A nemes poéta kultusza
A nemes poéta kultusza
Talán nem túlzás azt állítani, hogy Berzsenyi kultuszát éppen egyik legnagyobb ellenfele, Kölcsey Ferenc indította útjára, mikor – egyfajta mea culpaként – a Magyar Tudós Társaság „V-dik köz ülésében”, 1836. szeptember 11-én megtartott beszédében fejet hajtott Berzsenyi előtt, megkövette a kemenesaljai költőóriást.
Mi volt az oka a két nagyság közötti konfliktusnak? Jancsó Béla így ír a történtekről: „Akkortájt határozá el bizonyos Kölcsey uram, kivel régebbecske Pesten Szemerénél találkoza, különben jeles ifjú ember, hogy az írókat recensioival támogatja, s megvilágosítja az ő értéküket, amint valók. Ama kóbor Csokonai Vitéz Mihály uram verseivel méltán elbána, mint illik is ilyen pórias, s mívelthez nem méltó versezetekkel. Nem volt pedig igaza Berzsenyi uram nemes poémáival szemben, kiről megállapítá, hogy »magát már egészen kimerítettnek látszatik«, s hogy a mívelt Kis János uram őnála több, s különb, mely igen méltatlan, s nem illő vala oly nemes versezetekhez. Berzsenyi uram, ha tudta volna, mely bajokból elvonulva írá rá Kölcsey uram a bírálatot, tán nem vette volna oly igen a szívére. S Kölcsey uram viszontag sem írta volna meg, ha tudná mely igen kínozza már Berzsenyi uramat az epebaj, s a más baj, mely magánosságából jöve: a hypochondria.”
Ám ők ezeket nem tudták, s – folytathatnánk a gondolatsort – megíródott a Kölcsey-féle recenzió, majd rá Berzsenyi dühödt és sértett antirecenziója, s végül, nemes gesztusként Kölcsey főhajtása: „Berzsenyi minden kétségen túl egyike vala azoknak, kiket a’ való költészet’ szelleme élesztett. Azon időben, mikor literaturánk pártfogás nélkül, egy két lelkesebbnek magányos falai között elszigetelve, titkosan tenyészett, senkitől sem ismerve, díjt és pályalombot nem várhatva, egyedül keble’ mozdulataitól vezérelve kezdette ő fakadó érzeményeit dalba önteni. (…) A’ mit mondani készülök, a’ mit ez ünnepélyes pillanatban mondanom kell, csak ez: Berzsenyi olvasá az ítéletet, melly versei felett mondatott, keménynek, fanyarnak, igazságtalannak lelé azt, ’s keble az ítéllő iránt elhidegedék, ’s örökre. Az ifjú, tek. társaság, az ifjú, ki a’ nemzet’ nagy énekesét megitélni merész volt, ’s ki e’ merészséget olly felette drágán Berzsenyi’ elhülésével fizette meg, ez az ifjú – én valék. (…)
Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nem sokára követlek tégedet, ’s a’ maradék irói harczainkat nem fogja ismerni, ’s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk’ énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk, miért szégyelnők azt? (…) Elköltözött az ember, a’ költő miénk, e’ nemzeté maradt végiglen, e nemzeté, melly neved’ és dicsőséged’ szent örökség gyanánt birandja.”
Másik korai, sajátos, tiszteletet ébresztő megjelenése Berzsenyi kultuszának az a költemény, amellyel Horváth József vései evangélikus lelkész búcsúztatta 1836. február 26-án a költőt, Niklán. A költeményt szerzője, többi prédikációjával együtt, nyomtatásban is ki szerette volna adni. Ennek tervezett, később félbehagyott előszavában így szabadkozott: „Midőn halhatatlan költőnknek emlékezetét ily gyenge és hirtelen készült munkával, a milyen ezen szent beszéd és búcsuztatás, megtisztelni kívánom: félnem kell, hogy az elhúnytnak érdemeihez és fényéhez méltatlan áldozatot hozok. Nem is egyéb bírt arra, hogy munkámat sajtó alá bocsássam, mint a megszomorodott szívű özvegynek szíves kívánsága, ki ezáltal is forrón szeretett férjének habár csekély emléket állítani akar.” Idézzünk a versből: …Tekintetes Tudós Berzsenyi Dániel / Kinek mostan teszünk végső tiszteletet, / Kénytelenített hirtelen hagyni el / Minden örömével e földi életet, / S mind attól, mi kedves volt itten szívének / Megvált s lakosa lett a szentek helyének. // Hatvan esztendőkre nyúlt földi pályája, / Míg a hír s dicsőség ösvényén haladott, / Ritka fényt érdemlett s nyert küzdő munkája, / Mert lelke itt olyan kincsekhez juthatott, / Melyek el nem vesznek a halál álmában, / El nem temetődnek sír éjszakájában.
Bár a költemény – miként maga a szerző is szabadkozik – irodalmi értékkel tán kevéssé büszkélkedhet, annál nagyobb az irodalomtörténeti értéke, hiszen a családot, a Berzsenyi famíliát jól ismerő ember írta, későbbi strófáiban egyenként vigasztalja a szomorú özvegyet, Farkast, Antalt, Lászlót, Lídiát, Berzsenyi gyermekeit s a „bokros rokonságot”.
1860 nyarán arról számol be a Hazánk című folyóirat, hogy Somogy megye „Karai-, és Rendeinek 1843-ik évi azon hazafias végzése, mely által közgyülésileg elrendelé, hogy Berzsenyi Dániel koszorus költőnk emlékezetére, annak dicső hamvai fölé, a niklai sírkertben szobor emeltessék, az élő nemzedék által f. é. junius 14-én végrehajtatott”.
A cikk beszámolója szerint a Somogy vármegyei közgyűlés teljes számmal képviseltette magát a tizenhét esztendővel korábban hozott határozat „foganatosítása végett”. Örömmel számol be a későbbiekben a szerző arról, hogy „megszaporodott számmal lépett fel ez alkalommal az ifjabb nemzedék is, mely apái ajkairól nyeri most azon oktatást, mit az uj formák közt egyelőre a közéletből nem meríthet, – miszerint a multnak hagyományaiból hűségesen megjegyezze a közélet ősi szabályait a jövő számára”.
Az ünnep azonban nem csupán a megyei közgyűlés falai között folyt le: „a megyei végzésnek végrehajtása napján s az ünnep színhelyén a magyar szent korona területének minden részeiből gyülekeztek oda hazafiak, különösen pedig a különböző országos egyesületek és testületek képviselék ott küldötteik által a nemzet közérzületét, annak minden rétegeiben s életirányaiban, s azoknak élén tüzetesen a magyar akademia követei, kik e végre a keszthelyi ünnepről Niklára siettek”.
Nem titkolt örömmel számol be a szerző arról is, hogy az emlékszobor-állítás a nemzeti érzület felvonultatására is alkalmat nyújtott: „válogatott szépségü leányai e vidéknek egyszersmind azon hitben és meggyőződésben is megerősítettek minket, hogy a magyar ruha nem a pesti divat, sőt nem is divat többé, hanem az ősi szép szokáshoz örökre visszatért, létünket tanusító, s azért soha többé meg nem változható országos nemzeti jelleg”.
Nikla és a környező települések már néhány nappal az ünnepség előtt „egy nagyszerü táborhoz” hasonlítottak, hiszen nem kis gondot okozott az oda sereglettek elszállásolása. Az ünnepi menet Berzsenyi házától indult a temetőbe. Élén, a „Szózat intonálásával” az énekkar haladt: „A legünnepélyesb csendben haladó roppant menet elé már messziről világlott a nap sugaraitól fénylő magas emlékszobor, s a temetőben várakozó nép sokasága nem volt kisebb, mint a mely a menettel haladt. (…) A szertartó protestáns lelkészek az emelvényen helyeiket elfoglalván, az adott jelre megkezdetett a benyitó ének, minek végeztével a véssei (hova Nikla is mint fiók tartozik) prot. lelkész Szalay Sándor úr a sírszobrot felszentelé. A gyönyörű ima s felszentelés után következett a főének, melynek végeztével Székács József, a pesti magyar evangelikusok országos hirü hitszónoka, lépett a szószékre, s tartá az ünnepi nagyszerű egyházi beszédet, oly leirhatatlan nagy hatással, minőnek a koszorus szónok tán még sohasem örvendett.”
A szülőföld sem akart azonban kimaradni a költő emlékének adózók sorából. A kultusz ápolására jeles alkalomnak ígérkezett 1876-ban a költő születésének közelgő centenáriuma. A Vasmegyei Lapok 1876. április 13-i számában Üljünk ünnepet! címmel felhívás látott napvilágot. Ennek szövegéből idézünk:
„A jövő május hó 7-én lesz 100 éve, hogy Berzsenyi Dániel, a lánglelkü dalnok a napvilágot legelőször megpillantá. Megyénkben, a szép és lelkes Kemenesalján, Egyházas-Hetye az, hol a »Fohász«, »A magyarokhoz«, a »Messze sötétedik már a Ság teteje« czimü magasztos költemények örök dicsőségü költője a hazának adatott. Bár ő az egész hazáé lőn, de szorosabban Vasmegye tarthatja őt magáénak. (…) Igen, Berzsenyi, a nagy költő, első sorban a mienk, s mi vagyunk hivatva, hogy emlékének első sorban adózzunk. Üljünk tehát ünnepet tiszteletére, s ne engedjük, hogy a jövő május 7-ike ugy menjen el felettünk, hogy ezért a nemzet előtt pirulnunk kelljen.”
A felhívás meleg és lelkes fogadtatásra talált. A szervezés feladatát a szombathelyi olvasókör tagjai vállalták magukra. Az első előkészítő megbeszélést április 18-án tartották. Csak érdekességképpen jegyezzük meg: ezen az ülésen kétség merült fel a nagy költő születési évével kapcsolatban. Az Emlékkönyv szerint: „…lépéseket kelle tenni, hogy az kétségbe vonhatatlanul megállapittathassék. Károlyi Antal megyei ügyész személyesen jelenvén meg Nemes-Dömölkön – hol Berzsenyit keresztelték – ott az ev. gyülekezet anyakönyvéből meggyőződött, hogy költőnk: Berzsenyi Dániel csakugyan 1776. május 7-én kereszteltetett.” Az ülésen jelen lévők határoztak arról is, hogy a költő szülőházának falán emléktáblát helyeznek el a következő felirattal: „Itt született Berzsenyi Dániel. / Születésének első százados évfordulóján, 1876. május 7-én, kegyeletes / emlékül Vasmegye közönsége.”
Mint a Vasmegyei Lapok beszámolójából kiderül, 1876. április 28-án előkészítő ülés tartatott „Berzsenyi Dániel születésének évszázados megünneplése tárgyában”. Az ülésen a többi között jelen volt „Szabó Imre m. püspök elnök úr ő méltósága, Kőnigmayer Károly alelnök úr, Chernel Ferdinand, Reiszig Ede, Nagy János, Egerváry Miklós, Károlyi Antal, Haiden Imre, Gotthárd István, Lipp Vilmos, Mészöly Ignácz, Szabó János, Pamer Mihály, Nagy Károly, Éhen Gyula s több bizottsági tag”.
Hosszas diskurzus után az alábbi határozat született: „A jövő május hó 6 án reggel mozsárlövések hirdetendik az ünnepély napjának elérkeztét, minek eszközlése végett Mayer József rendőrkapitány úr megbizatván felkéretett, miszerint magát a városi hatósággal érintkezésbe tevén, lehető módon oda törekedjenek, hogy külsőleg is jeleztessék város szerte megyénk nagy szülöttjének százados ünnepe.”
Néhány kérdés ekkor még „függőben hagyatott”: a jelenlévő uraknak például nem sikerült megállapodniuk abban a kérdésben, hogy „valjon a külön vonat Kis-Czell avagy Boba Jánosházán fog-e megállapodni”.
A korabeli feljegyzések szerint a Berzsenyi ünnepély létrejöttének egyik legfontosabb mozzanata az a rendkívül közgyűlés volt, amelyet Vas vármegye köztörvényhatósági bizottsága 1876. május 3-án tartott.
Május 11-i számában a Vasmegyei Lapok már magáról az ünnepségről számol be többhasábos írásában. A centenáriumi megemlékezés két napon át zajlott: május 6-án Szombathelyen, másnap a szülőfaluban, Egyházashetyén emlékeztek Berzsenyire.
„A kegyeletes érzelmek közt várt nap végre elérkezett. Már kora hajnalban mozsárdörrenések ébreszték Szombathely lakosságát. A házakról nemzeti lobogók lengtek alá, s a közérdekeltség a megyeház, az ünnepély szinhelye felé fordult. Noha az ünnepély kezdete csak délelőtti 10 órára volt kitüzve, s daczára annak, hogy az eső sürü és nagy cseppekben kezde alá hullani, a közel és távolból összegyült ünneplő közönség már 9 óra után sietett a megyeház termébe, melyet csakhamar egészen a zsufolásig meg is töltött.”
A korabeli tudósító az ünnepély legapróbb momentumait sem volt rest feljegyezni. A megemlékezésnek helyet adó terem díszítéséről például a következőket írta:
„A terem homlokzatán, a közönséggel szemben, magas, fehérre behuzott pyramis emelkedett, melyre a költőnek Knebel Ferencz fényképészünk által a költő iránti kegyeletes érzelmei tanusitásául minden dij nélkül kiállított, meglepően sikerült nagy mellképe volt illesztve. A kép széles aranykeretét diszes virágfüzér folyta körül, míg alatta és fölötte, ugy a pyramis két oldalán koszoruk diszelegtek. A pyramis alapját szebbnél szebb nyiló virágok köríték, mohával fedve, mi igen kellemes látványt nyujtott. A nagy virágfüzér és a nyiló virágok a lelkes és minden szép és nemes ügyet felkaroló Gotthárd István herényi birtokos úr üvegházából valók voltak, míg a koszorukat Hrabovszky Dénesné, Galgóczy Emilné urhölgyek, Ringseisen Karolin és Horváth Ida kisasszonyok ajándékozták. A pyramis körületét gazdag drapéria ékité, míg azontul mind a két oldalon nemzeti lobogók alatt az ország czimere volt felállitva.”
Először Szabó Imre megyés püspök köszöntötte a megjelenteket: „A magyar nemzet, az ő sajátságos helyzeténél fogva, sürgetőleg, mondhatnám kényszeritőleg van ráutalva, hogy létének fenntartásán lankadatlan erélylyel munkálkodjék, és evégből nyelvét, a nemzetiség lelkének ezen hatalmas élesztőjét pártolja, mivelje, terjessze buzgóan, csüggedetlenül” – kezdte beszédét, majd azokról a „lelkes férfiakról” szólt, akik „szent ihlettől áthatva az árván hagyott honi nyelvet ápolás alá fogadták”. Beszédében a püspök köszönetet mondott az elődöknek, a honi magyar irodalom megalapítóinak, másrészt Vas vármegye hazafias érzülettől áthatott közönségének, mely „azonfelül, hogy a magyar nyelv terjesztését saját területén évenkint pénzbeli adománynyal mozdítja elő, f. hó 3-án egyedül e czélból tartott rendkivüli közgyülésén hozott határozatával az ünnepélyt, melyet Berzsenyi Dániel koszorus költőnk születésnapjának századik évfordulója alkalmából egyesek terveztek, nagy szülöttje iránti tiszteletből magáévá tette”.
A püspök ezután Döbrentei Gábort idézte, aki Berzsenyi összes műveinek 1842-ben közrebocsátott harmadik kiadása előszavában nem Vas, hanem Somogy vármegye „tisztelt barátaitól és rendeitől” várja Berzsenyinek, „Somogy költőjének” megtiszteltetését. Toldy Ferenc hasonlóképpen tesz, amikor egyik művében Berzsenyit Nikla dalosának nevezi. Kérdés: van-e ezek után Vas megyének joga arra, hogy a költőóriás tiszteletére ünnepélyt rendezzen?
„Igenis, Vasmegyének volt erre joga, és e jogot Berzsenyi maga adta meg szülőmegyéjének azon gyönyörü versében, melylyel Kemenesaljától elbucsuzott. (…) Ezen örökségképen itt hagyott nemes sziv az mely Berzsenyit a mienkké, legalább a mienkké is teszi, s feljogosit arra, hogy emlékét mi is megünnepeljük, kik most élünk itt e »gyönyörü vidéken«, »a kékellő halmok« körül, melyek saját szavai szerént »az ő bölcsőjének ringását«, az ő »ácsorgó ajakának első mosolygását« látták szülője forró kebelén.”
A püspök ezt követően szabadkozásának adott hangot, amiért „csakis egy szerény márványtáblának a születési ház falába illesztését hoztuk javaslatba”.
Később Gyulai Katalin grófnő példájának követésére buzdította az ünnepségen megjelent honleányokat. A grófnő Berzsenyi egyik költeményét, a Melancholiát kőlapra vésette: „T. Honleányok! Osztozzanak a grófnéval a Berzsenyi iránti tiszteletben. Az ő s többi költőink honszeretetre buzditó verseit helyezzék el grotta helyett saját keblökben, és véssék azokat kőlap helyett sziveikbe, honnan majd a lelkesitő versek felszállnak az önök ajkaira, önök ajkairól gyermekeik ajkaira, s lesznek ekképen az édes hazai nyelv ápolói, terjesztői.”
Az ünnepségen az „academia” és a Kisfaludy Társaság is képviseltette magát. A korabeli feljegyzések szerint nagy tetszéssel fogadta az ünneplő közönség Fábry Pál főgimnáziumi tanár beszédét, aki Berzsenyi költői érdemeit igyekezett összefoglalni, ismertetni: „Az ő geniusza nem pacsirta, mely a föld szinéről néhány ölnyire felemelkedve elzengi dalát s aztán leszáll a buzakalász tövébe, kicsi fészkébe, kedves övéihez, az ő geniusza merész sas, mely áttör a felhők csoportjain s ott kalandoz fenn a csillagok között, s ha lebocsátkozik is a földre, tekintete ott tévedez a magasban, szemeivel akkor is merően néz az égő napba.”
A megyeházi megemlékezést díszebéd követte a püspöki palotában, ahol a házigazda „a megye főispánját s Vasmegye közönségét, mint az irodalom pártolóját, a Berzsenyi ünnepély megvalósitóját kemenesalji sághi borral élteté”.
Másnap kora reggel a szombathelyi indóháznál gyülekeztek a megyei küldöttség tagjai, valamint azok, akik az ünnepségsorozat egyházashetyei folytatásában részt kívántak venni. A mozdonyt erre az alkalomra koszorúkkal, nemzeti zászlókkal díszítették, közepére – vagy ahogy a korabeli megfogalmazás írja „homlokára” – Magyarország címere és „geniusza” került. Két ütközőjén „nemzeti forgó-rózsa kelepelt”, oldalt pedig virágokból kirakott B. D. betűk voltak láthatóak. „Kis-Czellben, az indóház udvarán” már nagy tömeg várta a beérkező vonatot. A küldöttséget Hollósy Jusztinián dömölki apát és akadémiai tag fogadta, a következő szavakkal: „Üdvözöljük önöket, uraim, kiket mint nemes Vasmegye küldöttségét, a magyar tudományos academia és Kisfaludy-társaság képviselőit szerencsém van tisztelni, továbbá üdvözöljük önöket ezen alkalommal, midőn tisztelt önök halhatatlan Berzsenyink szülőföldjére lépnek, s lépnek azon szándékkal, hogy a magyar haza nagy lantos költője születési helyét az utókor számára kegyeletes kőemlékkel jeleltessék.”
Kemenesalja népét Chernel Ferenc alispán köszöntötte, beszédét a helyiek lelkes éljenzése fogadta, majd a – kemenesaljai delegációval is kibővült – küldöttség kocsikra szállt. Nyolcvannyolc fogat indult meg a „kisded E.-Hetye” felé. Bár az idő kissé mogorva volt, hideg szél fújdogált, ez nem akadályozta meg a kiscellieket abban, hogy lelkesen köszöntsék a menetet. A házakon nemzetiszínű lobogók lengtek. Éljenzés fogadta a kocsisort Ságon is, „…hol az iskola ifjusága, az utczán felállitva, éljennel fogadta az elvonuló fogatokat. Izsákfán keresztül E.Hetyére érve, az iskolás gyermekek virágcsokrokat szórtak a kocsikba, s mozsárlövések üdvözölték az érkezőket.”
A költő szülőházához érkezve, majd oda belépve, a korabeli hírlapíró szerint a következő kép fogadta a küldöttséget: „A ház, mely Berzsenyi nővérével a Barczák kezére került, s ezektől ifj. Nagy Sándor úr tulajdona lőn, a nevezett uraság kastélyával ferdén szemközt, emelkedettebb helyen áll. Az utcza felőlí része ujra épitett, s amint Szita Sára e.hetyei öreg asszony tanuskodik, B. az utcza felőli ujra épitett szoba helyén állt szobában született. Az udvar felőli részen egy szoba falaival még ugy áll amint azt Berzsenyink használta. Padlózata ugyan most nincs, de a falak, a szoba boltos fölepe tojásdad köreivel a régiségről tanuskodnak.”
Az emléktábla a ház templom felőli oldalába, a régi szoba falára került. Mellette függött a költő nagy arcképe is. A tábla alá állványt, mellé szószéket helyeztek el, az előkelőbb urak és hölgyek pedig padokon ülve élvezhették a történéseket. A hetyei megemlékezés Königmajer Károly apát és kanonok, egyben a rendező bizottság alelnöke beszédével vette kezdetét.
„Azon ház előtt állunk, melyben megyénk egyik büszkesége, irodalmunk egyik fénycsillaga, Berzsenyi Dániel született. Midőn Vasmegye elhatározta, hogy nagy fia születés napjának százados évfordulóját megünnepli, s a megyei ünnepélyt, mely tegnap Szombathelyen igen nagyszámu művelt közönség jelenlétében oly fényesen megkezdetett, itt a költő születésének helyszinén befejezendi: ezáltal a megye az érdem iránti tisztelet és kegyelet adóját rótta le, s dicséretesen teljesitette azon hazafiui kötelességet, mely ezen alapigazságból következik, amely nemzet nagy férfiait nem tiszteli, nem érdemli meg, hogy naggyá lehessen” – indította mondandóját az ünnep szónoka, majd Berzsenyi méltatására tért át, azt a kort idézve fel, amelyben a géniusznak alkotnia kellett: „Alkotmányunk volt is, nem is. Országgyűlésünk évek hosszu során keresztül szünetelt, a társas körökben a német, a megyei körökben a latin nyelv bitorolta az uralmat. Aristocrátiánk, melynek hazafias lelkületét most szivesen megismerjük, akkor minden volt csak magyar nem. (…) Berzsenyi Dániel mint költő e szempontból is ki érdemelte a babérkoszorut.”
Az emléktábla leleplezése előtt Nagy Károly kissomlyói evangélikus lelkész szól az egybegyűltekhez: „Ily jeles világitó szövétnekünk volt Berzsenyi is. Nem hősies fegyverrel, nem országlári jártassággal, hanem lanttal a kezében. Gazdag, nemes érzelemmel szívében, magasztos szép gondolatokkal agyában, szerelemmel, lángzással az erény és haza szent ügyeért, vallásos mély hódolattal istene iránt” – méltatta a költőt, majd a következő gondolatokkal zárta beszédét: „Igen, avval a lélekkel, melylyel Berzsenyink szellemének ma örülünk, melylyel érezzük szive melegét, szive lángját. E kedves hatás igézete alatt esküdjünk örök hüséget az erény, haza, és isten iránt. És e komoly hű elhatározásunk, s tettekben gazdag hű életünk legyen a legszebb tisztelet Berzsenyink szellemének.”
Az emléktábla leleplezését Berzsenyi költeményeiből összeállított ünnepi műsor követte, majd Szita Ilona úrnő megkoszorúzta a költő arcképét. Végül a mintegy kétszáz fős küldöttség előbb a plébánialakba vonult, ahol ifj. Nagy Sándorné úrhölgy jóvoltából ízletes frissítőkben részesült, majd „Kis-Czellbe hajtatott”, ahol is a Korona vendéglőben díszlakomát tartottak.
A centenárium alkalmából, Balogh Gyula szerkesztésében egy emlékkönyv is napvilágot látott, amely az ünnepség történetét, illetve a Szombathelyen és Egyházashetyén elhangzottakat dolgozta fel.
Alig másfél évtized múltán ismét Balogh Gyula nevével találkozhatunk a kultusz ápolói, helyesebben éltetői körében. Látva azt, hogy a megye közönsége 1876-ban nagy lelkesedéssel karolta fel az emléktábla-állítás ötletét, 1891-ben kiadta a jelszót: illenék szobrot emelni Berzsenyinek. Ezúttal nem Egyházashetyén, hanem a megyeszékhelyen. A Vasvármegye című lap hamar felkarolta a kezdeményezést, s így buzdította a vasi olvasóközönséget: „Szobrot Berzsenyinek! Korcs nemzedék az, mely megfeledkezik nagyjairól és nem emel méltó emléket az érdemesnek.”
Néhány hónap múltán, 1891. október 11-ére, dr. Károlyi Antal alispán a vármegyeháza nagytermébe értekezletre invitálta a nemes ügy iránt érdeklődőket. A jeles napon meg is alakult a Berzsenyi-szoborbizottság, amely elsőként azon kérdést vette napirendjére: miként kellene a szoborhoz szükséges pénzösszeget összegyűjteni. A bizottság úgy határozott, hogy nemcsak Szombathely városát, hanem az egész megyét bevonják a gyűjtésbe, s még októberben szétküldték a felhívást az ívekkel. Rövid időn belül közel kétezer forint gyűlt össze a szoboralap javára. A gyűjtést felgyorsítandó Szombathely városa kis idő múlva elhatározta, hogy jótékonysági esteket, hangversenyeket fog szervezni. A megyeszékhely példáját a járási központok is követték. Az első ilyen estélyt 1892. január 6-án tartották.
A felbuzdulás azonban néhány hónap múltán lelohadt. Ekkor dr. Rupp Kornél új ötlettel állt elő. Javasolta egy olyan irodalmi és művészeti kör létrehozását, amely terjeszti és ápolja a nemzeti művelődést és a honi társaséletet, és gyülekezőhelye lesz a megye műértő, s a hazafias eszmékre fogékony értelmiségének. A Berzsenyi Kör nevet viselő egylet végül 1893. január 22-én alakult meg dr. Károlyi Antal alispán elnökletével, a titkári teendőket dr. Rupp Kornél látta el. A kör működése – belépti díjas estélyek, előadások, felolvasó estek szervezésével – jelentősen gyarapította a szoboralapot. Lelkesedésük hatására a megyében működő egyéb egyletek is bőkezűen adakoztak. Legjobb példával a szombathelyi pincér egylet járt elől, kétszer ajánlva föl mulatságának teljes bevételét a szoboralap javára. A szoborbizottság ekkor Kiss György budapesti művészt kérte fel a munkára, aki 1893 novemberére készítette el a szobor mintáját és költségvetési tervezetét: az nyolcezer forintra rúgott. A bizottság ekkor újra felhívást intézett a vármegye nagybirtokosaihoz és pénzintézeteihez a hiányzó összeg összegyűjtésére.
A felhívásnak biztató eredménye lett. Egyedül a választmány azon törekvése maradt sikertelen, hogy a Kiscellben lévő, mintegy kétezer forintot kitevő Berzsenyi-alapot megszerezze a várostól a költségek fedezésére. Ennek ellenére az alap 1894 végére ötezer forintra nőtt. Közben Kiss György mellett Tóth István szobrászművész is mintát készített a választmány számára. Mivel a tagok egyetértésre jutni nem tudtak, elhatározták, hogy a mintákat műbíráló bizottság elé viszik. Műbírálatra Beöthy Zsoltot, Strobl Alajost és Alexander Bernátot kérték fel, elhatározták továbbá azt is, hogy a szobrot a millennium évében állítják fel. A műbírálók véleménye alapján Kiss Györggyel kötötték meg a szerződést, aki 1896. október 15-re vállalta a legjobb minőségű bronzból öntendő szobor elkészítését. A szerződés értelmében az alaknak két és fél, a talapzatnak három és fél méter magasnak kellett lennie. A talapzat alsó részét a következő feliratokkal kellett ellátni: „Berzsenyi Dániel”, „Vasvármegye közönsége”, „Csak sast nemzenek a sasok”, „Állsz még szeretett hazám!”
Mint látható: a munkálatok már csaknem a végükhöz közeledtek, a költségek fedezéséhez szükséges pénzösszeg azonban még mindig nem gyűlt egybe. A bizottság mindent elkövetett a hiányzó forintok előteremtésére. Újfent felhívást intézett a megye nagybirtokosaihoz, az azonban csaknem teljesen eredménytelen maradt. A megyei törvényhatóság végül adott nyolcszáz, Szombathely városa száz forintot, s a Woga-féle hagyaték is ötszáz forinttal gazdagította az alapot. Ám még mindig hiányzott néhány száz forint. Az újra és újra kibocsátott felhívások nem jártak különösebb sikerrel: csak egy-két egyesület válaszolt, kisebb összegeket ajánlva fel. Végül egy kellemes, váratlan fordulatnak köszönhetően összegyűlt a szükséges pénz: Czedera Gyula városi főjegyző száz, egy ismeretlen úr pedig kétszáz forintot adott a szoboralapba.
Megkezdődhettek hát a leleplezési ünnepség előkészületei. A választmányi tagok megtanácskozták, kik vétessenek fel a meghívandók listájára, s arról is döntés született, hogy – megörökítendő az avatás múló pillanatait – a napról Berzsenyi-albumot fognak kiadni, melynek szerkesztésére Kővári Kaffehr Bélát kérték fel. A kiöntött bronz 1896 októberének végén érkezett Szombathelyre. A leleplezés napjául a bizottság, hosszas tanakodás után, december 8-át tűzte ki.
Az ünnepség – a Berzsenyi Kör és a szoborbizottság együttes ünnepi közgyűlésével – 1896. december 8-án délelőtt tíz órakor a vármegyeháza nagytermében vette kezdetét, ahol dr. Károlyi Antal alispán köszöntötte a vendégeket és nyitotta meg a közgyűlést, majd Szávay Gyula szavalata után dr. Dallos József, a szoborbizottság alelnöke emelkedett szólásra. Később a szép számmal jelenlévő tudományos és irodalmi küldöttségek szószólóinak beszédeire került sor. A szobrot dr. Károlyi Antal leplezte le, s Szombathely képviseletében a város polgármestere vette át. Az ünnepség Reiszig Ede főispán beszédével zárult.
A szombathelyi példa nem maradt hatás nélkül a megye más településein sem. 1921-ben a Celldömölkön megjelenő, Kemenesalja című, vegyes tartalmú független lap Emlékezzünk meg Berzsenyi Dánielről! címmel felhívással fordult az olvasókhoz. A hosszú bevezetőben felelevenítette a szülőház falán elhelyezett emléktábla, valamint a Balogh Gyula kezdeményezésére felállított Berzsenyi-szobor történetét, majd így folytatódott: „Hát Kemenesalja?! Mit is mondott költője, mikor Kemenesaljától bucsuzott?! Mélyen illetődve bucsuzom tőletek. Elmegyek, de szivem itt marad veletek!… Megfeledkeztünk volna tán róla?! Nem! 1884 ben tisztelendő Hering Lajos, akkori dömölki segédlelkésznek támadt azon merész gondolata, hogy Berzsenyi Dánielnek Kemenesalja székhelyén ha nem is nagyszabásu, de legalább egy mellszobrot kellene emelni. Azon hitben volt, hogy ha lessz alap, ha kicsiny is, majd csak kinövi magát. Az ő indítványára rendezett az akkori kemenesaljai ifjuság egy hangversenyt 1884. augusztus havában, amelynek jövedelme képezi azon alapot, mely jelenleg 1015 koronát tesz és Czelldömölk nagyközség kezelése alatt áll. Sajnos a pénz lebélyegzése és az alap nagy részének hadikölcsönbe fektetése nem voltak alkalmasak az alap növelésére.”
Mint az írásból kiderül, a polgári iskolában Berzsenyi Dániel nevével ékesített önképzőkör alakult, amely szintén szeretett volna közreműködni a „szoborügy előmozdításában”. Elhatározták, hogy 1921. május 7-én, délután öt órai kezdettel a Japán-kertben hazafias ünnepet rendez, amelyen belépti díjat ugyan nem szednek, de „önkéntes hazafias adományokat” kér az önképzőkör egy a városban felállítandó Berzsenyi-szobor javára.
Az ünnepség nagy tetszést aratott. „A május 7-én a Félix ligetben tartott Berzsenyi-ünnepélyen Berzsenyi szobrára a következők adományoztak: Hitelbank 200 K, Dr. Czifrák Jánosné 150 K, Dr. Berzsenyi Jenő, Dr. Dóczy Kálmán, a polg. fiuisk. Berzsenyi Dániel önképzőköre 100-100 K, Berzsenyi Dezső, Berzsenyi Dezsőné, Berzsenyi Jolán, Fébert Lajosné, Fekete Lajos, Dr. Hethésy Elek, Huchausen Ede, Jándi Bernandin, Dr. Pietnits Ferenc, Pósfay Gusztáv, Simon Nándor, városbiró 50-50 K, Brandl N, Kirchner Elek 40-40 K, Dániel Géza, Katona Fülöp, Kiss Sándorné, Tóth László 30-30 K, Berecz Lajosné, Böjtös János, Draveczky Árpád, Dezső Lajosné, Fesler Erzsébet, Dr. Havasy Béla, Kemenesi József, Klein M. Macsotay István, Nagy Miklós, Nagy Sándor, Novák Ferenc, Papp Sándor, Dr. Seregély Pálné, Szarka Mariska, Sztrókay Mariska, Talabér Károly, Tóth Miklós, Várallyai Irén, Záborszky Nándor 20-20 K, Komatics Ernő 15 K, N.N. 13 K, N.N. 12 K, László Sándor, N.N. Simon Károly, Komatics N., Kiss Jenő, Szórády Dénes, N.N., Koczor Lajos, Berecz Lajos” – és még további hosszas felsorolással folytatódik az adakozók listája.
Eközben a szülőfaluban sem ment feledésbe a költő kultusza. Kisebb-nagyobb rendszerességgel megemlékeztek a kemenesaljai géniuszról. Ezeknek a megemlékezéseknek a hangulatát a korabeli helyi lapokból vett idézetekkel elevenítjük fel:
„Szép, lélekemelő ünnepélyt rendezett a keszthelyi kath. főgymnasium VII. osztályának növendéke 5 tanárnak a vezetése alatt E.-Hetyén, Berzsenyi Dániel emléktáblával megjelölt szülőházánál. Az ünneplőket, akikhez Kiss Sándor káldi és Kisfaludy Sándor izsákfai plébánosok is csatlakoztak, a vendégszeretetéről messze vidéken hires Nagy Sándor látta vendégül. Az emléktábla előtti ünnepély vasárnap délután 4 órakor folyt le, amelyen megjelent a község szine-java is. A programot egy tanárnak az ünnepi beszéde, néhány szavalat, a hymnus és a szózat alkotta. (…) Ezután az ünneplők bevonultak a kastély parkjába, ahol egy ideig kedélyesen töltötték az időt majd pedig 6 óra tájban átkocsikáztak Káldra, ahol Kiss Sándor plébános vendégszerető házában töltötték az időt másnapig. Az ünneplők hétfőn délután utaztak haza - egy sereg szép emlékkel.” (Jánosháza és Vidéke, 1908. június 28.)
„Fiatalos vidámság… Szép magyar dalok… A kabátokon liliom… Nagy karimájú kalapok… Nemzeti zászló… Cserkészek vonulnak a Dobai-uton Egyházashetyére. Ott várják őket…
1776-ben, ma 125 (vélhetően sajtóhiba – M. L.) éve, itt született a legnagyobb magyar ódaköltő. Kegyeletet leróni, lelkesedni jött a kis csapat Szombathelyről, a premontrei tanárok vezetésével.
Az ünnepély a Himnusz eléneklésével veszi kezdetét, mely után Andelits Lajos körjegyző üdvözli a vendégeket, kik felkeresték a nagy magyar szülőházát, hogy erőt gyüjtsenek. Rámutat a jövőre, amely csak akkor lesz igazán szép, ha minél gyakrabban elzarándokolnak a régi forrásokhoz. (…)
Vadász, a jeles irodalomtanár Vasmegye nagyjairól beszélt: dukai Takách Juditról, Szelestey Lászlóról és Horváth Boldizsárról. Ezektől kell tanulni. Szavait az Anteusz mondatával fejezte be, akit háromszor vágtak a földhöz, de az anyaföldtől mindig ujabb erőt nyert. A magyar se féljen, becsülje meg őseit, tanuljon tőlük és akkor őt sem lehet a földre teperni.” (Vasvármegye, 1921. június 17.)
A Kemenesalja című lap bővebben számolt be ugyanerről az ünnepségről, részletesebben idézve a körjegyző szavait:
„Ha a nemzet és társadalom nagyjai emlékének áldoz, önmagát becsüli meg. Láttuk a közelmult időben, hogy mily szerencsétlenségbe döntötte az országot a nagyszerü őseink dicső emlékeinek sárba tiprása, a mult és jelen tekintélyeinek lerombolása, az egész nemzetet gyalázták meg vele.
Szomoru emlék, sokáig fogjuk nyögni átkos következményeit… (…)
Egyházashetye község azon szerencsés helyzetben van, hogy szinte adott a magyar nemzetnek egy dicső, lángszavu nagy költőt, mert itt e házban született 1776. május hó 7-én Berzsenyi Dániel, itt töltötte ifju korát, ez a kies vidék ihlette meg költői fantaziáját. Ugy tudom, önök ezen dicső koszorus nagy költőnk halhatatlan emlékének áldozni zarándokoltak ide. Nem ez a kis emléktábla megtekintése hozta ide önöket, hanem az a szent hevülés, az a nemes gondolat, hogy megtisztulva, megerősödve Berzsenyi Dániel magasztos eszméinek, rajongó hazaszeretetének szent tüzében, magukhoz vegyék a nagy költő halhatatlan lelkének soha ki nem alvó szikráit, hogy megujult lelki erővel lépjenek a haladás, tudás küzdelmes terére a »Romlásnak indult hajdan erős magyar« ujjá teremtésére.” A cikk beszámol arról is, hogy az ünnepséget nemcsak az abban résztvevők, de a falu egész lakossága magáénak érezte: „A templomból kijövetel után mutatta meg még csak a lakosság, hogy mennyire együtt érzett az ifjusággal, hogy mily fölemelő volt az ünnepély hatása, mindenki megfogott 3-4 diákot és vitte boldogan haza s ugy szétkapkodták őket – magyarán mondva, hogy néhány perc alatt már nem lehetett látni diákot az utcán, csak néhány bácsit és nénit, akik azon busultak, hogy nekik nem jutott diák.”
1926 májusában került sor a költő születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségre: „Egyházashetye hazafias elöljárósága és közönsége bensőséges ünnepséggel ünnepelte meg mult vasárnap Egyházashetyén a nagy költő szülőfalujában Berzsenyi Dániel 150 éves emlékünnepét. Az ünnepélyt Magyar János plébános magasszárnyalásu beszéddel nyitotta meg, majd Kiss József kántortanitó a falu nagy szülöttének életéről és müködéséről tarott előadást. Berzsenyi költeményeiből Fohászkodás, Mesterházy Lidi, Felsőbüki Nagy Pálhoz, Ihász Károly, A magyarokhoz, Sebestyén János, Bucsu Kemenesaljától, Nemes Irma szavalta. A magasztos ünnepség a Hiszekegy eléneklésével fejeződött be.”
Kölcsey emlékbeszéde (részlet)
Tárló a Berzsenyi Múzeumban
Az 1876-os ünnepély emlékkönyve
A Berzsenyi-ház korhű konyhája
Berzsenyi szombathelyi szobra
