A debrői altemplom | Száz Magyar Falu

A debrői altemplom

A község főútvonala mellett, a falu középtáján emelkedő kis dombon lévő szokványos külsejű barokk templom Európa-szerte egyedülálló építményt rejt magába. A párját ritkító XI. századi centrális templom maradványai és a vele egykorú, teljes épségében és szépségében megmaradt, XII. századi freskókkal díszített altemplo, a felfedezése óta heves vitákat vált ki. Hol elgondolkodtató, hol különös feltevések fogalmazódtak meg mind a mai napig az épület kiképzéséről, hovatartozásáról, koráról, a falfestményekről és minden lényeges és lényegtelen momentumról. Jelen összefoglaló nem vállalhatja az érvek és ellenérvek teljes körű ismertetését, még kevésbé a végleges állásfoglalást, mert a legutóbbi ásatások részletes publikációja még nem készült el.

1865-ben Henszlmann Imre fedezte fel a közönség elől elzárt kripta (plébánosi temetkezőhely) építészeti különlegességeit és adott hírt róluk – ma ez az altemplom középső szakasza –, a kutatók a látható részek alapján lázasan keresni kezdték a megoldást a megfogalmazódó problémákra. Az első ásatást 1897-ben Gerecze Péter végezte. Néhány évvel előtte vonóvassal összehúzták a teherhordó falakat. Kihordták a törmeléket és az újkori temetkezések maradványait, ekkor találták meg az altemplom eredeti padlásszintjét és egy fonatos díszítésű faragott kőtöredéket.

A következő feltárásra egy 1925-ös, a környéket és a templomot is sújtó lokális földrengés után került sor. Ekkor a Lux Kálmán és Szőnyi Ottó vezetésével elindított ásatás elérte célját, az altemplom teljes feltárását, sőt az északi fal vakolatának leverése után kiderült: a barokknak látszó falat jórészt egy román kori főfal alkotja. Ez pedig egy régebbi épület hatalmas oszlopkötegei közé épült. Még fontosabb volt az a felfedezés, hogy ezek az oszlopkötegek szoros összefüggést mutatnak az altemplom oszlopaival.

Lux Kálmán 1936-os ásatása nyomán véglegesen feltárták és helyreállították az altemplomot. Előkerültek a széles északi és a déli lépcsők. Az alapfalak futását követve kiderült, hogy az altemplom mind a román kori, mind a barokk templomnál nagyobb, hússzor húsz méter kiterjedésű, szabályos négyzet alaprajzú. Az altemplom akkor ismert három észak–déli irányú hajójához nyugat felé egy kis dongaboltozatos helyiség csatlakozott. Sokáig későbbi építésűnek gondolták, újabban felmerült, hogy egy még korábbi sírépítmény lehetett. Erre a következtetésre az adott alapot, hogy 1936-ban a helyiség közepén, a padlószint alatt, kváderkövekből épített, kőlappal lefedett sírépítményt találtak. A korabeli munkálatok során vasbeton fedéllel lezárták.

Időközben sürgetővé vált az egész építmény helyreállítása, mert az 1925-ös földrengés után a boltozatok repedései mélyültek. Az állagmegóvási munkákat az ötvenes években fejezték be. Az 1942-es helyreállításkor ismeretlen körülmények között került elő a XI. századi főpásztori bot, és ekkor fedezték fel a templom körüli temetőt is.

Az ötvenes években konzervált falfestményeket a beszivárgó víz veszélyeztette, védelmében szigetelés kiépítését tervezték. Előkészítéseként Méri István kezdett ásatásokat 1964-ben. Méri volt az első régész, aki egységes koncepciójú építészeti együttesnek fogta fel a hússzor húsz méteres épületet, és ő vetette fel először, hogy az egész templom az altemplomban lévő sírépítmény körül végzett szertartások céljaira szolgált.

A hetvenes évekre elodázhatatlanná vált a teljes helyreállítás. Ezzel együtt újabb régészeti kutatások kezdődtek. A munkát Méri István munkatársa, Kovalovszky Júlia, a Magyar Nemzeti Múzeum kutatója vezette 1972–1982 között. A helyreállítási munkák során a falképekkel nem foglalkoztak, mivel 1961–62-ben már teljes helyreállítást végeztek rajtuk. A kilencvenes évekre újra szükségessé vált az állagmegóvás, 1995-ben sor került a falfestmények ismételt restaurálására.

Az eredeti első templom négyzet alaprajzú. Apszisait az északi és a déli oldalon csak alapozásból ismerjük. Keleti fala azonban részben megmaradt, mivel azonos az altemplom falával. A nyugati oldalán az apszis helyére épült az újabb torony, míg a barokk fal körülbelül nyolc méter magasságig az eredeti falat is magába foglalta.

A román kori templom öthajós centrális épület volt, kelet–nyugati tengelyén szimmetrikus. A torony a templom közepén helyezkedett el. Ezt az elrendezést mutatják a falakból előkerült oszlopkötegek, majd a később megtalált keresztívek. Az ívek fölötti záró falszakasz, amely jelzi a magasságot és a lefedés módját is, szintén előkerült. A nyugati apszis sarkaival szemben két oszloprészletet, míg a középső négyzet sarkain egy-egy négyszögletes pillér maradványait láthatjuk. Tudatos építészeti eszközökkel az oszlopokat, a pilléreket úgy helyezték el, a belső teret úgy tagolták, hogy a belépő pillantását az oltár felé vezessék.

Az altemplom húsz méter hosszú hajóját zömök oszlopkötegek tagolják. Ezek az oszlopok tartják a kőboltozatot, amelynek az egész templomra jellemző harmonikus szabálytalansága csodálatos élményt nyújt. Szentélye azonos alaprajzú a főtemploméval. Nyugati részén lehet belépni a pillérkötegekkel osztott félköríves záródású átjárón az oltár ereklyéjét rejtő sírkamrába. A sírépítmény nyomait nem találták, viszont egy-egy oltárt igen, a kváderkövekből épített hatalmas kőlappal lefedett sír két végénél. Mind a hajó, mind a sírkamra kis ablakokkal kapcsolódott a felső templomhoz. A hajó ablakai a felső főoltár két oldalán nyíltak. A hívők a fenti főhajóból letekinthettek a sírra, és láthatták az oltárokat, hallhatták az ott folyó szertartást.

Ennek a különleges öthajós szentegyháznak egyik korai, kisebb méretű párhuzama a Tarnaszentmárián előkerült templom. Annak alaprajza, rendszere és mérete közel megegyezik a székesfehérvári Szent Kereszt prépostságéval. Faragványai viszont inkább keleti vonásokat mutatnak, ugyanúgy, mint Feldebrőn. A tarnaszentmáriai templomot összeköti még a feldebrőivel az a jellegzetesség, hogy az oltár terét nem lehetett a templomhajóból közvetlenül megközelíteni. A szentély pódiumon állt, ahová két oldalról lépcső vezetett fel. Az ilyen liturgikus tér főként a keleti (örmény) egyház gyakorlatában mindennapos.

A centrális templomok közül számos hasonló ismert, amelyek kisebb-nagyobb mértékben összefüggésbe hozhatók a feldebrői korai templommal, de ugyanakkor különböznek is attól. Az mindenképpen elgondolkodtató, hogy Székesfehérvár és Csanád után miért találunk Feldebrő tágabb körzetében hasonló – viszonylag korai – templomokat (Abasár, Tarnaszentmária, Feldebrő, Eger).

A debrői templom alaprajzával és felépítésével külföldi példaként általában a Germigny des Prčs korai centrális templomát szokás rokonítani. Ennél a templomnál az építő görög volt, és bizánci építészeti megoldást alkalmazott frank megbízásra. Számos hasonló alaprajzi példát ismerünk ugyanakkor Örményországból és Grúziából. Erre a tájra vezet az is, hogy a grúzok első templomukat a Szent Kereszt tiszteletére szentelték, a pillérkötegekhez hasonló megoldásokat is találunk grúz területen.

Már korábban említettük, hogy a templom Aba Sámuel királyhoz köthető. Az építészeti karakter csak tovább erősíti ezt a feltételezést. A keleties elemek az Abák (kabarok) egykori kaukázusi-ponthusi kapcsolatával magyarázhatók, és valószínűleg szerepet kaphatott érvényesítésében Aba Sámuel Szent István orientációját elutasító magatartása is. Mindenesetre nem nyugati típusú épületet emeltetett.

Valószínűsíthetjük továbbá, hogy templomunk sírtemplomként épült harmadik királyunk számára, akit egy időre itt helyeztek örök nyugalomra. Az építést pedig olyan mester végezte, aki Bizáncból vagy bizánci hatású műhelyből érkezett.

Mivel a Képes Krónika úgy beszél a meggyilkolt király hamvairól, mint a szentek földi maradványairól, a sírkamrában talált üres sír is Aba Sámuel alapítását erősíti. Személye magyarázatot ad a sír és az altemplom hangsúlyosságára, és a felső templom kialakítását is indokolja.

Az altemplom eredetileg is festett volt, a ma látható képek azonban körülbelül száz évvel későbbiek. Töredékekből arra következtethetünk, hogy a sírkamrát is kifestették. A templom építésének idejéből származó festést sajnos nem ismerjük. A képek meglehetősen hiányosak, de az megállapítható, hogy egységes rendszerben és stílusban készítették őket. A szentély boltozatán a Mindenséget Uraló Krisztus (a bizánci görög Pantokrátor) látható angyalokkal körülvéve és a négy evangélista jelképével. Az altemplom tengelyében Krisztus életét és halálát mutatják be. A többi felületen díszes keretbe foglalt portrészerű képek ószövetségi alakok és történetek megjelenítői. Páratlan hazánkban a Káin és Ábel áldozatát és a testvérgyilkosságot ábrázoló részlet. Ezzel folytatták a Kálvária jelenetét, a krisztusi áldozat és megváltás útját az üdvözülés felé.

Nagyon valószínű, hogy a megváltás és az üdvözülés nagyjelenetei konkrétan a kegyúrra utaltak. Az azonban nem egyértelmű, hogy ez az alapítóra vonatkozott-e vagy arra a XII. századi nemzetséghez tartozó személyre, aki a templom akkori kegyura volt. A falképeket szemlélve megállapíthatjuk, hogy észak-itáliai elemekkel tarkított, de alapvetően bizánci jellegű alkotások. Ugyanakkor egyes részletek német területen jellegzetesek. A kutatók megegyeznek abban, hogy az alkotások stílusuk alapján egy sajátos magyarországi iskolához köthetők, amelyben tradicinonálisan hangsúlyos szerepet kapott a bizánci gyakorlat.

Már korábban említettük Debrő monostorát. Az egyetlen középkori írásos adatot 1977-ben megerősítette a régész ásója. A legrégebbi templom délkeleti sarka közelében egy kőépület sarokrészlete került elő. Süllyesztéséből ítélve kétszintes lehetett. Falazata ugyanolyan kváderkövekből épült, mint az altemplom.

Az első átalakítás idején egy nagy árokkal körülvették a templomkertet, akkor ezt az épületet is átvágták, így igen kis részlet maradt csak meg belőle. Mintegy tizenkét méter hosszúságúra becsülik, megfelelő méretű építmény a templom és a sír körüli teendőket végző szerzetesek számára.

A valamikor itt állott monostorra utal a háború éveiben Feldebrőn előkerült, agancsból faragott, oroszlánfejet mintázó főpapi pásztorbottöredék és egy XI. századi mellkereszt, amely szórványleletként került a Nemzeti Múzeumba.

Az árok ásásakor a monostor már romos állapotban lehetett, mert az épület belsejébe bronz öntőműhelyt telepítettek. A műhely korábbi, mint az árok, egy III. Béla korabeli pénzérme a XII. század végére keltezi. Az előkerült öntőtöredék alapján arra lehet következtetni, hogy az egyik vándor bronzöntő mester a keresztelőmedencét és más liturgikus felszerelést helyben öntötte.

A templomkertet körülvevő nagy árok védelmi célokat szolgálhatott.

Az öthajós templomot valószínűleg a XII–XIII. század fordulóján alakították át háromhajóssá. Az altemplom a fölötte lévő szentéllyel együtt megmaradt, míg a felső templom északi és déli falát az apszisokkal együtt lebontották, a mellékhajók oszlopközeit befalazták. Az épület így hosszhajós keresztalakot öltött. Az altemplom bejáratát a déli oldalon alakították ki. Új lépcsőket alkalmaztak a felső templom szentélyéhez, ide az északi és a déli mellékhajóból lehetett feljutni. A kiegyenesített nyugati apszisban széles bejárati lépcsőt építettek, a sarkokon pedig egy-egy tornyot húztak fel.

A XV. században felújították a templomot. A déli gótikus kapu, amelynek kőkerete kívülről ma is látható, ekkor épült. Valószínűleg a török kiűzése után újrapadlózták, így tűnt el a sírkamra kiemelkedő teteje és a mellékhajók lépcsői is.

A török kiűzése után, 1696-ban a plébániák összeírása még nem említi a templomot. 1700 után újraszentelik, 1720 körül patrocíniuma Szent Márton volt. Szent Márton az egyik leggyakoribb szent Heves megyében, akinek templomot ajánlanak. A harmincas évek elején már jól felszerelt szentegyházként említik, állapotát is megfelelőnek ítélték. A helybeliek is áldoztak díszítésére, mert 1740-ből arról értesülünk, hogy Fülöp hentesmester egy oltárt állíttatott a gótikus oldalbejárat mellett. Az oltárra elkészíttette Nepomuki Szent János szobrát.

XIV. Benedek pápa 1744-ben búcsút engedélyezett annak, aki a templomot vagy kápolnáját meglátogatta. Ekkor épült át ismét, javarészt az új kegyúr Grassalkovich I. Antal költségén. A következő évben a torony felrakásához szükséges kövek szállítására a vármegyétől szekereket kértek. Ebben az évben a helyreállítást is befejezték. A plébániára átszállított szobrokat a templom sekrestyéjében helyezték el. Még 1751-ben Szent András tiszteletére felállítottak egy oltárt, és ide tették a Fülöp mester által felajánlott szobrot. Bellágh plébános az Istenes Szent János rendjéhez tartozó Lukács testvérrel átfesteti, majd a falu melletti kőoszlopnál helyezik el.

Az 1780-as évek elejére a templom életveszélyes állapotba került. Az ok: a negyven évvel korábbi átépítéskor eltávolították a XI. századi építmény két középső pillérsorát. Az oldalfalakat is magasították, és az egész templomot átívelő boltozatot építettek rájuk, ennek súlyától repedezni kezdtek a kifelé dőlő falak.

A helyreállítást a falusiak önerőből végezték, a fuvart is ők biztosították, ezért egy évre mentesültek a közmunkák alól. A beomlás veszélyét azonban nem tudták elhárítani, és 1793 tavaszán a boltív kettérepedt, ekkor a plébános Egerből kért szakvéleményt. A helyreállítás szükségességéről értesítették a kegyurat, aki nemrég rakatott óngömböt a toronyra. Ő a bérlőhöz, Orczy József báróhoz utasította a községet. Végül a tiszttartó aládúcoltatta a boltozatot.

Az épület állapota 1810-re sem változott, bár falait erősnek mondták. Időközben új harangot szereztek be. A felújítást végül, a kegyúr költségén, 1839-ben végezték el.

Az 1877-es alesperesi jelentés szerint a falak ismét repedezettek, különösen a kórus körül, a sekrestyét újra kell zsindelyezni. Arról is értesít, hogy a templom körül van árkolva, és akácfákkal ültették be a környéket. A század nyolcvanas éveiben Párvy plébános megbízta Grósz Mórt a templom újrafestésével és aranyozásával, az egyházközség költségén. Néhány évvel később a tönkrement nagyharang szerkezetét javították ki.

A feltárásokhoz köthető helyreállításokról részben már szóltam. A végleges felújítást Erdei Ferenc tervei alapján készítették. A belső berendezést Keleti Katalin tervezte, a falfestményeket Fabó Éva, Sztrakay Judit, Nemessányi Klára és Boromissza Péter restaurálta.

A XVIII. században három oltára volt a templomnak. Az 1810-es egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint akkorra már csak kettő. A Szent Márton-főoltárt és a szószéket 1839-ben állították fel.

A főoltár érdekes stíluskeveredést mutat, vélhetően azért, mert többször átalakították. Egészét tekintve romantikus-eklektikus, de találunk neobarokk és klasszicista részleteket is rajta. Faragott, fehérre festett fából készült, néhol aranyozott felülettel. A két oldalán álló oszlopok külső részén balról Szent Sebestyén, jobbról Szent Mihály 1850 körül készült, romantikus ízlésű szobrai láthatók. Az oltártáblát (retabulum) íves, csigavonalú oromzat (voluta) koronázza. Az utóbbi ma is teljes egészében látható.

A főoltárkép Szent Miklóst ábrázolja praeraffaelita stílusban. Korábban Szent Mártont láthatták itt a hívek, de 1851-ben már azt jegyezték fel, hogy erősen szakadozott állapotban volt a kép.

Az oltáriszentséget rejtő tabernákulum is fából készült. Előtte – a XVIII. századi előírások szerint – folyton égő mécses lángja lobogott. Feldebrőn megmaradt a XVIII. századi ezüstözött vörösréz örökmécses. Oldalán Szent Katalin, Loyolai Szent Ignác és Szent András alakjának féldomborműve látható. A feljegyzések szerint – vélhetően takarékossági okokból – csak vasár- és ünnepnap, valamint adventben égett.

Figyelmet érdemel még a liturgikus kellékek közül az Egerben készült úrmutató, egy ezüstkehely augsburgi városjeggyel és a főoltáron álló aranyozott bronz gyertyatartók. Mindegyik XVIII. századi munka.

Külön érdekessége a templomi felszerelésnek egy XIV–XV. századi, tűzi aranyozású vörösréz kehely. A magyar ötvösmunka jól beleillik középkori ötvösművészetünk megismert örökségébe.

1810-ben is említenek három aranyozott ezüst- és egy rézkelyhet, továbbá aranyozott ezüst úrfelmutatót és aranyozott réz ostyatartót (ciborium) az akkor felvett leltárban.

A XVIII. századi berendezés legértékesebb megmaradt darabja Szent András mellékoltára. A diadalív mellett jobbra található, fehérre festették és részben aranyozták. Tabernákulumának két oldalán aranyozott csigás díszeken lebegő angyalpár látható, amint a középen lévő festményre mutat. A barna tónusú kép Szent Andrást ábrázolja.

A képet az 1770-es években Eszterházy püspök rendelte a kor jeles festőjétől, Kracker János Lukácstól. (Főműve Egerben, a líceumi könyvtárban található.) A diadalív másik oldalán volt a neobarokk szószék, kosarán és hangvetőjén a magvető domborművével és Szent Mihály arkangyal szobrával.

A Mária mennybemenetelét ábrázoló rokokó festményt a sekrestye ajtaja fölött helyezték el. Kracker követője festette 1770 körül mesteri redőkezelést és rövidítéseket alkalmazva. A templomot még egy úgynevezett csodatévő Mária-kép és egy, a koronát felajánló Szent Istvánt ábrázoló festmény díszíti. Az 1890-es alesperesi jelentés a keresztelőkút fölött említ továbbá egy elrongyolódott Keresztelő Szent János-képet, ezenkívül egy Szerecsen Mária- és egy Szeplőtelen Fogantatású Szűz-, valamint Szent István-festményt jegyezte fel.

Már a XVIII. században volt ereklyetartója a templomnak. Nepomuki Szent János ereklyéinek tárolására készült, anyaga ezüst.

A ma is használt keresztelőkutat az Eszterházy-féle egyházlátogatási jegyzőkönyv is említi. Baluszteres falábakon áll, fehérre festett. Medencéje besüllyesztett és vörösréz fedővel lezárt. A fölötte lévő kis festmény Jézus megkeresztelését ábrázolja.

A XVIII. századtól volt a templomnak hordozható Mária-szobra is. Ezeket a szobrokat a körmeneteken az erre a megtiszteltetést jelentő feladatra kijelölt Mária-lányok vitték. Az 1810-es canonica visitatio három faszobrot említ: egy hordozható festett Máriát, egy Fájdalmas Szüzet és Nepomuki Szent Jánosét. 1890-ben Mária-szobor, egy faszobor a hétfájdalmú szűz ábrázolására, Nepomuki Szent János szobra és egy Figura Resurgentis találtatott a templomban.

Ma is használt harangjait 1922-ben és 1923-ban Szlezák László öntötte.

A XVIII. századból való bizonytalan adatunk arról, hogy orgonája van a szentegyháznak. A XIX. század végén arról értesülünk, hogy a Fetz gyártmányú hangszer tönkrement, helyette egy bécsi cég budapesti lerakatából rendeltek másikat. Az 1980-as évek eleji felújításkor a kórust az orgonával együtt lebontották. Napjainkban a szentélyben található az elektromos orgona. A helyreállítás során az eredeti középkori falak, szintek kerültek bemutatásra. A barokknál korábbi falfelületeket nyersen hagyták. A padlózat miatt nem padok, hanem székek kerültek vissza a hajóba, részben a magasabb altemplom tetejére. Itt helyezték el az új liturgikus teret az oltárral.

Amikor 1700-ban újra felállították a debrői plébániát, valószínűleg még nem volt épülete. A XVIII. század harmincas éveiből arról értesülünk, hogy a parókia fából való, és a plébános saját költségén készült. Egy szobából áll, az is régi és leromlott állapotú. A templom rendbetétele után, 1749-ben kezdték el a bővítését. A költségeket a kegyúr fedezte. Az ekkor kialakított részben a szobák csehsüveg-boltozatosak, az ablak- és ajtókeretek is az első építkezés korából származnak. A XIX. század második felében egy nyolc pilléren nyugvó tornácot húztak fel mellé.

A temető közepén különleges együttes dacol a múló idővel. 1738-ban épült a kápolna, amelyről tudjuk, hogy 1767-ben egy oltára volt, és egy remeteség is tartozott hozzá. A Szűz Máriának szentelt kápolna gondozását Barbarits György minorita testvér látta el. Búcsújáró hely, főként azért, mert 1744-ben a templomhoz kapcsolódó búcsú ide is érvényes. A község lakói ezt a helyet hagyományrendjükben hozzákapcsolják a Boldogasszony-kultuszhoz. A XVIII–XIX. század fordulóján egy itt fakadó forrás ennek a legfontosabb kegyhelye. A hagyomány szerint akkor apadt el, amikor egy asszony belemosta a holmiját.

Nem tudjuk, hogy ez az épület azonos-e azzal, amely 1800-ban új tetőt és tornyot kapott. 1884-ben Alaxay Márton helybeli ács Párvy Antal plébános megbízására kicseréli az időközben már tönkrement tetőt. A kápolnában a múlt század végén a Szent Családot és a Boldogságos Szűz mennybemenetelét ábrázoló festményt helyeztek el. (A helybeliek kedves eufemizmussal Mári-kápolnának hívják az épületet.)

Előtte kőkereszt áll, vele szemben az 1863-ban emelt Kálvária épülete. Az íves út mentén kicsit feljebb, a temető bejáratától indul a tizenkét részes, romantikus stílusú stációsorozat. A szép, stílusos építményekben egy-egy bádoglemezre festett corpus volt. A lemezeken Sajóssy Alajos akadémiai festő által készített kvalitásos festményeket láthatunk. A századfordulón a festő irányításával Tancsa Lajos tisztította meg őket, majd napjainkban, a millennium tiszteletére, a kápolna renoválásával egyidejűleg Petruc Csaba fogott hozzá a corpusok felújításához. Az egyes stációkon az azokat állító emlékét örökíti meg a felirat. (Az elsőn: verpeléti / kinperger józsef / és / kőfaragótársai / isten dicsőségére / 1863. A kilencedik stáción: az isten / dücsőségére / építete / bonnár jános / és pék györgy. A tizenkettedik stáción: szalay / józsef mátyás és pál / az isten dücösségére / épitették / 1863.)

A stációk mentén az úton számos XVIII. század végi, XIX. század eleji szépen faragott sírkő sorakozik. Néhányuk sajátosan faragott féloszlopokkal díszített. Ahogy felérünk az utolsó stáció közelébe, ismét egy érdekes építmény ötlik szemünkbe. A Kálvária épületét láthatjuk, amely szintén romantikus stílusban épült, miközben a barokk kori építési elveken nem változtattak.

A koncepció itt is négyzetes alaprajzot mutat, közepén Szent Sír-oltárral. A tetején lévő teraszra T alakú lépcsőn lehet felmenni. Ez a kiképzési mód lehetővé teszi, hogy a látogató, akár egyenesen jön fel a bejárattól a kápolna és a Kálvária felé, akár a stációk melletti úton sétál, mindenképpen szembekerül a lépcsővel, amin felsétálhat a kálváriajelenethez. Corpusát szintén bádoglemezre festették. Az egész Kálváriát a stációkkal együtt 1994-ben műemléki védelem alá helyezték.

A Kálváriaépület előtt, a bejárat két oldalán, a feldebrői születésű pócspetri plébános, Asztalos János és Tóth Imre, a XIX. század egyik leghosszabb ideig szolgáló és a községben köztiszteletnek örvendő plébánosa sírja látható.

A temető kapuja előtt Nepomuki Szent János kőből faragott szobra magasodik, 1781 óta. A szent felhőt mintázó talapzaton áll, két kézzel tartja a keresztet, oldalán, a kereszt vége alatt egy angyalfej látható. Előképének az 1681-ben a prágai Károly-hídon felállított szobrot tekinthetjük. Egy másik, földrajzilag közelebb eső párhuzama Ludason látható. A kilencvenes évek első felében nagyon stílusosan, megalapozott kutatásokra támaszkodva Varga Zoltán restaurálta. A talapzaton a következő felirat olvasható: anno / domini / x octob / ris erecta.

Érdekesen alakult a községben az út menti keresztek sorsa. Felállításukra általában engedélyt kellett kérni a püspöktől, ezt azonban csak akkor kapták meg, ha létesítője pénz- vagy birtokadományt tett, és ennek hasznából hosszú távon biztosítani lehetett a szent jel gondozását. (Esetenként a közösség is átvállalhatta a karbantartás gondját.)

Az 1767-es egyházlátogatáskor két keresztet és két szobrot találtak. Az 1810-es jegyzőkönyvben azonban csak a falu végén, a Verpelét felé vezető útnál jeleznek egy keresztet. A XIX–XX. század fordulóján az alesperesi jelentés öt keresztet írt le. Egyet a temetőben a kápolna előtt, a másikat a Verpelét felé vezető úton, a harmadikat az Egri út mellett a határban, egy újabbat az Egri út mellett a faluban, végül a templom közelében lévőt. Nincs szó viszont arról, amely akkor is már és ma is a gyermektemetőben áll. Ehhez a hat kereszthez számíthatjuk hetedikként az 1902-ben Tanner József és neje, Márton Borbála által felállított újabbat, amelyhez a gazdaközösség is hozzájárult, mert a volt telkes jobbágyok földjén építették meg.

Ma összesen öt keresztet ismerünk. Ha Aldebrő felől érkezünk, a falu határában fogad minket egy kereszt corpusszal. Felirata sajnos nem maradt meg, de gyanítjuk, hogy az 1810-ben említettel azonos. A gyermektemetőben lévőről sem tudunk sokat, pedig Krisztus testének megformálása egészen egyedi. A Templom téren egyszerű kereszten kifejező Jézus ábrázolást láthatunk. Az Egri úton a faluból kifelé haladva, a gyurgyalagtelep és a régi Bikaistálló előtt egyszerű alapzaton, háromkaréjos végződésű kereszt áll festett corpusszal. A felirata a következő: a názáreti jézus dicsőségére, / a hívők buzgósága ébresztésére / állították bonnár jános és / hitvese kis erzsébet / 1869.

A család később is vállalta a kereszt gondozását és fenntartását.

Tovább haladva az úton, a Jakabos fölött egy kis dombon egy újabb kereszttel találkozunk. Az alapzat és a kereszt hasonló az előzőhöz, a corpus alatt viszont Szűz Mária szobra áll. A falubeliek Kopár-keresztnek is hívják, mert az állító Pál Mihály a Pál család kopár ágából származott. Felirata: állította pál mihály és / neje molnár julianna 1806 / újitotta tanner franciska 1904.

A Cseren is áll egy Mária-szobor (Kis-Mária). A hagyomány szerint egy öngyilkos emlékének szentelték a hozzátartozói.

Az 1849. február 26–27-i kápolnai csatában elesett katonák emlékére 1861 körül emlékoszlopot emeltek. Egy évszázaddal később, 1970-ben a hamvakat és az emlékoszlopot Egerszólátra vitték át. A Feldebrőn maradt tizenegy katona tiszteletére emlékfát ültettek.

Az első világháborús emlékmű felállítását az egyházközség kezdeményezte. Schlick Emil plébános már össze is gyűjtött ezer pengőt a költségekre, amikor a képviselő-testület úgy döntött, hogy átveszi a szervezést. Végül 1934-ben állították fel, alkotója Müller Tibor volt.

Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára 1938. augusztus 20-án újabb szobrot avattak Feldebrőn. A régi iskola falán helyezték el, majd a háború után a templom elé került. A rendszerváltozást követően visszaépítették az eredeti helyére.

A községben készítettek a második világháborúban elesetteknek az országban először emlékművet, ez a templom jobb oldalán áll. Kincs Józsefné helybeli tanárnő kezdeményezésére 1985-ben kezdték el gyűjteni az elesettek neveit. Az emlékmű közadakozásból jött létre. A jelenleginél nagyobbat terveztek, de a műemlék templom miatt ezt nem engedélyezték. A megyei pártbizottság is közbeszólt, és szorgalmazta, hogy az emlékmű a temetőbe kerüljön. Végül, hosszas huzavona után, 1986-ban Záhorzik Nándor szobrászművész elkészítette az emlékezés jelét, a földgömböt.