Kő kövön marad | Száz Magyar Falu

Kő kövön marad

Sopron jobbágyközségein kívül Rákoson is termesztettek a Sopronban 1806-tól a cukorválságig üzemelő Rupprecht-féle cukorgyár részére répát, 1845-ben 532 pozsonyi mérő mennyiségben. Ez a kilenc község rangsorában a nyolcadik. Arról nem találtam adatokat, hogy a kőhidai cukorgyárral álltak-e szerződésben rákosiak.

A jobbágyvilág hivatalosan 1848-ban szűnt meg az országban, ténylegesen pedig 1853-ban az Úrbéri nyílt paranccsal, amely a volt jobbágyok tulajdonába adta a földeket, anélkül, hogy ezért ki kellett volna nyitniuk a bugyellárist. Megszűnt a kilenced és tized fizetése, s a robot is. Rákoson ez a változás együtt járt némi tagosítással. A gazdák egyes dűlőkben keverten jobb és gyengébb minőségű földdarabokat kaptak, hogy lehetőség szerint igazságosan osztozhassanak a területen. A szőlők eddig is szinte teljesen a volt jobbágyok kezén voltak. A kijelölt erdők és legelők pedig az úgynevezett közbirtokosság kezelésébe kerültek.

A falu határát 1856-ban 3003 katasztrális holdnak vették föl. Nehezen összevethető részletezés szerint ebből 1778-ban és 1847-ben egyaránt 935 hold – egy hold itt 1200 négyszögöl – a szántó, 243, illetve 242 a rét – de ez 1000 négyszögöles holdban mérve –, 4200, illetve 3400 kapa szőlő – egy kapa 64 négyszögöl –, szilvás 25, illetve 33, de pozsonyi mérőben, ezúttal mint terület-mértékegységben, egy mérőre 600 négyszögölet számítva. Káposzta és egyéb zöldség, illetve gyümölcsös nincs kimutatva.

A mezőgazdasági termés értéke az ország megyéi között az első helyen állt. 55 forint 57 krajcár katasztrális holdanként. A nagy gabonatermő Békés megyéé csak 44 forint 9 krajcár, az országos átlag pedig mindössze 30 forint, állapítja meg nem kis büszkeséggel az alispán az 1886. évről szóló jelentésében.

A XIX. század második felében a fő jövedelmi forrás a szarvasmarha-tenyésztés. A nyugati országrészen majdnem minden fajtát kiszorít a szimentáli. Felismerve a szükségességét, Sopronban tejszövetkezetet alakítottak. A lótenyésztésről 1886-ban a gondterhelt alispán nem tud sok jót mondani, de még annál is hátrább van a sertéstartás. A legalacsonyabb szinten áll a baromfival való foglalkozás, még Sopront sem tudják ellátni, pedig ott van még a bécsi piac, a maga nagy felvevőképességével. A tanítók körében elterjedt a méhészet, de a lakosság közönye miatt nem tud igazán tért hódítani. A régen virágzó „selyemtenyésztés” szinte teljesen megszűnt.

Azonban már a következő évben változik az értékelés: kedvezőbbnek ítélik meg a méhészetet, amellyel „igen sokan foglalkoznak”, s a baromfitenyésztés is nevezetesnek minősül, „bár a régi szokás szerint űzetik”.

A megyének régen fejlett volt a juhtenyésztése. Az úrbériség megszűntével és a tengerentúli gyapjú megjelenésével azonban hanyatlani kezdett. Az alispáni jelentés szerint inkább csak az uradalmakban maradt meg. Rákoson szintén.

A győri püspökség továbbra is a legnagyobb földbirtokos. A Fertő víz- és nádterülete, a kopár községi domb a kőfejtővel együtt, a Rákos-patak partja, az erdő észak felé Meggyesig és nyugat felé a Tómalom irányában és sok ház a faluban, a kerteket kivéve, továbbra is az uradalom részei. A Kis- és Nagy-Tómalom és a belőle északnak füzérszerűen egymáshoz kötődő halastavak már kívül esnek a falu és a püspöki birtok határán. Megtartottak hetven hold szántót és réteket a Fertő partján. Ez lett a már említett Virágosmajor. Kápolnája tornyán a nevét magyarázó mondás: „Ego sum flos campi.” Magyarul: Én vagyok a mezők virága. Kialakítottak továbbá a határ északnyugati csücskében egy másik majornyi területet, s Pius névre keresztelték, V. Pius pápára gondolva. A püspöki uradalom területe Rákoson 1911-ben 4846 katasztrális hold.

Az uradalom gazdálkodása gyökeresen átalakult. Robotoló jobbágy helyett uradalmi cselédekre volt szükség, akik egész éven át tették a dolgukat az ispán rendelkezései szerint, s kapták ezért a bérüket. 1860-ban tűnnek fel az elsők az anyakönyvekben. Piusmajorba 12 családot telepítenek, a Virágosmajor be kell hogy érje három család munkájával. Ezek nemcsak azért különültek el a falu lakosaitól, mert magyarok voltak, hanem azért, mert más falvakból kerültek ide. Az uradalom egyszerűen nem kapott embert a helybeliek közül, kivéve nádvágásra és halászatra. „Megalázónak” tartották a cselédsorsot.

A természetbeni járandóságok felsorolása révén tudhatjuk meg egy 1877-beli számadásból, hogy a tisztviselőkön kívül kik dolgoztak a rákosi uradalomban. Kertész, vadász, erdőőr, iparosok, mint kádár, kerékgyártó, 14 gazdasági cseléd, két birkás, két kocsis. Sőt egy uradalmi kereskedő is szerepel a névsorban.

Rákos állatállományáról a XIX. század végéig meglehetősen bizonytalan adataink vannak. Csak példaként: jármos ökör 1778-ban 258 volt, de 1847-ben csak 198, viszont 1850-ben ökör és bika együttesen 270. Az 1847. évi összeírás számai teljesen megbízhatatlanok. Bemondás alapján készültek a kimutatások, mindenki annyit hallgatott el, amennyit csak tudott. Az 1850. évi kimutatás viszont azért nem jó, mert „ömlesztve” tartalmazza úrbéresek és uraságok állatállományát. Az 1857. évi számlálás ívei csak töredékesen maradtak meg. Később azonban az egyre szervezettebb és pontosabb állami összeírásokban használható adatokra bukkanunk.

Megtudjuk a részletezésből, hogy 1911-ben még 265 ökröt használt a 312 állattulajdonos igavonásra, 1935-ben azonban csak 109-et. Nyilván a gyorsabb lovak álltak be helyettük. Szamár, öszvér nem jellemző. Traktor még egy sem akadt, az ekék száma 1935-ben 264. Az összes szarvasmarhából 695 volt szimentáli az utolsó évben. Ugyanekkor 3640 baromfit számoltak meg. Tyúkféle 3579 kapirgált az udvarokon, de mindössze öt lúd, 26 kacsa és 30 galamb mutatható ki, vesd össze az 1619. évi összeírással! Továbbá 73 méhcsaládot vettek számba. A megye állatállományához képest Fertőrákos a középmezőnyben helyezkedik el.

Fertőrákos állatállományának összehasonlító kimutatása

Fajta	1895-ben	1911-ben	1935-ben
Szarvasmarha	812	964	944
Ló	26	49	130
Kecske	22	51	30
Sertés	394	354	940
Juh	1359	553	1

1935-ben 6543 gyümölcsfa adott termést a falu lakosainak, mégpedig 615 alma, 714 körte, 4 birs, 6 naspolya, 1029 cseresznye, 46 meggy, 1013 őszibarack, 357 kajszi, 874 magvaváló szilva, egyéb szilva 276, ringló 96, dió 500 darab, mogyorófa, illetve bokor három, mandula kettő, gesztenye tizenhárom és szederfa – a selyemhernyó-tenyésztés emlékeként – 896 darab.

1942-ben – az utolsó alispáni jelentés szerint – a gazdák tiltakoztak az ellen, hogy a háborús idők beszolgáltatásának alapját a kataszteri tiszta jövedelem képezze. Ez ugyanis itt, a nyugati határszélen túlságosan magas. Inkább az ötven-hatvan évvel korábbi értékesítési lehetőségeket tükrözi, nem annyira a terméseredményeket. És azok a megye nagyobb felvevő piaca, valamint az osztrákok felé jóval egyszerűbb és könnyebb szállítás következtében jobbak voltak, mint az ország belsejében.

Ugyanakkor panaszkodnak az időjárásra. Már a negyedik év egymás után, amelynek eredményeire csak a gyenge jelző alkalmazható. Ezt annál is inkább megérzi a gazdatársadalom, mert még mindig igen sokan a ládafiában tartják a pénzüket ahelyett, hogy a maguk és az ország javára forgatnák.

A munkabérek emelkedése következtében a drágulás is nőtt.

Örvendetes viszont – s ez Fertőrákosra is vonatkozik, ahol néhány éve van már gazdakör –, hogy a Fertő Menti Gazdakörök Szövetsége egyre nagyobb haszonnal dolgozik. Megbízta őket az állam, hogy tagjaik bonyolítsák le kicsiben a határ menti zöldségkivitelt. Egyezményt kötöttek Németországgal – akkor már Ausztria a birodalom része volt –, hogy engedjenek a „régi szokáshoz híven” bizonyos kontingenst tengelyen vagy gyalog átvinni. Az erre jogosító vásári könyveket a német hatóságok állították ki. A devizára vonatkozó tanúsítványokat viszont a szövetség.

1942 folyamán 262 vagonnyi zöldségfélét, nyolc vagon gyümölcsöt, kilenc vagon vöröshagymát és egyvagonnyi élő halat szállítottak ki apránként, ötven-ötven márkás tételekben, összesen kétmillió pengő értékben. Az átlagárak 1941-hez képest 54 százalékkal emelkedtek. A szövetség ezenkívül ellátta Sopront és környékét is a szükséges áruval. Hatására anyagi helyzetük annyira javult, hogy meg tudták alapítani a Fertő Menti Gazdakörök Értékesítési Szövetkezetét. A közeli jövőben zöldségszárítót szerelnek fel és helyeznek üzembe a soproni malátagyárban – ígérik –, hogy a szállítás akadozása esetén se menjen tönkre az áru.

A túlnyomóan mezőgazdasággal foglalkozó falu, illetve mezőváros nem lehetett meg malom nélkül. S mivel patak volt hozzá, már a középkorban vízimalmot építettek. Az egyik valahol a templom közelében állott, de élhetetlen tulajdonosa fűtől-fától kért kölcsönökkel sem tudta jövedelmezővé tenni. Végül rákosi szokás szerint három egymást követő vasárnapon az istentiszteletről kijövő tömeg előtt hangos szóval eladásra kínálta, de úgy látszik, a malom annyira rossz állapotban lehetett, hogy senki sem jelentkezett vevőnek. Már majdnem elmúlt a harmadik vasárnap, mikor végre feltűnt Wetzer Farkas, a soproni ispotály Szent Erzsébet- templomának lelkésze, s negyven font dénárért, valamint egy font dénár áldomáspénzért megvásárolta temploma benefíciuma számára. Wetzer 1534-ben készült végrendeletében megemlékezik a malomról, s arról is, hogy bérlője a benefíciumnak évente hat mérő lisztet hoz. Utódai hagyták omladozni. Nincs tovább hír róla.

A Rákos-patakkal párhuzamosan kialakított csatorna két végén is volt egy-egy malom. Az egyik ott, ahol az erdős és a kopár domb közé kis erdőcske szorult. Erről nevezték el Liget-malomnak. Először 1553-ban találkozhatunk vele oklevélben. Számos alkalommal cserélt gazdát, míg 1793-ban Fengler püspök meg nem vette. Ettől kezdve a bérlők változatos sora dolgozott benne, utolsóként Thiesz Mátyás.

A másik a kastély szomszédságában terpeszkedik, ma turistaszállás, homlokzatán festett napórával. Eredetileg ez volt az uradalom ősi malma. Viharos múlt után, rendbe hozva került Náprágy Demeter püspök tulajdonába, aki egy bizalmasának adományozta. Néhány vargabetű után megint a püspökségé 1760-tól. Marktmühle, vagyis vásári malom néven ismert századokon át. Tartozott hozzá szántó és rét, sőt erdőrészlet is. A malompatakot a jobbágyok tartották rendben. Már amíg voltak ilyenek. Aztán a bérlőnek kellett volna, de ez egyre nehezebbé vált, különösen, miután felépültek a Szikla-sor összevissza házai, s miattuk kormányozhatatlanná vált a víz útja. Nem csoda, hogy a bérlő feladta a küzdelmet. Az elhagyott épületegyüttest a falu műemlékeinek felújítása során hozták rendbe és alakították át turisták fogadására.

Jelentős helyi iparról nemigen beszélhetünk. Mégis volt valami kísérlet, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül.

Simor János még bécsi időszakában, amikor a kultuszminisztériumban dolgozott, megismerkedett Lippert József építésszel. Annyira megkedvelte az aradi származású szakembert, hogy amikor Simor 1857-ben győri püspök lett, udvari építészévé választotta. Rábízta a győri székesegyház és a hozzáépült Héderváry-kápolna helyreállítását. Ez utóbbiba kívánta elhelyezni a Szent László-hermát. Ehhez szépíteni kellett az ötvösremek környezetét. A püspök ezért elhatározta, hogy a kápolna gótikus ablakait színes üvegezéssel látja el. Lippert üvegfestőműhely létesítését javasolta. Simor elfogadta az ötletet, s azt rákosi kastélyában kívánta megvalósítani.

Heiligenkreutzban – akkor Rábakeresztúr – működött éppen egy ilyen intézet, ahol a nyári szünetekben a soproni bencés gimnázium rajztanára, Wilfing József dolgozott. Lippert vele vette föl a kapcsolatot, s már 1859 nyarán bemutatta a püspöknek. Egyúttal javasolta, hogy őt bízza meg az üvegfestőműhely vezetésével.

Az 1819 és 1879 között élt Wilfing József a festészetet Bécsben tanulta meg. Már az 1847. évi soproni iparműkiállításon láthatta arcképeit a közönség. Nem volt valami nagy művész, festményei – közülük önarcképe a Soproni Múzeumban – meglehetősen merevek, viszont az üvegfestőműhelyben magára talált, s annak szinte motorja volt. Lippert lelkes ajánlására a püspök nem habozott, Wilfing és Lippert pedig nem vesztegették az időt. A kemence hamar megépült, beszerezték a szükséges anyagokat. Az első próbaégetésnek 1860 elején vágtak neki. A sikernek köszönhetően nyáron már megindulhatott az üzem, s még augusztusban elkészült a Héderváry-kápolna egyik üvegablaka. (A műhelyben készítették az orsolyiták soproni templomának és a Szent Mihály-templomnak a színes üvegablakait. Tájékozódásul: az előbbi építkezést 1864-ben fejezték be, az utóbbit idősebb Storno Ferenc restaurálta 1866-ig.)

A műhely fennállása nemigen terjedhetett túl Simor püspök 1867-ig tartó győri időszakán. Akkor hercegprímás lett, és Esztergomba költözött.

Scarbantia falaihoz a rómaiak vittek rákosi köveket, a lébényi templomhoz 1208 körül a szerzetesek, a rendszeres fejtésre viszont az 1587-ben megfogalmazott urbárium a bizonyíték. 1857-ben megélénkült a kőfejtés, miután az egyik bécsi építőtársaság, a Steinmetzgeschäft der Allgemeinen Österreichischen Baugesellschaft, Wien vette bérbe a lelőhelyet. Nem egészen véletlenül. Simor Jánost még bécsi évei alatt kereste föl a társaság ajánlatával. A kő minőségét nyilván már ismerték, hiszen a környéken más bányákat is béreltek évtizedek óta.

Innen szállítottak kőtömböket a bécsi Votivskirche 1856 és 1879 közötti, az egyetem 1873 és 1883 közötti és az egymással szemben álló két nagy múzeum, a művészettörténeti és a természettudományi 1872 és 1891 közötti építéséhez. A szállítás néha egy álló hónapig eltartott. Nagy nehézséget okozott átvergődni az állomás felé Sopron keskeny utcáin.

Adatunk van arról, hogy vittek erről a helyről a győri székesegyház homlokzatához is követ. Sőt a keszthelyi Festetics-kastélyhoz. Erről érdekes tudósítást olvashatunk a Sopron 1886. június 30-i számában. Előbb egy 110 mázsás kőtömböt húzott be a bányából a soproni vasútállomásra hét pár erős ló, majd külön erre a célra Bécsben fabrikált kocsin egy 210 mázsás tömböt. Ám ezt már tizenhét pár ló vontatta, s a szállítás két álló napig tartott az alig nyolc kilométeres úton. Maga a jármű negyven mázsát nyomott a lekötést szolgáló lánc öt mázsáján kívül. A gőzmozdony a déli vasúton vitte le az óriási szállítmányt Nagykanizsáig.

A számla szerint az egész 5708 forint 84 krajcárba került. Festetics Tasziló herceg nagy udvartartást vivő angol felesége részére majdnem kétszeresére növelte a kastélyt; ennek a Lófékező elnevezésű homlokzati szoborcsoportjához kellett az anyag.

Az alispáni jelentések ennek ellenére egyre csökkenő teljesítményről szólnak. Még a szentmargitbányai Esterházy-féle kőfejtő is, amelyik lényegesen többet és többfélét termelt, mint a rákosi, megérezte az idők változását.

Az ok ugyanis az alispán szerint az, hogy a cement és a vasbeton elterjedése következtében a drágább követ nem keresik. Legfeljebb néha-néha egy-egy nagyobb épülethez, mint a „szépművészetek budapesti palotájához” ahogy az alispán írja 1903. évi jelentésében. Különben 1904-ben a jelentés már megállapítja, hogy a fertőrákosi kőfejtő a püspökség házi kezelésében van. Tehát vége a bécsi bérletnek.

A legöregebb rákosiak úgy emlékeztek, hogy a bányában ötven-száz ember kapott munkát. Szívesen dolgoztak itt, nem pusztán azért, mert jól fizették őket, hanem azért is, mert a kőfejtő őre naponta vitt nekik bort, kolbászt és kenyeret a lovas kocsiján. Egy szerencsétlenség történt csak ez idő alatt: 1871-ben valaki lezuhant a mélybe, és összetörte magát.

A „népek” nemcsak a kőfejtőn belül bányászták a követ, hanem a patak felől is. Például a várfal maradványa mellől a mederig látható szinte függőlegesre formált kőzet tanúskodik erről. A patak mentén pedig az újabb időkben létesült Felső, Közép- és Alsó sziklasor – továbbá a Béke, azaz Cigány utca – határoló síkját és benne lakásul szolgáló üregeit is a község lakói vájták ki. A kevésbé szakszerű tevékenységnek megvolt a sajnálatos következménye: kétszer is munkásokat temetett be az omlás.

Friedrich Károly soproni moziigazgató 1932-beli, Soproni szimfónia című filmjének néhány centimétere mutatja, amint saroglyán viszik ki a kőfejtő csarnokából az előbbieknél jóval kisebb kőkockákat. Sopron város törvényhatóságában Pinezich István 1937. október 11-én javasolta, hogy szabályozni kellene a termelést, magát a bányát pedig vegye meg a város kulturális, idegenforgalmi célra. Állítólag a püspökség hajlott is az üzletre. Talán a háborús készülődések vitték el a kedvet és a pénzt.

Fertőrákostól északra, a szentmargitbányai – Sankt Margarethen, Burgenland – felszíni fejtés ma már ugyancsak idegenforgalmi látványosság, passiójátékok, operaelőadások és szobrászati alkotótáborok helye.