Az uradalom árnyékában
Az uradalom árnyékában
A visszafoglaló háborúk után rövid időre kikerült a Rákócziak kezéből az uradalom. A rövidlátó Habsburg-pénzügypolitika követelményeinek megfelelve gróf Bagni tábornok volt az, aki kifizette a kincstárnak a birtok becsértékének tíz százalékát kitevő fegyverjogváltságot az uradalomért, és 1701-ig annak tényleges haszonélvezője is lett.
Amikor II. Rákóczi Ferencet a bécsújhelyi börtönbe zárták, az őt illető birtokokat – vele a debrői uradalom negyedét – a kincstár elkobozta. A másik negyedrész Rákóczi Júlia, Aspremont-Reckheim báróné birtokában maradt. 1708-ban, a családi javak felének birtokosa, Erdődyné Rákóczi Erzsébet halála után ezt a részt is a fejedelem és nővére örökölte. Miután a császári udvar hűtlenné nyilvánította II. Rákóczi Ferencet, 1710-ben a tőle elkobzott birtokrészt az uralkodó Althan Mihály grófnak adományozta a fegyverváltság kifizetése fejében. A falu másik fele viszont továbbra is Rákóczi Júlia és az Aspremont-Reckheim család kezén maradt.
A török kiűzése után lassan újratelepült a falu. Az 1701. évi jobbágyösz-szeírás 47 tizenötéven felüli férfit és nőt említ. Az állatállomány is szépen gyarapodik. Többek között hetven ökröt és 147 nagyobb sertést írtak össze. Három évvel később 25 jobbágytelken 31 gazdát és két zsellért találtak, közülük tizenhat jövevény a Felvidékről (Szepescsütörtök, Fülek, Murány, Nyitra) és a megyéből (Vécs, Mezőtárkány, Pusztaszikszó, Szalók). Sokan szökött jobbágyok. 1700-ban feljegyezték a születési anyakönyvbe, hogy az egyik csecsemő szülei, Kovács Pál és Barta Ilona Pétervásáráról szöktek.
A visszaköltözők és az újonnan jöttek a kilencedet és a tizedet megadták. Majorsági földek nem voltak itt, és a határt a beltelkek szerint évente maga között osztotta ki a lakosság. A földek egy része elvadult, bokrok nőtték be. Telkenként másfél forintot fizettek.
Az 1712. évi birtokfelértékelés szerint a faluban húsz telkes jobbágy és húsz telek volt. Már három forint volt az adójuk, viszont ezzel megváltották földesúri tartozásaikat, a kilenced kivételével dézsma sem terhelte őket. Ezen túl karácsonykor együttesen egy őzet és háromszáz fej káposztát adtak. A disznók erdei legeltetéséért jószágonként négy dénárt fizettek. Makkoltatni négyszáz disznót szoktak az erdőn, de ezért kondájukat dézsma terhelte. Fogatot adtak, főként bor szállítására. Halastavat is említenek, amin keresztülfolyt a Tarna. Talán a már korábban említett Debrei-tó maradt meg. Használni nem tudják, mert nincs elég munkaerő a helyreállításra – rögzíti az összeírás. Az országút mellett egy urasági sörházról írnak, de nem ismert, hogy ekkor mellette valamiféle csárda is működött-e, vagy a sörház egy része mint csárda szolgált. Későbbről már tudunk egy pusztacsárdáról.
A jobbágyok ekkor még mindannyian szabad költözésűek. A korábbi Debrő környéki falvak (Balpüspöki, Csal) határait nem különítették el, azokat szabadon használták.
Az 1720-ban megejtett országos összeírás szerint húsz jobbágy élt a faluban, míg 1724-ben tizennyolc. A felmérés szerint a saját határukban 215, míg a pusztai területen 58 köblös a szántóterületük, emellett kaszáló rétjük is van. A földek végérvényesen hozzákapcsolódtak a telkekhez. A határt három nyomásra osztották, egy nyomás mindig pihent. Az adott évi ugar ötvenköblös volt. Háromszor szántottak, de tavasszal csak a káli határban vetettek. A legeltető terület akár kétszáz marhát is eltartott volna. 1724-ben azonban a jármos ökröktől a harmadfű marháig összesen 63 szarvasmarha volt a faluban. Továbbá 54 disznó. A makkoltatási jog a földesurat illette.
A közlekedési viszonyok még a korhoz képest is siralmasak a Tarna völgyében. A vármegye ezért 1716-ban elrendelte a debrői híd kiépítését, közmunkát igénybevéve. Valószínűleg a mai Aldebrőnél szelte át a Tarnát, északra a következőt Verpelétnél találhatták meg az úton járók. Úgy tűnik, hogy a vécsi úton nem volt híd, a vécsiek is a mai Aldebrő felől jártak.
A harmincas évek végén az országos pestisjárvány valószínűleg Debrőt is elérte. Két év múlva marhavész irtotta az állatállományt. A községet még az is sújtotta ezekben az amúgy is nehéz időkben, hogy 1737-ben a földesúr majorságot létesített, és ehhez lefoglalta a szántóföldek javát.
Alapvetően megváltozott a tizenkét helységből álló debrői uradalom helyzete, amikor 1740-ben báró gyaraki Grassalkovich Antal királyi személynök megvette az uradalmat 46 000 forintért gróf Aspremont-Reckheim Károlytól és 31 440 forintért gróf Althan Mihálytól. Mária Teréziától 1747. augusztus 22-én nyerte el adománylevelét, majd az év végén (december 8.) az egri káptalan be is iktatta.
Az iktatólevél a következő birtokokat sorolja fel az uradalom részeként: Debrő vára, Debrő mezőváros (oppidum), Al-Debrő, Tótfalu, Kál, Bodony, Parád (községek) és Kál-Lógó, Nagyút, Balpüspöki, Lak (puszták) teljes egészében. Az uradalomhoz tartozott még Derecske és Balla helységek fele, valamint Gyöngyös mezőváros negyede. Az iratból kitűnik, hogy Debrő – ha rövid időre is – mezővárosi rangot kapott. Ez valószínűleg összefüggött azzal, hogy a török kiűzése után nemcsak a környék legnagyobb községe lett, de hagyományosan az uradalom központja is volt.
Az új birtokos a XVIII. századi Magyarország egyik legtehetségesebb személyisége volt, s bár felvidéki kisnemesi családban született, képességeinek és szerencséjének köszönhetően a hivatali és társadalmi ranglétrán gyorsan haladt felfelé. Rövid ügyvédi gyakorlat után kamarai ügyész, majd királyi jogügyigazgató, harmincévesen már királyi kamarai tanácsos. Így megnyílt előtte a meggazdagodás útja: a hírhedt neoacquistica comissio (újszerzeményi bizottság) pereinek intézője lett. 1732-ben bárói rangot kapott, ekkor már mint királyi személynök dolgozott. Gyakorlatias gondolkodására és gazdasági szakértelmére jellemző, hogy tudatosan összefüggő uradalmakat próbált meg kialakítani és ezekre minél több jobbágyot telepíteni.
A bécsi udvar úgynevezett kameralista, egyébként előrelátó gazdasági szakembereinek nagyon fontos volt, hogy a dunai Habsburg Birodalomban mindenütt növeljék az adózók számát. A török utáni Magyarországon a gyér népesség és a szabadon lévő területek ezt lehetővé és szükségessé is tették. A szabad földek benépesítésére a külföldi telepítés és a hazai áttelepítés egyaránt célravezető eszköznek bizonyult. Ugyanebben az időszakban Nyugat-Európában megnőtt az önálló gazdasággal nem rendelkező földművesek száma. Nekik és családjuknak a boldogulást csak az elvándorlás jelenthette. Az országban az egyik legnagyobb telepítő éppen Grassalkovich Antal volt. Módszerére jellemző, hogy nem választotta el az állami, kamarai és a magántelepítéseket, s előnyt jelentett az is, hogy 1748–1771 között ő volt a Magyar Királyi Kamara elnöke. Általában a vagyonnal és jó gazdasági tapasztalatokkal rendelkezők letelepedését támogatta.
A debrői uradalom megvétele után nyilvánvalóvá vált, hogy a falutól délre fekvő, elpusztult Csal és Balpüspöki területe kiváló lehetőséget nyújt számára egy új település létrehozására. Azt nem tudjuk, hogy az első bevándorlók mikor érkeztek meg ide, csak az a biztos, hogy 1743. április 24-én, amikor Grassalkovich Antal Debrőn kiadta jogbiztosító levelét, már elégséges számú német úgynevezett „sváb” élt itt, akik a debrői vár alatti területen Al-Döbrő néven falut hozhattak létre. A szükséges földet a debrőiek területéből szakította ki, pontosabban az elpusztult települések határát addig ők használták. Az újonnan létesült és a régi falu lakosai a kezdeti nehézségek eltűntével néhány évtized alatt megtanultak együtt élni, sőt a század végére már kölcsönös beházasodások is megfigyelhetők.
Vélhetően nemcsak országút menti fekvése, hanem Grassalkovich-birtokba kerülése is közrejátszott abban, hogy 1741-ben a királynő hozzájárult a postaállomás áthelyezéséhez Verpelétről Debrőre. Hamarosan azonban elköltözött a postamester: Mária Terézia másik kedves embere, Barkóczy Ferenc egri püspök 1746-ban elérte, hogy az ő birtokára, Kápolnára tegyék át az állomást.
Jelentősen könnyítette a falu jobbágyainak helyzetét az a megállapodás, amelyet 1766-ban kötöttek földesurukkal. Eszerint ezentúl heti három napot dolgoznak az uraságnak, a szekeres szolgálat idejére gyalogmunkával nem tartoznak. Bizonyos szolgálatokat összevonva egy összegben válthattak meg. Így a korábbihoz képest nagyobb földterületet, akár egész telket is szívesebben vállaltak a jobbágyok, mert kedvezőbben oszthatták be robotterheiket. A tizedet és a kilencedet továbbra is természetben adták meg. Éppen a viszonylag kedvező helyzet az oka, hogy az egyébként a terhek ésszerű határok közé szorítása tárgyában kezdeményezett 1771. évi úrbérrendezés a debrői jobbágyokat rosszul érintette.
A rendezés során a falu határát második osztályúnak minősítve minden telekhez 28 hold szántót és tíz kaszás rétet rendeltek. Maga a belső telek egy magyar holdat tett ki.
Ez az államilag kimért jobbágytelek lett az adó alapja, amit a földesúr nem változtathatott meg. Egységesen mindenütt az egész és a töredéktelkes jobbágyok, valamint a házas zsellérek egy forint füstpénzt (census) is fizettek. A robotot viszont már a telek nagyságához igazították. Az egész telkes jobbágyok évi 52 nap igás, vagy 104 nap gyalognapszámmal tartoztak. A töredéktelkeseké a telkük arányában csökkent. Kaszáláskor, szántáskor, aratáskor, szüretkor akár a kézi, akár az igás szolgálatot duplán vehette az uraság. Szabályozták a hosszú fuvart és az urasági konyhára való úgynevezett apródézsmát (kappan, csirke, vaj). A kilenced változatlanul megmaradt. Bort Szent Mihály-naptól karácsonyig árulhattak annak ellenére, hogy a szőlőheggyel rendelkező helyeken a jobbágyok általában Szent György napig mérhették az italt.
Debrőn az úrbérrendezés végrehajtásakor, 1771-re nem csökkent a jobbágytelkek összterülete, sőt mintegy egyharmadával növekedett, 816 katasztrális holdról ezerkétszáz holdra. A pontos mérnöki kimérés azonban a majorsági földek elhatárolását is elősegítette, így megszűnt a telkek szabályozatlan növekedésének a lehetősége: a jobbágyok és zsellérek már csak nagyobb adófizetés ellenében művelhették a majorsági földeket.
A telkek gyorsan aprózódtak az öröklések révén, amíg például 1771-ben 34 egész és 46 fél telek volt a községben, addig nyolcvan év múlva, 1851-ben csak nyolc egész, 96 fél telek és számos apró töredék. Tagadhatatlan azonban, hogy az aprózódás inkább a XIX. század első harmadától gyorsult fel, ámbár az összes telki állomány 1847-ig még tovább, 1527 katasztrális holdra nőtt.
Grassalkovich Antal 1771-ben elhunyt. Végrendeletében meghagyta, hogy gödöllői, hatvani és debrői jószága elsőszülött fia, II. Antal kezén maradjon. Az uradalmakat tehát majorátusi hitbizománnyá szervezték át. Magát a debrői birtokot egyébként már 1757-ben a fiának adta, de – mivel azzal nem törődve Pozsonyba költözött – visszavette tőle.
Az utódok nem örökölték az uradalomalapító gazdálkodási tehetségét. Grassalkovich II. Antalt és fiát II. József ugyan hercegi rangra emelte, de mindketten fényűző, pazarló életmódot folytattak.A nagyapja halálának évében született III. Antal különösen, noha 1794-ben már hatalmas adósságokkal örökölte az uradalmakat. A nagyarányú költekezések és a gazdasági szakértelem hiánya oda vezetett, hogy egy rosszul sikerült, kétmillió forintos kölcsönügylet után csődbe ment, birtokait pedig gondnokság alá helyezték.
Grassalkovich II. Antal apja halála után rövid időn belül igyekezett elhárítani magától a birtokok igazgatásának terheit. Ezért 1776-ban bérbe adta a debrő-parádi uradalmat a Orczy családnak. Ők 1824-ig tartották fent a jogviszonyt, majd 1825-től 1839-ig Kaán Sámuel és Szitányi Ullmann Móric, bécsi kereskedők vették bérbe a birtokot. A zárgondnok herceg Batthyány azonban elégedetlen volt velük, ezért 1840-ben gróf Károlyi György következett a bérletben. Egy év múlva Grassalkovich III. Antal utód nélkül hunyt el. A nagy múltú örökség nővérének fiára, gróf Forgách Antalra szállt, aki 1847-ben eladta azt gróf Károlyi Györgynek, most már véglegesen, örök tulajdonul.
Grassalkovich Antal az uradalom minden falujában nagyarányú építkezésbe fogott. A korabeli pénzügyi viszonyok között irdatlan összeget – 26 000 forintot – költött ilyen célokra. Falunkban a templomon és a plébánián kívül újjáépítette a vendégfogadót, a serházat, a pálinkaházat valószínűleg csak renoválták. A régi „puszta korcsmaházba” került a számtartó lakása.
A serházat egyébként már 1702-ben említik, a következő évtizedekben is folyamatosan üzemelt. Felváltva konvenciós és bérlő serfőzőmesterek dolgoztak benne. Asztalos András nevét 1736–38-ból ismerjük, a következő három évből egy Pál nevű serfőző dolgozott itt. Lauber Antal kétszáz forintért árendálta 1743 és 1747 között, a későbbi évekből egy pálosveresmarti József nevű mesterről tudunk.
1777-ben a bérlő Orczy József leltárt készített az átvett uradalomról. Ezek szerint a serházban 44 hordót őriztek, igen jó haszonkulccsal dolgozott.
A 95 és fél forint kiadással szemben 174 forint bevételt hozott. A serfőzők rendszeresen az uradalomból vették az árpát és a tüzelőt. Körülbelül kéthavi árpáért és tüzelőért összesen 674 forint harminc krajcárt fizettek ki 1820-ban.
Az uradalom helyi sertésállományát Dorogházi György kezelte. 1776 elején 229, júliusban 352, a következő számláláskor, októberben 360 jószágot találtak.
Újborból 1776-ban 12,2 akó fehéret és 50,2 akó vöröset adtak le a kompolti pincének, továbbá 38,2 akó 1774-es évjáratú fehérbort.
Az uradalom debrői része összesen 956 forint tizenkettő egész kétharmad krajcár jövedelmet hozott, melyből több mint 372 forintot a földesúri adók, 350-et az árendabevételek – azaz a leghagyományosabb feudális járadéktípusok – tettek ki. A mészárszék és a fogadó után harminc-harminc forint volt az uraságé. Ezekből a számokból az látszik, hogy nem a debrői uradalom volt Grassalkovich Antal legrentábilisabb nagybirtoka. Sőt többet költött rá, mint amennyi hasznot hajtott.
Az 1820-ban készült számadáskönyvekből már az alkalmazottakra is találunk adatokat. Ezek szerint Pauker kasznárnak negyedévente 37 forint és harminc krajcárt, ötven font húst és hat egész egynegyed font faggyút fizettek. A vincellérek négy forintot kaptak fertályonként, míg az ürüpásztor negyven forintot évente. A csali határban lévő Fácányosban dolgozó Ruda Ignác „fácányos” húsz forintot és ötven font húst, míg a vadászlegény Nadhera József öt forinttal kevesebbet kapott. Rajtuk kívül még fizettek a két kerülőnek, a kanászoknak és a számadó kondásnak.
Az uradalmi alkalmazottak alkalmanként jelentős kedvezményekhez is juthattak. Még 1791-ben tett panaszt a község, hogy Itelkovits Mátyást megtette ispánjává Grassalkovich herceg, majd konvenciós házat és egy egész telket adott neki, és mentesítette minden közteher és adó alól. Halála után a fia örökölte a telket és a kedvezményeket, és bár nem lett ispán – tiltakozik a község –, mégis kivonta magát a közös terhek alól.
Ebben az időszakban Feldebrőről – ahogy a többi községben is – az uradalom a legtöbb bevételt az elmért italokból nyerte. Jövedelem származott a telekárendából, a pusztaárendából és más földesúri járadékokból.
1820-ra 2440 forint 49 krajcárt fizetett be a község és volt még korábbról 1514 forint egy krajcár hátraléka. Az uradalmi jövedelmeket növelték az eladott termények és állatok árai. Pauker kasznár 1820-ban 8220 forint harminc krajcárral növelte a bevételt. Az összeg felét 451 ürü ára tette ki. Jónéhány feldebrői lakos perelte az uradalmat 1802-ben, mert az addig árendában kapott úrbéri földeket elvették tőlük és másoknak adták. Az úriszéken kiderült, hogy már 1798-ban döntés született: azért vették el a földeket, mert használóik nem fizették az utánuk járó díjakat. A megye helybenhagyta az ítéletet.
Sok gondot okozott a lakosságnak a hadsereg, különösen a háborús években. A csapatok ellátmányát rendszeresen a lakosság szállította, így 1789-ben például gyakorlatilag folyamatosan nyolc szekerest és nyolc gyalogembert rendeltek be közmunkára. 1814-ben az újoncozás miatt a fiatalok jó része elbújdosott az erdőbe.
Feldebrőn rendszeresen állomásozott és gyakorlatozott a hadsereg. 1804-ben a szolgabíró panaszkodik is, hogy nem talál ideiglenes lakást a tisztek részére, mert a jobbágyok még háromszáz forintért sem hajlandók bérbe adni helyiségeiket, félnek attól, hogy családostul az egész telet a kamrában kell tölteniük.
Az áldatlan állapotok megszüntetésére a megyei közgyűlés egy hadnagyi kvártélyház építését határozta el. A háromszobás téglaépületet a falu középső részén, uradalmi területen húzták fel.
Komoly gondot okozott a községnek a beszállásolt katonák lovainak tartása, mert az istállóik alkalmatlanok voltak erre, ráadásul a dohányt sem tudták szárítani. A megye mérnöke a parókia mögötti, az egri úton fekvő urasági dohányföldre tervezte a 42 lovas istállót. Az ügy sokáig húzódott, s az 1833-ban beadott tervezetből csak 1845-ben lett épület.
A XIX. század első felének paraszti földművelésére továbbra is a háromnyomásos gazdálkodás volt jellemző. Az egyik nyomásba búzát és rozsot vetettek, a másikba kukoricát és árpát, a harmadik ugarnak maradt. Az 1771. évi urbárium és 1847 között az adóalapot képező telkek 57-ről 69 és félre, a házas zsellérek száma 32-ről száznegyvenre nőtt.
A jobbágytelkek és a majorsági földek állománya
Év
|
1770
|
1771
|
1788
|
1847
|
|---|---|---|---|---|
Jobbágyszántó
|
816
|
1200
|
1787
|
1527
|
Ebből maradvány föld
|
n. a.
|
n. a.
|
n. a.
|
92
|
Bérelt dohányföld
|
n. a.
|
n. a.
|
n. a.
|
54
|
Úrbéri rét
|
256
|
428
|
n. a.
|
530
|
Elkülönözött legelő
|
–
|
–
|
–
|
661
|
Majorsági szántó
|
n. a.
|
n. a.
|
351
|
788
|
Majorsági szőlő
|
n. a.
|
n. a.
|
n. a.
|
16
|
A telkek, telkes gazdák és zsellérek száma
Év
|
1770
|
1771
|
1847
|
|---|---|---|---|
Telekmennyiség
|
n. a.
|
57
|
69
|
Telkes gazdák száma
|
62
|
80
|
150
|
Úrbéri házas zsellérek száma
|
32
|
16
|
140
|
(katasztrális holdban, n. a. = nincs adat)
1838-ban a jobbágyok kérték az addig közös legelő őket mint úrbéreseket illető részeinek elkülönítését Grassalkovich Antaltól. A herceg a bérlőkhöz utasította a községet azzal, hogy az ő kötelességük a perköltség fizetése.
Az 1846-os felmérés 661 katasztrális holdnyi elkülönözött legelőn kívül 79 holdnyi beltelki felesleget és 122 hold maradvány földet is kimutatott. Az 1847-es ítélet szerint a belső telkek többletei – ezek dohánykertek voltak – minden további nélkül úrbéres jogállásúnak ismertettek el. A maradvány földek is az úrbéresekéi maradtak, de megváltás ellenében: két és fél új telket kell belőlük kialakítani. Az aktus végrehajtására azonban nem került sor, végül 1856-ban úgy egyeztek meg, hogy ezeket a földeket a telkesek között birtoknagyságuk szerint osztják szét, és a váltságot is így fizetik.
Az 1848. március 15-i pesti események híre hamar elérte Heves megyét. Az első híradások március 17-én érkeztek meg Egerbe és a megye más városaiba. Március 19-étől megkezdődött a nemzetőrség szervezése, létszáma április elejére már ezernégyszáz fő volt.
A tarnai járás népét éppen a tavaszi szántás foglalkoztatta, nehéz volt meggyőzni, hogy fegyverre kapjon. Az 1848. évi XXII. tc. a nemzeti őrseregről azonban már kötelezővé tette a szervezést, és meghatározta a formáját. Eközben komoly nyugtalanságot keltett a lakosság körében az országgyűlés úrbériséget és a papi tizedet eltörlő határozatának, valamint a közteherviselés bevezetésének félreértése, illetve az érintettek türelmetlensége a törvények végrehajtásának vontatott üteme miatt. Nincs arról információnk, hogy településünkön is rendbontás történt volna. Nem is történhetett, mert május 7-én a községben felállítandó nemzetőrcsapatot felfegyverzésre javasolták, annak ellenére, hogy a Wrbna könnyűlovasezred 1. őrnagyi osztályának egy szakasza itt állomásozott. A hónap folyamán Feldebrőn megkezdődött a nemzetőrség szervezése.
A megyei nemzetőrök életében gyökeres változást hozott kirendelésük önkéntes alapon a Délvidékre. A kívánt háromezer önkéntesből csak ezer jelentkezett. Közöttük valószínűleg voltak feldebrőiek is, hiszen a felállításra kerülő újonc 26. honvéd zászlóaljba is jó néhányan jelentkeztek. Az itthon maradók a rend fenntartását és kiszolgáló feladatokat kaptak. Októberben például egyesülve a verpeléti, káli, kompolti nemzetőrökkel, Mocsonyi Antal százados vezetésével Kerecsendről az őrzési helyükre kísérték a horvát hadifoglyokat.
A nemzetőrzászlóaljak egyre inkább betagozódtak a hadseregbe. Schlick betörése után a megye által kiállított ezerkétszáz lovas egy része is nemzetőr volt.
A következő év februárjában a község a hadiesemények kellős közepébe került. 1849. február 26-án a Tarnánál négy hadosztály várta a parancsot a Windisch-Grätz elleni döntő csata megvívására. Feldebrőnél a Poeltenberg-, Verpelétnél a Dessewffy-, Kápolnánál a Máriássy-, Kálnál a Sekulits-hadosztály állt.
A császári főerők február 26-án délután ütköztek bele a Tarna vonalán álló magyarokba. Az ellenséges csapatok Verpeléttől elfordulva Feldebrő felé indultak. A Poeltenberg-hadosztály nemrég vonult be a községbe, amikor Kompolt felől ágyúdörgés hallatszott. Poeltenberg azonnal átkelt a Tarnán, és harcba keveredett a Colloredo vezérőrnagy vezette osztrák dandárral. Az osztrákok folyamatosan kapták az erősítést, így a magyar csapatok kénytelenek voltak visszavonulni.
Poeltenberg, miután a hidakat leromboltatta, kiürítette Al- és Feldebrőt, elindult Kerecsend felé. A császáriak csak a Tarnáig fejlődtek fel, át nem keltek rajta, és a községet sem szállták meg. Időközben Poeltenberg azt a parancsot kapta Dembinszkitől, hogy térjen vissza a két faluba, ami másnap reggelre meg is történt.
Az éjszaka folyamán a Schlick-hadtest megszállta a Siroki-szorost, és a Verpelétnél lévő magyarok oldalába került. Poeltenberg hadosztálya a Verpelétnél állók segítségére vonult, és délután két-három óráig sikerült is feltartóztatni Schlick hadtestét. Kénytelenek voltak azonban visszavonulni, ha nem akarták, hogy a Tófalun keresztül támadó ellenség elvágja a visszavonulási útjukat. Késő délutánra már sikerült is Kápolna és Kerecsend között állást foglalniuk. Az osztrák csapatok azonban elfoglalták Kápolnát, a magyar sereg pedig március elsején elkezdte a visszavonulást. A csatában elesett katonák közül jó néhányat – mindkét fél részéről – Feldebrőn temettek el, és ezt a halotti anyakönyvben is megörökítették. (Lásd a Függelékben.)
)
Debrő és Verpelét térképe, 1768 (HML, Lónyainé Nagy Éva felvétele)
)
A hadnagyi kvártélyház tervrajza (HML, Lónyainé Nagy Éva felvétele)
)
