Mithras és Oidipusz király
Mithras és Oidipusz király
A Rákos és Meggyes – Mörbisch – között, az út melletti, mégis a vándorok elől rejtve maradt bozótos dombocska titka csak a XIX. század egyre kíváncsibb embere előtt tárult föl. Akkor viszont szinte egy időben többek számára is. 1866 júliusában ifj. Storno Ferenc barátjával éppen ott pihent meg, ahol faragott szikla állt ki a földből. Mire apjával két hét múlva visszatértek, hogy megkutassák a helyszínt, néhány meggyesi vagy rákosi embert találtak már ott, akik hozzáértés nélkül, de annál nagyobb serénységgel bontották ki a mesterséges barlangot, Gabrieli Gabriella régész szerint Malleschitz György meggyesi kőfaragó vezetésével. Bán János ebből az időből a rákosi Mauschitz György kőfaragóról olvasott. Gyanúsan hasonló nevek. Az ismert restaurátor, Storno Ferenc, most már szakszerűen látott hozzá a munkához, rajzolt, mért, és az akkor még csak Bécsben működő műemlékvédő társulatnak megfelelő jelentést küldött, amelyet nyomtatásban közöltek. A nagyon rossz állapotban lévő kultikus hely fölé védőboltozatot épített.
Ezután nem sokat hallani a barlangról. Az első világháború után alig látogatták, lévén csak méterekkel a magyar-osztrák határon innen.
Érdekes eseményre emlékezik vissza Klafsky Henrik az Oedenburger Zeitung 1926. október 8-i számában, a soproni zenekultúra utóbbi ötven évéről közölt ismertetőjének 14. folytatásában. 1920. augusztus 15-én hangversenyt hirdetett a soproni Haydn-Mozart-Beethoven-klub Ruszt városának evangélikus templomában. Reggel gyalog indultak neki az útnak Fertőrákos felől a soproni zenészek – akkor még nem volt véglegesen meghúzva a trianoni határ –, s a Mithras-szentélynél pihenőt tartottak. De nem akármilyent. Eljátszották ott „Haydn papa” A-dúr divertimentóját. Aztán fölkerekedtek, s beérve a kis szabad királyi városba, hangversenyt adtak a közönségnek. A hat év távolából megírt eset hiteles, hiszen közreadója maga is a zenészek között volt.
A barlang a második világháború szilánk- vagy golyónyomait viselve – visszaemlékezés szerint kézigránátot robbantottak előtte vagy benne – most már végképp kiesett a turisták útvonalából, hiszen a szigorúan őrzött határsávon belülre került. Végre 1990-ben adódott lehetőség és pénz arra, hogy Gabrieli Gabriella és munkatársai úgy vizsgálják végig és állítsák helyre, olyan épülettel védjék, amely a mai régészet szintjén hosszú távra biztosítja az állagát.
Az ideiglenes határátkelő magyar határbódéjával egy vonalban találjuk a kis épületet. Ajtaján belépve méreteiben, elrendezésében a hajdani szentélyt látjuk magunk előtt, amelyet a feliratok szerint carnuntumiak emeltek a III. században. A berendezési tárgyak másolatok, a szemben lévő kultuszkép az eredeti, restaurálva és kiegészítve. Jelölték azt is rajta, hogy festve volt.
Ezen a domborművön ábrázolták, amint a győzhetetlen Napisten leteperi és megöli a Sötétséget megtestesítő bikát. Ebben segítségére vannak a pirkadat és az alkony fáklyásai. Az állatot ezután elfogyasztják. Nyilván az a legfeljebb húszra becsült hívő, aki egyáltalán befért, a perzsáktól indult szertartás során szintén valami ilyesmit cselekedett.
Visszatérve a községbe, annak északi végében terül el a nagy kőfejtő. Benne Fertőrákos legismertebb létesítménye: a Barlangszínház a Soproni Pro Kultúra Kht. üzemeltetésében. Enyhe ívű úton megyünk lefelé a lajtamészkőből évszázadok alatt kivájt teknőbe, s egyszerre előttünk áll az oszlopos csarnok. Szerencsés alaprajza lehetővé tette, hogy – tengelyével a nyitott oldallal párhuzamosan – színpadot, zenekari árkot és megfelelően lejtő nézőteret alakíthassanak ki. Hátránya, hogy a nyitott oldal felől befúj a szél – és bejön a világosság, a hideg –, előnye viszont, hogy felülről nem esik be az eső.
A német kultúrára fogékony soproniak vigyázó szemüket elég korán Salzburgra vetették, s a józanabb hangokat elnyomva ünnepi játékok szervezésébe kezdtek. Élen járt Kóh Ferenc, a jó hangú bariton és eredményes szőlősgazda, korábban bizonyos sarzsit elért katona a műszakiaknál. A Teremtés című Haydn-oratórium városháza előtti rádiós közvetítése és néhány műkedvelő operaelőadás után, amelyeknek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, felfedezte magának a fertőrákosi kőfejtőt.
Ebben a sziklacsarnokban már Dohnányi is elképzelte az ideális helyszínt magyar szabadtéri játékok rendezésére, de csak mint látogató, akinek elejtett megjegyzését felkapta a helyi újságírás. Kóh viszont 1937-ben nekilátott a szervezésnek. Kisebb baráti társasággal többször tartott kint műsoros énekléseket, s tapasztalhatta, hogy a csarnok felől kellene az előadást tartani, s a hallgatóság félkaréjban a csarnokkal szembeni lejtőn kapna helyet.
Ókori forma, ez kétségtelen, de elvész az az előny, amire 1970 után jöttek rá. Ugyanis ha benn a csarnokban alakítják ki a színpadot és a nézőteret, akkor meglehetősen függetleníteni lehet a rendezvényeket az időjárás állhatatlanságától. Kóhnak az égiekkel szerencséje volt, de a kritikusokkal és a győri püspökséggel kevésbé.
Az 1937. június 27-én, vasárnap este fél kilenckor kezdődött „tündérszép éjszaka” élvezetétől fosztotta meg magát a lehetséges városi közönség nagyobbik része, mert az újságok túl harsány előzetesei alapján nem bízott a jó színvonalban. Aki soproni ennek ellenére kibuszozott, annak a valóban bekövetkezett gyarlóságokon túl mégiscsak élményt kellett hogy jelentsen az ott még soha nem volt kivilágítás, valamint A trubadúr Misereréje hatalmas statisztériával és más operarészletek fáklyafénynél, színes fényszórókkal, fekete háttérrel, odafönt a csillagokkal. A villanyt kábellel hozták Kőhidáról, esetleg a várostól kapott áramfejlesztővel állították elő. Írás nincs róla, a villanymű egykori dolgozói pedig nem emlékeztek rá határozottan.
A legnagyobb hatással azonban nem a kevés számú sopronira, hanem a helybeliek tömegeire volt ez az esemény. Állítólag ezerötszáz rákosi néző tapsolt a falu másik felének. A rendezőség ugyanis helyből toborozta az óriási statisztériát. Az érdeklődés olyan nagyra dagadt, hogy még egy 85 éves férfit is fel kellett venni a „sztaffázs” közé, mert, mint mondta „ha senki sem marad otthon a faluban, ő is velük akar menni”. A másik oldalról is a rákosiak mentették meg az előadást a „legsúlyosabb katasztrófától”, ám csak ötven filléreket kellett adniuk a jegyért. Ebből fizették ki a rezsit, beleértve a Budapestről érkezett karmestert és szólistákat.
Már csak ezért is bajos lett volna az est megismétlése. Ennél súlyosabban esett a latba, hogy a telektulajdonos püspökség „ezt nem engedélyezné, mint ahogyan a jövőben semmiféle előadásra nem adja oda a kőfejtőt, még akkor sem, ha a hallgatók biztonságának felelősségét a rendezők vállalnák” – nyilatkozta Kóh. Inkább azon kell csodálkozni, hogy ha csak erre az egy alkalomra is, de megengedte. Hiszen évekkel korábban próbálkozott a Soproni Városszépítő Egyesület azzal, hogy turistautat, illetve kilátót létesítsen a Szárhalmi-erdőben, a püspökség azonban féltette erdejét a tűzveszélyes sétálóktól.
A Barlangszínház azóta többször bizonyított előnye még a remek akusztika. Nincs szükség bonyolult hangosító berendezésekre. A mérések szerint a közepes utózengési idő 1,9 másodperc, telt ház esetén 1,7. A közismerten kitűnő akusztikájú bécsi Musikvereinssaalé két másodperc, a lipcsei Gewandhausé a barlangé alatt van.
A Barlangszínház az 1970-es megnyitó előadása óta sokat fejlődött. Akkor a gyökeres felújítás miatt bezárt soproni színházépületből hozták ki a széksorokat a szakszerűtlenül összeácsolt nézőtérre. Emiatt már a következő évben nagy csomó javítanivaló akadt, 1975-ben pedig olyan statikus szakvélemény született, amely kimondta: mind a színpad, mind a nézőtér rendeltetésszerű használatra alkalmatlan. És nem kaptak jó osztályzatot az 1982-ben vizsgálódó Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal Észak-Dunántúli Felügyelőségétől sem.
A barkácsolásnak vége szakadt. Szakszerű tervek alapján komolyan neki kellett látni biztonságos, korszerű létesítmény megalkotásához. Nem ment hamar. Az Oroszlányi Bányától is kaptak segítséget a kőzet biztosítására. A felújítás az 1986. évi Soproni Ünnepi Hetek kezdetére fejeződött be.
Befejeződött? Nem. Csupán használhatóvá tétetett. Vasbeton szerkezet, padlófűtés, a győri ETO-stadionból származó ülések, a legújabb korszerűsítés óta az európai szabványoknak megfelelő vizesblokk, jó világítástechnika jellemzi a mostani állapotot.
A folytatás „csak” pénzügyi kérdés.
A tulajdonviszonyok a háború után megváltoztak ugyan – hiszen a katolikus egyház elvesztette többek között rákosi vagyonát is –, de nem váltak egyértelművé. Ismét fel kellett fedezni a kőfejtőt, és meg kellett harcolni azért, hogy a csodálatos lehetőséget a kultúra elkötelezettjei birtokba vehessék.
Először fúvószenekarok adtak sétahangversenyeket a csarnokban és környékén, majd végre berendezték és megnyitották a Barlangszínházat. Első bemutatójára 1970. június 27-én, pontosan 33 évvel Kóh rendezvénye után került sor. Addigra már elfelejtették – pedig Kóh még élt –, hogy mikor érdemes kezdeni, s a városban megszokott hét órára hirdették meg Sophoklész Oidipusz királyának bemutatóját. Türelmesen kivárta a közönség, mire kellően besötétedett… A nagy siker láttán évekig jobbnál jobb előadások követték egymást. Görög tragédiák, Verdi-operák többször, telt házakkal a Soproni Ünnepi Hetek keretében, szerződtetett előadókkal. Évek múltán más műfajok ugyancsak helyet kaptak a műsorban. A sorozat ma is folytatódik.
Rákosiak tömegesen 1937 óta már nem lépnek fel, csak későbbi nemzetiségi találkozóikon szerepelnek a Barlangszínházban.
Egy cikkíró jó tanácsa: szünetben érdemes a kőfejtő előtti parkolóba felmenni, s onnan visszanézni a kivilágított csarnokra. „Olyan a kép, mintha álmodnánk.” Őszintén vallom: olyan.
A Mithras-barlang védőépülete
Beethoven Fideliója a Barlangszínházban, 1971-ben (Lobenwein Tamás felvétele)
