A Földváryak mezővárosa | Száz Magyar Falu

A Földváryak mezővárosa

Az 1595 után Cibakházán birtokosként megjelenő Földváry család története a XV. századtól ismert. 1490-ben említik Földváry Miklós diákot, akinek fia, Bálint jelentős karriert futott be. 1555-ben Ecsedi Báthory András országbíró titkára, utóbb János Zsigmond erdélyi fejedelem ítélőmestere. Bálint fia, István szintén fejedelmi tisztségviselő lett, ennek öccse, Mihály azonban visszatért Magyarországra. 1562. január 25-én vette feleségül Bernátfy Zsófiát, akitől tizenegy gyermeke született. Közülük csak hat érte meg a felnőttkort, öt fiú és egy lány. A Bernátfalván lakó Földváry Mihály feltehetően a szepesi kamara hivatalnoka volt. A királyi Magyarország jövedelmeinek harmadát ez a hivatal kezelte. Az élete végén sokat betegeskedő Mihály csatlakozhatott a reformáció evangélikus vonulatához. Valamikor 1590 után halt meg, felesége, Zsófia 1595-ben. Gyermekei részben erdélyi, részben Habsburg-szolgálatba léptek. Közülük csak Györgynek születtek utódai, így a birtokokat is ők örökölték.

A Földváryak ingatlanvagyonát a tizenhat évesen árvaságra jutó György alapozta meg. Ő 1612-ben a Nógrád megyei Csalárdon lakott. Csalárd Földváry György anyai nagybátyjának, a már ismert Bernátfy Istvánnak, majd özvegyének, Bika Annának a családi birtoka volt. Az özvegy másodszorra Kéry Ferenc nógrádi, honti és zólyomi alispán felesége lett. György itt ismerkedett meg unokatestvérével, a vak Bernátfy Borbálával, akinek örökségét Kéry Ferenc és fia, János gondviselőként jogtalanul tartotta magánál.

Borbálát, a cibakházi és jenői uradalmak, a tápiószentmártoni részek, és anyja nógrádi javainak örökösnőjét György magához vette, majd pereket kezdett a Kéryek által elfoglalt birtokokért. A perek sikerét az is elősegítette, hogy Földváry György gróf Forgách Zsigmond országbíró szolgálatába szegődött, akitől így a somoskői várnagyi tisztet is elnyerte. Itt lakott vele Bernátfy Borbála is, aki 1618-ban háromezer forintért eladta Földvárynak a Jenői- és Bernátfy-ingatlanokat.

Az adásvétel olyan birtokokat juttatott Földváry Györgynek, amelyeket más módon nem tudott volna megszerezni. Jogaiban Borbála asszony 1621. augusztus 16-án kelt végrendelete is megerősítette. „Mivel hogy énnékem az jó Isten az üdvözült Atyám után sok jó atyafiakat adott – írta –, kik közivel kiváltképpen az vitézlő Földváry György uram bátyám, az szegény anyám életiben is hol költséggel, s hol egyéb táplálásbeli segítséggel volt, én mihelyt az szegény anyám megholt, ottan öcsémnek, Kéry Jánosnak mostoha gondviselése alul magához véve, és azoltától fogvást mind ez óráig is tisztösséges ruházattal, eledellel, itallal táplált, és olly oltalommal és gondviseléssel volt reám, mintha egy volna velem; ennek fölette az anyai jószágbul az én részemet Kéry János uramtul, az én öcsémtől nagy sok fáradsággal és pörlekedéssel vette ki, mellyikért érdemes volna, ha ő kegyelminek és maradékinak nagy sok jovat tehetnék én is.”

Borbála minden vagyonát Földváry Györgyre hagyta tehát, bár az új tulajdonosnak még sokat kellett pereskedni a birtokért a grófi rangra emelkedő Kéry Jánossal. Földvárynak végül 1617-ben sikerült megegyeznie Bernátfy György fiával, Istvánnal is, akinek magtalan halála után a teljes Bernátfy-örökséget egyesíthette.

Földváry György valamikor 1634 után halt meg. Gyermekei közül öt fia és egy lánya érte meg a felnőttkort. Ők lettek az ősei a Földváry família egy-egy ágának. A család 1646-ban hat részre osztotta az örökölt apai birtokokat, ám a török elleni harcok és a fellángoló kuruc küzdelmek viszontagságai miatt végül a felosztástól elálltak, és közös jószágigazgatót választottak. A közös birtoklás kialakítását a Földváry család gyors számbeli gyarapodása is indokolttá tette. 1681-ben Györgynek már az unokái is éltek, szám szerint tizenhatan.

A török elleni felszabadító háború után a Földváryak gyorsan elfoglalták Cibakháza környéki javaikat, de a berendezkedés nem ment könnyen. 1691-ben a szolnoki várparancsnok elfogta és börtönbe zárta a család által a Tiszazugba küldött megbízottakat. Csak három hét múlva engedte őket szabadon, miután megbízóik a kincstár javára lemondtak Tiszajenőről. A Földváryak számos per után, 1800-ra tudták Tiszajenőt visszaszerezni, Cibakháza és környéke azonban mindvégig a birtokukban maradt.

1699-ben a Földváryak kezén volt Sárszög-, Csanád- és Andornakpuszta fele, továbbá Orosziban húsz jobbágytelek, valamint Jenő, Cibakháza, Fejéregyháza, Szentimre és Kéthalom település. A család földesúri jövedelme csak 199 forintnyi, a nemesi taksa 21 forint 89 dénár volt. A kincstárnak járó fegyverváltság az 1703. márciusi kivetés szerint Cibakháza tizenkét telke után 68 forint negyven dénárt, Gyügér és Jenő nyolc-nyolc telkére egyenként 45 forint hatvan dénárt, Sárszeg hat telkére pedig 34 forint húsz dénárt tett ki. A végleges kifizetés csak 1727 táján történhetett meg, és Istvánházával együtt ezerötszáz forintra rúgott. A birtokjog biztosítása után Cibakházára 1764-ben szereztek a Földváryak új adománylevelet.

Az Alföld újratelepítése során a földesurak sokáig nem számolhattak jelentősebb jövedelemmel. Így volt ez itt is. 1717-ben a falu alig ötvenforintnyi hasznot hozott a Földváryaknak, s az összeg igen lassan emelkedett: 1734-ben Cibakháza jövedelme még mindig csak 402 forint volt. A helyzetet bonyolította, hogy a Földváry család tagjai, a birtokszerző ős utódai már nagyon sokan voltak. Az ötödik nemzedékben 96 tagot számláltak, nem véve figyelembe a női családtagokat. A birtokokból származó jövedelmek megfelelő elosztása igen fontossá vált.

1733. december 4-én, Cibakházán gyűltek össze a Földváryak, hogy megvitassák a birtoklás módját, lehetőségeit. Végül olyan megállapodás született, amelynek alapján Földváry György leszármazottai egészen 1873-ig, a közös birtoklás megszűnéséig együtt intézték a birtok ügyeit. Gyűléseket tartottak, az ügyintézésre direktort és jegyzőt választottak, és jegyzőkönyvben örökítették meg a határozatokat. Noha a gyűléseken csak a férfiak vehettek részt, a férfirokonok a női családtagok érdekeit is képviselték.

A Földváryak a jobbágyok földesúri adóztatásának rendkívül szabad formáját valósították meg. Nem hoztak létre majorságokat, így nem követeltek robotot, fuvart vagy más általános és rendkívüli szolgáltatást. Nem szakítottak ki saját kezelésű (allodiális) földeket, és azokat nem adták ki jobbágyaiknak kilencedfizetésnél kedvezőtlenebb feltételek mellett. A Földváryak olyan, egyszerű bérleti rendszert vezettek be, amely igen sikeresnek bizonyult, és végső soron elősegítette a falu fejlődését is.

A település határát, illetve a pusztákat Cibakháza lakossága közösen bérelte a földesuraktól. A jobbágyok együttesen éves bérleti díjat (árendát) fizettek. Ez nagy szabadságot jelentett. Mivel nem kellett szolgáltatást végezni, a helybeli jobbágyok igavonó állatai és termelőeszközei kevésbé voltak terheltek, szemben más falu lakóival.

Megpróbálkoztak 1760 táján a Földváryak is Cibakházán az urbárium bevezetésével. A jobbágyok rövid ideig robotoltak, kilencedet, illetve ajándékot adtak, ám később mégis a régi rendszert hozták vissza a birtokosok.

A rendszerint hat esztendőre megkötött bérleti szerződések terheiről jó példát ad az 1771-es esztendő. Ennek értelmében a jobbágyok a cibakházi határ robotjáért, dézsmájáért, valamint úrbéri szolgáltatásaiért évi ezer rajnai forintot fizettek, a révet, a cibakházi kocsmát és a fogadót, a sárszögi és a gyügéri vendégfogadót pedig ezerhatszáz forintért vették bérbe. Ehhez járult még a sárszögi és a gyügéri puszta hatszáz, illetve nyolcszáz forintos árendája. A teljes összeg így négyezer rajnai forintot tett ki. 1778-ra az árenda négyezer-ötszáz forintra nőtt, de még így is jutányosnak számított. A lakosok szolgálatai közé tartozott a tiszai töltésekre, a fogadókra, az urasági épületekre való ügyelés, továbbá a hanyagságból okozott károk megtérítése.

A pusztabérletek az újratelepüléstől hozzátartoztak a falu kialakuló gazdasági rendszeréhez. Már 1725-ben említik Gyügér rendszeres árendáját, valamint a határos Gyalu egy darabjáét is. 1737-ben Gyügért és Sárszöget 442 forintért bérelték a cibakiak. Ugyanakkor állandó félelemben is éltek, attól tartva, hogy a puszták bérleteit a következő alkalommal többet ígérő idegenek, nagyarányú marhatartással foglalkozó tőzsérek nyerik el. Ezért 1764-ben a bérletek időtartamának meghosszabbítását kérték: „…az említett két határokat jövedelmével együtt, vagy 15 esztendőkre a tekintetes família árendába ki adni méltóztatna, fogja tapasztalni az tekéntetes família szegény jobbágyoknak és a helységnek helyreállását, mert öt vagy hat esztendőkre, más helyekről egy gazda sem kívánkozik megbontakozni.” A bérletek időtartamának felemelése ugyan nem történt meg, de a pusztabérletek mindvégig a cibakiak kezén maradtak.

A Földváry família a közös birtoklási rend védelme érdekében saját tagjai ellen is fellépett. 1758-ban például a család egyes tagjai önkényesen vették igénybe a cibakházi jobbágyok szolgáltatásait. A soron következő gyűlésen ezt kemény büntetés terhe alatt megtiltották, és a falu bíráit is felhívták az ilyen szolgálatok megtagadására. Jegyzőkönyvben is rögzítették, hogy a jogtalan szolgáltatások ellenértékét a bírák és az önkényeskedő családtagok jövedelméből a jövőben le kell vonni.

A Földváryak követeltek is. Az alföldi nagy telepítések idején, a helybeli jobbágyokat is csábító kedvezmények a cibakiakra is hatással voltak. Így a földesurak a szabad költözés joga ellen is fölléptek. 1755-ben engedetlennek és hálátlannak nyilvánították a helybelieket, mivel el akarták hagyni a falut. A bírák hatvan, illetve harminc botütést kaptak, amiért nem jelentették a lázongást, és mert örökös jobbágyként el akarták hagyni lakóhelyüket. A helyiek sértetten hangoztatták szabad menetelű státusukat. A cibaki jobbágyok nem mehettek a família gyűlése elé bajaikkal, hanem előbb a szombaton, szentmise után egybegyűlő községi tanácshoz kellett járulniuk. Csak ezt követően fordulhattak uraikhoz.

A lakosság nemcsak földesurának fizetett. Növekvő adókkal, szolgáltatásokkal tartozott az államnak és a megyének. A legfontosabb a hadsereg fenntartására szedett állami hadiadó volt, amelyet nádori adóporták és vagyoni összeírások alapján róttak ki a megyére, a falura, illetve annak lakóira. A hadsereg részére újoncokat is kellett adni, kezdetben toborzás, később vagyon és népességszám alapján. Háborúk idején gyakori volt a pénz vagy gabona „megajánlása” is. Laktanyák hiányában a katonákat magánházakhoz szállásolták el, de az ellátáshoz élelem, tüzelő és a lovaknak takarmány is kellett. A katonai szervek ugyan kifizették az ellátást, ám a piacinál alacsonyabb áron. Az így bekövetkező veszteség (deperdita) miatt a cibakiak is gyakorta panaszkodtak. 1746-ban például a tüzelőfán kétszázötven, a kiszolgáltatott kenyéren kétszáz forint volt a kár. Emellett fuvarozni kellett a katonákat, a megajánlott termékeket és az erdélyi sót is. A megyék szintén adót szedtek, közmunkákat követeltek, főleg az utak karbantartására, a tiszai gátak fenntartására.

A megtelepülő, de új háborúktól rettegő falusiak gazdálkodásában sokáig az állattartás volt a meghatározó. 1725 táján idegen nyájak legeltetését is vállalták. Ez a falunak hét forintot jövedelmezett. Kezdetben kevés volt az igásállat, így csak kisebb területet tudtak megművelni. Hiány volt szemes terményben, főleg kenyérgabonában. Malmokat kellett építeni, a szomszéd, hasonló gondokkal küzdő településekkel kapcsolatokat, együttműködést kialakítani. A nehézségek főképp az első évtizedekben jelentkeztek.

Az összeírók 1720-ban 24 jobbágynál mindössze nyolcvan és egynegyed pozsonyi mérő (egy mérő = nyolcszáz négyszögöl) szántót vettek számba, bár további százharminc mérővel is rendelkeztek. Még csak egy szántót és nyomást említettek. A szántót pihentetés nélkül évekig használták, csak a teljes kimerülés után fogtak fel új földet. A vetőmag az ötszörösét adta, ez jó átlagnak számított. A bevallott szántón 401, míg az összesen 1050 mérős (egy pozsonyi mérő = 40-46 kilogramm) termést tételez fel. Kevés a rét is, mindössze 49 kaszásnak megfelelő (egy kaszás = nyolcszáz négyszögöl). Az összeírók megjegyezték, hogy ez csak száz szarvasmarha számára elegendő, pedig kétszázat is kihajtanak. Egy családra alig 3,34 mérő szántó és két kaszás rét jutott, bizony kevés.

1721/22-ben a 28 összeírt cibaki családfőből csak hatnak volt igásökre: összesen tizennégy állat. Emellett még nyolc személy tartott lovat: összesen tizenkettőt. 1725-ben 26 jobbágy közül tíznek volt ökre: együtt 19 darab. Egy másik forrás ekkor 19 adózót említ egy-egy igásökörrel, de 21 főnek nem volt igavonója. 1726-ban 21 igás és igátlan jobbágyot vettek számba, de az igaerő gyorsan növekedett. 1736-ban négy igásállattal 13, kettővel 31 fő rendelkezett, az igátlan gazdák száma 18 volt. Az igavonók tartására ösztönözte a lakosokat, hogy a földekből való részesedés alapjává az igaarány vált.

Bél Mátyás Heves és Külső-Szolnok megye 1730 körüli állapotát bemutatva a félig lakatlan Tiszántúl ellentéteként régóta megtelepült helynek mondja Cibakházát. „Nem akármilyen falu ez: tele van házakkal, van benne katolikus templom, plébános. Szép termékeny határát nem nagyon veszélyezteti az árvíz. A nyugati határrészén kedvező kilátásokkal telepítették meg a szőlőt. A falu földesura Földváry Mihály.”

Jelentős volt a halászat is. A zsákmány harmada 1725 táján a földesurakat illetné, de ezt nem szolgáltatták be. A XIX. század első felében a cibakiakat hallal, csíkkal vásározó árusokként a pest-budai piacokon is említik.

Cibakháza és pusztái mezőgazdaságára átfogó adatok 1787–89-ből ismertek. A meghatározó még a rideg állattartás, bár egyre növekedett a földművelés szerepe. A Jenővel 17 271 katasztrális holdnyi határnak a rétek és legelők (fele-fele arányban) még jó négyötödét tette ki, erdő nem volt. Így csak ötödrész (2849 hold szántó, 28 hold kert és 173 hold szőlő) maradt a növénykultúráknak. A földművelés elsősorban Cibakházát és Gyügérpusztát jellemezte, de a cibaki részen voltak a kertek és szőlők is. Az évi termés ekkor búzából 10067, rozsból 9554, árpából 6687 pozsonyi mérő, borból 3680 akó (egy akó = 53 liter), míg édes szénából 14794, savanyúból 5088 bécsi mázsa (egy bécsi mázsa = 56 kilogramm).

A XVIII. század végén Vályi András így írt Cibakházáról: „Magyar falu Heves Vármegyében, Földes Ura Földváry Uraság, fekszik a Tisza vize mellett az Ország Úttyában Szolnoktól két mértföldnyire. Határbeli földgye rész szerént termékeny, fűzesse közönséges, nádgya, sássa elegendő, szőleje hasznos, száraz és vízi malma a határban, fogyatkozásai, hogy földgyének egy része homokos, piatzozása távol esik, és a Tiszának alkalmatlanságai miatt sokszor nehéz járások van, s a Tisza vize gyakran el szokta önteni a határját.”

A folyó később is okozott problémákat, 1824 táján a puszták nélkül 11 072 magyar holdat kitevő határ felét borította el az árvíz. Ennek ellenére a falu a vidék egyik legjobban fejlődő települése lett. A löszös talajon árpát, zabot termesztettek, a homokos kiemelkedéseken juh- és lótenyésztés folyt. Az 1828-as országos összeírás 864 mérő szántót vett számba, amelynek földbérét 540 forintra becsülték. A szántók termése – a vetőmag levonása, valamint az egyházi és világi kötelezettségek teljesítése után – 2160 mérő volt. A 324 kaszás rét évi 226 forint 48 krajcárt jövedelmezett, míg az összeírt 52 és fél kapás (egy kapás = 225 négyszögöl) szőlő adója 36 forint 45 krajcárt tett ki. A jobbágyok szőlőtermése 157 és fél veder volt 126 forint értékben, míg gyümölcsöst nem vettek számba. Az állatállomány 98 igásökröt, 133 egyéb szarvasmarhát, 170 lovat, 507 juhot és 91 sertést tett ki.

A jobbágyok között kialakuló vagyoni különbségeket a Mária Terézia-féle úrbérrendezés szentesítette, amely 1770–71-ben szabályozta a jobbágytelki földállományt és a földesúri adóztatást. (L. Függelék II.) Korábban az egész helyes jobbágynak öt tagban harmincmérős szántó járt, ám a töredékhelyesek birtoka ezzel nem volt arányos. 1770-ben Cibakházán 74 telkes jobbágy, 14 zsellér élt. 1771-ben, az úrbérrendezés után 13 egész-, hét fél-, 27 negyed-, valamint 28 nyolcadtelkes jobbágy lett a faluban, a föld nélküli házas és házatlan zsellérek száma hét-hét volt. A rendezéssel a jobbágyszántók területe 1216 kis holdra növekedtek (egy kis hold = két mérő = ezerkétszáz négyszögöl), míg a szőlő 277 kapást tett ki. 1789-ben a szántók területének 31, a termés 27 százaléka jutott az úrbéres jobbágyokra. A puszták nemesi tulajdonban voltak, ám a szűkebben vett cibaki határban a jobbágyszántó aránya a nyolcvan százalékot is elérte.

II. József népszámlálása 1786-ban Cibakházán 204 házat és 1473 fős népességet vett számba. Egy-egy pap, tisztviselő és polgár, három szabadságos katona, öt nemes, 117 paraszt, ezeknek 105 örököse, 168 zsellér, valamint 54 egyéb személy, 296 gyermek és 720 nő szerepelt az összeírásban.

A XIX. század első felét a jobbágytelkek aprózódása és a zsellérek számának növekedése jellemezte. 1828-ban már nem volt egész telkes jobbágy, háromnegyed telkes is csak egy. A féltelkesek száma megduplázódott (15 fő), a negyed- és nyolcadtelkeseké pedig még nagyobb mértékben növekedett (47 és 65 fő). A 128 telkes jobbágy családdal szemben a 149 házas és húsz házatlan zsellér az öt szolgával és kilenc szolgálóval már bizonynyal számbeli többségben volt. A falu társadalmához tartozott még néhány egytelkes nemes is. Közülük a Farkasok állandó lakosok, a Ráczok, a Turcsányiak, a Lucsánszkyak viszont csak rövidebb ideig éltek Cibakházán.

A település iparát kezdetben csak néhány kovács és molnár képviselte. 1749-ben Krizsán István mészárost és Szendrei András kocsmárost említik. 1770-ben két száraz- és egy vízimalmot, 1776–77-ben három molnárt – név szerint Molnár Istvánt, Kollár Andrást és Jágercsik (?) Györgyöt – írtak össze. 1798-ban két molnár volt: Laska József és Szalóki Molnár György. A kocsmák, a mészárszékek a falu fontos bevételi forrását jelentették. A XIX. század elejétől a birtokaprózódás miatt egyre több a kézműves a faluban.

Cibakháza és a Földváryak számára a legfőbb bevételt a rév jelentette. A révjogot – mint erre már utaltunk – a Mátyás király által adományozott jenői és istvánházi révprivilégiummal egyidejűnek számították. Ezt 1721 táján a szolnoki várparancsnok – mint a szolnoki kincstári vámhely konkurenciáját – meg akarta szüntetni, de végül felhagyott e szándékával. Egyes adatok szerint a révet a Földváryak 1727-ben nyitották meg, bár inkább csak arról van szó, hogy ettől az időponttól válhatott számottevő, rendszeres földesúri bevételi forrássá.

Bél Mátyás is kiemelte a település kedvező természet- és közlekedésföldrajzi helyzetét: „Cibakháza a Tisza magas partján emelkedik ki a környező mély fekvésű tájból. Átkelésre alkalmas hely ez. Másutt nincs ilyen alkalmas révhely. Amikor ugyanis a folyam kiönt, még Szolnokon sincs átkelési lehetőség, ezért a debreceniek és az egész vidék lakossága ideözönlik, hogy Pest felé átkelhessen a Tiszán.” Az átkelőhöz vezető Familiáris út elnevezése máig ismert a cibakiak között.

1748–1752 között a révjog már 4693 forintot jövedelmezett. A forgalom és bevétel évről évre növekedett. 1791-ben a cibakháziak nevében a Földváry család tiltakozott, mivel a mezőhegyesi uradalom nem fizetett révdíjat. Megjegyezték, hogy a mezőhegyesiek négy éven át májustól október végéig, hetente kétszer itt hajtották át a Tiszán a hízott marhákat. Ez karámokat, csónakokat, embereket igényelt, marhánként egy krajcár révdíj megfizetését kérték. Számításuk szerint az uradalom már mintegy ezerháromszáz forinttal tartozott (egy rajnai forint = hatvan krajcár). Ha ez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy hetvennyolcezer marhát szállítottak át négy év alatt. Ez évenként közel húszezer állatot jelent. És ez nem is az egész éves révforgalom mutatószáma. Nem véletlen, hogy a bevétel megtartása érdekében a cibakiak uraik segítségével a környező községek révprivilégiumainak kiadását minden eszközzel igyekeztek megakadályozni. 1766-ban például ellenezték az alpári rév létesítését. 1798-ban a nagyréviek arról panaszkodtak, hogy a Földváryak miatt nem tudják révüket megnyitni.

Az 1820-as években a cibaki rév jogát, főleg annak hasznát új veszély fenyegette. A Tiszaföldvárt és környékét uraló Podmaniczkyak Vezsenynél hidat akartak építeni terményeik gyorsabb szállítása és bevételeik növelése végett. Báró Podmaniczky János a bécsi hivatalok támogatását is megszerezte. Ám a Földváryak gyorsabbak voltak, és Cibakházánál felépíttették saját hídjukat. Ők 1826-ban Heves megyével vizsgáltatták meg a híd létesítésének lehetőségeit, majd törvényhatósági támogatással fordultak a Helytartótanácshoz. Indoklásul a helyi rév régi tradícióját, annak nagy forgalmát, továbbá esős idő esetén a szolnoki átkelőhely használhatatlanságát emelték ki.

A híd felépítését többen 1834-re teszik, ám minden bizonnyal már 1827-ben elkészült. Az építő az a Homályossy (Tunkel) Ferenc szolnoki ácsmester volt, aki a kunszentmártoni Körös-hidat is készítette. 1829-ben már bizonyosan állt, sőt tarifáit is ismerjük. Egy gyalog után egy krajcárt, a terhes szekérre huszonnyolc, a félterhesre tizenhat, az üresre tíz krajcárt kellett fizetni. Az ökröket öt, a teheneket és lovakat négy, a hízott sertéseket harmadfél (két és fél), a sertéseket egy, a rúgott borjút kettő, a juhot és a kecskét másfél krajcárral vámolták el.

Cibakháza Heves és Külső-Szolnok megyének Szolnok és Tiszafüred után a harmadik tiszai híddal rendelkező települése lett. A Földváryak igyekeztek a lehetőségeket jól kihasználni, és közbenjárásukra a falunak I. Ferenc császár 1832. november 16-án Bécsben mezővárosi kiváltságot adományozott. Cibak négy országos vásár tartására kapott engedélyt (március 31., május 30., szeptember 15. és november 18.). A kézműipar is fejlődésnek indult. 1832-ben 51 helyi kézműves céhalapítás mellett döntött, és a megyét kérte fel a közbenjárásra. 1840-ben alakult meg az egyesült céh, mely a csizmadiákat, a szabókat, a lakatosokat, a kovácsokat, a kádárokat, a szűcsöket, a vargákat, a kötélverőket, a kalaposokat, az asztalosokat, a bognárokat, a szíjgyártókat, a molnárokat, a kőműveseket, a ruhafestőket, a szűrszabókat, a gombkötőket, a rostakészítőket és a tímárokat egyesítette.

A nemzetőrök között 1848-ban két-két szűcsöt, asztalost, egy-egy lakatost, molnárt és pintért említettek. Ők időszaki iparosok voltak, mivel a kézművesség mellett mással (főleg földműveléssel) is foglalkoztak. 1848-ban egy boltos kereskedőt említettek, a féltelkes, görögkeleti vallású Theodosius Imrét. Mellette még néhány házaló zsidó kereskedővel számolhatunk.

Cibakon 1848-ban 118 igásökröt, 379 egyéb szarvasmarhát, 354 lovat, 205 sertést, valamint 1202 juhot vettek számba. Néhány év múlva Palugyay Imre könyve 377 szarvasmarhát, 441 lovat és 1452 juhot említ. Ez 1828-hoz képest komoly növekedést mutat. Nőtt a szántók, a szőlők és a rétek területe, a földművelés, istállózó állattartás jelentősége is. 1855-ben Jenővel együtt a szántó 3597, a szőlő 455, a rét 1496, a legelő 6025, a nádas pedig 31 katasztrális holdat tett ki. Palugyay szerint a föld kétharmada homokos, a többi fekete föld, és főképp kétszerest, árpát, zabot terem. A nemzetőri összeírásból az is kiderül, hogy a szőlőültetvény 1848-ban szinte minden nemzetőrnél előfordult. A dohánytermesztés a XIX. század közepén honosodott meg, bár ekkor még csak hatan foglalkoztak vele, összesen tizennégy katasztrális holdon.

A zsellérség számának további növekedését figyelhetjük meg 1828–1848 között, de a földek osztódása lelassult. 1847-ben kettőre emelkedett a háromnegyed telkesek száma. Több volt a féltelkes gazda (16 fő), a negyed- és nyolcad telkesek száma viszont számottevően csökkent (38 és 54 fő). A 110 telkes jobbágy mellett viszont már kétszer annyi, 162 házas és 48 házatlan zsellér élt a településen. A földek elaprózódása már a tagosítás és örökváltság gondolatát is felvetette.

Cibakháza lakosságát béke idején a járványok tizedelték. Nem volt egészségügyi szervezet, hiányoztak a fúrott kutak, a mocsarakban tenyésztek a kórokozók. Öt újszülött közül átlagosan kettő érte meg a felnőttkort, nyolc közül három. 1738–40 között a pestis pusztított. 1831-ben a kolerajárvány tizedelte a lakosságot. Az 1831-es járvány július 8-tól jelentkezett. Rövidesen 87-en megbetegedtek: 36-an felgyógyultak, 51-en pedig meghaltak. Abban az évben átlagos évi 110–160 halálozás helyett 237-et regisztráltak. Hasonló méretű járvány volt 1841-ben (233 halott), még inkább 1848–49-ben (301, illetve 268 haláleset). Ilyen méretű halálozási aránnyal később csak 1873-ban találkozunk (302 fő), az utolsó nagy országos kolerajárvány évében.