Honszerzések, honvesztések

Teljes szövegű keresés

Honszerzések, honvesztések
A két folyó, a Duna és a Tisza közét évezredeken át a szabadon csatangoló víz uralta. Ismétlődő áradások öntötték el ezt a mély fekvésű vidéket. Az ős-Duna vándorló vize észak-dél irányú medreket vájt, s közben lassanként lerakta hordalékát, feltöltötte a környéket. Változatos, gazdag állatvilág népesítette be az erdős-mocsaras tájat a zordabb éghajlatú korai kőkor idején. A vecsei múzeumban látható mamut- és őstulokmaradványok sejtetik: bár tartós letelepedésre mostohának bizonyult akkoriban az Alföld, a tájat övező hegyek, magasabb dombok barlangjaiból gyakran leruccant a kőkor embere erre a vidékre halászni, vadászni.
Nagyjából tízezer éve kezdtek formálódni ennek a kistájnak a máig jellemző földrajzi-éghajlati adottságai. Növénytakarója és állatvilága is egyre inkább közelített a ma ismert tájflórához és -faunához. Az ide merészkedő korabeli ember első kunyhói az összébb húzódó vizek partjain, kiemelkedő buckákon, magaslatokon jelentek meg. A legkorábbi, újkőkori vecsei leletek is ilyen löszhordalékos magaslatokból kerültek elő. Kőbalta, csonttű meg apró, színes kövecskékből formált nyakék idézi ezt a korszakot a helyi múzeumban.
A bronzkorban sokkal inkább benépesült a két folyó vidéke, mint korábban bármikor. A vízparti magaslatokon rétegesen egymásra települt falu- és temetőnyomok tanúsítják, hogy már tartósabban megtelepültek itt az egyes népcsoportok. Dunavecse határában, Fehéregyházán a Milkómajorban mélyszántás bontott meg egy gazdag bronzkori urnatemetőt. A közeli Felsőhegy-dűlőben 1931-ben mívesen díszített arany karpántot és hajkarikát találtak. A bronzkor vége felé harcos, lótartó nép érte el ezt a tájat nyugat felől. Eszközeik és ékszereik azt mutatják, hogy kitűnően értettek a fém megmunkálásához. Gazdag leletanyaguk bukkant elő Dunavecse határában is. Bronzkardot, -sarlót, kisebb szerszámokat őriz tőlük a helytörténeti kiállítás.
Mintegy kétezer-ötszáz évvel ezelőtt a vidék éghajlata szárazabbá vált. Kezdett kialakulni a mai Duna-völgy: a folyó mellett a termékeny öntéstalajokkal, az itt-ott visszamaradt holtágakkal, kijjebb a homokbuckák a közéjük szorult tavakkal, mocsarakkal, lápokkal, majd a laposok a selymes füvű rétekkel, a löszös partokon domboruló, szántani való termőföldekkel. Halban, vadban gazdag vidék volt ez, mindenütt jelen volt az élet lételeme, a víz. A legelő kövér füvén gyarapodott a pásztornépek jószága, de megélhetésre találtak az eke után ballagó szántóvetők is.
Szórványleletek sora igazolja, hogy a népvándorlás korának népcsoportjai sorra felbukkantak hosszabb-rövidebb időre Vecse határában: előbb – még Krisztus születése előtt – a szkíták, kelták, utóbb – a rómaiak dunántúli uralma idején – a szarmaták, hunok és gepidák.
A római birodalomhoz tartozó Pannonia provincia természetes keleti határa a Duna volt. A folyam jobb partján megerősített katonai táborok és települések sorakoztak. Ilyen tábor, illetve település a túlparton, Vecsével csaknem szemben, a mai Dunaújváros helyén Intercisa, kissé délebbre, Kisapostag és Baracs között pedig Annamatia.
Helyenként a táborokkal szemközti, innenső partot is megerősítették a rómaiak, főleg a kelet felől érkező utak Duna-parti végpontjain, ahol a Duna–Tisza köze barbár népeivel kereskedtek. Ezek a bal parti létesítmények azonban leginkább fával kombinált földsáncok voltak. A helyi hagyomány szerint viszont kisebb, kőből épült erődítmény (burgus) állt a vecsei ótemető dombján is. Ezt a várat Vecse helytörténetírói szerint a török rombolta le 1639-ben az akkori templommal együtt, s a köveket elhordták a csákvári vár megerősítésére. A történetnek azonban hiteles forrása nincs, a vár egykori meglétét nem igazolják a rómaiak pannóniai tartózkodását feltáró régészeti kutatások és a Csákvár történetével foglalkozó munkák sem tudnak arról, hogy Vecséről erősítették volna meg az ottani várat. Nehezen is képzelhető el, hogy a követlen Alföldről nyolcvan kilométerre hurcolták volna a lebontott templomot, várat a köves Vértes tövébe.
Az azonban kétségtelen, hogy számos római márványemlék maradt a vecseiekre. Beépítették ezeket a köveket még a Dunától tíz kilométerre, az Árpád-korban épült fehéregyházi középkori keresztény templom falaiba is. Jutott belőlük a XVIII. században épült vecsei református templom falába, tornyának lábazatába. De a XX. század elején még némelyik lakóház, középület alapjában, falában is márványtöredékek látszottak, utcasarkok kerékvetőjeként szolgált egy-egy fehéres-rózsaszínes kődarab. Csakhogy ezek legtöbbje eredetileg római síremlék vagy oltártöredék volt. Temetőjük, templomuk pedig aligha lehetett a rómaiaknak az innenső parton, hisz állandó településük sem volt. Többnyire a túlpartról hordták át ezeket a köveket, amelyeket a régészek éppen ezért hívnak vándorköveknek. Alighanem a letelepült, keresztségre tért, szilárd, védelmet is biztosító templomokat építő magyarok cipelték át a kőben szegény Alföldre a mozgatható darabokat, válogatás nélkül. Többet már korábban elszállítottak Vecséről. A XX. század elején vittek belőlük Kalocsára az érseki palota kertjének díszítésére, néhány pedig a Nemzeti Múzeum kőtárába került. Egy-két szép sírkő ma a helytörténeti gyűjtemény udvarában áll: egész családot faragott márványba az ismeretlen mester az egyiken, másokon oroszlán, zebra, pajzsos ifjú, vágtató lovas fogat idézi Pannonia provincia elsüllyedt világát.
A Róma uralmát túlélt gepidákat a Krisztus utáni VI. században az avarok szorították ki az Alföldről. Az ő tartósabb jelenlétüket jelzi az avarok gyűrűjének nyoma Apostag határában, a Várháton. Ennek a nyomokban megmutatkozó földvárnak a maradványai Vecse közvetlen szomszédságában még a XX. század első felében is látszottak, s csak a védgát egymást követő magasításai, meg az 1941-es gátszakadás tüntette el a nyomait.
Az avarok gyűrűjét talán a honfoglaló magyarok is fölhasználták a maguk céljaira. Az ország középső, leginkább védett területeit, így Vecse környékét is, Árpád fejedelem törzse szállta meg. De ez a megszállás eleinte csak a folyó menti keskeny sávra terjedhetett ki. A fejedelem utódai a Duna mentén váltogatták téli és nyári szállásukat. Az Árpád család tagjainak nevét viseli a Duna bal partján a mai Fajsz, Solt, Taksony és Tass község is.
Az 1900-as évek elején a műkedvelő történész, Zolnay Jenő egyenesen azt feltételezte, hogy itt, a vecsei határban, valahol Csanád vagy Fehéregyháza környékén rejtőzik Árpád fejedelem sírja. Egy másik műkedvelő, a régész Kada Elek, Kecskemét tudós polgármestere Vecse határában ekkoriban ásatásokat végzett. A feltáró munka nyomán a fehéregyházi Templom-dombon finoman megmunkált ezüst tarsolylemezt talált. Az előkelő, honfoglalás kori harcos magányos sírján kívül leletekben gazdag, köznépi temetőt is feltártak, a helytörténeti gyűjtemény pedig vasból készült sarlót, kést, borotvát őriz ebből a korból. Kada Elek megásta a vecsei határ másik Árpád-kori templomromját, a Csanád-pusztai Templom-hátat is, de Árpád sírjára ott sem bukkant rá.
A földművelő életforma és a kereszténység elterjedése segítette a honfoglaló magyarság állandó szálláshelyeinek kialakulását. A mind sűrűbb faluhálózatot Szent István és utódai szervezték közigazgatási rendszerbe. Vecse és környéke a koronázási székhely, Székesfehérvár ispánságához, a későbbi Fejér megyéhez tartozott Solt lett a tágabb környék, a solti szék közigazgatási központja.
Minden tíz falu építsen templomot, és minden tizedik kéve a gabonából legyen az egyházé! – mondta ki az államalapító Szent István. Sorra épültek a kis falusi templomok, körülöttük pedig gyakran az új települések. Vízjárta területekből kiemelkedő kisebb halmokon emelték ezeket a téglából, réti mészkőből épült templomokat. Vecsén, Fehéregyházán, Csanádon ekkor kerülhettek a szentegyház alapjába a Dunán átszállított római kövek. Különösen közel voltak egymáshoz a falvak a Duna menti keskeny sávban. Vecse közvetlen szomszédságában, néhány kilométeres távolságon belül az alábbiak sorjáztak: Szalk, Csabony, Vadas, Csanád, Fehéregyháza, Máriaháza és Apostag.
A sűrű faluhálózatot 1241-ben a magyarságra törő tatár hadak pusztították végig. A tatárdúlástól a kifosztott, fölégetett országnak éppen a középső, alföldi része szenvedett a legtöbbet. A Duna és a Tisza környéke szinte teljesen elpusztult, elnéptelenedett. A környék magyar települései közül talán éppen a Duna-mellék falvai vészelték át a legszerencsésebben a tatárjárást. Igaz, egy időre ezek is elnéptelenedtek. Számos falu végleg elpusztult ekkor, de maradtak túlélő vagy újratelepülő falvak is, főleg a Duna mellékén. Vecse, Apostag, Szalk, Csabony, Vadas átvészelte a dúlást, de Csanád, Fehéregyháza és Máriaháza végleg elpusztult.
Vecse neve oklevélben 1271-ben fordul elő első ízben a mai ismereteink szerint: ekkor a Vecsey család volt a birtokos. Egy 1332–33-as pápai tizedjegyzékben már plébániás helyként szerepelt a falu. 1405-ben vétel útján a Tetétleni család birtokába került a település. Egy későbbi, 1488-ból származó oklevél név szerint említ három helybeli jobbágyot: a Szalai, Farkas és Bíró ma is létező vecsei családnév. A Dózsa-féle parasztháború idejéből megmaradt összeírás nevei között szintén akadnak máig élők, ismertek: Csordás, Halmi, Kovács, Nagy és ismét a Szalai.
A Vecséről írt korábbi munkákban elterjedt vélemény szerint Mohács után egy időre a lengyel származású kalandor főúr, Lasky Jeromos lett a falu ura, aki szolgálatai jutalmául kapta meg Szapolyai Jánostól a szepességi Késmárk és Dunavecse várát. A dolgot kétségessé teszi, hogy Vecsén aligha volt vár akkoriban. A XVII. század előtt pedig még véletlenül sem fordult elő a település neve másként, csak Vecse alakban, a „Duna-” előnév nélkül használt formában. A XVI. század közepén pedig már bizonyíthatóan a Földváry család birtokában volt a település, s maradt is évszázadokon át. A Földváryak a korábbi tulajdonos famíliával, a Tetétleniekkel kerültek rokoni kapcsolatba, így jutottak Vecse birtokába.
Lasky Jeromos 1528-ban kelt adománylevele egyébként Dunawecz várát nevezi meg Késmárk mellett. Dunavec – ismertebb nevén Nedec – vára pedig Késmárk közelében, a Szepességben állott a XVI. század elején. A Dunawecz név félreolvasása teremtette meg a vecsei helytörténeti irodalomban a nem létező középkori várat a sosem volt várurával együtt. (A Beszterce ostroma című Mikszáth-regény hőse, a bolondos Pongrácz István gróf is nedeci várúr. Csakhogy az a Nedec megint másik: a Vág folyó mellett fekvő Vágnedecről van szó a regényben.)

Bronzkori urnák a helytörténeti gyűjteményben (Székely Péter felvétele)

Római kori síremlék a helytörténeti gyűjtemény udvarán (Székely Péter felvétele)

Egy másik „vándorkő”: családi síremlék a római korból (Székely Péter felvétele)

A híres fehéregyházi lelet: ezüst tarsolylemez a honfoglalás korából (a Kecskeméti Katona József Múzeum gyűjteményéből)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem