Az ökumené békéjében | Száz Magyar Falu

Az ökumené békéjében

A szomszédos Marót reformátusai az esztergomi török kitakarodása után, 1685-ben építik fel templomukat. A dömösi reformátusok először Tahiba, majd Marótra járnak Isten igéjét hallgatni. A Buda felszabadulását követő ínséges időkben a katolikusok térhódítása, a királyi tiltások és templomuk elvétele miatt pap nélkül maradtak, s így a reformátusokat a katolikus papok keresztelték, temették, a keresztelésért és a temetésért járó stólapénz is őket illette.

Az 1709 előtti anyakönyv bejegyzései bizonyítják, hogy Dömösön már voltak reformátusok: 1714-ben mint házassági tanút, 1716-ban mint keresztelőt jegyzik Domaniky Gergely maróti iskolai tanító rektort. Egy 1721-ben kelt egyházi vizsgálat szerint Pilismarót pálos urai betiltották a református lelkészség és a tanítói állomás működését és ezzel a legális istentiszteletek megtartását is.

A helyzetet súlyosbította, hogy III. Károly főkegyúri jogot gyakorolt valamennyi vallás felett. A magyar rendekkel egyetértve a protestánsok ügyét 1731-ben külön rendeletben a Carolina Resolutióban szabályozta. Ebben nem ismerte el a protestáns felekezetek és a katolikusok egyenrangúságát. Kijelentette, hogy a király csak katolikus vallású lehet. Az 1681-től működő helyeken megengedte ugyan a vallás gyakorlását, de terjesztését tiltotta. Mindemellett a katolikus ünnepek megtartására is kötelezte őket. Nem csoda, hogy a törvény elvetette a felekezeti viszálykodás magvát. Az áldatlan helyzetre csupán II. József 1787-es, a reformátusok vallási jogaikba való visszahelyezését biztosító türelmi rendelete hozott átmeneti megoldást.

A törvény hatásának érvényesüléséig Inyi Péter, Imre Péter és Dési István tiszteletes vezette a gyülekezetet megújult lelkesedéssel. Ugyanez év április 5-én, húsvét után Dienes Sámuelt választották Marót s egyben a dömösi hívek lelkészévé. Ugyanekkor érkezik a faluba Buday György rector (tanítómester). A tanítás megkezdődött, s a hegyen levő templomot is azonnal lefoglalták. Egy év múlva hetven forintért megvették azt a Királyi Kamara pesti igazgatóságától. A katolikus tanító házából és az abban működő iskolából pedig a református lelkészi lak lett.

Felvidékről, a losonci református líceumból jöttek diákok minden télen, hogy segítsék, erősítsék a hitéletet. Számukra és a tanítónak a dömösi reformátusok felváltva biztosítottak szobát, egy másikban az iskola működött. A hitélet nem csupán a templom visszaadásával, hanem európai műveltségű, nagy tudású prédikátorainak működésével is erősödött, sokat köszönhetett nekik a két falu gyülekezete.

Egyiküket, Kazinczy Jánost a magyar írók és műfordítók koszorújában tisztelhették a gyülekezet tagjai: 1794-ben a Magyar Hírmondó november 7-i számában Kazinczy a Nevelésről való Chatechizmus… címkezdetű, németből magyarra fordított művét ajánlotta az olvasónak. Öt év maróti és dömösi lelkipásztorkodása nagy hatással volt a hívekre. Néha segítséget is kapott: Urbanics György losonci kollégistát név szerint említi az írás, aki buzgó tanítója és az igazi hitélet serény szolgálója lett a dömösi reformátusoknak.

Egy küzdelmes, kurta félszázad után, 1811-ben a dömösi gyülekezet már szabadon folyamodhatott saját iskola- és templomépítési engedélyért, de – a korabeli döntnökök a „szegény és kis létszámú gyülekezetre” hivatkozva – nem látták biztosítva a terv megvalósítását, s így minden maradt a régiben.

Az 1818–19-es esztendőben a marótiak a anyagi támogatást kértek a dömösi gyülekezettől templomuknak és a templom tornyának nagyobbításához és renováláshoz. A közös költséget a dömösiek nem vállalták, és egy rövid ideig elhagyván maróti anyaegyházukat a nagymarosihoz csatlakoztak. A helytartótanács azonban 1820 márciusában egy rendelettel visszaállította az eredeti rendet: a dömösiek a marótiakkal közös lelkipásztor vezetésével mind a mai napig együtt dicsérik az Urat.

Az 1848–49-es forradalomból a reformátusok is kivették a részüket. Az esztergomi nemzetőrök soraiban jeleskedtek. Megtorlásról, bebörtönzésekről nem tudunk. A település 1848–49-es hősi halottainak felkutatásával a gyülekezet még adósa önmagának.

1853–1854-ben a dömösiek egy „belsőséggel” – két szoba-konyha – gyarapodtak önálló iskolát és tanítói lakrészt alakítva ki belőle. A vételhez nagyban hozzájárult az öreg Fabi István és Kapornay István kölcsöne, adománya. Így lett a református tanítónak lakása, egyben a dömösi reformátusoknak iskolájuk.

Az 1857-es presbiteri jegyzőkönyv Dömösön 178 hívőről tud. 1861-ben Csernák Istvánt „rendes tanítóvá” nevezték ki. Egy évre rá az épületet bővítették, székekkel berendezett imaházzá alakították. Az istentiszteleteket új tanítójuk tartotta. Ettől kezdődően a maróti prédikátor szolgálatára csak a nagy ünnepekkor, úrvacsora osztásakor tartottak igényt.

1868-ban egy szerencsés tagosítás folytán kétszáz négyszögöl földhöz jutottak, ezenkívül egy, a jövőben építendő templom számára négyszáz négyszögöl területet is sikerült megszerezniük. A temető nagyobbítására szánt földből megélhetését segítendő a tanítónak is juttattak két holdat.

Az egyre gyarapodó hívek számára nemsokára szűk lett az imaház, Kapornai István egyházi elöljáró indítványára egy szívvel és lélekkel elhatározták, hogy felépítik Istennek házát, a „mennyország ama pitvarát” Dömösön. Nagytiszteletű Gegus Nándor lelkész buzgó vezetésével a korábban nyert területen lerakták a szentegyház alapjait, amelyet 1876. november 2-án az ipolypásztói esperes lelkész szentelt fel, majd Kovács Sebestyén szolgált igehirdetéssel a reményteli napon. A templomnak harangja nem volt, ezért csak fatornyot építettek rá. Temetéskor a katolikusokkal közösen használták azok harangjait. Az úrvacsorához az igét maga Gegus Nándor mondotta, ki szellemi munkálkodásával tűnt ki a megjelentek közül.

Ő császári Fensége, Ferenc József, a maróti és dömösi hívek áldozatos adományán kívül számos református gyülekezet és Heckenast Gusztáv pilismaróti telkes – híres nyomdász –, de még a helyi katolikus egyház is komoly összegű támogatást nyújtott a templom felépítéséhez. Kissé meglepő az adományozók névsora, de ne felejtsük el, hogy az uralkodó és a nemzet közötti kiegyezés ekkor már hat éve érvényben volt: ennek gyakorlati megvalósulását a dömösi templom megszületése, az élet igazolta.

1880-ra 176 hívő lélek vallotta magát reformátusnak az ezerkétszáz lakosú faluban. 1904-ben Botka Pintér Sándor ügybuzgósága tíz hold vagyonnal gyarapította a dömösi leányegyházat. 1910-ben Fehér Ferenc odaadó szorgalmának köszönhető a tanítói lak és az iskolaépület megszerzése, majd annak a gyülekezet tagjai által történő újjáépítése. 1921-ben Kovács Dániel indítványára a nemes lelkű asszonyok húszezer korona értékben egy tizennégy változatos harmóniumot vettek, ezután ezzel kísérték a zsoltárokat és más énekeket.

Az első világháború és a trianoni békediktátum idején a gyülekezet a hazáért és az elszakított országrészekért imádkozott. Nem kis erőfeszítések után 1923-ban a templom Isten dicsőségére és a dömösi lelkek örömére új tornyot és két harangot kapott. A nagy esemény megünneplése a keresztény egység és a nemzeti összetartás jegyében telt. E jeles alkalommal református lelkipásztorok mellett Dömös katolikus plébánosa is szót kapott. Kovács Dániel előkönyörgő, „kálmonista” kántortanító a jeles alkalomra komponált kórusművét nagy odaadással énekelte a helyi énekkar, majd irredenta és hazafias dalokat adtak elő nagy sikerrel. Ekkor már kétszázharmincan (negyven család) vallották magukat reformátusnak.

A második világháborút követő ateista tendenciák következtében a hitüket gyakorló reformátusok száma is megcsappant. A hívek számát hősi halottaik és az elvándorlás egyként apasztották. A református általános iskolát megszüntették, az épületet, a tanítói és az egyházi földeket elvették. Az embert próbáló időkben Hollósy Károly, Nyírő Károly, Magyar László és Zsoldos Gábor tiszteletes szüntelen élesztették a reményt, és bizakodtak egy jobb jövendőben. Hittel teli szolgálatuk nem volt hiábavaló.

Az ökumené (a keresztény vallások együttműködésére alakult mozgalom) szép gondolatának hivatalos, gyakorlati megnyilvánulása napjaink Dömösén a keresztény egyházak tagjainak egyhetes együtt imádkozása minden év februárjában. A településen egy másik alkalom is gazdagítja az együtt gondolkodást. Jó szívvel vesznek részt a reformátusok és a katolikusok az 1980-tól évente megtartott a lelket melengető együttléteken, a juniálisokon. Ez az erdei együtt imádkozás a dömösi keresztények körében a Tavaszköszöntő program néven ismert.

Az 1990-es kárpótlás és a 118 főnyi gyülekezet adományaiból felújították a templomot. Megtörtént a harangok automatizálása, toronytető, ablakok javítása és más renoválások, teljes festés-mázolás, fűtés. Jelenleg a hittanoktatás csupán választható, de nem kötelező tárgy a gyermekek számára, mégis egyre több fiatal él a lehetőséggel Dömösön a 2000. évben. Kisebb földeladásból a temetőt bekeríthették, melynek néprajzilag is igen értékes kopjafái az ősök hagyományainak követését mutatják.

A volt Szárnyas kerék üdülőt átalakították, és most itt gyógyítják a szenvedélybetegeket nagy szeretettel és odaadással. Ezzel a karitatív tevékenységgel országos elismerést vívtak ki maguknak a dömösi reformátusok.

A gyülekezet választott presbiterei napjainkban: Fabi Lajos, Fabi Sándor, Hajdú Sándor és Pintér Sándor. Zsoldos Gábor, a dömösi és a maróti református gyülekezet tiszteletese a templom felújításának ünnepén, lelki útravalójának zárszavaiban a következő gondolattal biztatta az ünneplőket: „Egy félmaroknyi gyülekezet: 118 lélek, 54 választó. De amíg Dömös református népe szereti és követi Jézus Krisztust és becsüli házát, addig egy másik építkezés is folyik, és azt már nem kövekből építik Bennünk, (hanem) Bennünket: LELKI HÁZZÁ.”

A fejedelmi és a királyi udvarhoz papok sokasága tartozott, akik közvetlen hatással voltak környezetükre, így esetünkben az őket kiszolgáló dömösiekre. A település plébániája százötven méterre volt a királyi kastélytól. Később a prépostság mellett működtették a szolgaszemélyzet lelki gondozására.

A Száty (Zach) nemzetségből való Baromi Pózsa (Pósa) Felicián ágából származó Vata fia Jób lett 1236-ban Dömös esperes plébánosa. Nagy pályát futott be: 1251-ben neve mellett a „fejérvári prépost” és a „királyi alkancellár”: egyházi és világi tisztség egyaránt megtalálható. 1303-ban megint olvashatunk Dömös plébániájáról, vezetője neve nélkül.

1396-ban az esztergomi érsekség jogfennhatósága alá tartozónak írták. Ez a rend egészen 1543-ig állott fenn. A bőség után jött a hét szűk esztendő; a török hódoltság alatt a XVI–XVII. századi Budán és a Pesten rekedt katolikusok lelki gondozását a legendás bosnyák ferencesek végezték, szegényes darócruhájuk hasonló volt a dervisekéhez, megtűrték működésüket. Ugyanők jártak a hódoltság más területeire, Esztergom környékére, s feltehetően Dömöst is ők látták el lelki táplálékkal.

A török távozása után az utódlásra jogosult egyházi örökösök ismét birtokukba vették a romos monostorépületeket a hozzá tartozó töredék javakkal. Alig két évtizedig használhatták a sebtében helyreállított romos helyiségeket. A monostor erődítmény jellege oly markáns lehetett, hogy I. Lipót magyar király a kurucveszélyre hivatkozva számos más, hadászatilag szóba jöhető magyar várral, erődítéssel együtt, a visegrádi várral egy időben, 1702-ben felrobbantatta a prépostsági falakat, épületeket.

Csupán a Dunára néző falnál kialakított kápolnában lehetett még misézni, melyet a dömösiek egészen új templomuk felépítéséig használtak. A prépostsági romok köveit javarészt az új templomba építették be. Az 1743-ban befejezett templomot Szent István tisztletére szentelték. A község búcsúja ezért esik augusztus 20-ára. A romot és az abban felépített ideiglenes kápolnát mint szent helyet a dömösiek a XVIII. század végéig látogatták.

A plébánia anyakönyve 1711-től a kereszteltek, 1714-től a házasságot kötők, 1717-től pedig a halottak adatait rögzíti. Dömös lelki gondozás tekintetében egy ideig a maróti pálosokhoz tartozott. 1712-től Visegrád filiája. Saját plébániája 1732-ben létesült. Az első plébánia 1731-ben épült: két szobával, deszkatetővel. Az első szoba ablakai az utcára néztek. Alsó párkánya alig négyaraszra volt a járószinttől. Falai nedvesek voltak, elvezető árok híján falánál folyt le minden nagyobb zápor.

A falu első plébánosa Aersperger Ferenc volt. 1733–1736 között Ipolyi Gáspár a plébános, akinek halála után derült ki, hogy önsanyargató, aszkéta életet élt: „ciliciumot” (szúrós lánchálót) találtak a testén, amelyet egész életében hordott, hogy embertársai bűnéért is vezekeljen.

Gróf Erdődi László Ádám nyitrai püspök, dömösi prépost, varasdi főispán és udvari kancellár és a pálos atyák plébániánk megalakulását csak 1736-ban szentesítették aláírásukkal. A szóban forgó, 1733. március 17-én kelt királyi parancs – no meg a maróti–dömösi gyerekeknek, öregeknek gyakori panasza, hogy igen távol esett tőlük a visegrádi templom s néha az áradások akadályozták az oda- s a visszajutást – üdvös következménye a nagyobb szentegyház, amelyet gróf Galánthai Eszterházy Imre, esztergomi kanonok, később nyitrai megyés püspök segítségével építettek fel. A templomot 1743 Szent Borbála-napján szentelték fel. Az építés évtizedeiben a hívek a prépostsági romok között lévő kápolnát használták.

Dömösnek már az 1760-as évek elején hat változatú (regiszterű) barokk orgonája volt. A Szent Józsefről és a Szent Urbánról elnevezett harangokat a reformátusokkal együtt használták: fahordással és kézimunkával ők is segítettek a megszerzésében. Ebben az időben a reformátusokat is a plébános keresztelte és temette, az utóbbinál harangoztak is. Ez az állapot addig állt fenn, amíg a dömösi reformátusoknak harangjuk nem lett.

1740 január 14-én Ország István, Horváth István és Kecskés János fogadást tettek az öreg bíróval, Béres Andrással, hogy 1738–39-ben az egész országon átgázoló pestisjárvány gyászos emlékére: a vasárnap mellett a szombatot is megtartják „maguktól eztán minden munkát megtartóztatván” hálát adva Istennek, hogy a falu a döghaláltól megszabadult. Fogadalmuk szigorú betartását a bíróság ellenőrizte életük végéig.

1756-ban 414 katolikust, 93 reformátust és evangélikust számláltak a faluban.

A pilismarót felé vezető 11-es út mentén, az akkori faluvégen látható az a Mindenszentek nevére szentelt barokk kápolna, melyet ugyancsak a döghaláltól való megmenekülés emlékére emeltetett a falu öreg bírája, a fentebb említett Béres András. A kápolna mellett és a prépostsági romok között az 1751. esztendőben – a püspök által engedélyezett szabályok betartásával – élt a remete: Kiss János.

A dömösi plébánián 1757-tól 1903-ig vezetik mindazon református és evangélikus személyek nevét, akik „visszatértek a Római Anyaszentegyház kebelébe”. Evangélikusokból és a reformátusokból félszázan – fele-fele arányban – tértek át katolikus vallásra ez alatt a másfél évszázad alatt, tizenhárom maróti és tizenkét dömösi protestáns váltott hitet. A katolikus egyház, túlsúlyánál fogva, nem engedte meg híveinek a protestáns vallás felvételét, még házasság esetén sem. Ez a felfogás mind a mai napig fennáll, de a vegyes vallású házasságok esetén ma már több türelmet tanúsítanak egymás iránt a keresztény felekezetek.

1763-ban a templom Telandy János nyitrai generalis vicariustól egy kétszáz forint értékű faragott szószéket kapott. Többen úgy tudják, hogy azt még 1736-ban készítették a prépostsági romok között álló templomnak. Tar plébános egy „catedra antiquáról”, egy régi szószékről tesz említést. Annyi bizonyos, hogy a fehérre mázolt, ezüstözött és aranyozott dömösi szószék a hazai barokk fafaragás egyik ritka remeke. Tetején Mózes faszobra a tízparancsolat kőtábláival. Mennyezetén a Szentlelket szimbolizáló galamb. Ajtaján Szent Pál apostol domborművű, külső falán középen az evangéliumi példabeszéd magvetőjének aranyozott képe díszlik. Ettől balra a csodálatos halfogást ábrázoló dombormű, jobbra a Szent Péter hajójában az üdvösség kikötőjébe, a mennyei Jeruzsálembe érkezők.

Ekkor épült a három keresztből álló Kálvária, ahol húsvétkor és más ünnepi alkalmakkor tömegesen imádkoztak, s amelyet Dömös 1771-ben készült térképén már jelöltek.

Ez a Kálvária a Körtvélyesre vezető út mellett állt: „Egy szőlővel beültetett darab” – írják 1767 november 13-án.

Leányegyházként 1777-ben a pilisszentléleki hívek csatlakoztak Dömöshöz, azzal a feltétellel, hogy a szentléleki kolostorban működő szerzetesek a dömösi plébániától kapott évi tízforintnyi jövedelem ellenében ellátják a 182 szentléleki katolikus hívő lelki gondozását is. Ettől az évtől Nagy István a kegyúr képviselője és egyben a plébánia patrónusa településünkön.

A katolikus hívők száma 667-re, a reformátusoké 63-ra változott. Ez időből való a falu első Nepomuki Szent János-szobra.

Dömös plébánosai közül kiemelkedik a Nagyszombatot, Bécset, Budát járt, nagy műveltségű bölcsész: szentkirályi és sérkeserűi Andrássy Antal, aki a neves grófi család ivadékaként került a közösség katolikusságának élére. Temetői kőkeresztje a maga állította másik kereszt mellett áll. 1787-ben ő építette a ma is látható plébánia épületét, mely félméteres falaival, négy szobájával, kamrájával, nagy konyhájával és melléképületeivel, termő fákkal tele kertjével, a kert végi filagóriájával, halastavával együtt a plébános élet- és természetszeretetéről tanúskodik.

Dömös lakosságából ez időben 752 a katolikus, 125 a református és egy evangélikus vallású, összesen 878 lélek. Pilisszentlélek, Pilismarót káplánsága a hozzájuk tartozó jövedelmekkel együtt Dömösről leválik, így az ettől kezdve már nem volt az a „zsíros”, jól jövedelmező plébánia, mint korábban, mindezek ellenére a grófi plébános halálakor tett nagy misealapítványából jutott az iskolamesternek, a harangozónak és a „kódusoknak”. Az utóbbiak csak akkor részesülhettek támogatásban, ha részt vettek a szentmisén.

Kara János plébánosra úgy emlékeznek, hogy tudott beszélni az egyszerű emberek nyelvén, és tudott azonosulni mindennapi gondjaikkal. Szolgálata alatt alapítványok sorát tette, többek között egy szeptember 13-án végzendő mise mondására, amely után a szegények között egy-egy forintot kellett kiosztani. Ekkor készült Dömös egyik harangja is.

A Duna 1838-as tavaszi áradása napjaiban a plébánia szobáit elborította a jeges víz. „1844-ben szenteltek fel egy kellemes hangú nagy harangot a másik mellé, mely a legkedvesebb jószága a Dömösieknek” – írták. Mind a katolikusok, mind a reformátusok használták a kilencmázsás harangot. „A kis lélekharang háromszor, ha férfit, ha nőt temetnek, akkor csak kétszer húzassék meg!” – szólt a közös megállapodás. „Temetéskor a felnőtteket három vers (a harangozás hosszúságára utal), a gyermekeket kettő ingyen illeti meg.” 1846 áprilisában a templom új zsindelyt, a plébánia „modern cserép tetőt” kapott.

Az 1849-es tavaszi hadjárat idején az akkori plébános, Prisztics, mint már érintettük, császárhűség gyanújába keveredett. A népfelkelők, Kossuth katonái meghurcolták. Vácott az üres prímási palotában csukva tartották, és „halállal rettegtették”, mely „méltánytalanságot haláláig a szívén hordotta”. Nem lehetetlen, hogy mártíromsága és betegsége is ezzel volt összefüggésbe: „önmagát jéggel gyógyítván hagymázban halt meg”. Ő volt az első, aki megpróbálkozott a plébánia történetének leírásával – latin nyelven.

Nedeczky Gáspár plébános 1863-ban kezdte írni, már magyarul, Dömös történetét. Munkája prédikációival együtt, nyomtatásban is megjelent. Országos mozgalomra szólította fel paptársait, hogy mindenki írja meg a maga szolgálati helyének történetét. Nedeczky Gáspárt édesanyja mellett, a községi katolikus temetőben helyezték örök nyugalomba. A templom szépítésére sok gondot fordítottak: az új ablakokon és a festésen kívül számos templomi tárgyat felújítottak. Sokan adakoztak. Közülük is kiemelkedik 1876-ban Vertel József és felesége, Siska Julis adománya: két kék színű templomi zászló.

1896-ban az iskola második tanterme épült meg – Petrás József működik akkor itt plébánosként. Átadásakor – a felavatás ünnepélyességét fokozandó – tarackos „lődözőket” is fogadott a nép nagy tetszésére. Fogyasztási és hitelszövetkezetet alapított, klastromi földjein szőlőt telepített, ötven cseresznyefa ültetője és dömösi elterjesztője. Szeretett nótázni. A szép zengésű orgonát is igen kedvelhette, mert a ma is működő hangszert az (orgona)ülés mögött lévő felirat tanúsága szerint 1905-ben készíttette Mezey Gézával.

Közvetlenül a Tanácsköztársaság hónapjai után érkezett meg a kitört ablakú, feldúlt plébániájú faluba Mertán János esperes plébános-kanonok. Működése több évtizedre meghatározta a falu közérzetét. Ragyogó elméjű, szigorú, de emberszerető lelkésze lett Dömösnek.

A hidak, a vándorok és az utak védőszentjeként számon tartott Nepomuki Szent János tisztelete Európa szerte felerősödött a XVIII. században. Szobrait leginkább az utak és a hidak kereszteződésénél állították fel. A Kossuth Lajos utca 31. számú ház udvarán, a valamikori uradalmi kert egy részében, a kőkerítésén belül mind a mai napig látható Nepomuki Szent János 1921-ben, festett homokkőből, az Esztergom megyei származású Gerenday Antal pesti kőfaragómester műhelyében készült szobra. A számla ma is megvan: százhúsz forintról szól. Az egykor malmot hajtó kis patak mára kiszáradt, a híd megszűnt, de a szobor még mindig őrzi az egykori vízfolyás és átkelője emlékét.

Kereszt állítása a keresztény vallásosság évezredes hagyománya. Anyaguk legtöbbször fa, vas vagy kő volt. A plébánia 1932. évi leltárában három keresztről emlékeznek meg.

A világháború elvitte a templom harangjait. Az általános szegénység ellenére az egyházközség erőfeszítése nyomán pótlásukra majd 38 millió inflációs korona gyűlt össze. A nyaralókkal és a reformátusokkal együtt szinte egész Dömös jótékonykodott.

Az adakozó családok névsora: Babinszky, Barcsák, Benderek, Benkó, Bertók, V. Batrók, Bohácsi, Borbély, Buzolka, Cserveny, Csimár, Csonka, Czitta, Dóka, Erdélyi, Fábián, Falb, Fekete, Gajdos, Gier, Greff, Gregula, Grécs, Györgyi, Gyurcsek, Hajdú, Hegedűs, Herédi, Holczapfel, Janicsek, Jakus, Jarossy, Józsa, Karkos, Kecskés, Keresztes, Király, Kiss, Kládek, Kmeth, Konopa, Kosturik, Kómár, Kőműves, Krutsay, Krachler, Kutnyánszky, Kun, Legény, Lencsés, Lengyel, Lévai, Lőricz, Mihalovics, Mohácsi, Molnár, Mócsai, Nagy, Negyela, Nyulasi, Zöld, Ország, Pásztor, Petko, Petrovics, Pintér, Póder, Prosznyánszky, Rencz, Rusz, Schaub, Schmidt, Schneider, Serbán, Simrák, Sipos, Szabó, Szakolczai, Szlávik, Szoboszlay, Szolvik, Sztancsik, Szdrapati, Szurmán, Szücs, Tapus, Tóth, Ungvári, Urbán, Vajkó, Wanek, Vertel, Varga, Versegi, Vígh, Virág, Viski, Visnyovszky, Vitéz, Zöld, Győri Zöld, Zvolenszky. Végül 1926. szeptember 26-án Szent István tiszteletére szentelték fel a Szlezák mester műhelyében készült harangot.

1929 februárjában Várady Miklós rákospalotai mester javította a templom orgonáját. A segédjével egy egész hétig dolgozott. Pótolták a háborúban ágyúhoz vagy más harci szerszámhoz elvitt ónsípokat. A hangszert behangolták, rendbe hozták a fújtató bőrözését, és 54 síppal bővítették.

1930. november 2-án özvegy dr. Pastinszky Istvánné dömösi villatulajdonos öt hímzett kendőt ajándékozott az oltárokra.

Még arra is futotta a hívek adakozásából, hogy kicsiny lélekharangot öntessenek. 1937-ben átalakították a 11-es főútba benyúló barokk kápolnát. A kápolna a szomszédos MFT Rt. hajózási részvénytársaság Szárnyas kerék üdülőjének tulajdonába került. Az átadási ünnepség jeles tenger- és folyamhajózási szakemberek, hajóstisztek jelenlétében zajlott. 1938. május 31-én, Szent István halálának kilencszázadik évfordulóján, az eucharisztikus világkongresszus alkalmából IX. Pius megbízottjaként Magyarországra érkezett Pacelli bíboros, pápai legátus, aki Budapestről Esztergomba igyekezvén megállt Dömösön, és megáldotta falu népét.

1945 után a plébánosnak a „lelki romok” eltakarítása maradt, tetézve az újjáépítés fáradalmaival és a plébánia vagyonvesztésével. Kuptár Ádámnak, noha embert próbáló időben kellett irányítania egyházát, gondja volt arra, hogy a templom számára Lács festővel elkészíttessen egy keresztutat. Az anyagi gondokon színdarabok és táncmulatságok rendezésével enyhítettek.

Mintha minden a régi mederben folyt volna – egy dráma végkifejleteként –, október 14-én Dömösön még bérmált Mindszenty József bíboros, hercegprímás. Ekkor 141 hívő járult a szentség felvételére. Nagy ünnep volt: a hercegprímást lovas bandérium kísérte a díszkapuig, ahol magyarruhás, pártás leánykák karéjában Magor Béla jegyző meleg szavakkal üdvözölte. Dömös vezetőinek színe-java ott volt a tiszteletére adott díszebéden. Ebéd után a szépséges kilátásáról híres dömösi temetőbe vonultak, ahol áldást adott mindnyájukra, majd Both főmérnök fényképet készített az ünneplőkről.

1949-ig az egyházközség feladata volt a dömösi iskola működtetése, a hívek gyermekeinek iskolába járatása, az épület fenntartása, a tanítók járandóságának – termények, tűzifa és a fizetés – biztosítása. A kántor megélhetését biztosító úgynevezett Kántor-földeket abban az évben államosították. A plébános, a kántor és templomszolga-harangozó ezután csupán a hívek könyörületességére számíthatott. A helyzet rosszabbodott, midőn egy éjszaka valaki leverte a Nepomuki Szent János-szobor fejét. Plander József cementezte vissza. Bár kissé már megkopott állapotban, még ma is látható. A templomba járók ettől kezdve az élet minden területén hátrányt szenvedtek – állapítja meg a historia domus.

A szerzetesrendeket feloszlatták. 1950. augusztus 30-án az állam nyomására megalakul az országos „papi békemozgalom”. Pollák Miklóst megkérdezése nélkül a mozgalom Komárom megyei elnökének nevezik ki. Pollák a feladatot a béke kedvéért vállalta ugyan, de lelkiismeretével nem tudta összeegyeztetni kinevezését. Még abban az évben a dorogi bányatelep lelkésze lett.

Az 1950–1951-es tanév végén 74 tanuló tett sikeres hittanvizsgát. Ősszel már csak hatvanan iratkoztak be. 1953-ra korlátozták a körmenetek útvonalát. Még ugyanezen év novemberében újabb adakozásra szólították fel a híveket, mivel az orgona pedáljai megkoptak, elromlottak. Megjavításuk Novoth Lajos váci orgonakészítő munkáját dicséri. A mester ez alkalommal 51 új sípot épített be a hangszerbe.

1955-ben már csak a hideg templomban lehetett az elsőáldozókat oktatni. Őszre a munkahelyi megfélemlítések ellenére 92 tanulót írattak be hit- és erkölcstanra. Október 1-jén a plébánost megfosztották esperesi rangjától, mert nem volt hajlandó visegrádi paptársa üldözésében együttműködni az Állami Egyházügyi Hivatallal. A hívek azonban kitartottak mellette. Ezt jelzi, hogy a fenyegetés ellenére 1956-ban 94 hittanosa volt.

Az 1956-os forradalom után a váci és márianosztrai börtönökből számos politikai elitélt szabadult. A szabadultak vagy hazafelé, vagy Ausztriába igyekeztek. A dömösiek sokuknak adtak szállást. A plébánián például két életfogytiglanra ítélt rab – egy ferences szerzetes és egy volt ezredes – húzta meg magát. „Ebben az évben 99-en iratkoztak be hozzám hittanra nagy megelégedésemre” – írta örömmel Hajnádi lelkész, aki néhány hétttel később, november 20-án már a budapesti örökimádók templomában szolgált káplánként.

Az egyházközségi jegyzőkönyv utolsó gépelt oldalán 1957. február 23-án keltezve olvasható a bejegyzés, hogy Dömösön „300 család van és abból 140 család segélyre szorul”: élelemre, ruházatra. A külföldi, tejporos segélycsomagokat a plébánián osztották ki.

1968-ra az erdészet felújította az erdei Szent fa-kápolnát, ahol főhatósági engedéllyel Nagyboldogasszonykor, augusztus 15-én misézhettek. Az eseménynek még az Új Ember is hosszú cikket szentelt. Azóta a Nagyboldogasszony-napi mise hagyománnyá vált Dömösön. 1969-ben boldog karácsonyt ért meg a falu: 35 iskolás tanulta meg a betlehemes játékot. Bemutatására megtelt a templom, s a hívek gazdag adományokkal segítették a plébánia működését.

1971-ben az orgona a nemzetközi segélyszervezetektől új, német gyártmányú orgonafújtató motort kapott. Augusztus 20-án Gergely Ferenc, a Zeneakadémia orgonatanára nagy sikerű koncertet adott itt. Ez évben már háromszor annyian iratkoztak be hittanra, mint korábban. Besnyői Zoltán volt, aki a temetőt végig bekerítette. A gyümölcsfákat szakszerűen ápolta. Különösen szerette a csak ezen a vidéken található vastag héjú, illatos almát, a batult. Termesztette és ajánlotta is mindenkinek.

1988-ban az erdei Szent fa-kápolnát védőfallal építették körül a tavaszi vizek ellen. Az erdészet dolgozói bevakolták és új zsindellyel látták el.

Az újabbkori Dömös legismertebb és a legmagasabb egyházi méltóságot elérő plébánosa dr. Beer Miklós. A főszentszéki bíró és a pápai prelátus cím tulajdonosaként a 2000. év kétszeres ünnepén szentelték segédpüspökké. Ma érseki helynök, az esztergomi érseki papnevelő intézet rektora és az Érseki Hittudományi Főiskola igazgatóhelyettese, tanára.

A templom s a község búcsúja tiszteletére a régi faluban kimeszelték a házakat, díszítették a portákat. Az ünnepet még a hatvanas években is nagy sütés-főzéssel, rokonlátogatással ülték meg. A hangulatot fokozták a házról házra járó cigányok, akik egy kis pénzért, borért, süteményért elhúzták a háziak kedves nótáját. E napon köszöntötték a sok István nevű helybelit, de más névnapokat is sűrűn ünnepeltek. Féktelen jókedvükben a névnapjukat ülők ablaka alatt még lövöldöztek is az emberek.

Majd minden falubeli tudta a szinte kötelező névnapi mondókát, egy országszerte ismert köszöntő figyelemre méltó változatát. Az itt illusztrációként bemutatott rigmus elmondása után borral, pálinkával köszöntötték egymást.

A vásárosok fából faragott játékokat és konyhai eszközöket, ajándéktárgyakat (Miska-kancsót, amely nagy hasú, nagy bajuszú, subás parasztembert mintázott), árusítottak. Szabó János 1886-ban kiadta és terjesztette a dömösi Mária-jelenésről szóló énekek szövegét (Hat Mária-ének) azok nótajelzéseivel, Új Szent Énekek címmel. Ezt egy évvel előzte meg – még a csoda évében – Bagó Márton budai nyomdász, ponyvája: A dömösi csodafa. A jelenés történetét mondja el prózában és énekben, 1885-ben Georgius bácsi (írói álnév) előadásában. Idézzük ennek soraival a legendás történetet: „1885 május első vasárnapján történt, hogy a Dömös háta megett levő gyönyörű völgyben, a patak partján két libapásztor kis leányka egy szép fiatal bükkfa alatt üldögélve reggelit edegélt, egyszerre szép kék fényesség támadt fölöttük, a kis lánykák ijedve tekintettek föl a fára és csodák-csodája, a fa derekán tündöklő fényesség közepében a boldogságos szűz Mária képét látták ragyogni, jobb karján a kisded Jézust tartva fényes koronával fejeiken. A kis lánykák többeknek elmondták. Erre több asszony kiment a csuda esetet megnézni és ők is látták a fényességet több ízben megjelenni a szűz Mária képével. Ez idő óta a jó dömösiek minden este, a szomszédos falvakból pedig szombatonként seregestül mentek a szent fához ájtatoskodni, de már a távolabbi vidékekről is megjelent egy-egy búcsús tömeg, és a mai nap már rendes búcsújáró hely a dömösi Simon-völgye.” Leírja többek között: „van rá eset, hogy minden nap is megmutatja magát, de legkivált szombat este 9-10 óra között és vasárnap reggel napkelte után, de mégis újhold vasárnapján”.

Szabó János 1886-os ájtatos ponyvájának harmadik verse a középkori „hajnaléneket”, illetve az éjjeliőrök énekét is idézi. A helybeliek visszaemlékezései szerint az éjjeliőrök még az 1940-es években is járták a falut, de az énekléstől, az órák kiáltásától hivatalos leirattal eltiltották őket csakúgy, mint a marótiakat – mondván: a tolvajok hallják, hogy merre járnak.

A szent hely és búcsújárás végül szokatlan csúfos véget ért. Megszüntetésére így emlékezik vissza Nedeczky Gáspár, aki feltehetően az akció értelmi szerzője volt: „1887. április 23. estve kijött Szabó Mihály alszolgabíró, hat csendőrrel, és kivágták a SZENT-FÁT, mely már két éve az ámítások és a csodás jelenetek színhelye volt, éppen azon órában jött Ipolyszakálasról egy nagy (búcsús) menet, midőn a rendcsinálás történt. A fabódét (templom-féle), az oltárokat elrontották, a képeket részint elvitték, részint elégették, a padokat, a perselyeket elmozdították úgy, hogy csak a színhelye maradt meg az ámításoknak, mit már elmozdítani nem lehetett. Az ámítások és a Szűz Mária jelenetei röpiratokban és holmi kolduló kerti árusok által élő szóval prédicálva történtek, a kutak, jobban mondva a Malom-patak mellett megjelentek a vakok, sánták és bénák, kik gyógyulást hirdettek, pénzt szedtek; miből képeket, olvasókat és gyertyatartókat vettek, a menetek elámítva a szétküldöttek által csődítettek és vezéreltettek, míg végre három bezáratva és csendőrök által Esztergomba kisérve meg nem büntettettek.”

A megyében Dömös mellett még Únyban élt nagyobb zsidó közösség. A vallási központ azonban Esztergomban volt. A fiatalság is oda járt iskolába. Esztergomban külön utcájuk volt már a XI. században csakúgy, mint később Budán s más nagyobb településeken. Közösségük szervesen beilleszkedett Dömös életébe. A törökök 1570-es defteréből tudjuk, hogy ekkor már jelen voltak a faluban. Goldschmidték háza az egyik tűzben a többivel együtt porig égett. 1890 körül ők voltak az elsők Dömösön, akik csak polgári házasságot kötöttek. Kocsmás szatócsboltjaik és panzióik működtek. A második világháború ismert következményeként a Lengyel család mind a négy tagja odaveszett. Emléküket tábla őrzi a Promenádon (ma Kossuth Lajos utca).

A teret, ahol Lengyeléknek üzletük volt, a nép ma is Lengyel platznak nevezi. Az első zsidó temetést a katolikus parókia historia domusa így kommentálja: „1855 március 1-én megholt Gutfreunde Hermann; az első zsidó, ki Dömösön lesz eltemetve; a zsidó temető kijelöltetett a községi elöljárók által (1876. XIV. törvénycikk alapján) a református és katolikus temetők között, egy völgyben, a Klastrom-kerti rom alatt.”