Üvegvilág

Teljes szövegű keresés

Üvegvilág
A török alól felszabadult országban valóságos üveghuta alapítási láz bontakozott ki. Az újjáépítés sok ablaküveget igényelt, a gazdag borvidékek lakossága pedig megengedhette magának, hogy színtelen, áttetsző üvegben szolgálja fel borát, vagy lepalackozza a bő termésű évek fölöslegét ünnepi alkalmakra, esetleg későbbi nemzedékek számára.
A Rákóczi-szabadságharc idején a Bükköt határoló hegyvidékeken már mindenütt működtek üvegkészítő üzemek. A Zempléni-hegységben, a regéci uradalomban 1698-ban kezdtek üveget előállítani, megalapozva ezzel az 1916-ig tartó folyamatos termelést. II. Rákóczi Ferenc alapította 1706-ban a Mátrában a parádi hutát is, példát mutatva kortársainak, hogy a hatalmas kiterjedésű erdőségek hasznosításában az üveggyártás is megoldást jelenthet. Talán nem véletlen, hogy Északkelet-Magyarország hegyvidékein a fejedelem hívei követték leginkább az okos tanácsot: a Károlyiak Szatmárban, a Bercsényiek pedig Ung vármegyében honosították meg az üvegkészítést. Károlyi Sándor – akinek nevéhez a magyar történelem nem éppen dicsőséges nagymajtényi fegyverletétele kötődik – egyenesen az üveg szerelmesévé vált. Itáliából hozatott szakkönyvekből tanulmányozta az üvegművészetet, maga tervezte a tárgyakat, és talán kevesen tudják, hogy egyik hutájának köszönhetően terjedt el Erdélyben az üveggyöngyökből készült kaláris.
A Bükk hegység legnagyobb birtoka a mindenkori uralkodónak jövedelmező, kincstári kezelésben lévő diósgyőri koronauradalom volt. A többi hegyvidéki domíniumhoz hasonló felépítésű uradalom központja a diósgyőri vár környékén funkcionált. A vár a XVIII. század elején romos állapotban volt, így már nem tölthette be a korábbi évszázadokban megszokott feladatkörét az uradalom életében. Az uradalmi hivatalok mellett a nagyobb ipari létesítmények is szétszórtan működtek a mezővárosokban, így Diósgyőrben, Miskolcon, Mezőkövesden és Mezőkeresztesen. A különböző téglaégetők, ser- és pálinkafőzők mellett a kocsmák, mészárszékek, valamint a boltok jelentettek még nagyobb jövedelmet a kincstár számára a jobbágyok adóján kívül.
A diósgyőri koronauradalom területének legnagyobb része erdőség. A Diósgyőrtől nyugatra levő, mintegy 100 000 katasztrális holdas összefüggő erdőség azonban csekély jövedelmet biztosított. A fa jelentéktelen részét hasznosították az uradalmi építkezéseknél. A jobbágyoknak évente 2000 ölnyit kellett kivágni robotban. Ennek mintegy háromnegyed részét a ser- és pálinkafőzők üzemeltetésénél használták fel és csak 500 öl körüli fát értékesítettek épületfaként. A jobbágyok faizási joga lehetővé tette, hogy az erdőkben száraz vagy hullott fát gyűjtsenek csekély, szinte jelképes összegért. Egy szekér fáért mindössze 12 krajcárt kellett fizetniük. Még néhány további példa jól bizonyítja, hogy milyen csekély értéket képviselt a fa. Egy szarufának való fa két krajcárba, egy tucat szerszámnyél elkészítéséhez való fa pedig 3 krajcárba került a XVIII. század elején. Száz darab hordódongának vagy 1000 darab szőlőkarónak való anyagért csupán annyit kellett fizetni, mint egy egyszerű süvegért, vagy egy közönséges posztónadrágért. Az erdőkben való sertésmakkoltatásért tizedet szedtek az uradalmi tisztviselők. Tizedet kellett adni a kisebb méretű faedényekből, a tányérokból, tálakból, mozsarakból is, ha ezeket az erdőkben kivágott fákból készítették.
A felsorakoztatott adatok meggyőzően bizonyítják, hogy az uradalmi erdők hagyományos hasznosítási formái kevés jövedelmet biztosítottak. Az üvegkészítés, majd 1770-től – miután Fazola Henrik vasolvasztót épített a Bükkben – a vasgyártás teremtett az addigiaknál jövedelmezőbb lehetőségeket.
A Bükk hegység első üveghutája az 1712–1717 közötti években létesült, Diósgyőrtől, az uradalmi központtól nyugatra mintegy három–négy kilométeres távolságban. A Bánya-Bükk hegyvonulat lábánál, a Márkus patak völgyében működő üzemtől egy 1746-ban készült egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint „…Diósgyőrbe menni hat negyed óra az út, de ha sár van, akkor 8 negyed órát is kitesz. Tél és jég idején pedig sem kocsival, sem pedig lóval nem lehet átmenni”.
A mindössze három épületből álló kis üzem telephelyét kezdetben diósgyőri hutának nevezték. Az elnevezés első tagja nyilvánvalóan azt fejezi ki, hogy a diósgyőri uradalomé volt és Diósgyőr határában létesült. Második tagja pedig német eredetű kifejezés, amely kohót, olvasztókemencét jelent, adott esetben az üvegkészítés olvasztókemencéjét. Az üzem épületeit és berendezéseit az uradalom építtette. Az egyik nyitott, csűrszerű épületben a Márkus patak vízi energiájával működtetett törőmalom állott. A bunkós törőkhöz hasonló elven működő malomban aprították fel, zúzták össze az üveggyártáshoz szükséges alapanyagokat, a mészkövet, a hamuzsírt és a kvarchomokot. Egy másik épületben alakították ki a munkások szálláshelyét. A harmadik, szintén csűrszerű, zsindelytetős építmény volt a legnagyobb. Itt folyt az üveggyártás. Az épületben három kemence állott. Az egyik az alapanyagok szárítására, a hamuzsír készítésére szolgált. A másik, a tulajdonképpeni műhelykemence több nyílásába helyezték az alapanyagokkal teli tűzálló agyagtégelyeket, és az alapanyagok megolvadása után itt készítették a mesterek a különféle üvegtárgyakat. A harmadik széles szájú kemence volt a hűtőkemence, amelynek az volt a feladata, hogy lassú tűzön lehűtse a forró üvegtárgyakat, hiszen azok máskülönben, a hirtelen hőmérsékleti változásnak kitéve szétrobbantak volna.
Az üveghutát – mint általában mindenütt – bérleményként hasznosították. A bérlőnek kellett gondoskodni a szakmunkásokról. Az uradalom a bérleti díjon kívül az előállított termékek felét is megkapta, de ezért neki kellett biztosítani a fakitermelést, a szállítást és a nyersanyagbányászatot végző segédmunkaerőt az uradalmi jobbágyok köréből.
Az első üveghutásokat nemcsak telepeseknek, hanem kiváltságoknak örvendő szakmunkásoknak is tekintették. 1735-ben a szepesi kamara egy korábbi dokumentumra hivatkozva ekképpen erősítette meg a hutások jogait, amelyet letelepedéskor kaptak: „…nem tekinthetők urasági szolgáknak, jogállapotukban különböznek a lakosság többi részétől”. Nem kellett adót fizetniük és szabadon használhatták az erdei utakat. A hutáslegények a hutásmester, vagyis a bérlő alkalmazottjai voltak, tőle kapták fizetésüket és az uradalom nem tarthatott igényt szolgálataikra.
A diósgyőri huta körül lassan-lassan egy kisebb falu alakult ki. Az üvegkészítő üzem munkásainak, illetve a kialakuló település lakóinak nevét a mindszenti és a diósgyőri plébánia anyakönyvei őrizték meg, mivel ezek fiókegyházai közé tartozott. Az egyházi matrikulák a következő családneveket őrizték meg: Palacsik, Csupko, Urban, Helembai, Fignar, Jelecsik, Nagy, Venzel, Gedeon, Virág, Tokar, Opprendek, Kecsinorka, Vojcsan, Tóth, Novik, Kedelin, Taligas. Az első telepesek neveinek nyelvészeti elemzése azt mutatja, hogy többségükben lengyelek, morvák, németek voltak. Az 1746. évi canonica visitatio szerint a diósgyőri huta környékén kialakult település nagyobb részét idegen anyanyelvűek lakták, „fele sem beszéli a magyar nyelvet”.
Az üvegkészítés legfontosabb alapanyaga a fa. Az építkezéseken túlmenően felhasználják a kemencék fűtésére, de legnagyobb mértékben a hamuzsír nyerésére. Egy átlagos huta évi üzemeltetéséhez több mint 4000 öl, vagyis 30–40 tonna fára volt szükség. Az évek múlásával egyre távolabbi területekről kellett a fát a hutákhoz szállítani. A huták általában 40–50 év alatt használták fel a környező erdők fáit, és a korabeli szállítás nehézségeit is figyelembe véve négy–öt évtized után célszerűbb volt új üzemet építeni egy fában gazdag területen, mintsem a régi üzem nyersanyagellátását rendkívüli nehézségek árán biztosítani.
A diósgyőri huta áttelepítése, illetve új üzem felépítése az 1750-es években vált indokolttá. Természetesen ez nem a hutások szándékán múlott, hanem a kincstári birtokokat kezelő szepesi magyar kamara elnökének döntésén. A szepesi magyar kamara élén ekkor egy kiváló, kora gazdasági ügyeihez jól értő személyiség, gróf Grassalkovich Antal állott, aki a merkantilista gazdaságpolitika jeles képviselője volt. Törekvése alapvetően kétirányúnak tekinthető. Egyrészt a kincstári birtokok jövedelmeinek növelését tartotta szem előtt, másrészt pedig a kiadások csökkentése érdekében minden olyan ipari tevékenységi formát erősített, amellyel egy adott uradalom szükségleteit kielégíthették.
Grassalkovich Antal nagyon fontosnak tartotta az erdőbirtokok intenzív hasznosítását és ennek érdekében, illetve az uradalmi önellátás biztosítására az üveggyártás serkentését is. Az ő támogatásának köszönhetően 1755-re új üveghuta létesülhetett a Bükkben, a régi hutától mintegy nyolc kilométer távolságra. Az első levéltári dokumentumok már Újhuta néven nevezik az új üveghutát, a korábbi üzem telephelyét pedig már Óhutának. Az elnevezés nyilvánvalóan a már nem létező és a működését megkezdő üveggyártó helyek közötti kapcsolatot is rögzíti. Ez a névadási forma Magyarország üveggyártó helyein majdnem mindenütt nyomon követhető.
A mai Bükkszentkereszt néven ismert település tehát 1755-ben jelenik meg először Újhuta néven. Ez az elnevezés azonban ekkor nem falut jelölt valójában, hanem csak ipari telephelyet, kolóniát. Egy 1755-ben, majd pedig egy 1759-ben készült összeírás csak három épületet említ a sűrű erdőségben; a hutásmester szoba, konyha, kamrás lakóházát, az üvegkészítő műhelyt és egy ablaküveg előállítására alkalmas műhelyt. Ez azt jelenti, hogy a bérlő és családja kivételével a munkások és egyéb alkalmazottak Óhután laktak és onnan jártak át mindennap Újhutára dolgozni.
Az új telephely megválasztásakor nem jártak el kellő körültekintéssel, mert a közelben volt ugyan patak, de ez nem biztosított megfelelő vízi energiát a nyersanyagok előkészítésénél nélkülözhetetlen törőmalom működtetéséhez. Az ivóvizet is csak két ásott kút biztosította, de ezek vize gyakran elapadt. A kedvezőtlen helyválasztás, a vízhiány a későbbiekben, a település bővülésével nagyon komoly gondokat jelentett, az állandó hiányt csak az ivóvízvezetékek kiépítése oldotta meg az 1950-es években.
Az újhutai üzemet is bérlő működtette. Elsőként a szlovák származású, Sztraka Ferenc nevű hutásmester. A huta lényegében a korábbi üzemhez hasonló módon működött. Előrelépést jelentett azonban a táblaüveggyártó kemence üzembe helyezése. 1755 előtt is gyártottak ablaküveget, azonban ezek mintegy 10 centiméteres átmérőjű kör alakú úgynevezett karikaüvegek voltak, amelyeket ólomkeretbe foglalva használtak. A karikaüvegeknek is két fajtája készült: a parasztkarika és a kristálykarika. Ez előbbi zöld színű, míg az utóbbi színtelen, áttetsző üveget jelentett. A karikaüvegeket fúvással állították elő. Az üvegkészítő a fúvócsövet belemártotta a megolvadt masszába és egy kis gömböt fújt ki belőle, majd a fúvócsövet függőlegesen felfelé tartotta, s így a gömb behorpadt, lapos korong keletkezett belőle, vagyis a kör formájú ablaküveg. A síküveg vagy táblaüveg készítése egy kicsit bonyolultabb volt. Ez is fúvással készült. A mester a fúvócsövet lefelé tartva egy zsákszerű hengert alkotott, amelyet oldalainak felvágása után a táblanyújtó kemence előterében vaslapon kiterítettek, egyenletesre simítottak és szeletekre szabdaltak. Az így nyert 15x20, maximum 20x30 centiméteres üveglapokat fakeretbe foglalva használták ablakozásra. Grassalkovich Antal a Sztraka Ferenccel megkötött bérleti szerződésben fontos kitételül szabta, hogy „…mindazonáltal tartozik az Urasság Házához szükséges Karika üvegeket adminisztrálni”. Ebből, és a táblanyújtó kemence üzembe helyezéséből az derül ki, hogy a huta elsődleges feladata a termelés beindulását követően ablaküveggyártás volt.
1759-ben az újhutai üzem kilenc szakembert foglalkoztatott. Öt „üveg tsináló”, két hamu égető és egy-egy kemencemester, fűtő és „sótos tsináló” mester neve maradt fenn az elszámolásokban. Nem ismerjük pontosan, hogy az üvegtsinálók milyen speciális munkafolyamatokat végeztek. Számuk, valamint a huta bérleti szerződésében megjelölt karikaüveg-gyártás arra enged következtetni, hogy elsősorban ablaküveget készítettek fúvással. Természetesen értettek az öblösüveg készítéséhez is és szükség szerint azt is gyártottak. Az írott források és a fennmaradt tárgyi emlékek tanúbizonysága szerint azonban ezek a mesterek nem voltak képesek művészi színvonalú üvegkészítésre, mert csak forma segítségével tudtak öblösüvegeket előállítani. Vagyis előre elkészített fa- vagy tűzállóagyagformákba fújták az üveget, amely addig tágult, míg a forma engedte, ezáltal elnyerve az edény végső alakját.
A sótos tsináló mester mintegy előmunkás volt. ő készítette a komolyabb szakmai ismereteket igénylő szögletes testű, vagy nagyobb méretű öblösüvegeket is, felügyelte az üvegfúvók tevékenységét.
A kemencemester elsősorban a különböző funkciójú kemencék hőmérsékletét biztosította. A folyékony üvegmassza állandó, feldolgozásra alkalmas állapotban tartása külön szakértelmet igénylő foglalkozás. Az olvadt üveg színéből, fizikai állapotából kellett következtetni a megfelelő hőmérséklet biztosítására. A kemencemester készítette egyben az öblösüveg gyártásához szükséges formákat és az üvegmassza olvasztásához a tűzálló tégelyeket is.
A hamuégetők feladata ennél egyszerűbbnek tűnik, de tevékenységük nem merült ki mesterségük nevében megjelöltekben. ők állították össze a féltett titokként kezelt nyersanyagkeverékeket, amelyeket a műhelykemencében folyékony üvegmasszává olvasztottak. Feladatuk volt az üvegkészítés egyik legfontosabb alapanyaga, a hamuzsír készítése. A hamuzsírt az elégetett fa hamujának lúgjából állították elő. A hamuzsír elnevezés onnan származhat, hogy lúgos tulajdonsága miatt a bőrt síkossá teszi. A hamuégetők egy nagyméretű kővel bélelt katlant készítettek az erdőben és ebbe hordták a hullott és vágott fákat. A katlanra azért volt szükség, hogy az összehordott fa meggyújtása után le ne égjen az erdő. Az időjárás viszontagságainak kitett művelet eredményeként nyert fahamut azután különböző eljárásoknak vetették alá. Először a hamu kilúgozására került sor. A száraz fahamut kádakba helyezték és bőséges vízben áztatták, hogy „az ereje kijöjjön”. Az áztatás után a megsűrűsödött folyadékot kétfenekű hordókba merték. A felső fenék szűrőlyukain szalmát, vagy vesszőket helyeztek el, hogy a megázott hamu át ne folyjon. A hordókból a két fenék közötti csapon át lehetett a folyadékot az alattuk álló kádakba leereszteni. Rendszerint több hordót állítottak egy sorba és alattuk a hordók számának megfelelő kád állott. A hamuval telt hordókba vizet engedtek, vagy előző lúgot addig, amíg az el nem nyelte a hamut. A feltöltést mindaddig ismételték, amíg a kádakba került lúg el nem érte a megfelelő maróhatást, amit tojással mértek. A lecsöpögő folyadékba egy tyúktojást helyeztek, s ha az elmerült, a hamuból nyert lúg megfelelt a további műveleteknek. A sűrű oldatot vasüstökbe merték át és addig főzték, amíg a víztartalma el nem párolgott. A főzés eredményeként egy sűrű, szennyezett, piszkos színű massza keletkezett – az egykori újhutai források szerint koszos hamuzsír –, amelyet az üvegkészítés érdekében tovább kellett tisztítani. A koszos, vagy nyers hamuzsírt a hutában a nyersanyagok előállítására szolgáló kemencében hevítették tovább. Az előzőleg már jól felhevített kemencében néhány óráig lassú tűzön hevítették a hamuzsírt, amelyből először a víz, majd azután a szennyeződést okozó szerves anyagok távoztak el, és végül egy durva szemcsés, kék és fehér, gipszszerű port nyertek, a tökéletes hamuzsírt, amelyből már színtelen, áttetsző üveget, korabeli fogalommal élve kristályüveget lehetett készíteni. Mai mértékkel élve mintegy két mázsa masszát helyeztek a tiszta hamuzsír elkészítésére az égetőkemencébe, amiből egy műveletnyi üveggyártási alapanyagot nyerhettek.
Az újhutai üzem szakmunkásai is idegen származásúak voltak: Srajnner Venzel, Matiscsák Joseph, Fridlik Benedek, Bartos Gáspár és Ondró, Prácsik Antal, Biller Jakab, Flekács Mártony, Sir János. A név szerint megörökített szakmunkások közül csak néhányan dolgoztak az egykori diósgyőri üzemben, többségüket a Felvidék különböző üzemeiből verbuválta Sztraka Ferenc hutásmester. Úgy tűnik, hogy az óhutai mesterek egy része más vidékeken keresett jobb megélhetést. Egyesek közülük feltűntek a Károlyiak szelestyei hutásában és a nagyváradi püspökség üzemében is. A XVIII. századi magyarországi iparfejlődés és ezen belül is az üveggyártás ugyanis állandó szakembergondokkal küzdött. Az ipari vállalkozók vagy külföldről, vagy pedig az ország más üzemeiből igyekeztek szakmunkásokat toborozni. Az üveghuták bérlői nagyobbrészt más, termelésüket szüneteltető üzemek szakembereit alkalmazták, vagy nagyobb fizetséget ígérve csábították el azokat.

Fakitermelés a falu erdejében (1900 körül)

XVIII. századi üveghuta ábrázolása (Kovács Béla nyomán)

Újhuta térképe 1853-ból

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages