A mezőváros és a kastély
A mezőváros és a kastély
Közel egy évszázad kellett ahhoz, hogy a település kiheverje az előző száz év pusztításait. Széchényi György és Zsigmond minden igyekezete arra irányult, hogy újranépesítse a települést, természetesen ezzel együtt arra is, hogy működőképessé tegye az uradalmat. A népességszám lassú, de – némi hullámzás mellett – tartós növekedésének első jelei az 1700-as évek közepétől mutatkoznak: tizenhét esztendővel a fent említett összeírás után, 1792-ben húsz jobbágy-, hét házas- és három házatlan zsellércsaládot (215 fő), 1800-ban tizennégy jobbágy-, ugyanennyi házas- és négy házatlan zsellércsaládot írtak össze. Az 1813-ban itt talált 196 lélekhez viszonyítva jelentős fejlődést mutat, hogy a mezőváros lélekszáma 1831-re 276 főre emelkedett (tizenkét telkes jobbágy, három házas és huszonhét házatlan zsellér). Részletesebb képet e korszakból az 1785. évi, első országos népesség-összeírásból nyerhetünk: ekkor Egerváron regisztráltak egy papot, két nemest, két polgárt, tizenkét jobbágyot, tizenhárom polgár és jobbágy örökösét, 41 zsellért, 46 fiúgyermeket, 116 nőt és kilenc, ezen kategóriákba nem sorolható lakost, azaz 242 főt. (Az összeírások adatai nem tartalmazhatják azonban a szőlőhegyben élőket, hiszen 1767-ben az egervári szőlőhegyben 126 szőlőbirtokost írtak össze, s ennek több mint kétharmada a hegyben, illetve Egervár mezővárosban lakott.)
Ez a folyamat a körülmények folyamatos javulása mellett jól gazdálkodó birtokost is feltételez. Mint láthattuk, Széchényi Ignácra – ellentétben apjával és nagyapjával – ez nem volt elmondható. Nem nevezhető túlzottan kedvezőnek az az átmeneti időszak sem, mely azután következett, hogy testvérei örökösei átvették tőle 1773-ban a birtokot. Ignác minden vagyonát annak 84 000 forintnyi adóssága (ebből 68 322 forint volt az egervári uradalmat terhelő adósság) átvállalása ellenében egyszer s mindenkorra átengedte testvére, II. Zsigmond özvegyének és annak fiainak, Józsefnek és Ferencnek. 1774-ig az özvegy maga foglalkozott a birtokkal, majd visszavonult, és fiaira bízta.
Széchényi Ferenc gróf 1775-ben vette át az egervári birtokot a várral együtt, s jó birtokosa volt egészen 1820-ban bekövetkezett haláláig. Ez mind gazdálkodására mind a település lakosságával, jobbágyaival való kapcsolatára igaz. A birtok gazdálkodásában ez a nagy szemléletváltozás kora: új művelési módszerek, eszközök bevezetése mutatja ezt. A mezőváros – melynek kiváltságai az elmúlt évtizedekben már csak elméletileg létezővé váltak – lakosságának gyarapodása az általában jellemző természetes folyamat mellett minden bizonnyal a növekvő gazdaság igényeit is tükrözi.
A lélekszám növekedése és az uradalom gazdagodása azonban nem jelentette egyúttal a lakosság gazdasági gyarapodását, ellenkezőleg: a telkek aprózódtak, a föld és termelő eszközök nélkül lévők pedig mintegy bérmunkásaivá váltak az uradalomnak. Egyébként ez volt a fejlődő uradalom igénye is.
Az 1775 és 1820 közti időszakot két részre oszthatjuk. 1775-től a századfordulóig terjedő szakaszban az elhanyagolt birtok rendbe hozása, újraszabályozása a fő feladat. Ekkor a népességszámban is jókora ingadozások tapasztalhatók (1785: 242 fő; 1792: 215 fő; 1813: 196 fő; 1831: 276 fő), melyek nem magyarázhatók pusztán a demográfiai viszonyokat alakító természetes tényezők (születés, elhalálozás) hatásaként, sokkal inkább a megnövekedett szabadság által lehetővé vált mobilitással. A századforduló utáni két évtizedben az egervári birtok már jól működő gazdaság, ahol a földesúr is gyakran tartózkodik, ellentétben az előző évtizedek gyakorlatával.
A fennmaradt források nem nyújtanak elégséges magyarázatot arra, hogy a korábban környezeténél fejlettebb, mezővárosi rangú Egervár népessége miért maradt el ebben az időszakban jelentősen az uradalomhoz tartozó szomszédos településekétől. Egervár uradalmi központ szerepe erősödött a XVIII–XIX. század fordulóján, s úgy tűnik, mintha a település maga egyre inkább csak a földesúr „belső köréhez” tartozókból (néhány, valamilyen külön feladattal is rendelkező jobbágy és az uradalmi cselédek, konvenciósok) állt volna.
Született olyan magyarázat is, mely szerint a kereskedelmi útvonalak megváltozása, az országrészben lezajló gazdasági átrendeződés lenne az oka Egervár elmaradásának. A fenti dilemmára azonban ez nem szolgál kellő magyarázattal. A kereskedelmi útvonalak ekkor sem kerülték el Egervárt (a Sárvíz völgye két oldalán a középkortól kezdődően vezetett egy-egy útvonal, az egyik Szentlőrinc, Boldogasszonyfa, Gősfa érintésével kapcsolt össze zalai és vasi területeket, a másik – s ez volt a főbb útvonal – Egerváron haladt keresztül, s teremtett kapcsolatot Egerszeg és Vasvár felé), az árutermelő gazdaság piaca sem változott. Igaz, az uradalom fordult olyan kéréssel Zala vármegyéhez, hogy javítsanak a közlekedési helyzeten, mert a Nagykapornak felé haladó kereskedelmi útvonal csak nagy kerülővel, Zalaegerszegen keresztül közelíthető meg. A Kanizsa, Vasvár, Szombathely illetve Sopron felé vezető postaút azonban a legfontosabb kapcsolatot biztosította. Így hát két másik tényezőben keresendő a válasz a kérdésre: miért rekedt meg a település fejlődése. Egyrészt az egervári uradalom földjei, legelői nagyobb része nem a Sárvíz-völgy Egervárhoz tartozó részén feküdt, így az azokat megmunkálók is a közelebbi Gősfa, Boldogasszonyfa faluban éltek, másrészt az Egervárhoz tartozó területeken a XVIII. század eleje óta nem lehetett növelni a művelésbe vonható területeket (az irtásföldek területe nem volt gyarapítható, s a völgy egy része még mindig mocsaras).
Csak az 1800-as évek beköszöntével kezdődött el a völgy mocsaras részeinek lecsapolása és a Sárvíz-patak szabályozása. A településen és az uradalmi majorban napirendre került a régi épületek felújítása, a korábbi vályog-, patics- és boronafalakat tégla váltja fel többnyire, a zsúpfedést az égetett cserép. Az uradalom 1787. évi leltára még az előző évtizedek elhanyagoltságáról árulkodik, de az 1800-as évek elején ez a kép alapvetően megváltozott. Az 1801 és 1813 közt a téglásokkal kötött szerződések is arra engednek következtetni, hogy jelentős építkezések zajlottak.
Hasonló változások mutathatók ki a várkastély esetében is. Az 1787-es összeírás a várról még azt tartalmazza, hogy a kétemeletes kastély tetőszéke ugyan jó és tartós, de a rajta lévő fazsindely rossz és hasznavehetetlen, az eső több helyen befolyik, ezért a stukatúr is tönkrement. A két vendégszobán kívül nem biztonságos a szobákban járkálni. Közülük néhányat magtár céljára használnak. A vár berendezése a korábbi évekhez képest alig változott, szegényes. Ezzel össze sem hasonlítható az a kép, amelyet az az 1803. évi jegyzék mutat, s amely az egervári kastélyba a gróf nagycenki és soproni kastélyából 1802-ben és 1803-ban küldött, továbbá újonnan helyben készített „mobiliákat” tartalmazza. (A jegyzéket a Függelékben közöljük.)
Nagycenkről és Sopronból a kor főúri ízlésének megfelelő bútorok (az uralkodó színek a kék és a fehér) kerültek a szegényes berendezés helyére. A textiliák egy része Széchényi Ferenc monogramját viselte. Széchényi Ferenc baldachinos ágya is Egervárra érkezett 1803-ban. A helyben készült – ugyancsak igényes – bútorok közt találhatunk két játékasztalt („Dió és Cseresnye fábul kirakott antik Lábokra egy fiókra”), tölgyfából készült fürdőkádat, két fiókos almáriumot és négy részből összerakható 24 személyes ebédlőasztalt. Mindezek arra engednek következtetni, hogy Széchényi Ferenc az előző éveknél komolyabb szerepet szánt az egervári kastélynak, s azt rendszeres tartózkodásra rendezte be. Egy időre megszűnt az épület magtárként való használata, a szobák megújultak.
Ugyanezt mutatja az urasági épületeknek, köztük a várnak a század első éveiből származó leírása: A vár kétemeletes, mely áll tizenkét szobából, két kéményes konyhából, két kamrából, két „életes ház”-ból (gabonatárolóból), egy, az eszközök tárolására szolgáló kamrából. Az uraság hat szobája, melyek a második emeleten vannak, deszkákkal padlózottak, stukatúrozottak, a szobák előtti folyosó téglával van kirakva, részben deszkával kipadlásolva. Az ispánnak, a vendégeknek és a pajtabírónak a hat szobája, valamint részükre két konyha és két kamra az első emeleten van, a szobák deszkával padlózottak, bolthajtásosak, a folyosó téglával kirakott. A vár alatt van két bolthajtásos pince, melyekben hatszáz akó bor könnyen elfér, s itt található a három „feddő ház” (tömlöc) továbbá a baromfi „szállás”. Az épület padlása az uraság szobái felett és a keleti rész sárral tapasztott. A vár tetőzete fenyőfa zsindellyel fedett. A vár „végében” van egy szekérszín, amellett ól sertések hizlalására. Van a vár mellett három részből álló, téglából épült istálló (két része lovaknak, egy pedig az uradalmi tiszt marhái számára), részben (a lovaké) tölgyfa, részben fenyőfa deszkával padlásolva, zsúppal fedve.
A pintérlakás ugyancsak téglából épült, négy szobából, három kéményes konyhából, három kamrából, a pintérnek egy „munkáló műhelyből” és két istállóból áll. A szobák, kamrák és istállók padlása fenyőfa deszka, a konyhák és a műhely bolthajtásosak. Az épület padlása széna tárolására szolgál.
A vadász ingatlana is téglából készült: egy szoba, egy kéményes konyha, egy kamra és egy istálló. A szoba, konyha és kamra téglával padlózott, fenyőfa deszkával padlásolt, „tűz ellen megsározva”. Az istálló padlás nélküli, „sövénnyel fonott”. Az épület alatt van egy bolthajtásos pince, melyben elfér száz akó bor. Az épület részben náddal, részben zsúppal fedett.
A major cselédlakása téglából épült, van négy szobája, két kéményes konyhája, négy kamrája és két istállója. Az épület padlása felülről sározott fenyőfa deszka, fedele zsúp. Van még egy istálló is (72 férőhelyes), az uraság jármos ökreinek.
Birka akol és szekérszín: falábakon áll, szalmával födve.
Gabonás és cséplő pajta: „jó erős materiáliákból” (téglából) épült, melyben van két cséplőhely tölgyfa padlózással, padlásolva, teteje fenyőfa zsindellyel fedett.
Szénás pajta: fa lábakon áll, teteje zsúppal fedett.
Vendégfogadó: téglából épült, áll három szobából, egy kéményes konyhából, egy kamrából. Tornácos. Fenyőfa deszkával padlásolt (tűz ellen sárral tapasztva), zsúppal fedett. Istálló a vendégfogadó udvarában az ott megszállók számára és egy a fogadós marhái számára (mely utóbbi kő fallal el van rekesztve), téglából épült, zsúppal fedett. A két istállóban mintegy 36 ló fér el. Van itt egy mészárszék is, melyet a fogadós használ.
Szekérszín: falábakon áll, zsúppal fedett
Zsidó lakás: „jó materiáliákbul” (téglából) készült, két szobából, kéményes konyhából, a boltból és a „pálinka házbul” áll. A konyha bolthajtásos, a szobák deszkával padlásoltak (tűz ellen sározva), teteje zsúppal fedett. A hozzá tartozó istálló, szekérszín és kamra „közönséges művekbül” épült, a kamra és istálló deszkával padlásolt, zsúppal fedett.
Kovács lakás: két szobából, kéményes konyhából, kamrából és istállóból áll. Falai tégla és „sövény”, a konyha bolthajtásos, a többi „sövénnyel fonott”, sározott (azaz patics), teteje zsúppal fedett. A műhely falai téglából épültek, teteje cserépzsindellyel fedett.
Téglás lakás és téglaszín: „egy födél alatt vagyon”, a téglaszín fa lábakon áll, teteje szalmával fedett.
Pince: „a Mezzőn vagyon föld alatt”, bolthajtásos, kéményes. Kétezer akó bornak elegendő.
Halcsonti molnárlakás: „közönséges épület”, van egy szobája, egy konyhája, egy kamrája és egy istállója. A szobák deszkával padlásoltak (tűz ellen sározva), a tető zsúppal fedett. Van továbbá egy kis szénáspajta sövénnyel fonott falakkal.
Malom: „jó erős kő mivekbül épültt, két alul tsapó kerékre, fedele áts munkára és fenyőfa sindellel fedett”.
Birkás lakás: ugyancsak a halcsonti majorban van. „Közép szerű épület.” Egy szobából, egy kéményes konyhából és egy kamrából áll. A szoba és a kamra falai „boronábul”, a konyha falai téglából épültek, a szoba és konyha fenyőfa deszkával padlásolt, sározott. A kamra padlás nélküli, „dülő félben vagyon”. A birka akol fa lábakon áll, falai boronafalak, teteje zsúppal fedett.
A felsorolt épületek mellett az uradalomhoz tartozott Boldogasszonyfán egy kocsma, Gősfán a birkás lakás, birkaakol, egy fa lábakon álló pajta, egy cséplőpajta, a gősfai molnár lakása, Dénesfán a zsidó háza melléképületekkel és Nagykutason a zsidó háza.
A téglaépületek nagy része – a vár és a mellette sorakozó néhány ház kivételével – a XVIII. század végén, a XIX. század elején születhetett, többségük valószínűleg korábbi, nem időtálló anyagból épültek helyén állt. A feljegyzésekből tudjuk azt is, hogy az uraság (Széchényi Ferenc) maga égetteti a téglát. 1813-ban feljegyzik, hogy van Egerváron egy „három lukú” téglaégető kemence, melyben egy égetéssel huszonötezer téglát lehet kiégetni, s ehhez hatvan szekér fa fogy el.
Ez az összeírás nem tartalmazza – mivel csak az uradalom épületeit rögzítette – a lakóházakat, illetve az iskola és a plébánia épületét. A boronafalú helyett téglából készült plébánia építésének pontos dátuma nem ismeretes, de építészeti jegyei és néhány közvetett adat alapján azt 1758 és 1800 közé tehetjük. (A barokk jegyeit hordozó értékes épületet az 1970-es évek elején bontották el.)
A barokk plébániaház
)
Egervár egyik pecsétje a XVIII. századból (a pecsét Szent Katalint ábrázolja)
