.
11. Aki pénzen vett bort árul, akópénzzel tartozik a falunak, de az ilyen bort a bíró híre nélkül föl nem kezdheti.
Nagyobb horderejű ügyekkel a megyei törvényszék foglalkozott: örökösödés, zálogbirtoklás. Egyes ügyek a kimondott – kivált az esküvéssel mondott – szónak a mainál sokkal nagyobb súlyát szemléltetik velünk. Az 1585. március 15–16-án Ivánban tartott megyei törvényszéken „Bagóch Ágoston Farkas molnár (…) özvegyének a személyében a következőket terjesztette elő Borotvás (Borotwas) András (nobilis) és Horváth János ellen: a nevezettek Hatvanadvasárnapon (február 14-én) Egyházasbük possessióban meggyilkolták a panaszos férjét”. Borotvás ezt el is ismeri, de nem emlékszik, hogy ő-e a tettes vagy a társa, mert mindketten részegek voltak. Horváth viszont csak arra emlékszik, hogy együtt mentek be a kocsmába, de többre nem, mert nagyon részeg volt. „A törvényszék a következő ítéletet hozta: mivel Borotvás András nem tagadja, hogy ott volt, ahol a molnárt meggyilkolták, csak arra nem emlékszik, hogy vajon ő sebesítette-e meg vagy más, ezért a felperes harmadmagával esküdjék meg a fejére, s ha ez megtörténik, akkor Borotvás Andrást le kell fejezni. Mivel pedig a másik alperes, Horváth János tagadja a vádat, ezért ő negyvenedmagával tegyen tisztítóesküt.”
Egy másik alkalommal, 1586-ban Büky Jánost azzal vádolják, hogy Ilona, majd Luca nevű cselédjével paráználkodott. Az őt képviselő Ebergényi azonban tagadja a vádat, és kéri, hogy a felperes tegyen esküt arra. A felperes nem kívánt esküt tenni, ezért a törvényszék úgy ítélkezett, hogy Büky János a következő ülésen esküdjék meg az ártatlanságára huszonötödmagával együtt.
Ugyanezen évben Mesterházy Boldizsár szolgabíró a Szent Orsolya ünnepe utáni vasárnapon Gondár Gergely kérelmére kiment Viszlóbükre esküdtjével, Balogh Gáspárral, valamint Ferenc deákkal együtt, hogy behajtsanak valamely esedékessé vált adósságot Gerencsér Jánostól. Amidőn az egyik lovát hat forintra becsülték, Gerencsér haragból azt mondta nekik, hogy legyen szolgabíró vagy akárki, „bestye kurva fia legyek, ha a lovat innét elviszitek”. A törvényszék elmarasztalta Gerencsér Jánost a visszaűzés vétkében. (Az említett Gondár Gergely egyébként két évvel korábban a törvényszék előtt kezességet vállalt Karré Mihálynak a török rabságból való kiszabadítására. Reméljük, sikerrel járt a vállakozása…)
A kuriális községek nemeseit érintő ügyek mellett forrásaink jószerivel hallgatnak a nemtelenekről: jobbágyokról, zsellérekről, cselédekről. Néhány, az 1580-as évekből fennmaradt jobbágynevet ideírunk, mementóul mintegy a sok-sok ismeretlennek is: Puap Bálint és felesége, Borbála asszony (Hollósyék jobbágyai Mankóbükön), Tímár Miklós (Fodor Benedek jobbágya ugyanott). Tivánfalvabükön laktak: Katona Mihály, Szántó Benedek, Fejér Ambrus, Fejér Tamás, Szalay Benedek, Király Ferenc. Egyházasbükön: Tóth Pál, Takács Mihály, Nagy Miklós.
A Mesterházy család címere
)
Az 1942-ben készült kép hátterében az 1960-as évekig működő alsóbüki Jakab-féle malom és a duzzasztó
