A függetlenségi törekvések fellegvára
A függetlenségi törekvések fellegvára
Az 1848 júniusában lebonyolított népképviseleti országgyűlési választások után 1861 tavaszán került sor az újabb követválasztásokra. A negyvennyolcas alap helyreállítását követő megyebizottmány az 1848. évi V. törvénycikk alapján megalakította és föleskette a központi választmányt (bizottmányt), majd az 1848. májusában kialakított választókerületeket (Bodajk, Csákvár, Rácalmás, Sárkeresztúr, Vál), illetve változatlanul fönntartotta a kerületek székhelyeit. A követválasztás megszervezésével, lebonyolításával megbízott választmány első ülését 1861. január 30-án tartotta, ahol kinevezték a választójoggal rendelkezők összeírását végző háromtagú küldöttségeket. A névjegyzékek felülbírálása, jóváhagyása után március 21-én került sor a voksolás lebonyolítására. A csákváriban Sárközy Kázmér lett – szavazattöbbséggel – országgyűlési képviselő.
1861 és 1872 között a következők képviselték a csákvári választókerületet az országgyűlésben: Sárközy Kázmér (1861), Tóth Lőrinc (1865), Madarász Jenő (1869), Kégl György (1872).
Az 1848 után először megtartott, 1861. évi képviselőházi választásokat jelentős politikai érdeklődés kísérte. A nemzeti függetlenségi mozgalom feléledésétől tartó Habsburg-kormányzat felkészült az októberi diploma és februári pátens elutasítására, az országgyűlés feloszlatásának és az ostromállapot bevezetésének tervei is elkészültek. A túlnyomórészt ellenzéki képviselőkből ekkor alakult ki a későbbi pártviszonyok alapjait képező két ellenzéki csoportosulás, a Deák Ferenc vezette Felirati Párt és a radikálisabb Határozati Párt. Abból, hogy Deák az 1848. évi alaptörvények helyreállítását, a felelős magyar minisztérium kinevezését követelte, I. Ferenc József számára világossá vált, hogy a magyar parlament egységesen ragaszkodik az 1848. évi vívmányokhoz. Az uralkodó válaszként erőt demonstrált: 1861 augusztusában feloszlatta az országgyűlést, és Magyarország megrendszabályozását Anton von Schmerling államminiszterre bízta, aki 1861 novemberétől – a magyaroknak a birodalmi tanácsban való részvételéig – ismét önkényuralmi eszközökhöz nyúlt. Eredménytelenül.
Schmerling bukása után az uralkodó az országgyűlés összehívását határozta el. A megye élére állított főispán is összehívta az 1860–61. évi megyebizottmány tagjait, hogy megalakítsák a központi választmányt. 1865. október 5-én alakult meg, soraiban a csákvári Halász János választmányi taggal. A testület a főispán igen szigorú ellenőrzése mellett a fentiekben már leírt módon készítette elő és irányította az országgyűlési választásokat.
Az 1867. évi XII. törvénycikk elfogadásával és a június 8-án ősi pompával végbement koronázással egy új – az első világháború végéig tartó – korszak vette kezdetét: létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia.
A két ellenzéki párt (a Felirati és a Határozati Párt) jelentette az alapját a későbbi dualista pártrendszernek. Az előbbiből a mérsékelt Deák-párt, az utóbbiból a balközép, illetve a 48-as alapokon álló szélsőbal párt alakult ki. 1874-ben a balközép radikális érzelmű tagjaiból illetve a szélsőbalból új párt jött létre, a Függetlenségi Párt, majd egy esztendővel később a Deák-pártból és a balközépből a Szabadelvű Párt.
A szabadságharc leverését követően több mint egy évtized sem volt elég ahhoz, hogy a sebek behegedjenek, ennek következtében a lakosság túlnyomó része 48-as érzelmű maradt. A birtokosrétegben azonban lassan megindult egyfajta megbarátkozás a kiegyezés gondolatával, különösen a megyei autonómia helyreállítása után. A birtokát vesztett közép- és kisnemesség egy része a megyei, városi illetve helyi hivatalok felé áramlott.
Jelentős függetlenségi politikusok voltak a megyében: Meszlényi Lajos, Fiáth István, Sárközy Aurél, Sárközy Kázmér, Janicsáry Szilárd, Salamon Lajos, Tóth Lőrinc. Köztük és a kormánypárti politikusok között a választási küzdelem általában igen heves volt. A pártok zászlói alá gyülekező választók gyakran véres verekedésig fajuló összeütközéseket provokáltak.
A Fejér megyei függetlenségi politika oszlopai voltak: Sárközy Kázmér (1799–1876), Fejér vármegye másod-, majd első alispánja, a reformkorban konzervatív országgyűlési képviselő (1839–1840). 1847-ben István nádor alnádorává nevezték ki. 1861-től a hétszemélyes tábla bírája, 1861-ben a csákvári kerület országgyűlési képviselője lett. Tóth Lőrinc (1814–1901) kúriai tanácselnök, a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja. Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc alatti magatartásáért halálra ítélték, végül kegyelmet kapott, azonban ügyvédi tevékenységétől eltiltották. A Magyar Tudományos Akadémia pénztárosa lett, majd 1867-ben Horvát Boldizsár igazságügy-miniszter miniszteri tanácsossá nevezte ki. 1895-től a főrendiház tagja. Mellettük fontos és népszerű közszereplőként Madarász Jenő, aki 1845-ben született Madarász József országgyűlési képviselő fiaként. Jogi tanulmányai befejezése után részt vett Fejér megyei politikai életében. 1869. június 10-én, a választások során győztes apja (Madarász József) mandátumáról való lemondása után, függetlenségi programmal választották meg országgyűlési képviselővé. 1875 és 1884 között már a szegvári (Csongrád vármegye) kerületet képviselte.
A függetlenségi politika a megyében jelentős sikereket ért el 1881-ben és 1887-ben is. Utóbb épp Csákvár kivételével, ahol a birtokos kormánypárti Kégl György győzedelmeskedett Degré Alajossal szemben. Degré Alajos unokája így írt erről: „…meghatott, hogy nagyapám csákvári képviselőjelöltségét még a bukás szavazatarányával is felemlítette. Apám írásba foglalt visszaemlékezései szerint nagyapámnak eszébe sem jutott, hogy a csákvári választáson esélyei lehetnek. Csak a függetlenségi zászló becsületéért lépett fel, sem pénzt, sem időt nem áldozott rá. Ez azonban a függetlenségi párt nagy erkölcsi erejét mutatja, hogy még akkor is, amikor a jelölt egyáltalán nem erőlködött, ilyen csekély szavazatkülönbségen múlt a bukás.”
A keresztény politika előretörését jelzi, hogy gróf Esterházy Miklós Móric budapesti palotájában 1895. január 28-án zászlót bontott a Katolikus Néppárt. Az újonnan megalakult párt követelései közé tartozott a magyar társadalom katolikus-keresztény jellegének megóvása, katolikus autonómia, a keresztény közoktatási szabadság érvényesítése és a családi birtokok védelme. A párt a katolikus érdekeket helyezte az előtérbe, amivel felszította a felekezeti békétlenséget. Összességében a nagybirtokos érdekeket pártolta.
Eredményes agitációját az bizonyítja, hogy 1895 tavaszán a függetlenségi szavazók egy részét is sikerült megnyernie, de jelöltje sem 1896-ban, sem 1901-ben nem tudott mandátumot szerezni. Pedig a millennium évében a csákvári képviselőjelöltnek, a kiváló szónoki képességekkel rendelkező Bonitz Ferencnek komoly esélye volt erre. A lázas választási hangulatról tudósító korabeli sajtó szerint Száron, Bogláron, Magyaralmáson és Kozmán „zajosan éljenezték”, mégis Meszlényi Lajos függetlenségi párti jelölt győzött. A főispán, báró Fiáth Miklós személyes becslése alapján Csákváron ekkor mintegy harminc szabadelvű, hetven néppárti és mintegy száz függetlenségi párti szavazó lehetett.
Fejér megyéből 1901-ben Bodajk és Székesfehérvár kivételével szintén függetlenségi párti jelöltek kerültek a parlamentbe. A csákvári választókerületben ekkor Horváth Gyula függetlenségi párti programmal 974 szavazatot szerzett Tallián Vilmos szabadelvű (kormánypárti) képviselőjelölt 722 szavazatával szemben. A következő országgyűlési választás alkalmával (1905-ben) a függetlenségiek jelöltje továbbra is Horváth Gyula, aki egyik beszédében kijelentette, hogy a függetlenségi képviselők harcolnak a nép jogaiért, de még többet tehetnének, ha a „vörös szocialisták” nem csábítanák el a népet. E félelme végül is alaptalannak bizonyult, hiszen az ellenében fellépő szociáldemokrata jelölt, Pintér Károly székesfehérvári építőmunkás csúfosan megbukott, egyetlenegy szavazatot kapott. 1906 áprilisában programbeszédében a győztes képviselő kijelentette: híve az általános, titkos választójognak, de „csak a haza hű fiai részére”.
Az 1904. november 18. és 1906. február 19. közötti időszakra esik a Monarchia legnagyobb magyarországi belpolitikai válsága. A hírhedt „zsebkendőszavazás” miatt – amikor is a felháborodott kormánypárti képviselők, soraikban Széchényi Viktorral, Fejér vármegye főispánjával, kivonultak a parlamentből – a kormánytól elfordult ellenzék egységes koalícióba tömörült, és megnyerte az 1905. évi választásokat. A válság az átmeneti Fejérváry-kormány kinevezésében és a parlament katonasággal történt feloszlatásában csúcsosodott ki. Széchényi a Fejér vármegyei törvényhatósági bizottság tagjaként 1906 márciusában élesen bírálta a kormány működését, amely szerinte az „alkotmány elleni merénylet”. Az ellenzék és Tisza István miniszterelnök viszonya elmérgesedett, amelynek 1912-ben kézzelfogható jelei is megmutatkoztak.
Az első világháború előtti utolsó képviselőházi választásokon (1910-ben), a századelő függetlenségi sikerpolitikusa, Horváth Gyula szerezte meg a legtöbb szavazatot. Már a kezdet kezdetén kijelenthető volt, hogy „Horváth Gyula megválasztása bizonyosra vehető”. A főispán, gróf Széchényi Viktor így írt róla: „A [csákvári] választókerületben békés állapotok vannak. Ez Horváth Gyulának is köszönhető, akit higgadt gondolkodású, nagyon tisztességes úri embernek ismernek. Sokat törődik a kerülettel, a nép ügyes-bajos dolgaival, és a kerületben mély gyökeret eresztett.”
A Székesfehérvári Hírlap 1912. június 14-i számában a főispánnak címzett nyílt levél jelent meg, amelyben rendkívüli közgyűlés összehívását kérték: „a magyar országgyűlés képviselőházában lefolyt törvénytelenségek és az alkotmánytiprás elítélése céljából”. Ezek a „törvénytelenségek” pedig nem voltak mások, mint Tisza István házelnök radikális, házszabálysértő lépései, amelynek során rendőri segédlettel törte le az obstrukciót folytató és ezzel a parlament működését megbénító ellenzéket, és annak képviselőit karhatalommal távolíttatta el az országház épületéből. Erre a sorsra jutott Horváth Gyula csákvári és báró Manndorff Géza székesfehérvári függetlenségi képviselő is. Az ellenzéki sajtó dühödten reagált: „a magunk részéről mindent el fogunk követni, hogy gróf Tisza István eszelőssége és a pénzen összevásárolt mandátumú Munkapárt hazafiatlan elvetemültségével szemben hazánk alkotmánya és törvényes jogrendje megvédessék”.
A „boldog békeidők” csendesnek éppen nem mondható politikai közéletében Csákvár és a csákvári választókerület hagyományosan szilárd függetlenségi bázis, amely nagy formátumú, kiváló emberi tulajdonságokkal rendelkező személyiségekkel dicsekedhetett.
Tóth Lőrinc, a csákvári választókerület országgyűlési képviselője
Gróf Széchényi Viktor főispán
