Jobbággyá lesz a vitézlő rend
Jobbággyá lesz a vitézlő rend
A XVIII. század eleji viszonyok, a török pusztítás következményei, a betelepítések, a mezőváros átalakuló szerepe, lakosságának szinte teljes kicserélődése, de a gazdálkodásának talpraállítása is igényelte a megváltozott helyzethez alkalmazkodó szabályozást.
Gróf Széchényi Zsigmond 1715. január 3-án kelt rendtartásában (a dokumentumot betűhíven közreadjuk a Függelékben) szabályozta az egervári birtok, ezzel együtt Egervár mezőváros életét. Szinte minden részletre kiterjed, valóságos helyi törvénykönyvnek tekinthető.
Gróf Széchényi Zsigmond már meglévő íratlan vagy valamilyen formában írott szabályokat rögzített, s ismét és jócskán kiegészítette azokat. Mindezt tette a jogban jártas személy körültekintésével és gondosságával (Bécsben és a firenzei akadémián folytatott jogi, nyelvi és művészettörténeti tanulmányokat).
Az irat egységes szerkezetben szabályozza az uradalom és a mezőváros, valamint a szőlőhegy rendjét. A pontok közt több olyan is található, melyek nem szokványos tartozékai a hasonló rendtartásoknak.
Legelőször a bíró- és esküdtválasztásról szól. A bíró és az esküdtek jogaival, kötelességeivel, a település rendjével, a vitás ügyek rendezésével tizenkilenc pont foglalkozik. A súlyosabb bűnök büntetését tizenegy, a gazdálkodás rendjét nyolc, a környezet tisztaságát, a településképet hat pont szabályozza, a szőlőhegy rendjét négy pontban fogalmazza meg. Foglalkozik ezen túl a vallási ünnepekkel és a templomba járással, az árvák vagyonával, a végrendelkezéssel, a tiltott szerencsejátékkal, a vendéglátás-vendégfogadás szabályaival, a tűzesetekkel, a feslett életű nőszemélyek és azokat házukba fogadók büntetésével, az orgazdasággal, korrupcióval, a rossz hírbe keveréssel, az elköltözéssel, az idegenek befogadásával, a fegyveres szolgálattal.
A rendtartás végén, annak szabályszerű lezárása után a főbíró, bírák és esküdtek (kinevezettek és választottak) felsorolása következik. Összesen huszonnégy név található e felsorolásban, de többségük nem a település, hanem a hegy bírája, esküdtje. Meg kell jegyezni, hogy bár Széchényi Zsigmond a „mezővárosnak régi szokásai” figyelembevételével szabályozta a település rendjét, a „régi szokásoknak”, jogoknak ekkor már nagyrészt csak formai jelentőségük volt.
A dokumentumból érzékelhető, hogy a mezőváros és az uradalom egyéb területei, a különböző társadalmi csoportok (mezővárosi polgár, katona, jobbágy) közti különbség már kezd elmosódni, a szabályok egységesednek. A rendtartás azonban a közösség jogait tiszteletben tartja, védi, és nem megszüntetésükre törekszik.
Az 1727. évi úriszéki határozat, amelyet később mint urbáriumot említenek, az 1715. évi rendtartásban foglaltakat tovább pontosítja, majd 1729-ben sor kerül a részletes hegytörvények (amelyet a Függelékben betűhíven közlünk) megalkotására is.
A szőlőhegyi articulusok kibocsátásának indokait egyrészt annak bevezetőjében magyarázza: „En aláb is irtt Gróff Szecsenyi Sigmond, Egervárnok, Szala Sz: György-várnok, Pölöskenek, Balatincznak es Fölső Vidiknek Eörőkős Ura, adom tudtára Egervári Szőlő hegybeli Hegy Mesternek, Eskűtteknek, Hegy Biraknak, Szőlős Gazdaknak, és mind azoknak, a kiknek illik, es a kiket ezen dologh most, vagy Jővendőben akár miképpen illetne, es illethetne: hogy mivel elejetül foghvást föl tett szándékom szerint azon igyekezem, hogy minden Jószágimban olly szokás es rend tartás Légyen, melly áltol sem az Urasághnak kára ne következzék, sem pedigh annak fundusit Biró emberim, es mások is a kik akár mikép azon Urasághtul füghnek, serelmet ne szenvedgyenek hanem kinek kinek az eő Jussa es Igassága, bizonyos szabott rend szerint szolgáltassék, es megh adassék, Látván pedigh ezen Egervári Szőlő Hegy beli Hegy Mester, Esküttek, Hegy Birák, es a többi ott lévő szőlős Gazdák, hogy kőzőttők, az Igazságnok szolgáltotásában, más Hegybeli, tőrtinő dolgokban fogyatkozást szenvedgyenek, azértis hogy megh eddigh [:másutt Lévő szőlő Hegyekk szokása szerint:] bizonyos rend szabások kőzőttők nem Lettek volna: azért ugyan Emlitet Egervári szőlő Hegy belieknek, előmben terjesztet kérésekre es Instantiajokra tulajdon Subscritiom, es Pőtsétem alatt az ide aláb megh irtt Punctumokat, es Articulusokat továb valo magam s ugy Maradikim Dispositiojaigh attam ki nekeik, mellyekben is hogy az emlitet Hegymester, Esküttek, Hegybirak s ugy az szőlős Gazdák is Minyájon Hitek es Hivatallyok szerint ell járjonak, es mind Magok megh tarcsák s mind Másokkal megh tartassak szükségh képpen kivántotik.”
A huszonkét pontból valamint záradékból álló szabályzat hasonlóképpen fogalmaz, mint a korábbiak (Egervár szőlőhegyének már a XVI. századból ismeretes szőlőhegyi rendtartása), de számos új elemet tartalmaz. Ami fontossá teszi – amellett, hogy korai –, az az, hogy fogalmakat és mértékegységeket is tisztáz. Leírja például, hogy a szőlőterületek nagyságának – aminek alapján a hegyvámot kivetik – meghatározása („holdolása”) korábban becsléssel („csak nézissel szokták végben vinnyi, és a szőlőket föl hegyvámoznyimely mellett megcsalattak”) történt. Ezért rendelkezik arról, hogy a továbbiakban királyi mértékkel kell mérni, s eszerint egy hold az, amelynek széle tizenkét királyi öl, hossza pedig hetvenkét öl. (A királyi földmértékrendszert Szent István indította útjára, használata azonban nem vált általánossá. A XVII. században már nagyrészt kiszorul a használatból. Egy öl = 3,126 méter.) Ugyanitt határozza meg az akó, a pint és vödör mértékegységek egymáshoz való viszonyát: „egy Akó a kiben Harmincz Három Hegy beli Pint tartatik, melly is Három vödrött tészen”. Egy pint hegyvámot kell fizetni azon szőlőterület után, amelynek szélessége két, hossza kilenc öl.
Bár az 1497-ben Ulászló király által adományozott mezővárosi jogoknak egy része már korábban elenyészett, Egervár a szinte teljes pusztulás után is megőrizte kiváltságai egy részét. Korábbi gazdasági szerepe azonban átalakult, hajdani polgárai helyére jobbágycsaládok települtek, kézművesmestereket is csupán a várban találhatunk. (Igaz, hogy a mezővárosban élő jobbágycsaládok gyermekei közül – egy 1730-as összeírás tanúsága szerint – több is iparosnak tanult.) A pusztuló mezővároséba nem, talán inkább az új életre kelt település képébe illik bele az Egerváron 1716-ban adatolt takácscéh jelenléte. Tagjai bizonnyal telepesek. Széchényi Zsigmond 1715. augusztus 15-én kelt telepítőlevele meséli el azokat a körülményeket, amelyek között lezajlottak az újranépesítés akciói:
„…hogy ennek előtte itt Egervárott T. N. Vas vármegyében lakosoknak, de ez üdőnek mostohasagha miát szélel Hegyekre és külömb külömb felé helsighekre el szállottak, attam föl ugyan külső polgár városy fundusomat Telekivel, Szántó földével, Rettyével, erdeivel és minden hozá tartozando igasághával, ugy szintén aminimö darab Teritorium vagyon ezen T. N. Vasvármegyében Sz. Lőrincz mellet egynehány hold földekkel Harmincz ket forintot id est fl. 32 Arendaban, es azon küvül valahová kivántatik s szüksighes leszen leveleket hordoznij, postálkodnij, vagy ha a szüksigh ugy hozná magával magam mellet föl fegyverkeznij s táboroznij obligaltatnak és közelre való alkalmatossagott adnij. Azt is hozza tevén nagy szüksighnekidein ha kivántatik hamarságval magamnak vagy Tisztemnek siető dolgokban alkalmatosságh, azonnal vagy Pinzemeit vagy föllel irt Arendaban adnij tartoznak, Nem külömben Mghos Atyám eö Ngha által nekik feladatott Hegyfalui puszta is ennek utanna usualhatyák, ki adván az Tizedet az be vetet földekbül. A kocsma pedigh az előbbenij mod és igasagok szerint Sz. Mihály naptul fogvást vizkereszt napigh szabad liszen nekiek, és azon vizkereszt naptul fogvast Szent Mihály napigh a magamé és Sucessoraimé leszen. Ha pedig ezen igasagban én vagy maradékim meg nem tartanánk eöket, tehát szabad legyen nekiek ezen fundostul el mennij es mind örökös Jobbagyok meg nem tartoztattatnak, de ha valaki közülök el akarna mennij és az igaságot nem akarna praistalny, tehát ezen alapotban megh tartoztattasák, és raita illendökeppen megh vetetödhessék megis büntettessék ugy maradékok is. Mint hogy pedigh most egiszen puszta ezen helsigh, és épüinyiek szükséges, azért a jövö Sz. Mihály naptul fogva 1716 Esztendöben essendő Sz. Mihály napigh Szabadságot attam nekiek, és annak utanna következendő 1717 Esztendőben leendő Ujj Esztendő napján tartoznak és obligaltatnak az praemittalt Arendajokat le tennij, minden erogatio s fogyatkozás nélkül…”
A fent idézett telepítőlevélből kitűnik: Széchényi Zsigmond arra hivatkozva, hogy a település puszta – bár ez nyilvánvalóan nem egészen igaz – a mezőváros egész lakosságát egységesen jobbágyának tekinti, akik egységesen ugyanolyan jogokat élveznek, és ugyanazon szolgáltatásokkal terheltek. Szabad költözködési joggal a betelepítettek csak akkor rendelkeznek, ha a földesúr nem tartja tiszteletben jogaikat. A betelepítettek a földet bérbe kapták, de egy évig nem kellett fizetniük, az elmaradást visszamenőleg, a következő év elején fizethették. Ekkor tehát szó sincs arról, hogy a település különböző részeinek (a vár, a polgárváros és a hegy) lakói eltérő jogokkal rendelkeznének. Hogy mégis voltak, akik valamilyen kiváltsággal bírtak, arra csak az 1736. november 27-i úriszéki határozatban, valamint az 1730. évi uradalmi összeírásban találhatunk utalásokat. 1736-ban Széchényi Zsigmond kiemelte, hogy egyes „belső-egervári” és „szőlőhegyi” lakosok nem adják ugyanazon szolgáltatásokat, mint a többiek, legeltetési, faizási joggal rendelkeznek, valamint néhányan kereskednek is.
Az 1720. évi összeírás szerint a település curiális (nemesi), ahol mindössze huszonegy jobbágycsalád él (közülük hat zsellér). A telkesek földjeinek nagysága – egy kivételével, amely másfél – háromköblös. (A köböl gabona és bor mérésére használt űrmérték. Mérete helyenként és időszakonként változó. 1715-től mint a pozsonyi mérő négyszerese, 217,20 liter.) Rétjük három és negyed kaszás (kaszás, kaszaalja: az egy ember által egy munkanap alatt lekaszálható rét nagysága, pontos mérete helyenként és időszakonként változó, a XVIII. század végén 800–1300 bécsi négyszögöl, azaz 28,7–46,7 ár), de sásos szénát termett. A telkeikhez tartozó szentlőrinci major területén a földek homokosak voltak, itt búzát, kukoricát nem is vetettek, csak kölest. Legelőjük és a tűzifa elegendő a közönséges használatra. Adóköteles szőlőjük 111 kapás (kapás: az egy ember által egy munkanap alatt megművelhető szőlőterületet jelenti). Egy kapás szőlő két akó (akó: magyar bormérték, általában egy akó = 54,3 liter) bort termett (ennyit ebből általában egy forintért adtak). Borkimérési joguk Szent Mihály napjától karácsonyig volt ugyan, de nem éltek vele, mert mindenki a saját borát itta. A szőlőhegyben százegy szőlőbirtokost írtak össze (közülük húsz extraneus, azaz más településen – Szentlőrinc, Páli, Szentpéterfa, Andrásfa, Boldogfa, Kutas – élt, nem helyben lakó).
A település fejlődése rendkívül lassú volt a XVIII. század elején. 1725-ben még mindig csak tizenöt telkes jobbágyot és három zsellért találtak az összeírók. A telkesek közül csak három volt örökös jobbágy, tizenkettő várbeli őrkatona (Az összeírás őrkatonákról szól, holott a vár már 1712 óta nem erődítmény, hanem kastély, így e fogalmon ekkor már valószínűleg volt őrkatona értendő.) A telkek nagysága egyformán hét és fél hold szántóföld és egy kaszásnyi rét. Néhány jobbágy ezen felül fél-két kaszásnyi irtásréttel is rendelkezett. A három zsellér közül az egyik az iskolamester házánál, a másik az urasági tiszti háznál szolgált, a harmadiknak volt egy kaszásnyi irtásrétje.
Ugyanez az összeírás ad vázlatos képet az uradalmi majorságról és a mezővárosról. A mezőváros a ma is álló templomtól délre és délkeletre feküdt. A „napkeletrül való szeren” tizenkilenc jobbágy- illetve zsellérhely volt (köztük az iskolamester háza, amely zsellérhelyen, és a plébánia, amely jobbágytelken állt). A plébániához négy hold szántó, kert és egy boglya szénára való rét tartozott. A templom keleti oldalán (a vár felől) volt az uradalmi major pajtáskerttel, a gyümölcsös kert, veteményes kert. A majorsági földek (114 hold) a „Csete-hegy allyában”, a „Kamondon” és az „Akasztófán alul” terültek el. A majorsághoz még nyolcvankaszásnyi rét és halastó tartozott.
Újabb öt év elteltével a mezőváros helyzete még alig változott: valószínűleg csak az összeírók részletezték jobban az itt élők státusát. A „vár előtt lévő jövevény szabados mesterek és szolgák” nevei mellett megjelenik az összeírásban az is, hogy mivel foglalkoznak. Az összeírtak közt van a kertész, kocsis, béres, urasági vadász (jáger), valamint egy szabó, egy ács és két takácsmester. Az „ Eger Vári Polgár Város”-ban tizennégy jobbágycsaládot írtak össze, közülük hét örökös jobbágy, egy zsellér, egy szabados és öt örökös jobbágy, akik a „Tótságbul” költöztek ide. Ebben az időszakban jelentősen megnövekedett azonban a mobilitás. Több szabados jobbágycsalád költözött el, helyükre örökös jobbágyok jöttek „Csepinczről, Márkóczról, Kükéczről, Andreczról”.
Az 1740. évi részletes összeírás az oppidumban tizenhat fél jobbágytelket rögzít, melyből tizenöt lakott, egy lakatlan. A tizenöt családból tizenegy örökös jobbágy, kettő „jövevény”, egy fél jobbágytelek a plébánosé, egy másik fél az urasági kanászé, s egy urasági zsellérházban az urasági hajdú, valamint egy másikban egy háromkapásnyi szőlőt bíró zsellér lakott.
Gróf Széchényi Zsigmond 1738-ig volt az egervári birtok ura. Ebben az időszakban a település már nem mutatott igazán a mezővárosokra jellemző tulajdonságokat. A vár átalakítása, lakhatóvá tétele megtörtént, kiépült az uradalmi major, a gazdaság fejlődésnek indult. A háborúk végeztével, a vár erődítmény jellegének megszüntetésével feleslegessé vált a kiváltságokkal rendelkező várkatonaság fenntartása. A „vitézlő rend” eltűnt, részben egyszerű jobbággyá lett, részben elvándorolt, az elköltözöttek helyére más településekről örökös jobbágyok kerültek.
Gróf Széchényi Zsigmond
Egervár egyik, XVIII. századi pecsétje
Az egervár-szentgyörgyvár-pölöskei uradalom pecsétje (XVIII. sz.)
