Otthonaink ruhatára | Száz Magyar Falu

Otthonaink ruhatára

A XVIII. század elején újratelepült Földeák – a jelenlegi Óföldeák – lakosai a kor szokásainak és hagyományainak megfelelően formálták lakókörnyezetüket. A Návay család tagjai között az 1750-es években folyó öröklési pert dokumentáló iratanyagban két, Földeákot mint uradalmat és Földeákot mint települést részletesen ábrázoló térkép maradt fenn. Ezek alapján teszünk kísérletet a falukép rekonstrukciójára.

A település a Makói út mentén épült. Az keleti irányból érte el a községet, majd fekvő U alakban haladt át rajta és torkollott vissza a Makót Vásárhellyel összekötő főútba. A település központját az út hajlata jelentette. Itt épült fel újra 1758-ban a kivonuló török hadak lerombolta templom, a parókia és az iskola. Itt is érvényesült a szokás, hogy a falu nemesei és módosabb gazdái a templom közelében, a település központjában építkeztek, míg a jobbágyok az út mentén, a központtól egyre távolodva szerezhettek házhelyet.

Földeák belterületének arculata a következő évszázadban csak annyiban változott, hogy a lakosság számának folyamatos növekedése miatt a házhelyek nagyságát egyre kisebb méretben határozták meg, hogy megfelelő számban épülhessenek új lakóépületek.

Fordulatot az 1845-ös árvíz és a hatására megvalósult áttelepülés hozott. Az árvíz romba döntötte a lakóházak többségét. A település új helyét a régi Földeáktól mintegy hat kilométerre keletre jelölték ki. Lehetőség nyílott a falu arculatának tudatos megtervezésére. Ezzel a munkával Návay Károly Mátéffy Pált, Csanád vármegye hites földmérőjét bízta meg, aki „Új-Földeákot” a Szárazér partján 115 holdon szabályos téglalap alapúra tervezte. A 311 belső telek, az iskola, a templom, a községháza, a parókia és az egyéb középületek helyét jelölte ki.

A felépítendő házak száma megegyezett az adott telek sorszámával. Ez a telekszámos rendszer 1940-ig maradt fenn, amikor aztán utcák szerint számozták át a házakat.

Az utcaneveket eleinte valamilyen aktualitás alapján állapították meg. Ilyen volt például a mélyebb részen húzódó Völgy utca vagy a falu széleit határolók, amelyeket az égtájakról neveztek el. Amint aztán a falu élete nyugalmasabb lett, a községi képviselők a jelesebb ünnepek alkalmával hivatalosan nevet adtak az utcáknak. Így lett 1896-ban közfelkiáltással a millenniumi ünnepi közgyűlésen a Henger utcából Ferenc József király utca, míg a Vásárhelyi utcából Erzsébet királyné utca.

A XX. század elejére a lakosság számának folyamatos növekedése miatt Földeák belterületén már nem maradt elég építési telek. Az 1905–1910-es években minden irányban egy teleksorral bővítették a belterületet. Új házsort kapott a Keleti sor (Ady Endre utca), az Északi sor (József Attila utca) és a Hosszú utca (Kossuth utca), ekkor alakították ki a Karabukai sort, az Éralját és a Vásárteret.

A közutak minősége silány maradt. Makadám csak a vármegye által 1905– 1906-ban épített, a községet átszelő kereskedelmi út volt. A belterületen, de csak a központban, a főbb épületek (a templom, a malom és a temető) előtt, a főtéren az 1930-as években kövezték ki az utcákat.

Óföldeákon a lakosság nagy részének elköltözése, az önkormányzat, az elöljáróság, a plébánia és az iskola elvesztése lényegében egy évszázadra visszavetette a település fejlődését. Ráadásul „Új-Földeákra” azok a családok költöztek át, amelyek képesnek bizonyultak az ezzel járó terheket viselni. Így csak a legszegényebbek maradtak a régi faluban.

A fejlődés jelei csak a XX. században mutatkoznak, de akkor is igen visz-szafogottan. 1911-ben központi költségvetésből hitelt kapott a közösség új iskola építéséhez, amely a mai napig is működik. 1913-ban a Návay család a Földeákot és Óföldeákot összekötő közút mentén – annak használhatatlansága miatt – lóvontatású vasutat építtetett. Majd 1916-ban Návay László jelképes áron negyven házhelyet ajánlott fel a betelepülni szándékozóknak. Tizenhat család élt a lehetőséggel, decemberben kapták meg a telkeket.

A lassú fejlődés eredményeként újra erősödni kezdett a hitélet, és ezt felismerve 1921. július 3-án Mátyás Béla földeáki plébános templomépítő bizottságot hozott létre. A bizottság munkájának eredményeként az óföldeáki templomot 1924-ben újraszentelték.

A felemelkedést gyorsította, hogy a már szinte használhatatlan Földeák– Óföldeák útvonalat 1927-ben töltés alapú kövesúttá építették át.

A már említett térképet tanulmányozva kitűnik, hogy a házakat a Makói út mentén, arra merőlegesen építették. A térkép a Návay család épületein kívül más háztulajdonosokat is megnevez. Ezek a Makói út felől kezdve: Bugyi Mihály, Kocsor Mihály, Horvát János, Varga János, Csurik István, Gulyás Jakab, valamint a község délnyugati felén az Oláh család. A Návayak ebben az időben már három kúriát birtokoltak Földeákon.

A jobbágyok lakóépületeit a kezdetekben nem lehetett igazi lakóháznak nevezni, mert a félig földbe ásott lakószobát – amely az épület egyetlen helyisége volt – vesszőből font fallal vették körül. A fonatot kívül-belül sárral tapasztották be, és fehérre meszelték. Az épületre nádkévékből rakott tető került. Nyáron a főzés az udvaron történt, télen a szoba közepén, szabad tűzön készült az étel. A füst a tetőbe vágott nyíláson távozott.

Ezt a háztípust már a XVIII. század közepére felváltotta a vert falból, illetve vályogtéglából készült korszerűbb változat. A vályogvetés tudományát a betelepülők hozták magukkal. A házak alá a legritkább esetben került alap.

Az alapozáshoz kapcsolódik egy történet: 1855-ben már érvényben volt a vármegyei építési szabályrendelet, mely megszabta, hogy a házakat téglaalapra kell felhúzni. Ekkor Óföldeák éppen újból víz alá került, és a vármegyében tartózkodó Albrecht főherceget Oltványi Pál felkérte, hogy tekintse meg a falu nyomorúságos állapotát. A látvány meggyőzte a királyi fenséget, mert a látogatás eredménye az lett, hogy az óföldeákiak mentesültek a szabályrendelet azon passzusa alól, amely a kötelező téglaalap építését szabályozta.

A vályogvetéskor a gödörben formázókba szedték a szalmával vagy a polyvával – laza szerkezetű, szárított lótrágya – elkevert sarat, majd a napon kiszárították. Az így készült téglákból rakták meg a falat, amit aztán finom sárral betapasztottak, és vassimítóval elsimítottak, hogy az asszonyoknak könnyebb legyen a meszelés. Meszelni a még nedves falat kellett, hogy ne repedezzen meg a tapasztás. A falak tövét zöld vagy barna festékkel egyenesre húzták. Ezt a csíkot tökéletesen egyenesre kellett igazítani, mert ha egy kicsit is görbe volt, a földeákiak hamar megszólták a ház asszonyát, hogy „nem fűlik a foga az otthoni munkához”.

Az ilyen házakra már gyakran zsindelytető került, csak a legszegényebbek fedték épületeiket továbbra is náddal. A zsindely és nádtető alkalmazását az 1880-as évekre a rendkívüli gyúlékonyságuk miatt törvény és vármegyei szabályrendelet tiltotta, ám a törvény ellenére a XX. század elején még jelentős számú házat fedtek így. A mennyezetet a kisgerendák alatti nagy- vagy mestergerenda tartotta, ezt a XIX. század közepén már kézzel díszesre faragták. A gerendákra keresztbe nádszőnyeget fektettek, azt a jobb szigetelés végett sárral tapasztották.

A vert falú és a vályogházak már funkcionálisan elkülönült helyiségekből álltak. Az utcai frontra a tisztaszoba nézett általában két ablakával, csak a legszegényebbek nem tudtak tisztaszobát építeni.

E mögé egy lakószoba és egy kamra került. A szobát az egész család használta, a kamrában az ifjú házasok éltek, amíg nem állt módjukban külön költözni. Az épület végén volt a konyha és a pitvar. Az épület oldalán húzódott végig a nyitott gang, amit télen, a hideg ellen bedeszkáztak vagy zsákvászonnal beszögeztek. A házak a kemencefűtés miatt épültek ebben a formában. A kemencét a pitvar felől fűtötték fel, itt egyszerre több napra elegendő tüzelőt lehetett tárolni. A konyhában szabad tűzön háromlábú állványon, vaslábasban főtt az étel, és a tetőbe vágott lyukon távozott a füst. A földeáki valósághoz tartozott, hogy egy 1864 decemberében keltezett statisztikai kimutatás alapján a községben 459 lakóház állt, és belőlük csak 134-ben volt kettőnél több helyiség.

A kemenceépítés igényes mesterségnek számított. Elsőként a polyvás sarat jól meg kellett dolgozni, majd törött cserepekből és csömpölyegből meg kellet formázni a kemence alakját. Először kívülről, majd belülről tapasztották be sárral. Ezután rakták ki a kemence alját a tűzálló téglával. Ha rosszul állították össze, a kemence összeomlott, és kezdhették elölről a munkát. Gondot igazán ez akkor jelentett, ha már használat közben repedt meg a fala, mert ilyenkor a korom és „mindenféle bűzös gázok” töltötték meg az egész házat.

A kemence kiválóan alkalmas volt kenyérsütésre és az egytálételek elkészítésére, födeles cseréptálakban főzték a káposztás vagy a paszulyos húst. Az 1900-as években Földeákon élt Czveiner Jánost, az egész környéken híres ezermestert tartották a legjobb kemencerakónak.

A lakóházhoz melléképületek és építmények tartoztak. Az udvar közepén állt a gémeskút. A házzal szemben építették a gabona tárolására alkalmas hambárt. Vesszőből fonták, és kívül-belül sárral tapasztották be. Nemritkán több száz liter űrtartalmúra készítették, ezért gyakran a földbe kellett süly-lyeszteni. Később elterjedt a kukorica tárolását szolgáló góré építése. Lábakon állt, zsindely vagy cseréptető fedte, az oldalát pedig hézagosan összeszögelt lécek alkották, hogy a kukorica szellőzhessen. A ház végében állt a nyitott oldalú, szalmatetős kocsiszín. Itt tárolták az ekét, a boronát és az ekekapát. A szelemenbe – gerenda, mely a szalmatetőt tartja – dugták fel a kéziszerszámokat: a kapát, az ásót, a favillát.

A XVIII. században az állattenyésztés még ridegtartásban folyt. Az állatokat télen is kicsapták a legelőkre, és csak a nagy hidegek idejére építettek számukra szalmatetős, nyitott oldalú színt. A ház körüli jószágot is a szabadban tartották, a tyúkok éjjel az udvari fák ágain aludtak. Az állattartás fejlődésével, az egyre inkább nemesített fajtájú haszonállatokkal már gondosabban kellett bánni. Ekkortól kezdtek el istállókat építeni a házzal szemben, az udvar túlfelén. Ennek oldalához tapasztották a disznóólat. A házvégek kerítését napraforgószárból és deszkából drótozták össze.

A szobákat egyszerűen rendezték be. A tisztaszobában a falaknál két ágy állt fehér lepedővel letakarva. Erre halmozták fel a hímzett párnákat. Többek között ezek száma jelezte a család vagyoni helyzetét. A falon a fő helyen függött a Szentháromság tokos képe, ebben őrizték az asszonyok a menyasszonyi fátylukat és az esküvői koszorújukat. A falakra mindenütt szentképeket és bibliai idézetekkel vagy rigmusokkal kivarrt falvédőket akasztottak. A tisztaszobába került a nagy falitükör is. A szoba további berendezését egy-két faragott szék és a tulipános láda alkotta, amiben a fehérneműt tartották.

A lakószoba berendezését már nem díszítették. A mindennapok során használt bútorokat a földeákiak maguk készítették festetlen puhafából. A falak mellett álltak az egyszerű deszkapriccsek, szalmazsákkal, amin a felnőttek aludtak. A gyermekeknek a kemence padkáján és a zugban vetettek fekvőhelyet. A szoba berendezéséhez tartozott még a kenyeresláda és az asztal a székekkel. Szekrényt csak a XIX. század második felétől kezdtek használni, akkor is csak az ünneplő ruhák tárolására.

A gerenda mögé tették a Bibliát és a kalendáriumot, amibe a fontos eseményeket jegyezték fel, valamint a gyógyfüveszacskót.

A bejárati ajtó mellett függött a szenteltvíztartó. Ha vendég jött a házhoz, ebből szentelte meg magát, és kért utána áldást a házbéliekre.

Földeákon nem alakult ki jellegzetes népviselet. Az alföldi parasztemberek egyszerű ruházatát hordták. A férfiak viselete fehér háziszőttes, bő gatyából, ingujjból, lajbiból esetleg fekete posztónadrágból és a hidegebb idők beköszöntével bekecsből állt. Lábukon fapapucsot vagy bocskort, télen rövid szárú csizmát, illetve bakancsot hordtak. Az ünneplő ruházathoz fekete, zsinóros posztónadrág, hosszú szárú csizma és kalap tartozott.

A nők viselete az 1900-as évek elejéig a hagyományt követte, az erkölcsös életvitel megkövetelte, hogy az asszonyoknak csak a kezük és az arcuk legyen fedetlen. Hétköznapokon földig érő, egyszerű lenvászonból szőtt kartonruhákat hordtak, amelyeket kékfestő félkötővel tettek díszesebbé és egyben óvtak az elkoszolódás ellen. Nyáron papucsot, télen rövid szárú női csizmát viseltek. Az asszonyok egyik legfontosabb és legváltozatosabb ruhadarabja a kendő volt. A kendő alatt főkötőt vagy kontykötőt viseltek, ez mutatta mindenkinek, hogy tulajdonosa már nem hajadon. A mindennapok során színes kartonkendőt, ünnepekkor, illetve gyász idején fekete terno kendőt kötöttek fejükre. A leányok hajukat leeresztve hordták, szalaggal fogták össze. Csak télen viselték a posztóból készült nagykendőt, ami sokszor a kabátot helyettesítette.

A nők ünnepi ruházata a szegényebbeknél lüszterből – ahogy a helyi asszonyok mondták: liszterből –, a módosabbaknál grenadinból, taftból készült, ritkábban hordták a selyemslafrokot, alatta a többrétegű fehér alsószoknyával. A hosz-szú szoknyákat kefezsinór védte a poros és sáros földtől. Az alsóingre zsinóros posztó vagy bársonypruszlikot vettek. Lábukra piros, gyöngyökkel kivarrt bársonypapucs került. Az 1900-as évek elején jött divatba a lányok körében a halcsontos, szűkített pruszlik. Ezzel a darabbal a karcsúságukra kívánták felhívni a legények figyelmét. Mivel a légzést nagyon megnehezítette, viselése gyakran ájuláshoz vezetett. Amelyik leány többször elájult a tömjéntől a misén, azt hamar a szájukra vették az idősebb asszonyok, ilyenkor mondták: „Bántja mán a kicsi a nagyot.”

Az öltözködésben gyökeres fordulatot hozott Földeákon az első világháborút követő időszak. Nagyon rövid idő alatt teret hódított a városi divat. A legények körében elterjedt a pantallóból, szövetzakóból és cipőből álló viselet. Ez sokkal kényelmesebb és egészségesebb volt, mint a csizma és a vastag posztónadrág. A nők ruházata is megváltozott. A hagyományosan többrétegű, meleg öltözetet felváltotta a szellős, nyitott ruha viselése, télen pedig a kendőt és a bekecset hosszú kabátra, a csizmát bőrcipőre cserélték.

Országosan elterjedt szokássá vált, hogy ünnepekkor, felvonulásokon nemzeti érzésüket ruházatukkal is kifejezték. A férfiak kalapjukra piros-fehér-zöld bokrétát tűztek. A nőknél divatba jött a pártás, pruszlikos magyar ruhák hordása. A flitteres, piros selyemből készült pruszlikhoz gyakran földig érő nemzetiszínű szalaggal díszített pártát tettek a fejükre a leányok.