Népszavazás – népszámlálás | Száz Magyar Falu

Népszavazás – népszámlálás

A békeszerződésben az osztrákoknak ítélt nyugat-magyarországi terület átadását 1921. augusztus 29-re tűzték ki. A magyar állam itteni hivatalainak kiköltöztetése már augusztus közepén elkezdődött, jelesül a vármegye ügyosztályai Sopronból Kapuvárra, Csornára, levéltára Eszterházára – ma Fertőd – került. 27-én mind elfoglalta új helyét, s a félfogadást, egyéb működésüket megkezdték. A viszaköltözésre csak 1922. február elején került sor. Addig viszont sok minden történt.

A közvélemény várt valamire. A „kívülálló” – Maderspach Viktor, a nyugat-magyarországi felkelők egyik vezére – találó képet fest a kocsmába betérő helybeliekről:

„Eszterháza vasúti állomás mellett kis útszéli kocsmában várom a vonatot. Tiszta szép helyiség, hol a kocsmáros kérésemre igen jó tejeskávét ad. A szomszéd asztaloknál környékbeli földművesek ülnek. »Bohnenzüchterek« (német nyelven annyit jelent: babtermelő). Ez a német kifejezés a magyar ember szájában »poncikter« szóvá korcsosodott el. Így nevezik a Sopron vidéki német ajkú földmíveseket, kikre Friedrich István [a felkelők egyik szervezője] a nyugat-magyarországi szabadságharc hősi nimbuszát akarja ráerőszakolni. Ezt az emberanyagot ez alkalommal közelebbről akarom szemügyre venni.”

A csupa békés, jól táplált, kék kötényű, kérges kezű ember legnagyobbrészt kerékpáron jött. Maderspach csalódására a várható határmódosítás sem hozza ki őket a nyugalmukból. Mindent a tőzsdeárfolyamokon és a borkereskedelem adatain át néznek, s ezekben meglepően jól tájékozottak. „Egyik része előnyösnek, a másik hátrányosnak tartja az előrelátható változást.”

A Sopron és környéke Magyarországhoz tartozását eldöntő 1921. évi népszavazásban Fertőrákoson az 1525 jogosultból 1370-en szavaztak, közülük a többség – 812, vagyis 60,7 százalék – ugyan Ausztriára adta le voksát, de a terület szavazatainak összesítése mégis magyar győzelmet hozott. A községnek az 1920. évi népszámlálás szerint 3025 lakosa volt, valamennyi katolikus, nemzetiség szerint 62 magyar, hat horvát és 34 egyéb, a 2923 németen kívül.

Sok osztrák ezt az eredményt azóta is vitatja. Egyikük Karintiából a Sopronnak adományozott Civitas Fidelissima címet Civitas Schwindelissimaként emlegeti. De hát a legalaposabb vizsgálattal is legfeljebb négyszáz illetéktelen szavazó vagy szavazat lehetett kérdéses, szemben az összes 24 063-mal. Különben is az osztrákok magukat fosztották meg attól, hogy rögtön és ott helyben ellenőrizhessék a szavazás tisztaságát. Ugyanis – mivel az antant nem fogadta el halasztásra irányuló kérelmüket – kivonultak a bizottságokból, és hazamentek.

November 30-án adták át hivatalosan az osztrákoknak a Soprontól és a nyolc mégis megmaradt községtől északra levő területeket. Az eljárás folytatására délen Sopronkeresztúrott – ma: Deutschkreutz –, december 2-án került sor. A soproni járás 21 községe szakadt a határon túlra, 25 686 lakossal. A népszavazással magyarnak maradt várost és környékét a kormány 1922. január 1-jén vehette át az antanttábornokoktól. Az alispán elégedetten állapítja meg, hogy a túlnyomóan német ajkú, netán horvát anyanyelvű környékről kilencszázan jöttek be az ünnepségre, kinyilvánítva a haza iránti hűségüket, amelyet az osztrák agitátorok és a kimenekült kommunisták propagandája tett próbára még a szavazás előtt.

A Nagyatádi-féle földreform és a gazdasági válság évei következtek. Az úgynevezett konszolidáció megkövesedett formák továbbélését jelentette a politikában. 1931-ben a Sopronvármegye főszerkesztője, Parragi György, lendületes vezércikkben támadja a nyílt szavazás rendszerét. Destruáló, állapítja meg. 1921-ben még érett volt Sopron a titkos szavazásra, most már nem? 1922-ben is még, legalább a városban, titkosan voksolhattak. Le is szavazott 99,5 százalék. 1926-ban az arány már csak 85,2 százalék, 31-ben pedig 75. A tartózkodók közül 427-en megjelentek ugyan, de kijelentették, hogy a választójog elleni tiltakozásul nem járulnak az urnákhoz. Ez tükröződik a kerület eredményén is.

Fertőrákos 1450 választója közül a kormánypárti Östör József ügyvédre 593-an, a szociáldemokrata Zuschlag Vilmosra, aki 1945 után már Zentaiként szerepel, 53-an szavaztak. Kő József tábornok most csak 63 támogatóra lelt, a kapuvári „kisgazda” báró Berg Tasziló viszont 545-nek örülhetett. Érvénytelen voks 196 találtatott. Sopronbánfalván mutatták ki a legtöbb távolmaradót: 1229-ből 394-et.

A következő megmérettetés körülményei sem voltak sokkal jobbak.

A választáson Kő József a NEP – Nemzeti Egység Pártja néven a kormánypárt – tagjaként 5017 szavazatot kapott, Rakovszky Tibor kisgazda, aki „a sopronkörnyéki kerület német nyelvű lakosságának szívéhez férkőzött közel és választói főleg ezek sorából kerültek ki”, 2427-et, a legitimista Hencz Károly pedig csak 1298-at. Erdős Aladár újságíró egy orvos autóján körbejárja a Sopron környéki kerület falvait. Esős reggel. Mindenfelé „Éljen Kő apánk!”-girland, felirat, plakát. Fákon, házakon, kortescédulán. Megjegyzi, hogy a többi párt, úgy látszik, nem élt ezzel a lehetőséggel. A látogatók a nyílt szavazású kerület szavazóinak sorfala között mennek be a szavazóhelyiségekbe, pártirodákba. Minden rendben. Csend, sehol egy részeg.

Érdekesen alakult az 1939. évi országgyűlési választás. A fertőrákosi 1. szavazókör helye: az új iskola. A szavazatszedő küldöttség elnöke dr. Báttfay Mihály helybeli orvos, jegyzője Brandlhofer Imre tanító. A 2. szavazókör a községházán működött, elnöke Tihanyi Máté jegyző, helyettese tanító, jegyzője a falu segédjegyzője. Bár még nincs végleges eredmény, máris megállapítható – írja az újság –, hogy a német nyelvű községek szavazóinak többsége a kormánypárti jelöltet támogatta, nem a nyilast. Vagyis Csáky István grófot, a külügyminisztert, nem pedig Vágó Pált. Ez az eredmény annak a propaganda-hadjáratnak része, amely végül az 1941. évi népszámlálás német anyanyelvű, de magyar érzelmű kategóriájának erősítéséhez és 1942-ben a soproni Magyar Művelődés Háza Volksbund elleni megvédéséhez vezetett.

A választási győzelmeket megyeszerte – kevés kivétellel – petróleumlámpa mellett ünnepelték. A városban már a millennium ünnepségein égtek villanyégők, de például Esterházy Pál herceg „magyar Versailles”-ában még a húszas években is gyertyával világítottak. Különös, hogy a Fertőrákosról eddig megjelent munkákban 1925-öt – egy helyen 1936-ot – jelölik meg a villamosítás évének.

A Soproni Villamosmű, teljes nevén Városi Világítási és Erőátviteli Vállalat, csak 1928 végére állt át egyenáramú rendszeréről a korszerű háromfázisú áramfejlesztésre. Ez nemcsak biztonságosabbá tette a fogyasztást, de a fokozatos terjeszkedésre is módot adott. A kőhidai fegyházon belül működő szövőgyár már 1932-ben kapott a várostól villanyt. Fertőrákoson viszont 1939. február 23-ig kellett a „drótokra” várni. A megye villamosításához csatlakozva szerelték fel azokat a soproniak.

A rákosiak szorgalmas, lelkiismeretes, békés természetű emberek voltak. Az alispáni jelentések közbiztonságról szóló rovatukban alig-alig foglalkoztak velük. Azért mégsem volt minden a legnagyobb rendben.

Az öregek görcsösen ragaszkodtak földjükhöz, vagyonukhoz, s abba nem akarták beengedni felnőtté vált fiaikat sem. Bán szerint ez már „szívtelen zsugorisággá” fajult. Nem véletlen, hogy a temetőben két sírkövön is szívet faragtak ki. Átütve rajtuk a konyhakés.

A légkör egyre nyugtalanabbá vált. A falu hétköznapjaiba először a Németországból érkező diákok szóltak bele, akik szerte a környék falvaiban nyári vándorlásaik alatt a nagynémet eszméket hirdették. Megalakult Budapesten a Magyarországi Német Népművelődési Egylet Bleyer Jakab egyetemi professzor, egykori soproni főreál-iskolai tanár elnöklésével. Ők még megmaradtak a szolidra szabott keretek között, de az 1938. november 26-án színre lépett Volksbund már nem érte be tudományos előadásokkal.

A német kisebbség Magyarországon Sopronban és környékén egyike volt a legjelentősebbeknek, amelynek a fontossága csak fokozódott, amikor a szomszédos Ausztriát a Német Birodalom bekebelezte. Az 1938. március 12-én kezdődött Anschluss három kilométernyi közelségbe hozta a hitleri hatalmat Fertőrákoshoz.

1996-ban Németországban kiadott könyv szerzője – Eberhard Stabenow – sajnálkozik, hogy az előd egyesület elhajlott a nacionalizmus felé, de nem tud igazán csodálkozni azon, hogy Ostmark – az Ausztria helyén alakított új közigazgatási egység – gazdasági viszonyainak javulása láttán a rákosiak megszervezték a maguk Volksbund-szervezetét. Az okok: ki lehet használni, hogy Hitlert politikai sikerei láttán többen csodálják, a szomszéd jólét hatására itt is lehet követelni a szociális helyzet javítását, az egyesület a bajtársiasságot, különösen a fiatalság körében, előmozdítja, méghozzá németül, nem úgy, mint a leventéknél.

Ezek bizony új hangok. Akadtak azért ellenzőik is. Mégpedig azok, akik közel álltak az egyházhoz. Nem kedvelték a hívők, ha a nagymise alatt kintről behallatszott a felvonuló ifjak dobpergése.

Hányan lehettek? A német földön megjelent könyv közöl ugyan képet róluk, amelyen csupán néhányan néznek szembe az objektívvel, de nem ad egyértelmű választ. Visszaemlékezések szerint a szinte teljesen német anyanyelvű faluban csak mintegy ötvenen álltak kötélnek, s alakították meg a helyi szervezetet.

Amikor aztán vonulgatások helyett a háború véresen komoly valósággá vált, még a rokonszenvezők kezdeti lelkesedése is lelohadt bizonyos mértékig. Először önként lehetett feliratkozni az SS-be, 1944-től kezdve azonban a német ajkúakat oda sorozták be. A rákosi fiatalság úgy igyekezett az SS-behívótól megmenekülni, hogy önként jelentkezett a – magyar hadseregbe.

A lányos házak ablakában mindig is nemzetiszín szalagok fogták össze a függönyöket, s ezeket kapták a regruták, hogy kalapjukra tűzzék. Mert annak ellenére, hogy németül beszéltek, sokan magyarul is tudtak. Évtizedek óta élt a cseregyerek „intézménye”. A Vicára, Mihályiba küldött gyerek magyarul, az onnan idehozott németül tanult nyaranta.

A magyar társadalom hangadói a sorsdöntőnek szánt 1941. évi népszámláláskor mindenkit arra bíztattak, hogy ha német anyanyelvűnek vallja is magát, mellé nemzetiségként a magyart diktálja be. Sajnos ez az akció a háború után nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hiába próbálták Sopron egyházi és más szervezetei megmagyarázni, hogy a németek nélkül nem lett volna győzelem az 1921. évi népszavazáson, s nem érdemelte volna ki Sopron a Civitas Fidelissima jelzőt, a memorandumot a kormány elfektette. A kommunista Új Sopronon keresztül pedig azt hangoztatta, hogy a környék németjei – bárhogy értelmezik egyesek 1921-et – igenis a magyarság ellen tüntettek 1941-ben a városban.

Fertőrákos határába, a hajdani Carstanjen-, illetve Offerman-féle – 1854 és 1879 között működött – cukorgyárból 1886-ban fegyházzá átalakított Kőhidai Fegyintézetbe a nyilas hatóságok a második világháború utolsó hónapjaiban számos politikai őrizetest vagy foglyot hurcoltak. Itt ítélték halálra és végezték ki többek között Bajcsy-Zsilinszky Endrét, de itt tartottak fogva számos politikust és antifasisztát, köztük Jávor Pál színművészt, rövid ideig Mindszentyt és papjait is.

Ennek a háborúnak szomorú tényei közé tartozik a zsidó munkaszolgálatosok megjelenése a Südostwall – birodalmi védőállás – itteni építésén. Addig a lakosság körében csupán elvétve fordult elő zsidó. II. József népszámlálásától a zsidótörvényekig csak az 1881. évi statisztika mutat ki mindössze kilencet.

A rövid, de szörnyű időszak 1944 hideg őszén kezdődött, amikor a község egyes nyitott pajtáiba s a Meggyes felé vezető út mellé, földbe ásott kunyhósorokba munkaszolgálatosokat hajtottak. És folytatódott a szokatlanul zord télen át. Ennek a tábornak nemcsak zsidó lakói voltak, mint egy ideig Szerb Antal, hanem politikai elítéltek is, például Dobi István, a nemzetiségük miatt üldözött szerbek és horvátok. Zömük azonban Budapestről került ide az úgynevezett védett munkaszolgálatos századok tagjaként, főleg az SA, tehát a birodalmi német szervezet, a Sturmabteilung keretlegényeinek őrizetében.

Feladatuk részben a katonailag értelmetlen Pozsony-Kőszeg védővonal itteni szakaszának építése, részben a kőfejtő talajának előkészítése valamilyen gyárrészleg odatelepítésére. A célok – győri repülőgépgyár vagy budapesti hadiüzem telepítése – változtak, és végül nem is valósultak meg, de primitív módszerű kőfejtés, tereprendezés, illetve a tervezett építkezésekhez szükségesnek vélt vasanyag és cement fölhalmozása 1944 decemberétől 1945. március 27-28-ig folyt, a gyors kiürítésig. Másik munkafeladatként a fertői nád kitermelését jelölték meg.

Történetük részleteit Szita Szabolcs és publikációi tárják elénk. Számuk 1200–1400 lehetett. A helyi lakosok közül többen segítettek a munkaszolgálatosokon, ami egyáltalán nem volt veszélytelen. A visszaemlékezők szerint egy család a szűkös viszonyok és a szigorú tiltások ellenére élelmet vitt nekik. Aztán vége lett annak a kemény télnek is. A melegedő napok egyikén – 1945. március 31-én – a főként lánctalpas front hamar átrobogott a falun.

A megszállás első napjai mégsem zajlottak le áldozatok nélkül. Maradt még elég bor ahhoz, hogy részeg katonák gyilkoljanak. A Thiesz-malom tulajdonosai is akkor vesztették életüket. Emléktáblát érdemelne a rákosi születésű Mandl Remigia nővér, a zárdaiskola, vagyis az új iskola és óvoda nevelője, aki beteghez sietett, amikor szovjet katonák feltartóztatták, s arra akarták kényszeríteni, hogy nők rejtekhelyére vezesse őket. Hiába mutatta az injekciós tűt, az egyik „harcos” géppisztolysorozattal végzett vele. A hivatástudat, az emberség vértanúja.

A leventék szerencsésen úszták meg a háborút. Az utolsó napokban kidobolták Fertőrákoson, hogy gyülekezzenek, mert nyugatra viszik őket. A fiatalok Nagy József tanítótól, főoktatójuktól kérdezték meg, mit csináljanak. A tanító mosolyogva nézett rájuk: – Gyerekek, én nem mondhatom nektek azt, hogy menjetek, azt sem, hogy ne menjetek, de hát annyi búvóhely van itt Rákoson! Rátok bízom, hogy mit tesztek.

És amikor jött a nyilas százados értük, senkit sem talált.

Sopron kulturális magára találása idején szép gesztusnak lehettünk tanúi. 1971. június 26-án Beethoven Fideliójának barlangszínházi előadására meghívták a Sopron környéki zsidó munkatáborok kevés számú túlélőjét, hogy a rendezők szándéka szerint minden évben ezzel az operával emlékezzenek a háborúban ott átélt borzalmakra. Kísérlet történt arra, hogy a rabok kórusát a szereplőkkel együtt a közönség is énekelje. A sorozat 1975-ben megszakadt. Az opera 1988-ban, 1990-ben és 1992-ben még műsorra került, de már nem úgy, ahogy annak idején szervezői elgondolták.