Nyaralók paradicsoma

Teljes szövegű keresés

Nyaralók paradicsoma
Az első világháború sok szenvedéssel járt Újhuta lakóinak is. A nélkülözésnél, a létbizonytalanságnál még fájdalmasabb volt az a vérveszteség, amelyet a település elszenvedett: 39 újhutai esett el a különböző csatatereken. A polgári forradalom és a Tanácsköztársaság eseményei lényegében nyomtalanok maradtak a község történetében. Vármegyei utasításra létrehozták ugyan a munkástanácsot, de ez nem volt más, mint a korábbi elöljáróság, amely csak a falu gondjaival foglalkozott, mit sem törődve a körülötte zajló eseményekkel. Az első világháborút lezáró békekötés, az ország területi csökkenése azonban jelentősen kihatott Újhuta további sorsára. Az első világháború előtt a lakosság növekedése a Felvidékről bevándoroltak, betelepítettek révén történt. Az új országhatár megvonása után megszűnt a kincstári erdőhivatal lehetősége, hogy az erdei munkások utánpótlását biztosítsa. Ez Újhuta esetében azzal a következménnyel járt, hogy a népesség száma állandósult, illetve csak a természetes népszaporulat következtében növekedhetett. Másrészt az idegen ajkú utánpótlás elmaradása miatt felgyorsult a főként szlovák lakosság asszimilálódása. A beolvadási folyamatot gyorsította a diósgyőri vasgyári munkába járás, s az elöljáróság régi törekvéseinek valóra válása, az iskola fejlesztése és 1932-ben egy magyar óvoda létesítése, amelybe 120–140 gyermek járt.
Az első világháborút követően a község vezetése Újhuta üdülőfaluvá fejlesztésén fáradozott, ebben látva a hivatalos megítélés szerint is nagyon szegény és rossz körülmények között élő lakosság helyzetének javítását. E fő célkitűzésnek rendelték alá a községfejlesztési elképzeléseket is.
Újhuta üdülőhellyé fejlesztése találkozott a hivatalos elképzelésekkel is, amelyek – a Tátra, vagy az erdélyi Szováta, Tusnád elvesztésének hatására – új, országhatárokon belüli magaslati üdülőhelyek kialakítását tűzték célul. Ezzel párhuzamosan erősítette Újhuta idegenforgalmi szerepvállalást, hogy a korábban arisztokrata, nagypolgári jellegű hegyjáró-turizmus mind szélesebb körben terjedt, s a nagyvárosból természetbe vágyó hivatalnokréteg körében sorra alakultak a természetjáró egyesületek. Újhutát nemcsak az tette vonzóvá, hogy Trianon után az ország legmagasabban fekvő települése lett, hanem az is, hogy később Stiller Bertalan és dr. Mandel Dezső vezetésével végzett kutatások hivatalosan is megállapították, közismertté tették a falu levegőjének gyógyhatását. Mandel Dezső tüdőgyógyász különleges subalpin gyógyhelynek minősítette Újhutát.
Az 1920-as évek elején kezdődött az üdülőtelkek értékesítése és a villák építése. A legelső üdülők és panziók a falu Gyegyinszki Versek nevezetű dombtetőjén épültek. Közülük is különösen népszerűvé vált a Princz Lajos bányatulajdonos által építtetett Joli panzió, amely később Béke turistaház néven vált ismertté, és 1991-ben történt átépítése óta Bükk fogadó néven várja a vendégeket. Rónaszéki Trux Lajos miniszteri főtanácsos villája a templommal szemben épült, jelenleg a rendőrség hivatali épülete. A jeles nyaralók közül meg kell említeni még Kosáryné Réz Lola írónőt és házát.
Az első üdülőkkel egy időben, 1921-ben a posta távírdát és telefonállomást telepített Újhutára, de állandó posta megnyitására 1928-ig kellett várni. A távírda és telefonállomás üzembe helyezésekor csendőrlaktanya is létesült a községháza épületében. A település üdülőfaluvá fejlesztését nagymértékben gátolta a vízhiány és az időszakonként járhatatlanná váló úthálózat. 1925-ben a község képviselő-testülete végleges megoldást kívánt találni az állandósuló vízhiány megoldására. A település majd 1300 lakosának és 500 darabos jószágállományának mindössze három kút biztosított vizet. A lakosság érdekében az állatokat a falutól három kilométerre lévő Hollós kúton itatták. Télen víz- és hófogókat létesítettek, hogy szűkösebb időre vizet tartalékoljanak. Azonban a nyár beálltával szinte minden alkalommal fellépett a vízhiány. Tisztálkodásra egyáltalán nem lehetett vizet használni, ami folytonos járványveszélyt jelentett. Az elöljáróság kútalap létesítését határozta el. Hat kút építését tervezték, melyek 6000 aranykoronába kerültek volna. A terv azonban kivitelezhetetlennek bizonyult a lakosság ellenállása miatt, amely szegénységére hivatkozván megtagadta az újabb adófizetést. 1927-ben egész Borsod vármegye felfigyelt Újhuta tragikus helyzetére. Ekkor a nagy hideg miatt kiapadtak a kutak. Naponta csak egy–két liter zavaros víz jutott a község lakosságának. A község jegyzője csendőri segédlettel volt képes csak ezt a vízmennyiséget elosztani. „Csendőrök állták körül a kutakat és akadályozták meg, nehogy a vízhiánnyal viaskodó, nyomorban sínylődő, tűz- és járványveszélynek kitett lakosság hajba kapjon egymással azért a néhány liter, többnyire kakaószínű vízért, amely rájuk jutott.” „A községházán folytatódik a víztragédia. Szoptató anyák és gyöngélkedő emberek kopogtatnak be alázatos tisztelettel a jegyző irodájába és sírnak, könyörögnek egy kis vízért.” Tovább folytathatnánk a korabeli sajtóhíradások sokszor talán túlzó megállapításait, amelyek csak azt erősítenék, hogy tragikus volt a faluban a vízhiány. A lakosság heteken keresztül Hámorból, Diósgyőrből szállította hordószám a vizet és őrizte azt, mint a kincset. Az állatállományt pedig hólével itatták. A község képviselői a vármegye elöljáróit felkeresve csak ígéretekkel térhettek haza.
1928 telén újból nagy vízhiány lépett fel. Már csak egyetlen kút adott vizet a faluban, és csak naponta 1 liter víz jutott mindenkinek. Ekkor egy vállalkozó ajánlatot tett a községnek vízvezeték kiépítésére. A terve az volt, hogy az Újhutától néhány kilométerre lévő Orosz-kútnál a vizet összegyűjtve, vezetéken juttatja el a faluba. A vízvezeték megépítése 62 ezer pengőt tett volna ki. A költségeket a falu azonban nem tudta vállalni, mert 30–40 évre eladósodott volna a lakosság. Az 1928-as vízhiány után szerencsére hasonló tragikus helyzet nem következett be, s így az újhutaiak súlyos helyzete feledésbe merült. Csak 1943-ban fogták össze az orosz-kúti források vizét, de nem vezették be a faluba. Ebben az évben két liter víz került percenként a falu egyetlen működő kútjába.
Úgy tűnik, hogy a XX. század első felében a téli hideg hónapokban állandósuló vízhiány a faluba érkező üdülőket különösebben nem zavarta. Nyilvánvalóan azért, mert az üdülni vágyók tavasztól őszig keresték fel a települést, és élvezték csodálatos környezetét, egyedülálló klímáját. A község vezetése a vízhiány leküzdése helyett egyre inkább a falu szépítésére és az úthálózat javítására összpontosította az erejét. 1928-ban a képviselő-testület ülésén megfogalmazódott, hogy „Újhuta község, mint Csonka-Magyarország legmagasabban fekvő községe az utóbbi évek alatt klimatikus levegőjénél fogva ismert nyaraló és üdülőhellyé vált. A községet a maga egyszerűségéből ki kell emelni. Az utcákat rendesen csatornázni kell, az utcákat, tereket fásítani, tisztán tartani és javítani”. Mivel a község szegény volt, nagy reményeket fűztek az üdülőtulajdonosok támogatásához. A helybelieket arra kötelezték, hogy tíz éven át mindenki ültessen háza elé egy-egy törpeakácot, és közmunkával segítse elő a felépülő lillafüred–egri út bekapcsolódását, ami óriási mértékben megkönnyíthetné a település fellendülését, mert rendszeres autóbuszjáratot lehetne létesíteni és személyautóval is el lehetne jutni a településre. Újhuta fejlesztését nagyban elősegítette Lillafüred üdülőcentrummá válása.
A gazdasági világválság éveiben az országnak juttatott népszövetségi kölcsönök nagy botrányt kavaró felhasználásával a Hámori-tó mellett csodálatos környezetben felépítették a neobarokk stílusú luxusszállót, a Palota Szállót, a kor minden kényelmével felszerelve. A társadalom előkelő rétegei számára készült üdülőt – amelyben az 1930-as években több nagy sikerű filmet is forgattak – modern műúttal kötötték össze Miskolc és Eger felől. A műút Újhuta közelében vezetett, és néhány kilométeres bekötőútra lett volna szükség a község bekapcsolására. Az elképzelés valóra válása után az Óhután át Diósgyőrbe vezető nagyon rossz szekérút helyett az új út válhatott Újhuta fő közlekedési útvonalává. Az új út építéséhez 2000 köbméter kő kitermelését és helyszínre szállítását ajánlotta fel a település közmunkában, és magas állami méltóságok támogatását igyekezett elnyerni. A Vitézi Rend újhutai tagjai ösztönzésére 1930-ban „A képviselő-testület egyhangú lelkesedéssel elhatározta, hogy vitéz Gömbös Gyula honvédelmi miniszter úr őnagyméltóságát Újhuta község díszpolgárává válassza. Újhuta község ezzel óhajtja kimutatni háláját és szeretetét az ember iránt, ki a vitézeket és hadviselteket egy táborba tömörítette, a nemzeti hadsereget és annak szellemét kiterjesztette”. Vélhetően ez is komoly szerepet játszott abban, hogy néhány éven belül megépült a bekötőút és 1935-ben a Magyar Államvasutak gépkocsiüzeme már két autóbuszjáratot indított naponként Újhutára.
A község a hivatalos vármegyei megítélés szerint a két világháború között – az 1935–36-os évektől – az úthálózatot figyelembe véve is, szervesen illeszkedett a régió vérkeringésébe. A hivatalos vélemények szerint a vasútvonalak mellett az állami gépkocsijáratok (MÁVAÚT) vonalai a Bükk hegység belsejét is behálózták. Miskolcról több járat indult Újhutára nyaranta. A 21 kilométeres távolságot naponta többször is megtették a miskolci Piac térről induló buszok. Télen csak vasárnaponként közlekedett a buszjárat, és csak akkor, ha megfelelő, sportolásra alkalmas hó volt az Újhuta melletti síterepen. A második világháborút megelőző években a Borsod vármegyét bemutató leírások az elmúlt évek legjelentősebb eredményei között a bükki autóutak megvalósítását tartották számon. A leírások szerint az egyik autóút Miskolcról, illetőleg a Diósgyőr-vasgyárból indult ki, és Újhután keresztül „…a Tebe elnevezésű kincstári erdőőri lakhoz vezet, egy mellékága pedig az ún. Lófőtisztás közepe táján csatlakozik a Hollóstető felől jövő köves szekérúthoz, és ezen át a lillafüredi erdőúttal van összeköttetésben”. A második fontos bükki autóút a Mexikói völgy végén, az erdei vasút egykori végállomásánál kezdődött, az ún. Vásárhelyi-rakodónál. Innen vezetett Újhutára. Meredek pályával a Sűrűbérc oldalára kapaszkodott föl, majd a Som-hegy érintésével megkerülte az Alsó-Bagoly-hegyet, és így érte el a község keleti végét. A falu főutcáján az új autóút felvezetett Újhuta nyugati végéhez, az új villák és panziók csoportjáig. Ismételten felkapaszkodott a Sűrűbérc oldalára, s majd megint megkerülve az Alsó-Bagoly-hegyet, visszatért a község keleti részére. Az útvonal beletorkollott a Lillafüredről Mocsolyásra és Kisgyőrbe vezető köves útra, amelyet – mivel eddig gépkocsiforgalomra nem volt alkalmas – kiszélesítettek és újraburkoltak.
A település minden tőle telhetőt elkövetett az üdültetés fellendítésére. A községi kocsma mellett még kettőt létesítettek. Megbízták a Hangya és a Keresztény Fogyasztási Szövetkezeteket hatósági húskimérés és zöldségesbolt nyitására. Mozgó fényképüzemet, mozit nyitottak. 1930-ban a jegyzői lakásban létrehozták a helyi Olvasó Kört, amely a könyvtárat működtette. 1935-ben elkészült a település utcaszabályozási terve, amely előírta az utcák szélesítését és a lakóházak kerítéseinek síkba állítását. A terv megvalósításával párhuzamosan az utcák hivatalos elnevezését is tervezték. A Fő utca község bejáratától községházáig terjedő szakasza Szent István, míg a völgyig tartó folytatása Szent László nevet kapott volna. A katolikus iskolából befelé vezető út Mátyás király útja lett volna, az Erdélyi család házától Dálnokiékig terjedő útszakasz Szent Imre, míg a Rákóczi, Fodor és Hargitai család háza előtti pedig Petőfi utca. A régi Száraz Szinva nevű utat Rákócziról, a Bagoly hegyre vezetőt pedig Szent Gellértről óhajtották elnevezni. A cigánysor neve Deák Ferenc utca, a templomtól az újtelepig vezető útszakasz Szent Kereszt utca, a posta felé vezető út Hunyadi János utca néven szerepelt volna. Az újtelepen három, Horthy Miklós, Széchenyi Miklós és Andrássy Gyula utcák kialakítását tervezték. A névváltoztatások azonban nem valósultak meg. Már 1934-ben felmerült a gondolat egy Hősi emlékmű állítására, amely egyben az országzászló helye is lesz, de a terv csak 1942-ben valósult meg Kucs József miskolci kőszobrász kivitelezésében.
Újhuta elöljárósága 1935-ben kérvényezte a belügyminiszternél az üdülőhellyé nyilvánítást, ami különleges állami támogatást biztosított volna a községnek. A kérelem indoklásában megfogalmazták, hogy a település „…680 méter magasságban fekszik. Csonka-Magyarországnak legmagasabban fekvő községe. A község a Bükk hegységben védett fennsíkon fekszik, körös-körül erdőkkel, részben fenyvesekkel övezve, s emiatt klímája subalpin, levegője tiszta és pormentes. A községet az utóbbi években mind többen és többen keresik fel nyaralás és üdülés céljából, sőt már orvosi tanácsra is jönnek a tüdőcsúcshurutban szenvedők. 1934. évben a június és július hónapokban mintegy 600 személy állandó vendége volt a községnek, nem is említve az átvonuló pár napos vendégeket. A község fejlődő képességét mi sem bizonyítja jobban, hogy ismert előkelő állami emberek telkeket vásároltak, s már többen villát is építettek. A község fejlődését óhajtja a képviselő-testület előmozdítani, amikor kéri Újhuta község egész területének az üdülőhellyé való nyilvánítását és engedélyezését.” Az ügy előmozdítására a község díszpolgárává választották dr. Rónaszéki Trux Lajos és Jenő királyi kincstári jogügyi igazgatókat, akik az 1920-as évek elejétől mint üdülőtulajdonosok gyakran időztek Újhután. A kérést helyben hagyó határozat 1938-ban látott napvilágot, de a kétévi várakozás, a jogi aktus késedelme egyáltalán nem hátráltatta a falu divatos üdülőcentrummá válását. A sajtóban rendkívül kedvező híradások jelentek meg a faluról. A Lillafüredi Fürdőújság 1938-ban kiemeli, hogy „Régen nem tapasztalt élet indult meg Újhután, mely az utóbbi idők egyik legnagyszerűbb és legkellemesebb nyaralóhelyének bizonyult. Az erdők aljában elszórt panziók foglaltak. Mintegy 800 állandó nyaraló tartózkodik már most a szezon kezdetén Újhután, mely szám állandóan emelkedő tendenciát mutat”. Ugyanebben az újságban jelent meg, hogy „Újhuta magaslati gyógyhely fejlődése soha nem látott méreteket öltött és az idegenforgalom emelkedése nagyarányú építőmunkát tett lehetővé. Pensiók, épületek, vendéglők keletkeztek és a község csaknem valamennyi háza berendezkedett a fizető-vendéglátásra”. Valóban, a falu a köztudatba került az 1930-as években épült panziók, mint pl. Újhuta-gyöngye villa, Tátra üdülő, Napsugár üdülő, Lilla-étterem (a mai Borostyán étterem) tulajdonosainak fáradozása révén, s annak köszönhetően, hogy a városi értelmiség ekkor kezdett olcsó, elérhető áron üdülőtelket szerezni magának. Az Újhutára látogatók többsége azonban bakancsos turista, természetjáró volt, cserkész és diák, valamint a filléres vonatok kiránduló utasa. Igaz az egyik újság megállapítása, hogy „Nagyrangú magyar írók és írónők közül sokan érdeklődnek alkalmas villatelkek iránt, mert ebben a csendes, kriptai némaságú völgyben nagyszerűen lehet dolgozni. Az éles, tiszta hegyi levegő átjárja a tüdőt, felfrissíti az agyat és a hatalmas fenyvesek és tölgyesek között megtermékenyül a fantázia”, de valójában híres, ismert emberek nem Újhutára mentek nyaralni az 1930-as években.
A panziók, villák megjelenésével kétségtelenül nagymértékben megváltozott a falukép, s ezzel párhuzamosan jelentős infrastrukturális fejlesztések is történtek. Az őslakosság a telkek értékesítéséből és házaik üdülőnek való kiadásával olyan bevételre tett szert, amelyet lakóépületeik felújítására, vagy új lakások építésére fordíthattak. A század első felében kétszer osztottak házhelyeket a falusiaknak: először 1921-ben, majd 1935-ben. Ezáltal nemcsak a lakott terület növekedett meg, hanem az új, a jellegzetes téglaoszlopos tornáccal épített, a hutatelepüléseken megszokott lakóházak száma is. A falukép átalakulása nem járt együtt nagyobb mérvű életmódváltozással, hiszen az újhutaiak többsége továbbra is az erdőkben gürcölt, vagy fuvarozott megélhetése biztosítására.
Az 1930-as években fellendülő idegenforgalom még így is nagyon jelentős nyomot hagyott Újhuta történetében, a község nevének megváltoztatásával. 1938-ban dr. Rónaszéki Trux Lajos a képviselő-testület előtt a következő javaslattal jelent meg: „A község mai elnevezése semmiképpen nem helytálló, mert régebben, amikor üveghuta tényleg volt a községben, lehetett Hutának nevezni, ma azonban ez az elnevezés a tényleges helyzettel semmiképpen nem áll összefüggésben. Indokolja a község nevének megváltoztatását az a körülmény is, hogy úgy a Bükkben, mint a Mátrában nagyon sok Huta elnevezésű község van, hogy könnyen összetévesztésre ad okot. Már pedig Újhuta ma már olyan jelentékeny üdülőhellyé fejlődött, hogy fontos érdeke az, hogy más Huta elnevezésű községekkel összetéveszthető ne legyen. A Bükkszentkereszt elnevezésre jogalapul szolgálna egyrészt az, hogy a község nevéből kitűnne, hogy az a Bükk hegységben fekszik, másrészt, hogy a több évszázados római kath. temploma a Szent Kereszt tiszteletére emeltetett”. A képviselő-testület dr. Rónaszéki Trux díszpolgár véleményét elfogadva, a belügyminisztériumnál kezdeményezte a névváltoztatást.
A névváltoztatást már 1939. Szent István-napján megünnepelte a település elöljárósága. A falu fejlesztéséért végzett tevékenységük elismerését üdvözölték abban a bírói botban, amelyet Borbély-Maczky Emil, Borsod vármegye főispánja adott a község bírájának, ifj. Hegedűs Lajosnak. Valójában a mintegy 150 centiméter hosszúságú, szentkoronás bírói bot csak részben volt elismerés. Inkább az államalapító Szent István halálának 900. évfordulója Borsod megyei eseménysorozatának egyik epizódját fedezhetjük fel benne. A főispán 150 szentkoronával ékesített bíróbotot készíttetett egy cserépfalusi faragóval, és minden hegyi település bíráját megajándékozta e „hatalmi jelvénnyel”.
Az újhutaiak névváltoztatási kérelmét 1940. február 16-án fogadták el. Ekkor jelent meg a miniszter rendelete, s ettől kezdve az egykori Újhuta Bükkszentkereszt néven élte tovább történetét. Az Újhuta első telepeseit biztosító bükki hutatelepülés, Óhuta is követte a névváltoztatás példáját, és a Szent László tiszteletére felszentelt templomáról Bükkszentlászlóra keresztelte a falut. Újhuta Bükkszentkeresztre történt elnevezésének emlékére a névváltoztatást kezdeményező dr. Rónaszéki Lajos „Krisztus keresztje őrködjék a falu felett” feliratú kőkeresztet állíttatott a templomkertben, melynek alapjába a Szentföldről hozott földet helyeztek.
A második világháború és az azt követő politikai események tragikus következményekkel jártak Bükkszentkereszt történetében. 1941-ben 1685 lakosa volt a községnek. A katonai behívások után több mint 200 embert küldtek közülük a frontra, többségüket a 2. magyar hadsereg kötelékében a Don-kanyarba. A Voronyezstől Pavlovszkig terjedő frontszakaszon 35 bükkszentkereszti katona lett a harcok és a több mint 40 fokos hideg áldozata. Az itthon maradottak a folytonos nélkülözés, élelmiszerhiány után, 1944 októberében a háború közvetlen részeseivé váltak. A visszavonuló németek a környező magaslatokon építették ki állásaikat és beszállásolták magukat a faluba. Emiatt a községet aknatámadás érte, melynek során négy bükkszentkereszti lakos is meghalt. A harcok több mint másfél hónapig elhúzódtak a falu környéki hegyekben, miközben a lakosság nyirkos pincékben, földbe vájt kunyhókban próbálta életét megóvni. Miskolc 1944. december 3-án jutott a szovjet csapatok kezére. Bükkszentkereszt mellett még egy hétig zajlottak a harcok, a település csak december 10-én hagyták el a németek. Ezt megelőzően azonban egy tragikus esemény történt a község határában. A bükkszentkeresztiek hét szökött magyar katonát rejtegettek, akiknek búvóhelyét a németek felfedezték. Miután az elfogott katonákkal sírjukat megásatták, a község lakói előtt kivégezték őket.
A bükkszentkeresztiek megszokhatták, hogy a nagy történelmi sorsfordulók lényeges változást nem eredményeznek közvetlenül életkörülményeikben. Így volt ez 1848 után és 1945-öt követően is. A földreform, a földosztás csak annyiban érintette a falut, hogy a szociáldemokrata vezetésű helyi földosztó bizottság az egyház 18 holdnyi földterületét szétosztotta a nincstelenek között. Annál inkább érintette a lakosságot az 1946. évi csehszlovák–magyar lakosságcsere egyezmény, amely lehetővé tette a magukat szlováknak tartó lakosok Csehszlovákiába való kitelepülését. A visszaemlékezések szerint agitátorok járták a falut és földet, házat, jobb megélhetési lehetőségeket ígérve buzdították a lakosságot áttelepülésre, „hazájukba” való visszatérésre. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint Bükkszentkereszt 1685 fős lakosságából 1375-en beszéltek szlovákul. Közülük kitelepülésre jelentkezőként 931 személyt írtak össze. Végül 660 személy telepedhetett át Csehszlovákiába. A kitelepülés után 78 ház maradt üresen, amelyek közül 1948 tavaszáig 26-ot igényeltek vissza a csehszlovákiai kitelepített magyarok és a Csehszlovákiából visszaköltözött bükkszentkereszti családok, akik csalódtak az ottani lehetőségekben. Elmondásuk szerint a kintmaradottak nagyobb része is szívesen visszatért volna szülőfalujába, de büszkeségük megakadályozta őket elhatározásukban.
A második világháború és a Csehszlovákiába való kitelepülés következtében jelentősen csökkent Bükkszentkereszt lakossága. 1949-ben 1159 lakosa volt a településnek, vagyis 531-gyel kevesebb, mint 1941-ben. Az 1950-es évek elején tovább fogyott a lakosság, mert az óriási állami támogatással fejlesztett diósgyőri vasgyártás egyre több munkáskezet igényelt, és a bükkszentkereszti fiatalság egy része jobb és kényelmesebb életkörülményekben reménykedve betelepült Miskolcra, az „avasalji metropolis”-ba, ahogyan ekkor a várost nevezték. Az otthon maradottak jelentős része inkább a napi ingázást vállalta a falu és a vasgyár között. Az erdő egyre kevesebb embernek nyújtott már megélhetést a gépesítés miatt. Különben is csak az idősebbek vállaltak már erdei munkát és közülük kerültek ki többnyire a mészégetők és a szenesek, akik ekhós szekereken szállították az égetett meszet az alföldi falvakba.
Az 1950-es évektől ismét megváltozott a falukép. A vasiparban szerzett jövedelemből futotta új házak építésére a modernizálódó településen, ahol 1950 augusztus 20-án a villanyfény is kigyulladt. Új utcasorok épültek ki a Hunyadi, az Árpád és a Dózsa úton, valamint az Erdészkertben, Kishollóson és a Szabadság telepen. E területeken 1950–1965 között 128 lakóházat emeltek, vagyis a falu összes, 365 lakóházának harmadát építették fel. A település infrastruktúrája azonban a két világháború közötti szinten maradt. A falu ellátását a népbolt biztosította, szolgáltató kisiparos nem működött a községben. Csak 1959-ben létesült állandó orvosi rendelő. 1957-ben nyitottak mozit, de nem volt mellette kultúrház, mert egy erre a célra átalakított épület életveszélyessé vált és le kellett bontani. Mint oly sokszor a település történetében, szinte állandóan fenyegetett a vízhiány, a két ivóvizet szolgáltató kút elapadása. Az 1960-as évek közepéig a falu infrastrukturális fejlesztésének legjelentősebb eredménye egy 1960-ra felépült emeletes iskola volt, amelyben már kilenc pedagógus oktatott.
1961-ben készült el Bükkszentkereszt második világháború utáni első fejlesztési terve, amely a főút burkolatának modernizálását, a vezetékes vízhálózat kiépítését, művelődési ház és könyvtár létesítését tűzte célul, és az 1930-as évek célkitűzéseihez hasonlóan, mindmáig terjedő érvényességgel elhatározta a község üdülőfaluvá fejlesztését. A célkitűzések jelentős része az 1970-es évekre valóra vált. 1969-re kiépült a vezetékes vízhálózat, ezzel a falu történelmének állandóan visszatérő gondja oldódott meg. Sor került új művelődési ház és könyvtár megnyitására, és kiépült a közvilágítás is. Az 1970-es években a falu határában, a mai Dorongósi út környékén több mint 330 víkendtelket értékesített a falu, s fokozatosan benépesültek a hétvégi házak, üdülőtelkek. 1978-ban felépült az úttörőtábor és a település üdülőjellegét hangsúlyozó vállalati, tanácsi üdülők létesültek Bükkszentkereszt különböző térségeiben.
Bükkszentkeresztet 1977-ben a kormányzat országos jelentőségű üdülőterülettel rendelkező településsé nyilvánította. Ez a deklaráció némi előnyt jelentett az 1980-as években az infrastrukturális és kommunális fejlesztések pénzügyi forrásainak előteremtésében, így a telefonhálózat kiépítésében (1985), majd tornaterem létesítésében (1987), azonban a fokozódó gazdasági nehézségek miatt a nagyobb idegenforgalmi fejlesztések – így szanatórium építése –, elmaradtak. 1960–1980 között Bükkszentkereszt nemcsak üdülőtelepüléssé vált, történelme során immár másodszor, hanem alvófaluvá is, mert lakóépületeinek egy részét főként miskolci közalkalmazottak és hivatalnokok vásárolták állandó lakásnak. Ma már az összlakosság mintegy 20 százaléka származik a megyeszékhelyről, és mindennap ingázik lakóhelye és munkahelye között.
Az ország egyik legmagasabban fekvő települése legújabb fejlesztési célkitűzései is alapvetően a turizmusra, az idegenforgalomra építenek, a község rendkívüli adottságainak hasznosításában bízva.
A csodálatos természeti környezeten túl Bükkszentkereszt sokféle sportolási lehetőséget kínál a labdarúgás, a kosárlabda és tenisz rajongói mellett a téli sportok kedvelőinek is. A településen található magaslati teniszpálya és felvonóval működtetett sípálya. Aki nem kívánja ezeket a különleges sportolási lehetőségeket igénybe venni, az válogathat a lovas szánkózás, a lovas kocsizás és a lovaglás legkülönbözőbb szolgáltatásai között. Megismerkedhet az 1989-ben megnyílt múzeumban a falu és a táj történelmével, kulturális örökségével.
Az Üvegmúzeumot a település történelmének kitartó szorgalmú kutatója, Balogh Sándor helytörténész kezdeményezésére hozták létre, Bükkszentkereszt egyik legrégibb épületében, a XVIII. század végén emelt csordás-házban, amelyet az elmúlt időszakban átalakítottak. A múzeumban nyomon követhető a bükki üveggyártás technológiája, a hutatelepülések történelme, és az üveggyártásban részt vevő családok múltja. Megszemlélhetők az üzemekben gyártott szép formájú üvegek, amelyek többnyire az utolsó hutából, a gyertyánvölgyi üveggyárból származnak, és éppen ezért döntő részben XIX. század végiek. A kiállítás külön részegysége Újhuta-Bükkszentkereszt történelmének bemutatása, elsősorban gazdag dokumentációval.

A Jókai utca látképe a Kis-Délről (1933)

Újonnan épült villák (1935)

A Lilla étterem, a mai Borostyán vendéglő 1940-ben

A Lilla étterem belülről

A Lilla étterem terasza

Sátrazó turisták (1935)

Síelő (1930 körül)

Buszjárat a Hollósi úton (1938)

A Hangya Fogyasztási Szövetkezet épülete (1930 körül)

A régi községháza (1930 körül)

A Táncsics utca 1940-ben

A mai községháza épülete (Kulcsár Géza felvétele)

A Táncsics utca utolsó házai (1940)

Templom a hősi emlékművel (Kulcsár Géza felvétele)

Magyar honvédek sírja az erdőben

Fogadalmi kereszt a templom mellett (1940)

A posta (1938)

Az Üvegmúzeum (Kulcsár Géza felvétele)

Az Üvegmúzeum kiállítása (Kulcsár Géza felvétele)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages