Bak had, Heé had, Kacsó had

Teljes szövegű keresés

Bak had, Heé had, Kacsó had
Gát nyelvjárása különbözik a környező falvakétól, azokkal alig érintkezik. A sajátját a legszebbnek tartotta és tartja, a másokét pedig megcsúfolja. A helybeliek nagy része – elsősorban az idősebb korosztályok – még ma is az í hangot használják az é helyett. A szomszédos falvak ezért a gáti lakosokat í betűsöknek vagy ídeseknek nevezik. Néhány példa: ídesapám – édesapám, ídesanyám – édesanyám, ílek – élek, írdekel – érdekel, ippen – éppen, egíssíg – egészség, píntek – péntek, segíd – segéd, kenyír – kenyér, fínyes – fényes, kíp – kép, íveg – üveg, firíz – fűrész, físű – fésű, rít – rét, rípa – répa, físzek – fészek. Egy rövid mondat: szípen íg a ficfa – szépen ég a fűzfa. A gáti dialektusban más sajátosságok is előfordulnak: megyek mamámék – ~ (a) mamámhoz, fefele – felfelé, lú – ló, disztó – disznó, gagó – gólya, vereb – veréb, tündelevény – denevér, resta – rosta, rezsda – rozsda. A szomszédos Dercenben – mezőn át mindössze három, az országúton tíz kilométerre fekszik Gáttól – viszont az o-, vagy ó-hangot használják az í helyett. Egy jellegzetes, a faluval kapcsolatban gyakran emlegetett példa: A nyól szolad a réten – A nyúl szalad a réten.
Gát földrajzi neveit az 1990-es évek végén Bak Viktor és Király Katalin a helyi középiskola tanárai gyűjtötték össze, illetve csoportosították. A község területe és határa négy jól elkülöníthető részre osztható: egyrészt a Beregszász és Munkács közötti országút falun áthaladó szakaszával, másrészt a Fő úttal, amely jobb és bal oldalra tagolja a települést és külterületét. A falu közepén a Fő utat kettévágja a Szernye-mocsár vizét levezető Mérce-patak, a kanális. Gát határában Kárpátalja szovjet megszállása, 1945 után kolhozt szerveztek. A dűlőnevek az elmúlt évtizedekben feledésbe merültek, a közös gazdaság összeszántotta a dűlők nagy részét, a földterületét nagyüzemi táblákra osztotta, és számokkal látta el.
A Bereg vármegyei helynevekről Lehoczky 1899-ben készített átfogó dolgozatot. Ebben megjegyezte, hogy a magyar falvak – sőt egyes rutén községek is – Nyilasnak nevezték a határ egyes részeit. Gáton is volt egy Nyilas-oldal. Feltételezzük, hogy az iménti gazdaságtörténeti nevek között említett Nyilaki-legelőnek volt a korábbi neve. A Nyilas-oldal „a nép szóhagyománya szerint onnan vette nevét, hogy a földrészletek elosztásánál a gazdák a sorshúzást úgy alkalmazták, hogy mint hajdan a vitéz ősök kisebb-nagyobb nyílvesszőket, úgy ezek közönséges vesszőket kötöttek nyalábba, s abból egyenként egyet-egyet kihúztak, melyeknek hosszasága szerint azután a kiosztási sorrendet meghatározzák”.
A múló századok folyamán megváltoztak a határrészek, a mezők és dűlők elnevezései. Gát és Gút között például, a Csipkés-erdő közelében a Mérce-patakon még a XIX. század közepén is híd állt, amelyet egy, a határról akkor készült földmérőtérkép még pontosan behatárolt. Ezt bizonyítja a Hídelve nevű mező vagy dűlőnév, amelyre már nem emlékeznek a helybeliek. A Körtvélyes nevű mező nevét is elfeledték, a Kosáros-ér „Kosáros here” lett.
A mai leggyakoribb gáti családnevek egy része már a XV. századtól feltűnik a forrásokban. A falu lakói már ekkor többnyire magyar nevűek voltak: Király, Lőrinc, Gara, Túri, Botos, Pál, majd a XVI–XVII. századtól a Bak, Bakos, Balázs, Hő, mely később, Heére, Hére, a Járó pedig Jaróra módosult.
Gönyey jegyezte meg 1940. júniusában a Szernye-mocsár környéki falvakban tett kutatási jelentésében Gáttal kapcsolatban: a Bak had – azaz családok – jött a faluba legelébb, majd a Hé had, végül a Kacsó had. Gát falunak a Függelékben közölt személy- és ragadványneveit a helyi középiskola tanára, Király Katalin gyűjtötte össze és elemezte.
A régi, hagyományos paraszti viselet már az elmúlt évszázad derekára, az 1940-es évek elejére teljesen kiveszett a Szernye-mocsár környéki magyar lakta falvakban, így Gáton is. „Az alsóruházat egyes darabjait összeszedhettük – írta gyűjtésében Gönyey –, de a felsőruha alig maradt meg egy-két testhez álló kivételével. A férfiviselet alsó darabjait még itt-ott hordják. Makkosjánosiban a négyszélgatyát tiszta kendervászonból készítették. Rojtja nem volt olyan nagy, mint a derceniekének. Gáton aranyos rojtjai vannak.”
A ráncos ujjú férfiinget vállba szabott ujjakkal és vállfoltokkal varrták. Gallérja lehajtott, elöl a mell alatt úgynevezett kis forhamentlije volt, amely feltehetően német eredetű. Az ingre sujtásos óbelászti lajbit öltöttek, amely hátul szalaggal volt kihasítva kapszlira, és a jobb, illetve a bal oldalára két-két sor gombot varrtak, a közepén egy sorral gombolódott. A lajbi hátulján kinek veres, kinek zöld színű szalag volt, máslira (masnira) kötve. Kabátot nem hordtak, csak fekete színű fürtös gubát viseltek. Az úgynevezett „Károlyi-gubán vörös bojt volt, s azt hátralökték”. Az asszonyok daruszőrű gubában jártak, de volt kis gubájuk is. Az olcsóbbat, a fehéret a ruténektől vették, a nehéz gubát az 1920. évi trianoni impériumváltozás előtti időben Szatmár vármegyében szerezték be. Az utóbbiban mentek a téli hónapokban templomba vagy ha szekérrel hosszabb távolságra utaztak, szintén ezt vették fel.
Évszázadok óta használt kabátféle ruhadarab volt az ujjas, amelyet sujtással díszítettek, elöl és körül, sőt az ujjánál is prémmel szegtek. Az anyagilag tehetősebbek többnyire báránybőrből készült, a hétköznapokra fahaj (fahéj) színű bőrmellényt, köcét – az ünnepit barnára festtették – hordtak. Zöld, fehér vagy veres színű selyemmel hímezték ki. A bőrt kívül vajjal kenték, hogy ne töredezzen meg. Az ujjast a hűvösebb idő beálltával, őszszel kezdték viselni. A férfiak a XIX. század utolsó harmadától darutollas Kossuth-kalapot viseltek, amelyet a Szatmár vármegyei Nagykárolyban egy Juhász nevű kalapos készített, de egy mester Beregszászon is csinálta. Ebből a darutalu (-tollas) hat forint volt, de tízforintos is akadt. Télen nagy, hegyes báránybőr sipkát hordtak.
A női viselet hajdani legalsó darabja a vászonkabát, azaz az alsószoknya, amelyet Gáton pendelynek neveztek. Négy szél házi kender-, illetve fűszöszből való vászonból készült, és a derekán sűrű, lapos ráncokba szedték. Erre vették fel a kékfestő- vagy a kartonszoknyát. A bő pendelyt gyakran kigúnyolták a férfiak, erre egy példa: Néném asszony pendelye, / a gyöpre van kivetve. / Már Szél koma próbálta, / de a fóttal nem bírta. / Mer’ a cérna meg a fót, / hatvan forint ára vót!
A női viseletnek felső része az ingváll, a legegyszerűbb szabású, vállba szabott, illetőleg varrott ujjú ing. A házi kendervásznat kettéhajtották, és a hajtás közepén kivágták a nyak részére. Az anyagot oldalt összevarrták. Elöl nem hasították fel, a mell merevebb tartására kis pántot, az úgynevezett fornamentet varrtak. Így készült el a ráncolatlan, szabad ujjú ing. Az 1940-es évek elején Gáton még használták a ráncos, bő ingvállat is. Ennek ujját gyolcsból készítették, amelyet kis pánt fogott össze. Az ing hosszú volt, az ujja pedig buggyos. A nyakába szatyingot, vagyis szalagot húztak. Ezt a ruhadarabot fiatal és idősebb nők egyaránt viselték vasárnaponként és más ünnepeken, de a fiatalok rövidebbet hordtak. A vászonkabátra, vagyis a pendelyre kék és piros színű, ötrőfös szoknyát öltöttek. Hátul ezt elhasgatták, hasítékot hagytak, s a gyűrűs zsidótól, azaz apróságokat árusító házaló kereskedőtől vásárolt galandot (zsinórt vagy keskeny szalagot) húztak bele. A testhez simuló pendelyt hozzámállónak vagy belebújónak is nevezték.
A hosszú téli estéken Gáton is szívesen hímeztek a lányok, az asszonyok. Jellegzetes beregi motívumokat használtak, ezek között az egyik kedvelt forma volt – és ma is az – a híres Rákóczi-minta, amelyet Kocsisné Szirmai Fóris Mária közölt könyvében. Ezt a kisoszlopos terítőmintát szívesen varrták függönyre és ágyterítőre is, többször ismételve a csíkot.
1940 júniusában Gönyey és Tagán Galimdzsán (189?–1947) társaságában Pálóczi Horváth Lajos (1899–1976) – akit ugyancsak a Néprajzi Múzeum küldött kutatómunkára Bereg vármegyébe – tizenkét Szernye-mocsár környéki faluban, köztük Gáton gyűjtött népdalokat és hangszeres népzenét. Gazdag anyagot talált, annak ellenére, hogy két hétnél valamivel hosszabb idő alatt kellett végigjárnia tucatnyi falut; „ezért természetesen nem végezhettem beható, mindenre kiterjedő kutató munkát” – írta előzetes jelentésében. Mégis – a variánsokkal együtt – a lejegyzett százkét dallam közül harmincöt, a kilencven önálló ének közül huszonhét régi dallam volt. Az utóbbiak közül negyvenkilencet fonográffal is felvett. Leszámította a külön kategóriába tartozó kilenc gyermekjátékdallamot, így már az énekeknek pontosan egyharmada került a régi stílusúak közé.
A Fornoson vette fel fonográfra a török hódoltság korából ismert Amott kerekedik egy fekete felhő... kezdetű ének dallamának ép paraszti változatát. „Ezt nemcsak e faluban, hanem a Fornostól tíz kilométerre fekvő Gáton és más helyeken is a beregi paraszti ifjúság Szól a figemadár, mingyár’ megvérrad már... kezdetű szöveggel énekelte. Kizárólag azonban a bálok végén, amikor hajnalodott, és már szétszéledőben voltak a mulatozók, egyszóval úgynevezett hajnalozó jelleggel. Ez utóbbit ősi szokásból tették, egyes helyeken a lányok ablaka alatt is dalolták. A figemadár – vagyis függő madár, függőcinege – a láp mellett élő emberek szerint olyan fészket rak a fára, amely ringatózik, mint a hórinka (hinta). A figemadár fészkéről azt tartoták, hogy nagyon hasznos, mert „ha a tehen tőgyi megdagad, akkor a figemadár fészkével megfüstölik, és attúl meggyógyul”. De embernek is jó szárazbetegség (gümőkór) ellen. Pálóczi Horváth nyolc adatközlőjének a nevét jegyezte fel, akik lemezfelvétel tekintetében számba jöhetnek, köztük Gátról a tizenhét éves Nemes Ilonkát. Róla a következőket jegyezte meg: „Régi dallamokat nem szívesen énekel, de az újabb népdalokat tökéletes paraszti stílusban adja elő. Szép hangja van.”
A régi lápi életre utaló szólásmondásokat is lejegyzett Pálóczi Horváth. Hatvan gémnek egy keszeg. (Ha sok embert kevés étellel és itallal kínálnak.) Fürge, mint a csík. (Ügyes, mozgékony ember.) Csorba csík. (Foghíjas gyermek, esetleg felnőtt tréfás neve, csík = csíkhal.) Olyan mint, a nádi vereb: amit éjjel szarik, nappal megeszi. (Fösvény emberre mondják, vereb = veréb.) Nem iszok vizet, mer’ nád nől az orrombúl. (Boriszsza, bort szerető emberek mondása.) Kákabélű. (Finnyás vagy gyenge gyomrú ember.)
A Szernye-mocsarat a környékbeli falvakban élő emberek többnyire csak a Tóként említik, ezért nem véletlen, hogy sok dal így kezdődik: Hideg sincsen, mégis befagyott a tó... (Ez mindenekelőtt az alábbiakra utalt: nyáron oly mértékben elburjánzott a láp növényzete, hogy őszre szövevényes takaróvá vált. Helyenként az ember súlyát is elbírta, és járhatóvá tette az ingovány egyes részeit.) Ordít, mint a fába szorult fíreg. (Ez a szólásmondás csak fából készült csapdába esett nádi farkasra, a toportyánféregre vonatkozhat, hiszen az igazi férgek, az általában apró, kártékony, élősdi állatok, főként rovarok nem tudnak üvölteni.)
Természetesen a Szernye-mocsár környékén is ismertek mind a mai napig falucsúfolók, amelyeket az egyik község lakói mondanak a másikról. Lényegüket Gunda Béla (1911–1994) így határozta meg: „A falucsúfolókkal a nép önnön magát jellemzi. Ezek mögött a rövid történetek mögött a nép humorba öltöztetett sajátos szemlélete húzódik meg, amely sejteti, hogy az egyik falu valamiképpen más, mint a szomszédos vagy a távolabbi.” Nem hiányzik belőlük a tréfa vagy a maró gúny sem. A Szernye-mocsár környéki falucsúfolók Pálóczi Horváth gyűjtésében: tejforraló fornosiak, pipacsináló derceniek, kerekgyártó hetyeniek (Hetyen községben valamikor még a pap is foglalkozott kerékgyártással), csukahátú gátiak, kárászhasú gútiak (a kárász jellegzetes állóvízi hal), szépen szántó balazsiak (balazsériak), cérnafaszú ardaiak (beregszászvégardóiak), tejfelnyaló beregszásziak. Ez utóbbi arra célzott, hogy a megyeszékhely polgárai mindig jobban éltek, mint a jobbágyok, illetve környékbeli falvaknak a város piacára vitt termékeit fogyasztották. Egy másik falujelző csoport: Kígyós – kontyos, (Nagy)Bereg – butykos, Fornos – csipás, Dercen – csíkász (az utóbbi falu szegény lakói a csíkhalat is megfogták, például varsával). A büszke, rátarti emberekre mondták a Szernye-mocsár melletti falvakban: Hántassa magát, mint az újfalusiak (vagyis a láp délkeleti partján fekvő Beregújfalu lakosai).
A gáti gyermekmondókákat és játékdalokat 1975 és 1985 között a faluban az időben tanárként működő Czébely Lajos gyűjtötte össze, amikor még az egykori parókián és a XIX. században épült, régi iskolában tanítottak. Itt figyelt fel a hét-tíz éves kislányok énekes játékaira. 1985-ig gyűlt az anyag, és amikor ellenőrizte egy újabb nemzedék száján, akkor derült ki, hogy tíz esztendő milyen nagymértékű romlást hozott a műfaj menynyiségében és minőségében egyaránt. Sokat nem ismertek már közülük a gyerekek, jó néhánynak a dallama merült feledésbe. Másfél-két évtizeddel ezelőtt a dallam nélküli játékoknak a szövegét már csak az idősebbek ismerték a faluban.
A szótorzulások között gyakran találkozni nevek átváltozásával: Uborkáné-Buborkáné. Játszi szóképzésekkel: ajbéj-májbé, csili-csala-mádé, inc-pinc, etyki-petyki, enc-penc, ikom-pikom, csörög-börög. Egész mondatnyi értelemváltozással: Pattanj, tyúk – Pattantyú. Elavult szavak – penna, ifiúr – is előfordulnak a gyermekek mondókáiban. A játékok szüntelenül módosulnak, alakulnak, ezért a szövegük is gyakran összekeveredik, az egyik átkerül a másikba vagy ki-kiesik egy-két sor. Czébely így összegez: „...annak ellenére, hogy nap nap után kopnak és kihalnak gyermekjátékaink, gyermekdalaink, és vélük a magyar zenei észjárás is, még mindig fellelhetők a kárpátaljai magyarság gyermekközösségeiben ennek az ősi kincsnek a maradványai, és ez lehetőséget teremt arra, hogy legjobb darabjait visszaadjuk jogos tulajdonosaiknak: gyermekeinknek. Ez a feladat az igen lassan szaporodó magyar óvodáinkra vár.”

Négyszél gatya

A gáti pendely, a vászonkabát

Jellegzetes gáti keresztszemes hímzés

A gáti iskola énekkara 1955-ben, a hátsó sorban a tanárok állnak

A gáti gyerekek is szeretnek az utcán játszani

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages