Hej, Rákóczi, Bercsényi...
Hej, Rákóczi, Bercsényi...
A Zrínyi Ilona által védett Munkácson kívül 1685. november 5-én már egyetlen vár sem volt Thököly híveinek a kezén. I. Lipót király csapatai az előbbi hónap 21-én megkezdték az erődítmény ostromát. A Porta hamarosan megértette: hibát követett el a fejedelem letartóztatásával, és a pasa megígérte, hogy Munkácsot tíz nap alatt felszabadítja. Erre azonban nem került sor, és hiába adták vissza Thököly szabadságát, felső-magyarországi uralma összeomlott. Levélben biztatta feleségét, hogy az ostromlott várban tartson ki addig, amíg a felmentő csapataival megérkezik, de csak Nagyváradig jutott.
Őrségének az élén Zrínyi Ilona több mint két évig, 1688. január 17-ig védelmezte Munkács várát a császári-királyi katonai túlerő ellen. Eközben a vár védői gyakran kicsaptak az ellenségre, és megtorolták a labancok fosztogatásait és erőszakoskodásait, amelyeket a vár körül településeken – így Gáton is – elkövettek. Az uradalom síkságon fekvő falvaiban, a Tiszaháton a vár őrségéből szervezett csapatok vigyáztak a gabona aratására, hogy az erődöt új terméssel láthassák el. Ezenkívül a jobbágyok élelmet, bort szolgáltattak be, amelyeket szintén a várba szállítottak. 1687-ben egész évben tartott a munkácsi ostromzár, komolyabb várvívás nélkül.
A hírhedt eperjesi vésztörvényszéket felállító Antonio Caraffa (1646–1693) tábornagy, felső-magyarországi katonai parancsnok 1688. január 10-én érkezett az erőd alá hadaival. Megadásra szólította fel a hősiesen harcoló fejedelemasszonyt, és közölte a császári udvar feltételeit: a várbeliek a személyükre és birtokaikra teljes közkegyelmet kapnak, Zrínyi Ilonát Bécsbe internálják, de I. Rákóczi Ferenc fejedelem árvái, az ekkor tizenkét éves ifjabb Ferenc és nővére, a tizenhat éves Julianna Borbála – kik édesanyjukkal szintén átélték a vár hosszú ostromát – , megtarthatták vagyonukat; ám nagykorúságukig I. Lipót gyámsága alá kerülnek. Thököly Imre és a hűségén maradt személyek azonban nem részesülnek a közkegyelemben. A feltételeket Zrínyi Ilona ismertette a védőkkel, és azt egyik főembere, Absolon Dániel sürgetésére aláírta, akit később, II. Rákóczi Ferenc fejedelem a Vallomásaiban árulóként említ. A császári katonaság január 17-én vonult be a várba, de Zrínyi Ilona csak azután – március 20-án – hagyta el Munkácsot, amikor a megadási feltételeket I. Lipót király is megerősítette. Az asszonyt Bécsbe hurcolták, zárdában őriztették, két gyermekét elszakították tőle.
Az ifjú II. Rákóczi Ferenc herceget a bécsi udvar az osztrák jezsuitáknál neveltette, hogy nemzetétől elidegenítse. Főgyámja Kollonich Lipót (1631– 1707), az udvari kamara elnöke (1695-től esztergomi érsek), gyámja Klobusiczky Ferenc, Zemplén vármegye alispánja, akit a fiatal herceg közel kétmillió katasztrális holdra kiterjedő birtokának a kormányzásával bíztak meg. Az utóbbi 1691-ben számba vétette a munkácsi váruradalom helyzetét, amely „szerfelett elszegényedett állapotban volt... és a hosszan tartó háborúk következtében tömérdeket szenvedett”. Negyven uradalmi falu égett porrá, ezért Kollonich elengedte az azokba visszatért jobbágyok tartozásait. A rendelkezésünkre álló adatokból nem ismerjük Gát község ekkori állapotát. Azt viszont Lehoczkytól tudjuk, hogy 1649-től, a folytonos hadakozás és más viszontagságok miatt a munkácsi uralomban négy évtized alatt a jobbágyok száma, illetve a szarvasmarhaállomány több mint a felére csökkent. Sok falu lakossága elpusztult, illetve elköltözött vagy elbujdosott, elhagyta portáit, földjeit.
Az 1699. évi úrbérben a munkácsi uradalom Gát népének a következő szolgáltatásokat írta elő, melyeket a várhoz kellett szállítaniuk: 67 és fél tyúk, 17 lúd, 136 tojás, 17 font vaj. Ezen kívül 17 kita kendert (egy kita = húsz kendertőből álló köteg) adtak az uradalomnak. A vágó, vagyis a kendertörő eszköz megváltásáért öt forint tíz krajcárt fizettek. A Szernyén két őrlőkővel működő vízimalom húsz köböl gabonát jövedelmezett ekkortájt évente. Az őrlőhely zavartalan munkáját a domínium azzal igyekezett elősegíteni, hogy a szomszédos Gút falu lakóinak 24 forint bírság kilátásba helyezésével megtiltotta a vízfolyás elrekesztését. A méhrajok után a magyar anyanyelvű lakosok a király, a környékbeli ruszinok pedig a földesúr, azaz a munkácsi váruradalom számára adtak tizedet. A magyaroknak, akiken ekkor már elsősorban református hitűeket értettek a vidéken, csak a következő, a XVIII. században sikerült megváltaniuk magukat a királyi tized kötelezése alól. A fél évszázaddal korábbi, az 1649. évi összeíráskor említett tilalmat már feloldhatták, mert az 1699. évi úrbér már megengedte a gátiaknak, hogy a Kerepecközi-erdőben száz sertést makkon hizlaljanak.
Közben 1697 nyarán Tokaj-Hegyalján felkelés tört ki a császári elnyomással szemben Esze Tamással (1666–1708) az élen, de a lázadók vezérüknek II. Rákóczi Ferencet még nem tudták megnyerni. A véres megtorlások is hozzájárultak ahhoz, hogy a herceg három év múlva cselekvésre szánta rá magát: 1700. november 1-jén Bercsényivel és néhány nemessel együtt levélben fordult segítségért XIV. Lajos francia királyhoz (1643–1715). Az iratot azonban a francia megbízott Bécsbe juttatta. Rákóczi 1701 márciusában – nem gyanakodott – még átutazott Munkácsra az uradalom ügyeit intézni. Május 29-én Sáros vármegyei várában letartóztatták, és a bécsújhelyi börtönbe hurcolták. Hűtlenségi pert indítottak ellene, amelyben a különbíróság ügyésze vádiratában fej- és jószágvesztésre szóló ítéletet indítványozott. Rákóczinak november 8-án a felesége, Sarolta Amália hessen-rheinfelsi hercegnő és az őrség parancsnoka, Gottfried Lehmann kapitány segítségével sikerült megszöknie a börtönből, és Lengyelországba menekülnie, a galíciai Brezán várába.
Az 1703. január és április között levert hegyaljai felkelés több vezére felkereste Galíciában Rákóczit, és kérték, hogy álljon az elkeseredett, fegyverfogásra kész tiszaháti parasztság élére. „A föld népe kész, csak legyen feje” – mondták. Május 6-án a herceg és Bercsényi a galíciai várban keltezett kiáltványukban harcba szólították a Habsburgok ellen Magyarország minden „nemes és nemtelen” lakosát, hogy „a törvénytelen és szenvedhetetlen iga alól” felszabadítsák az országot.
A Brezán várából hazatért parasztok május 21-én tették közzé Rákóczi fegyverbe hívó kiáltványát, majd kibontották a „Cum Deo pro patria et libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért) feliratú, piros selyemzászlókat Mezőváriban és Tarpán, másnap pedig Beregszászban, a római katolikus templom előtti piactéren. Június 7-én báró Károlyi Sándor (1669–1743) szatmári főispán az ottani, valamint az Ugocsa vármegyei nemesi hadakkal a máramarosi Dolha községnél szétverte a Rákóczi zászlói alá gyülekezett tiszaháti fölkelőket. A herceg június 14-én találkozott Esze Tamással és néhány száz fős, a dolhai csatából megmenekült paraszthadával. Két nap múlva a Vereckei-hágón átlépte a határt, és a népi felkelés élére állt.
Június 24-én érkezett Munkács vára alá. A városban helyezte el katonáit, mert az erődöt ötszáz német gyalogos katona őrizte. A herceg felkelőcsapata naponta gyarapodott a váruradalma falvaiból, így Gátról is hadba állt jobbágyokból.
Rákóczi az ellenséges erők miatt, illetve ekkor még szerveződő hadával nem tudott kitörni az Alföldre. Ezért kénytelen volt visszavonulni a hegyekbe, a határ menti Zavadka – későbbi neve Rákócziszállás – falucskába. Ide érkezett július 4-én csapataival Bercsényi, aki Rákóczival együtt Munkács várát kikerülve a Hát-hegy mögött Beregszász felé tört előre. A várost csak ötven császári katona védte. Július 14-én Rákóczi Tiszaújlaknál lovasságával megtámadta a tiszai révet őrző szatmári nemesi hadat, és megfutamította. Ez volt a szabadságharc első győztes csatája. Éjszaka a munkácsi várból Gáton keresztül egy német lovasszázad érkezett Beregszászba, de csak kémlelődött, és visszafelé vette útját.
A naponta gyarapodó kuruc seregek ezután diadalmasan törtek előre: július-augusztusban – Nagyvárad és Arad közvetlen környékének kivételével – felszabadították a Tiszántúlt, október és december között a Kassa-Eperjes vonaltól nyugatra eső Felvidéket, ahol csak Trencsén és Pozsony maradt labanc kézen. Ugyancsak 1703 végéig került Rákóczi hadainak ellenőrzése alá Erdély a szászok lakta déli, Brassó és Vajdahunyad közötti része nélkül, valamint a Duna-Tisza köze a Szeged-Kalocsa vonalig.
A Dunántúlról 1703–1704-ben a kuruc csapatok csak ideiglenesen tudták kiűzni a labanc erőket. Vak Bottyán (Bottyán János, 1640–1644 között-1709) generális 1705. november 4-én indította hadjáratát, és a Dunántúlról három hónap alatt kiverte a császáriakat.
Rákóczi a harcok folyamán sem hanyagolta el uradalmait, pedig maga vezette a tiszántúli, a Duna-Tisza közi és a bácskai hadjáratot, ezenkívül több vár – Tokaj, Szatmár, Szeged, Esztergom – ostromát, illetve csatákat irányított. A szinte az egész országot felszabadító 1703. évi harcok után a következő év februárjában megbízta Majos János ezereskapitányt a császári erők által birtokolt Munkács visszafoglalásával. A kurucok körülzárták az erődöt, amelyet rövidesen – február 16-án – gróf Wolf Georg Auersperg császári ezredes feladott csapatai szabad elvonulása ellenében.
1703–1704-ben a Rákóczi munkácsi uradalma területéről zászlói alá állt kurucainak száma meghaladta a hatszázat. Gát faluból tizenhárman küzdöttek hajdúként a seregében. Nevüket – többségük ma is a leggyakoribbak közé tartozik a községben – Lehoczky örökítette meg: Csep Pál, Guti Mihály, Hő János, Hő Samu, Járó Istók, Király Márton, Király Miklós, Lőrincz György, Lőrincz István, Lőrincz János, Lőrincz Pál, Pál Máté, Thuri Pál.
Amikor a szabadságharc csatározásainak szüneteiben Rákóczi Munkácsra érkezett, az ország dolgainak intézése közben mindig szakított időt arra, hogy megszemlélje uradalmának falvait, földjei állapotát, és tájékozódjon jobbágyai sorsáról. A dominium 1704. évi úrbérében fordul elő az alábbi megjegyzés: Gáton Bakos Mihály telkét Rákóczi az országútnak fordíttatta, hogy az út „egyengetése és kiigazítása”, azaz javítása lehetővé váljon. 1704. július 8-án a gyulafehérvári országgyűlés Erdély fejedelmévé választotta II. Rákóczi Ferencet, a következő év szeptember 16-án pedig a szécsényi diéta – Bercsényi Miklós javaslatára – létrehozta a „magyarországi statusok és rendek szövetkezését”, azaz konföderációját. Másnap a rendek vezérlő fejedelemmé választották Rákóczit. E hónap 30-án Rákóczi megerősítette a katolikus és a protestáns rendek közötti megállapodást, amely a döntően reformátussá vált Gát falu esetében is vallási megnyugvást hozott. Az egyezmény a többségi elv alapján vármegyénként és községenként rendezte a protestánsoktól a szabadságharcot megelőző időkben elvett templomok ügyét. Október 2-án a fejedelem szentesítette az országgyűlés törvényeit, melyek között a 13. kimondta a három bevett vallás – a katolikus, az evangélikus és a református – szabad gyakorlását.
Az előbbi évben, 1704. december 20–21-én Rákóczi Beregszászban időzött, majd Gát érintésével Munkácsra ment kíséretével, hogy megszemlélje a vár megerősítési munkálatait. A következő év végén Erdélyből visszaérkezve szintén Beregszászról utazott haza Munkácsra, ahová december 22-én érkezett. Itt töltötte az 1705 és az 1706. esztendő fordulóját, és eközben 1705. január 1-jén adta ki a posta megszervezésére vonatkozó rendeletét. Az ennek alapján kialakított sűrű, négy fővonalú – északi, középső, déli és erdélyi – hálózat elsősorban hadi és közigazgatási célokat szolgált, és 1711 április végéig, a szatmári békekötésig működött.
Az intézmény felépítése jelentősen eltért a korábbi a királyi és erdélyi, majd a későbbi postáétól, hálózata pedig – különösen Bereg vármegyében – összehasonlíthatatlanul sűrűbb volt. A belföldi levélposta minden irányban hetente kétszer, szerdán és szombaton közlekedett. Bereg vármegyét Ugocsából Ungig a középső fővonal egyik mellékága, a Vásárosnamény–
Tarpa–Tiszaújhely–Beregszász–Gát–Munkács–Szerednye–Ungvár szakasz érintette, amelynek az ungi megyeszékhely volt a végállomása. A postaállomásokat két-három magyar mérföldre állították fel. Munkács és Beregszász között félúton Gát szinte pontosan két-két mérföldre feküdt az előbbi városoktól. A fejedelem rendeletére megalakult postaszolgálat hivatalos nyelvként a magyart használta.
Marosvásárhelyen az erdélyi országgyűlés 1707. április 5-én ült össze, és még ezen a napon beiktatta fejedelmi székébe II. Rákóczi Ferencet. A résztvevők ezután kimondták: az országrész Rákóczit tekinti uralkodójának, valamint azt is, hogy Erdély elszakad a Habsburg-háztól. Ezt követően törvénybe iktatták az előző év március 8-án a Máramaros vármegyei Huszton tartott erdélyi országgyűlés végzését Erdély és Magyarország államszövetségéről.
A marosvásárhelyi tanácskozás után alig két hónappal, május 31-én Rákóczi nyitotta meg a Borsod vármegyei Ónodra összehívott országgyűlést, amely törvényt hozott a Habsburg-ház magyarországi trónfosztásáról, és megerősítette az erdélyi fejedelemmel és a fejedelemség rendjeivel való konföderációt. Az ország irányítását teljhatalommal Rákóczira és a szenátusra bízta. A fejedelem 1708–1709 fordulóját is Munkácson töltötte.
Ezeknek az éveknek a folytonos csatározásai következtében 1709 elejére az ország gazdasági erőforrásai szinte teljesen kimerültek. A különösen fontos felvidéki bányaművelés leállt, a lakosság már csak a hadsereg élelmezését tudta biztosítani. Az előbbi évtizedek háborúinak nyomorúságaitól sújtott országban kitört pestisjárvány több százezer embert pusztított el. 1709 nyarán a ragály már a fejedelmi székhelyen, Munkácson és a környező településeken – minden bizonnyal Gáton is – szedte áldozatait. A lakosság a postafutárokban gyanította a járvány hordozóit.
A kór terjedése szinte teljesen megbénította Rákóczi seregének hadműveleteit, a járványban is megtizedelődött kuruc katonaság már a várak, illetve a helyőrségek védelmét is alig tudta ellátni, s lépésről lépésre visszavonult. 1710 tavaszán az ország egész területén már egy éve erősen dúló pestis mellett éhínség tört ki, amely újabb sokezer áldozatot követelt, és a következő évben is tizedelt a borzasztó kór. Közben az előrenyomuló császári seregek sorra elfoglalták a kuruc kézen lévő várakat, elveszett a Dunántúl, a Felvidék, a Duna-Tisza köze. Az esztendő végére a szabadságharc az ország északkeleti vármegyéibe, lényegében a Rákóczi-birtokokra szorult vissza. Munkács és a környékbeli falvak zsúfolva voltak az előretörő császári seregek elől menekülő kuruc katonákkal.
A magyarországi és az erdélyi államszövetség képviselői 1711. február 12-én az Ugocsa vármegyei Salánkon találkoztak, ahol a megjelenteket Rákóczi – mint a konföderáció vezetője – tájékoztatta azon tárgyalásairól, amelyeket Vaján folytatott a fegyverszünetről és békéről Pálffy János (1664– 1751) tábornaggyal, a császári hadsereg főparancsnokával. A gyűlés helyeselte, hogy a fejedelem Lengyelországba utazzon, és I. (Nagy) Péter az orosz cártól (1689–1725) segítséget kérjen. Rákóczi megbízta Károlyi Sándort (1669–1743), a kuruc hadsereg főparancsnokát – aki már az előző évtől, a fejedelem tudtával béketárgyalásokat folytatott Pálffyval -, hogy tovább egyezkedjen az ellenségeskedés megfelelő biztosítékokkal való beszüntetéséről.
Károlyi március 26-án a galíciai Sztrij városában tájékoztatta Rákóczit a béke feltételeiről. A fejedelem ezek megtárgyalására Husztra összehívta a magyar és erdélyi államszövetség képviselőinek gyűlését. Károlyi – jóllehet Sztrijben megesküdött Rákóczinak a konföderációra –, a fejedelem akaratával szembeszegülve 1711. április 30-án Szatmár városában aláírta a békét, majd másnap a közeli Nagymajtény határában fekvő mezőn a kuruc sereggel letétette a fegyvert a labanc Pálffy tábornagy előtt. Rákóczi május 13-án, Galíciából az országhoz intézett nyílt levelében tiltakozott a lépés ellen. A fejedelem többé nem tért haza szülőföldjére, az önkéntes száműzetést választotta.
A császári katonai túlerőnek ismét Munkács vára állt a legtovább ellen Sennyey István parancsnokkal az élén, és csak június 24-én hódolt meg Pálffy hadai előtt, amikor négyezer-ötszáz fős őrsége is letette a hűségesküt a Habsburg-házra. Már a szatmári békekötés évében, 1711-ben a hatalmas Rákóczi-vagyont, köztük a munkácsi várat és a hozzá tartozó váruradalommal együtt a bécsi udvar elkobozta és koronabirtokká tette. Ezzel Gát falu is királyi tulajdonba került.
Munkács vára egy XIX. századi metszeten, II. Rákóczi Ferenccel és édesanyjával, Zrínyi Ilonával (Jósa András Múzeum, Nyíregyháza)
