Urbárium vagy szerződés?
Urbárium vagy szerződés?
Alig értek véget a kuruc idők, amelyek ezen a vidéken, ahol a felkelők tartósan nem tudtak berendezkedni, sok jót nem jelentettek, a fertőzött seregek nyomában 1712-ben pestis söpört végig az országon. Rákoson szintén. 1728-ban pedig félkegyelmű asszony vigyázatlansága következtében tűz hamvasztotta el majdnem az egész települést, az anyakönyvek nagy részével együtt.
Végre nyugodtabb hétköznapok hosszan tartó évtizedeiről szólnak a feljegyzések. Máshol az úgynevezett majorgazdálkodás időszaka ez. Rákoson azonban olyan kis területet műveltetett az uradalom, hogy erre nem volt szükség.
A szántókat régen a két- vagy háromnyomásos rendszer szerint művelték. A kétnyomásos rendben a földek felét gabonával vetették be, a másik felét parlagon hagyták, s a gyomot beszántották, hogy a következő évre, amikor cseréltek, erősödjék a föld. A háromnyomásos módszer már kifinomultabb: egyharmad részt tavaszi vetéssel, egyharmad részt őszi vetéssel műveltek, s csak egyharmad rész maradt parlagon.
A földeket háromszori szántással készítették elő. Tavasszal, nyáron és ősszel mentek ki rá az ekével. Ez a kezdet kezdetén faeke volt, később vasalással látták el, végül már vasból készült az egész. Tövisboronát is használtak, és természetesen kapát, ásót, az aratáshoz pedig kaszát, illetve sarlót. Egy egész jobbágytelek körülbelül negyven holdat tett ki, azonban ilyen és féltelkes kevés akadt, a jobbágyok többsége negyedtelekből kellett hogy megéljen.
Jó termés esetén jutott eladásra. Állataikkal is kereskedhettek. Boraikat a községi kocsmában mérték ki vagy a rákosi beégetett jeggyel ellátott hordókban Alsó-Ausztriába, Morvaországba szállíthatták. Disznó és baromfi tartása is növelte bevételüket. A kertészet a XVI. századtól kezdve terjedt el. Káposzta, hagyma, petrezselyem és különféle fűszerek – sáfrány, majoránna – teremtek meg a kertekben. Művelésük az asszonyok dolga volt, a munka fortélyait az uradalomban tanulták meg, amikor robotra rendelték őket az ottani kertgazdaságba. Onnan vittek haza szaporításra olyan, addig nem ismert terményeket, mint a mák, saláta, répa, uborka, tök. A virágok magvait szintén.
Az erdők nagyok voltak, a népesség még aránylag kicsi, senki sem nézte, mennyit visznek haza a jobbágyok tüzelésre, épületfának. Ezt 1652-ben született jegyzőkönyv is igazolja.
A rákosi uradalom nem végzett olyan belterjes gazdálkodást, mint általában a földesurak, ennek következtében a robotteher sem volt akkora.
A XVIII. század végéig a réteket a jobbágyok kaszálták robotban, de aztán az uradalom bérbe adta nekik. Egészen a jobbágyfelszabadításig alig volt nagyobb egy jobbágyteleknél az a birtok, amin az uradalom az úrbéreseit dolgoztatta. Ha több munkára volt szükség, azt napszám ellenében inkább a kevés földdel rendelkező vagy föld nélküli zsellérek vállalták el. A lerovott munka jelzésére pénz alakú fémdarabokat használtak.
Hogy mennyire a jobbágyok szolgáltatásaira hagyatkoztak a kastélyban, jelzi az 1619. évi leltár. Eszerint mindössze tizenkét liba, körülbelül húsz kacsa, negyven tyúk és ötven galamb totyogott, szaladgált, repdesett a püspöki baromfiudvarban.
Az úgynevezett regálejogok – királyi haszonvételek, mint az italmérési jog – gyakorlásának két fontos színtere a kocsma és a mészárszék volt. A földesúr építtette mindkettőt, viszont az előbbi hasznából a csepp-pénzt, az utóbbiéból a vágási illetéket kellett hogy megfizessék neki. A község vezetői rendszerint idegenből fogadtak kocsmárost és mészárost, s bérbe adták nekik a két épületet.
A kocsmáros köteles volt három, egyenként kilenc akónál nem nagyobb hordó bort a püspök pincéjéből kimérni, egyébként pedig a jobbágyokét árulta. Jól jártak vele, hiszen a sokszor akár tízezer akós termést mind aligha tudták volna idegenben eladni. (Egy soproni akó 72,5 liter, négyharmada a pozsonyinak.) Az is előfordult, hogy a bíró a maga hasznára pintenként, vagyis 1,81 literenként egy krajcárral megemeltette a bor árát. Ezt később már nem engedték. A mészáros pedig köteles volt kimérni a nem vásárra szánt és neki felajánlott állatok húsát, akár a jobbágyok, akár az uradalom hozta azt. Viszont ha az uradalom vitt húst, azt mindig megfizette. A levágott marhák nyelvét a bíró kapta. Nem célzásként, hanem kitüntetésből.
A kocsmaépület kezdettől a közelmúltig az első iskolával szembeni nagy ház, a Speier-vendéglő. Itt átutazó kereskedők, hatósági emberek szállást és ellátást kaphattak. Nagytermében pedig mulatságokat tartottak. A két világháború között népszínmű-előadások színtere. A mészárszék a piactér közepére szorult akkor, amikor I. Draskovich György a helyére szervezte meg az iskolát. Mára csak a jegespincéje maradt meg, amelyet üzletek használnak. Korábban ott vágták le az állatokat, a XIX. század második felében azonban külön vágóhidat építettek a falu Fertő felőli részén, a házak mögötti völgyben.
A kastély körüli munkák elvégzése éppúgy feladata volt a jobbágyságnak, mint a Sopronban lévő ház időnkénti rendbehozatala. A „kastélyépítő” püspökök azonban nemcsak innen, hanem más uradalmaikból is foglalkoztattak jobbágyokat Rákoson.
A tizedborok szállítása nagy megterhelést rótt a rákosiakra. Nemcsak a mennyiség miatt – Sopronba évente, a terméstől függően, 1200 akó bort is be kellett fuvarozni –, hanem a távolságok miatt. Amikor Bécsbe vagy Pozsonyba vittek több szekérnyi szállítmányt, az bizony jó néhány napi kiesést jelentett az otthoni munkafolyamatokból. Aki éppen ezért nem tudott az útra vállalkozni, mást kellett hogy állítson maga helyett, s annak a költsége őt terhelte. Vagy ha a saját fogata éppen el volt foglalva, kölcsön kellett kérnie. A jobbágyok és zsellérek évente 160-180 napot fordíthattak saját földjük megmunkálására, az igás és kézi robot, a kastélybeli munka és a szállítások 100-120 napot vettek el. Pihenésre, ünneplésre 85-95 nap maradt.
A viszonylagos jólét azonban együtt járt azzal, hogy a jobbágyok terhei nőttek, s idővel – Mária Terézia 1767-beli körkérdésére válaszolva – már senki sem tudta biztosan, hogy urbárium vagy szerződés alapján. A falubeliek szerint van ugyan egy ősrégi latin nyelvű könyv, amelyről úgy vélik, urbárium – ez lenne az 1587. évi? –, de az abban előírtaknál többet kell robotban teljesíteniük, az kétségtelen.
A kérdezőbiztos második kérdése ismét csak ezt feszegette. A válasz most kissé bővebb. A kertbeli munkák legtöbbjét csak körülbelül tíz éve követelik meg tőlük, azelőtt a keresztfolyosó kaszálásán kívül a többi szekér- és gyalognapszámot pénzzel váltották meg.
A következő kérdésre aztán részletesen elmondják, hogy mit kell csinálniuk az uraság részére. Szántók, a két szőlő megmunkálása, a termés begyűjtése, szüretelése és behordása, a legelőről a széna begyűjtése és behordása, a bordézsma Sopronba gyűjtése, majd, ha szükséges, Rákosra szállítása. Siegendorfról – Cinfalva – és Rusztról is. Ha úgy adódik, szőlőkarókat, fazsindelyt, hordódongát, egyéb faárut Wiener Neustadtból – Bécsújhelyről – kell hozni. Messzire is kell szállítani, mégpedig száz akó bort tíz kocsival Pozsonyba, Bécsbe vagy hasonló távolságra. És az uraság malmába malomkövet. Aztán még, amit a várnagy a helyreállításnál, a borkezelésnél a konyhában kíván. Valamint levelet vinni Himodra vagy Zsirára – szintén az uradalomhoz tartozó községekbe –, hasonló távolságra.
A jobbágyok az irtásföldeket megvásárolhatták, s utána már szabadon rendelkezhettek velük. Akár idegeneknek is eladhatták, de a bíró előtt, s ha létrejött az ügylet, azt jelenteni kellett az uradalomnak, hogy lajstromba vehessék. Nem csak szórakozásból, hanem azért, hogy hegyvámot szedhessenek be utána.
Az úrbéresek – jobbágyok, házas és házatlan zsellérek együttvéve – kötelezettségeit és jogait az urbáriumokban szabályozták. Mária Terézia, a jelzett előkészületek után, 1767-ben az egész országra érvényesen szabta meg ezeket. Az úrbéri telek – beltelek, szántó és rét – volt a földesúrnak teljesítendő szolgáltatások alapja. A királynő rendelete megyénként határozta meg a telek nagyságát, osztályba sorolás szerint. Mivel Sopron megye termőföldjeit a legjobba, az elsőbe sorolták, itt a telkek a legkisebbek. A beltelekhez tizenhat hold szántót és hat vagy nyolc kaszás rétet számítottak hozzá, attól függően, hogy rajta sarjú kaszálható-e vagy nem. A telekhez tartozó legelőt és erdőt a földesúr és jobbágyai telekrészük arányában közösen használták.
A statisztikák összehasonlításából kitűnik, hogy az úrbéri telkek száma a XVIII. századtól lényegében a jobbágyrendszer végéig nem változott, legfeljebb azzal, amit idők folyamán irtásföldként szereztek hozzá.
Rákoson 1767-ben 42 egész telek volt, éspedig az I. osztályban. 116 jobbágy, 74 házas és 32 házatlan zsellér, összesen 222 úrbéres – javarészt családos ember – lakta a mezővárost. 1847-ben az egész telkek száma 41-re csökkent, a házas zselléreké viszont 82-re emelkedett. A jobbágyok gabonatermésük kilencedét a földesúrnak, tizedét az egyházi birtokosnak fizették. Rákoson a kettő ugyanaz, ez persze nem jelentett kedvezményt. A bort természetben fizették, a gabonát pénzben, mégpedig tíz kereszt után egy dénárt, egy magyar forint századrészét. Kilenced címén egy telek után évi négy dénárt kellett lefizetni, állandó szerződés szerint.
Nagy teherként nehezedett a jobbágyokra az adózás. Nem lehet állítani, hogy valami nagyon egyszerű lett volna. A mezőváros bírájának két elkülönített kasszája volt, az egyik a község bevételeit tartalmazta, s hozzá számadást a kiadásokkal. A másik a Contributionalis Cassa, amelybe a királyi hadipénztárba fizetendő adót és a megye költségeinek pótlására szolgáló háziadót kellett begyűjteni. Az utóbbi kasszába valót a megye vetette ki a dicák vagyis rovások szerint. Minden adótárgynak – ebbe a jobbágy és gyereke éppúgy beletartozott, mint a lova vagy a háza – meghatározott rovás felelt meg. Az adó felosztásának kulcsát évenként határozták meg. Az 1847-48-as katonai évre például egy rovás értéke 1 fl 20 krajcár. A fl az 1858. november 1-jéig használt és a florenusból származó forint korabeli rövidítése, az akkor bevezetett osztrák értékű forinté viszont frt. Az előbbi hatvan, az utóbbi száz krajcárból állt. A házipénztárba fizetendő adó dicája 1 fl 2 krajcár, ezt kr-nak rövidítették.
A szépen kicirkalmazott elmélettel szemben a valóság annyira önkényes és áttekinthetetlen volt, s miatta annyian panaszkodtak, hogy időnként bizottságok kiküldésével próbált a megye rendet teremteni, nem sok sikerrel. Elsősorban a rovás mennyiségét tartották az 1773-as első megállapításhoz képest elavultnak. Talán túlzás lenne itt részletezni ezeket a táblázatokat. Csak példának: egy háromesztendős tinó éppúgy egynegyed rovás, mint a jobbágy 16 éves fia.
Így ír erről könyvében Horváth Zoltán: „Minden jobbágy kapott egy pálcát, amelyre az intéző a robot napját rovással jegyezte föl. És ha valaki aratás- vagy szüreteléskor, azaz sürgős munka idején megbetegedett és nem tudott robotra menni, az intéző egy metszéssel a már teljesített munkanapokat is kitörölte, és a szerencsétlen újból kezdhette a rovások gyűjtését. A XIX. század közepe óta aztán lassan érezhető módon megszűnt ez az önkény.” A jobbágyvilág végén, 1847-48-ban Rákosra összesen 1354 rovást vetettek ki. Ennek alapján a hadiadó 1806 pengő forint, a háziadó 1625 pengő forint, összesen 3431 pengő forint, az előző évről nyilvántartott hátralék viszont 2923 pengő forintra rúgott.
A Helytartótanács már 1766-tól összeíratta a terméseredményeket, hogy a nagyobb hozamot elért vidékekről segélyezhesse az ínséges területeket. 1805-ben arra utasította a megyét, hogy az alispán ismerje meg a lakosság életkörülményeit, írassa össze a termést, havonta jelentse és indokolja meg a gabona árának változásait. Biztassa a jobbágyokat arra, hogy ne csak búzát, hanem hajdinát és kukoricát is termesszenek, nem beszélve a földi almának nevezett krumpliról.
A bajokból azonban sehogy sem fogytak ki. Ismét egy nyomorúságot hozó közjáték: a francia megszállás az utolsó nemesi fölkelés és a győri csata előtt, 1809-ben. Hatalmas megterhelés. Az élelmiszer-rekvirálások sűrűn követték egymást.
1816-ban a szolgabírák az uradalom emberével közösen megpróbálták arra szorítani a parasztokat, hogy ősszel vessenek, ne várjanak a bizonytalan időjárású tavaszig. Nem engedték meg a krumpliból való pálinkafőzést, mert ha rossz a gabonatermés, a krumpli pótolhatja a kenyeret. Aki nem tudja, hogyan kell krumplis kenyeret sütni, kérdezze meg. Vannak vidékek, ahol ismerik a módját.
A fölös terményeket a soproni, sőt a bécsi piacon tudták értékesíteni.
A gyümölcsöt részben frissen, kosárban szállították Bécsújhelyre, Bécsbe, részben megaszalták. Régen elterjedt lehetett a meggy. Rákoson és környékén a dió, cseresznye, szilva és körte volt még népszerű.
A terméseredmények összehasonlító adatai (pozsonyi mérőben)
Fajta
|
1778
|
1845
|
|---|---|---|
Búza
|
431
|
506
|
Rozs
|
1294
|
2264
|
Árpa
|
113
|
876
|
Zab
|
37
|
180
|
Kukorica
|
–
|
139
|
Krumpli
|
–
|
3035
|
Érdekes összehasonlításokat tehetünk, ha egybevetjük az 1778. évi terméseredményeket az 1845. esztendőben feljegyzettekkel. A mennyiségeket a 62,5 literes pozsonyi mérőben adták meg. Rákoson 431, illetve 506 mérő búza, 1294, illetve 2264 mérő rozs, 113, illetve 876 mérő árpa, 37, illetve 180 mérő zab termett. Kukoricára – 139 mérő – és krumplira – 3035 mérő – csak az 1845. évi adatokat tudom közölni.
Mivel a földek nagysága nemigen változott, a jobb termés oka talán az intenzívebb gazdálkodásban kereshető. Szükség is volt rá, hiszen több az éhes száj, nőtt a lakosság lélekszáma.
Kiadásuk a ruházatra, berendezési tárgyakra, szerszámokra szorítkozott, hacsak nem csinálták meg maguk. Ha nem, akkor vagy a közéjük telepedett mesteremberektől, vagy a soproni és helybeli vásárokon szerezték be.
Rákos 1848. évi kézműipari statisztikája
Mesterek
|
Legények
|
Tanoncok
|
Nyersanyag
|
Áruérték
| ||
|---|---|---|---|---|---|---|
szakmája
|
száma
|
száma
|
keresete
frt
|
száma
|
frt
(évente)
|
frt
(évente)
|
Asztalos
|
4
|
1
|
2,45
|
–
|
350
|
650
|
Kádár
|
2
|
1
|
1,30
|
1
|
120
|
300
|
Lakatos
|
1
|
–
|
–
|
–
|
100
|
250
|
Szabó
|
4
|
–
|
–
|
–
|
300
|
800
|
Varga
|
2
|
1
|
–
|
–
|
150
|
250
|
A statisztika világosan mutatja, hogy a mesterek java része egymaga dolgozott. Áruikat helyi megrendelésre készítették. A pénznem az osztrák értékű forint.
Rajtuk kívül más mesterek is bekerültek az anyakönyvekbe. 1848-ig húsznál több cipészt és csizmadiát, tizenöt szabót jegyeztek be, de említenek számos vászonszövő mestert, kőművest, ácsot, péket, üvegest, szűcsöt, sőt még órásmestert is. Egyébként jelen volt tíz szakma és három céh a XVII–XIX. század folyamán. Az uradalom kétféle iparost tartott. Egyikük, a kádár, egyúttal a pince kezelője. A másik kovácsmester. Mi volt még?
Horváth Zoltán könyvében, a céhek 1850-beli összeírásában, Rákos csak múltbéli adatokkal, a megjegyzésben szerepel. Ezek szerint a patkolókovácsok privilégiuma II. Ferdinándtól, 1652-ből származik. A takácsok pedig 1579-től a pozsonyiakhoz tartoztak. A két engedélyezett vásárt már hosszú idő óta nem tartják meg, a kedvezőtlen viszonyok miatt.
Sokáig nagy terhet jelentett a lakosságnak a csapatok beszállásolása, noha persze civilizáltabban zajlott, mint mondjuk a XVII. században. A „szelídülés” a viták tárgyában is megmutatkozott. A katonaság panasszal fordult a megyéhez, hogy a falvakban rossz minőségű kenyeret kapnak. Erre válaszolva szabályozták a katonakenyér előállítását. 1816-tól a rozshoz fele-fele arányban árpa- vagy zablisztet kevertek. Azt akarták, hogy ne a gazdák, hanem a hozzáértő pékek süssék. A soproni pékek nehezen álltak rá, mert ilyet még nem csináltak addig. A katonakenyér végtére mindenkinek hasznára vált, s még olcsóbb is volt, mint a tisztán rozsból készült.
Civilek és egyenruhások ettől még nem váltak egyenrangú állampolgárokká. Olyan túlkapásokról viszont, mint amilyenek a korábbi évszázadokban egymást követték, most nem hallani. Legalábbis itt nem. Kvártélyház épült a tiszteknek Nagycenken. Sopronban a 48. számú gyalogezrednek volt toborzó központja, s 1848 márciusáig a 4. dragonyos ezred századai állomásoztak a környéken. Rákoshoz legközelebb Nezsiderben (Neusiedl am See).
Amikor 1848 politikai pezsgése átadta helyét a fegyverek szavának, Sopron és környéke csak a nemzetőrség első akciói során jutott szerephez a harci cselekményekben. Az összeírás a soproni felső járásban – Gaál László főbíró kerületében – 462 nevet eredményezett. Ebből tekintélyes létszámot – 105-öt – jegyeztek föl Rákoson. Volt olyan község, Bánfalva, ahol csak négyen kerültek a listára. Harka vitte el a pálmát 113 harcolni akaró nevével.
A jelentkezett rákosiak között volt a harmincéves Schummel János sebész, Ecker Mihály 34 éves birtokos és mészáros, Wurm Mihály negyvenéves birtokos és molnármester, Cramer József negyvenéves háztulajdonos és asztalos, Schiebinger Ferenc negyvenéves malomárendás – bérlő –, egy 36 éves vargamester, még öt idősebb háztulajdonos, egy olyan – Palkovits János 29 éves, a mai polgármesternek legalábbis névrokona –, akinek a birtoka a „törvény által kívánt mennyiséget meg nem ütvén” csak önkéntes, s ebben osztozik még 46 társával.
A többi 47 „polgári állása”: 17 birtokos, illetve 28 birtokos földműves, egyikük birtoktalan – Gollner Antal, 46 éves –, viszont korábban huszárönkéntes volt, tehát föltehetően értett a fegyverforgatáshoz. Egy másik pedig háztulajdonos húszéves fiaként szerepel. Néhányan jó negyvenesek, de a többség harmincon aluli. Magyar nevű csak kettő akad közöttük. Ebből is látszik, hogy anyanyelvtől függetlenül hazafiúi lelkesedésből nem volt hiány Rákoson.
Sokukkal találkozunk az országgyűlési választók listáján. (A névsort lásd a Függelékben.) Akik elmentek, mind a kilencvenkilencen Glózer Ferencre, a kismartoni számvevőre szavaztak a második fordulóban. Addigra már csak ő maradt az egyedüli jelölt. Ennek megfelelően nyert is. Az egy híján száz voks szép szám, Rákosnak akkor 1384 lakosa volt. Az első számú – kismartoni – kerület 24 helységében 31 462-en laktak, akik összesen 1295 voksot adtak le. Két fordulóra azért volt szükség, mert előszörre a két kis szabad királyi város, Kismarton – ma Eisenstadt – és Ruszt presztízsharca miatt a választás félbeszakadt.
Rákosról a honvédseregbe hét rekrutát soroztak be. Valamennyien „pápisták”, tehát római katolikusok. És mind német nevűek. A 29 éves Huiber – valószínűleg Huber – József már nős, viszont Huiber György 21 évesen szerepel a nemzetőrök listáján is, Wagner György húszévesen, Lang József 27 évesen, Neuhold József 23 évesen nőtlen. Egyikük sem volt még katona, öt lábnál magasabbak, mindegyiket beoltották himlő ellen, s négy évre szegődtek el a seregbe. A 21 éves Teibel Józsefet beírták ugyan a listába, de a megjegyzés szerint helyette – engedéllyel – Málly József vette magára az uniformist. Utoljára hagytam Utaluts Mihályt, aki azért „lóg ki a sorból”, mert a 48-as sorezrednél már tíz évet, három hónapot és 23 napot leszolgált. Igaz, hogy benne van a korban: 39 éves. Nős, de gyermeke nincs.
A jegyzékekben további sorsukra nincs utalás.
Jellasics serege nem erre, hanem jóval északabbra, TodoroviŹ horvátjai pedig délebbre vonultak ki az országból, s a Bécs elleni magyar haditervek is másról szóltak. Decemberben aztán a megye nyugati területei Windisch-Grätz hatalmába kerültek, s a szabadságharcban végig osztrák megszállás alatt maradtak.
Aztán eljött az idő, hogy harcok már sehol sem voltak az országban. Ám a hadsereg mint szervezet a békében is rátelepedett a vármegyékre. Elsősorban a községekre.
Rákos és a környék többi faluja akkor szabadult meg a katonák bekvártélyozásától, amikor a megye felépíttette Sopronban kaszárnyáját. Az alispán jelenti, hogy a beszállásolás kötelezettsége 1882. szeptember 1-jével véget ért.
Aprójószág – Anseres, Anates, Galini, Columbarum paria – a rákosi kastély 1619. évi leltárában
A Speier család hajdani vendéglője kulturális központ is volt (Hárs Olivér felvétele)
Rákos látképe 1860 körül (Rohbock metszete)
Kovácscégér (Domonkos Ottó felvétele, 1953)
