Húzd rá, zenész, híres Rákóczi-nótád!

Teljes szövegű keresés

Húzd rá, zenész, híres Rákóczi-nótád!
A szovjet korszak évtizedeiben a hatóságok számos eszközzel korlátozni igyekeztek a vallási ünnepek hagyományainak megtartását. Ha a karácsony kettős ünnepe hétköznapra esett, akkor természetesen mindkettő hivatalos munkanapnak számított. Például 1984-ben december 24. és 25. hétfői és keddi nap volt, amelynek gáti eseményeit Naplójában így örökítette meg Czébely Lajos: „Az iskolában. Nagyszünetben a szentestei ügyeleteskedésről a község utcáin és a templom előtt. Megfigyelni a templomba járó gyerekeket és bojkottálni a betlehemeseket. Még mindig ez a karácsonyi feladat. Bakos Ernővel baktatunk végig szomorúan a falun. Mindenkinél szentestei hangulat, csak bennünk a szégyen. Nem is nézünk a templom felé. Gyorsan hazasietünk.”
Csak öt évvel később, 1989. december 17-én írhatta le Czébely Naplójában az alábbi sorokat: „Már rebesgetik a hírt, hogy karácsonykor nem tanítunk. Talán először nyugodtan végigjátszhatom (ti. zenélhetem) az ünnepi istentiszteletet. Ha ezt apám megérhette volna! Harminc évig kellett szökdösnie a munkahelyéről, ha a műszak az istentisztelet idejére esett.”
Gáton ma is az esztendő egyik legfontosabb ünnepének tartják a karácsonyt. Ekkorra a legtöbb gáti famíliában levágták a hízott disznót, hogy az ünnepi vacsorára friss hurka, kolbász kerüljön fő étekként az asztalra. Ezenkívül húst és oldalast is sütnek, zsírban. A sütemények között ekkor a legkedveltebb a kőttes kalács, azaz a sült, kelt tészta, amelyet túróval, dióval, reszelt almával és szilvalekvárral töltenek.
December 24-e a készülődéssel telik a családoknál. A háziasszony az ünnepi vacsora elkészítésével, illetve kalácssütéssel foglalatoskodik. A szobában felállítják a karácsonyfát, amelyet a gyerekek, vagy ha ők még kicsik, a szülők díszítenek fel. Ma már készen vásárolt díszeket és szaloncukrot raknak a fára. A XX. század közepén még aranypapírba csomagolt dióval, piros almával és mézeskaláccsal díszítették.
Az ünnep december 24-én délután öt órakor a református templomban tartott istentisztelettel veszi kezdetét. Ezután a falu lakói családi körben ünnepelnek. Szenteste a családokat kántálók keresik fel, akik az ablak, illetve a bejárati ajtó előtt megállva karácsonyi énekeket énekelnek. Ezután a házigazda behívja a betlehemeseket a házba, és süteménnyel, borral kínálja őket. Napjainkban már pénzt adnak a kántálóknak, akik fennszóval „Kellemes karácsonyi ünnepeket!” kívánva távoznak. Újjáéledőben van az a szokás, hogy a tizennégy-tizenhat éves fiúk betlehemezni járnak a házakhoz. A karácsony első napját Gáton családi körben ülték és ülik meg. Az ünnepi ebéd: húsleves – szárnyasból vagy disznóhúsból –, főtt hús, paprikás (csirkéből) tört krumplival, töltött káposzta. A második nap a vendéglátás, illetve -járás ideje, ekkor keresik fel egymást a rokonok, a barátok, a jó szomszédok.
Jézus Krisztus születésének ünnepét hamarosan követi az esztendő búcsúztatása. Az óév utolsó napjának estéjén templomba mennek, az istentisztelet után otthon megvacsoráznak. Szilveszterre nem szabad tyúkot vagy más baromfit vágni, mert az hátrafelé kapar. Ezért úgy hiszik, hogy emiatt a család az új évben nem jutna előbbre, azaz nem gyarapodna, mert a tyúk elkaparja a szerencsét. A sertés viszont előre túr, ezért ha a család szilveszterkor disznóhúst fogyaszt, a következő évben előbbre jut, gyarapodik. A szilveszteri vacsora után a szomszédok, a jó barátok éjfélig beszélgetnek. Ekkor felköszöntik egymást, majd elindulnak a faluba a rokonokhoz, más barátokhoz, komákhoz újévet köszönteni. Gyakran csak reggel kerülnek haza.
Gáton az év első napján, találkozáskor mindenkit „Boldog új évet!” kívánsággal illik üdvözölni. A hiedelem szerint fontos, hogy ki vagy kik keresik fel először az adott családot, mert ha férfi az első vendég, akkor az szerencsés új évet jelent, ha asszony, az balszerencsés esztendőt hoz a famíliára.
Az újév után egy héttel kezdődik a farsang, amely vízkereszttől, január 6-ától húshagyókeddig tart. Ez mindig a hamvazószerdát megelőző keddi nap, amikor elhagyják a húsevést, és megkezdődik a böjt.
Nemcsak karácsony előtt, de a farsang idején is gyakori a disznótor. Hajdan annyira népes volt, hogy húsz-harminc ember is összejött megülni a rokonságból. A levágott sertés húsának a feldolgozása jó alkalom volt a tréfálkozásra, egymás ugratására. A disznót régen szalmával perzselték, és mivel ez hosszabb ideig tartott, mint napjainkban a gázperzselővel végzett munka, a férfiak korábban, még a hajnali sötétben hozzáláttak. A disznótoros vacsorakor, este, úgynevezett ijesztők látogattak a házhoz. Arcukat elrejtve, olykor a karjukat és a lábukat szalmával becsavart kéregetők, akik énekükért, táncukért egy kis kolbászt, hurkát és fejenként egy pohár bort kértek s kaptak.
Farsang idején a fonóházakban is rendeztek egy-egy táncmulatságot. Az egy helyre járó eladósorba, azaz férjhez menő korba került lányok kalácsot, a házasságra érett, nőtlen férfiak, a legények pedig bort vittek, és a zenéről gondoskodtak. Gáton a legtöbb lakodalmat farsang idején tartották, mert régebben ekkor volt a legtöbb idejük a falusi embereknek a mulatságra. A helyi mondás napjainkban is úgy tartja: Téli kutyakölyök, nyári menyaszszony, egyik se jó. A böjt időszakában a mai napig nem tartanak esküvőt a faluban, legalábbis egyházi házasságkötést.
A farsang utolsó napján, húshagyókedden nagy lármával zárták le az ünnepet. Ezen a napon csűrdöngölők, legények és sihederek járták végig a falu utcáit kolompokkal, csengőkkel és más zajt keltő eszközökkel. Azokba a házakba kiabáltak be, ahol farsang idején pártában maradt az eladósorban lévő lány: Húshagyó, húshagyó, / a lányokat itthagyó! Persze a lány szülei sem hagyták annyiban a csúfolódást. Tojással dobálták meg a csűrdöngölőket, illetve vizet öntöttek rájuk, ha ugyan utolérték az elrohanókat.
A Bartók Béla által 1912-ben Nagygúton lejegyzett húsvétoló dalnak Pálóczi Horváth 1940-ben két variánsát is papírra vetette Gáton és a közeli Balazséron. A zeneszerző által felvett kvintelő, ereszkedő dallamot három évtized múltán már nem találta meg a mocsár melletti falvakban. „A dal szövegének eredetét filológiai kutatással kellene megállapítani – írta –, mert egyes strófái nagyon emlékeztetnek a XVII. század virágénekeinek stílusára.”
A többségben református vallású Gát népének a karácsony utáni második legnagyobb ünnepe ma is a húsvét, amely évenként változó időpontra, a tavaszi holdtöltét követő vasárnapra és hétfőre esik. A hamvazószerdán – mely a húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt első napja, s úgynevezett mozgó ünnep – kezdődött hosszú böjtöt napjainkban Gáton már csak a nagyon idős emberek tartják meg, tartózkodnak a húsok és zsíros ételek fogyasztásától. A nagypéntek – Jézus Krisztus kereszthalálának napja – Gáton a gyász és a megemlékezés napja. Még napjainkban is a legtöbb család szűk körben, esti imádkozással és a Biblia olvasásával tölti idejét. A hagyomány szerint ezen a napon nem végeznek fizikai munkát. Az emberek készülnek Jézus, a Megváltó feltámadásának örömnapjára.
A locsolkodás estefelé történik, húsvét másnapján. Az 1940-es évek végéig még kora reggel kezdték, hogy a délelőtti istentiszteletre elérjenek. Délután inkább a legények és a felnőtt férfiak jártak locsolódni.
Ezt a szokást 1945 után a Kárpátalját megszálló szovjet hatóságok a magyarlakta településeken is korlátozták, elsősorban azzal, hogy minden vallási ünnepet munkanappá minősítettek. A gyermekeknek húsvéthétfőn is kötelező tanóráik voltak az iskolában, a templom látogatásáról is eltiltották őket. A locsolódás szokása azonban fennmaradt, délután és gyakran késő estébe hajlóan zajlott a faluban.
A hatalom intézkedéseiről így emlékezik meg Czébely Lajos 1980. április 3-án tett naplóbejegyzésében: (a gáti iskolai) „Nyílt pártgyűlésen, kérés hozzánk a pártszervezet részéről: Kiszűrni már előre a gyanús tanulókat, akik meg akarják ünnepelni a húsvétot!”
Az előbbi napló tanúsága szerint öt év múlva, 1985. április 7–8-án így zajlott az ünnep Gáton: „Húsvét vasárnapja. Reggel nyolctól tízig egy feldíszített szekéren járjuk a falut, hívogatjuk a jó népet a község futballpályájára, hogy tekintsék meg a műsort. Istentisztelet helyett. Én is ott ülök a saroglyán, nyakamban a harmonika, tanítványaim pedig fújják a hideg, áprilisi szélben, hogy »Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom.« Ég az arcomon a bőr, de nem a széltől. A pályán szervezetlenség, de letudjuk a műsort. A császár megkapja a magáét, mindenki szétszéled, hátha maradt még otthon az igazi ünnepből egy harapásnyi hangulat. Otthon (Czébely szülőfalujában, Visken) most úrvacsoráznék... (Másnap, húsvéthétfőn.) Az iskolában erős kölniszagban délután egy óráig. Délután nagy locsolkodás a faluban.”
Gorbacsov hatalomra lépése után a szovjet belpolitikában egyre inkább érzékelhető voltak az enyhülés jelei. Az előbbi Napló így örökítette meg az 1986. évi húsvétot Gáton, március 30–31-én. A megelőző napon „Délelőtt megtartatták velünk a tavasz ünnepének a főpróbáját... Húsvét első napja. Reggel végigszekerezzük a falut, mint tavaly... (A második nap.) Életemben először marad el a húsvét miatt a politiskolánk. Óriási!”
Húsvétvasárnapon napjainkban, egy évtizede már ismét istentisztelettel kezdődik az ünnep. A lányos házaknál már a megelőző napokban hímezik a tojásokat. Ez még most is úgy történik, hogy a tojásokra szép formájú faleveleket vagy gumiból csíkokat erősítenek, majd vöröshagyma héjának felfőzött levében megfőzik. A sárgásbarna színűre megfestődött tojásokat bezsírozott kendővel vagy viasszal fényesre törülgetik. Újabban filctollat is használnak a hímezéshez. Gáton is a húsvét jellegzetes étele a főtt sonka és a főtt tojás. Az ünnepi ebéd megegyezik a szokásos vasárnapi ebéd fogásaival. Húslevest készítenek, amelyből a főtt húst másodikként tálalják. Ezt követi a paprikás nokedlivel vagy úgynevezett nagycsigatésztával. Savanyúságként uborkát és tormás céklát, süteményként kőttes kalácsot, sós apró-, újabban krémes süteményt is tesznek az ünnepi asztalra.
Húsvét első napján csak szűkebb családi körben ünnepelnek, az ünnep második napja, a hétfő a locsolódóké. A kisebb fiúk már kora reggel kis kosarat vesznek a karjukra, útnak indulnak a faluba meglocsolni a kislányokat, akiktől – miután megköszönték az öntözködést – az elmondott versekért és a kölnivízért páros hímest, azaz két tojást, édességet vagy pénzt kapnak. A nagyobb fiúknak virágot, legtöbbször jácintot ajándékoznak vagy csak megkínálják őket főtt sonkával, süteménnyel, a legénykorú vagy felnőtt férfiakat pedig pálinkával és borral is. A húsvétolók csak rövid ideig tartózkodnak a portákon, mert más lányok is várják őket a faluban. Locsolódáshoz fűződő énekeket ma nem ismernek Gáton, de az idősebbek szerint verset emberemlékezet óta mondanak az öntözködők.
Régen kút- vagy szappanos vízzel, manapság kölnivel járnak locsolni. „Virtusból, kivagyiságból ma is előfordul a vízzel való locsolódás, természetesen a legények mit sem tudnak ennek termékenységvarázsló szerepéről – írta Czébely Lajos az 1992 húsvétja utáni napokban Gáton készített gyűjtésében. – A község észak részén elterülő úgynevezett »Major« gazdasági udvar ruszin, illetve ukrán lakossága vízzel locsolódik, leginkább az ünnep harmadik napján. A tartós együttélés eredményeképpen több református családot érint a pravoszláv, illetve a görög katolikus húsvét is, és fordítva, ezért sokan mindkettőt megünneplik.” A Kárpátalján élő pravoszlávok és görög katolikusok ugyanis a karácsonyt és a húsvétot napjainkban sem a Gergely-naptár időpontja szerint, hanem két héttel később, a Julianus-kalendáriumot követve tartják.
A rövid, négysoros verseket leggyakrabban a kisfiúk mondják, gyorsan, kötelességszerűen. A nagyobbaknak viszont hosszabb költeménnyel illik előrukkolni. A legények és a felnőtt férfiak többnyire tréfás, sikamlós, erotikus szövegeket adnak elő. Czébely Gáton gyűjtött húsz locsolóverse azonos szerepet tölt be, de típusaikban, tartalmukban, szövegükben és eredetükben változóak. Találunk közöttünk vallási jellegű köszöntő, tisztán locsoló, adománykérő vagy mindhárom jelentésréteget egyszerre tartalmazó alkotást. Gyakran előfordul, hogy a vallásos tartalmú, Jézus Krisztus feltámadását kifejező köszöntőhöz csak hozzáfűzik az ajándékkérést, viszont akad olyan is, amelyikben szervesen kapcsolódik össze a kettő. A versek első része a szerencsekívánat, ezt követi az ajándékkérés. Például: szívemből kívánok, egy pár hímest elvárok!
A legtöbb locsolóversben tojást várnak el, sokszor szerényen még pénzt sem kérnek, egyesek viszonzásul szerelmet várnak. Akad olyan szövegű is, amelyben bejelentik, hogy ajándék nélkül nem hagyják el a házat, egy másikban szinte fenyegetőznek, hogy mindent összevizeznek, sőt még durvább lépésre is képesek.
A hat évtizeddel ezelőtti, a húsvét idejéhez kötődő legényavatás szokását Pálóczi Horváth örökítette meg. A felserdült, de hivatalosan a legények közössége által még el nem ismert nagyfiúk húsvét másod- vagy harmadnapján este meghívják valamelyikük házába az idősebb legényeket. A húsvéti locsolkodásért kapott hímessel és borral vendégelik meg őket, ez a legénnyé avatás ára. Ezután a hangadó kézfogással felavatja a jelentkezőket, majd társai megragadják az avatandót, feldobják a levegőbe úgy, hogy az ülepe jól hozzáütődjön a mestergerendához. Ha az avatandó a fájdalomtól sírva fakad, akkor elbukott a legényavatáson, és várnia kellett a következő húsvétig. Addig azonban nem szabad a lányokhoz járnia, udvarolni.
A magyarság tavaszi, nagy nemzeti ünnepét, március 15-ét Kárpátalján évtizedekig tilos volt nyilvánosan megtartani. Czébely Lajos ezzel kapcsolatos naplóbejegyzése 1983-ból: „Még soha nem vettem részt március 15-i ünnepségen. Apám meséli, hogy még a cseh rendszerben is minden alkalommal megünnepelték a nemzetünk ünnepét. Miért nem idézheti fel egy nép egy napján az évnek a saját szabadságát? Mert még ma sem szabad. Csak az iskolai tankönyvekben. A Szovjet Hadsereg által felszabadított magyar nép boldogan építi szebb jövőjét, a szocializmust – írják. Ehhez nem kell semmit hozzáfűznünk... Minden órámon beszélek az ünnepünkről, de látom, a tanulóim számára ez a nap is csak átlagos keddi nap maradt. Kíváncsi lennék, hányan emlékeznek meg március idusáról a terület legmagyarabb városában (Beregszászon)... Estére belőlem is kikopik az ünnepi hangulat.”
A május 1-jére virradó órák a szerelmesek éjszakáját jelentik. A komoly szándékkal udvarló legény ekkor májusfát állít a kiválasztott lány házának ablaka alá. Fiatal fácskát vagy ágat szalagokkal, csokoládéval díszítenek fel. A fiúk versengenek egymás között, hogy közülük ki állít ekkor díszesebb és nagyobb fát. Ha a kiválasztott lány örül a májusfának, akkor – mintegy jelzésként – egy-két napig gyönyörködik benne, és csak azután szedi le a díszeket. Ha viszont nem szívesen vette a fiú udvarlását, akkor a háznál reggel igen gyorsan eltüntetik a fát.
Ezen az éjszakán némelyik legény zenével is kedveskedik a kiszemelt lánynak, és tangóharmonika vagy cigányzene kíséretében szerelmes dalt énekel. Gáton ma is élő szokás, hogy a májusfa állításának éjszakáján a lányos házak kapujának egy részt, többnyire a kiskaput, a legények leszerelik és ellopják. A falu távolabbi részébe cipelik, hogy a gazda másnap minél tovább keresse. Régebben olyan eset is előfordult, hogy az udvarán szétszedték a szekerét, majd az istállója tetején összerakták.
Fontos ünnep az áldozócsütörtök napja, a református vallásban keresztelt fiatalok az ekkor végzett szertartással, a konfirmálással válnak önjogú egyháztaggá, ami feljogosítja őket arra, hogy pünkösdkor először úrvacsorázzanak. A lányoknak a konfirmálás alkalmára új ruhát varratnak szüleik, amely általában fehér színű, a fiúk pedig sötét öltönyt kapnak.
Pálóczi Horváth Lajos a hat évtizeddel ezelőtt a Szernye-mocsár környéki falvakban gyűjtött népdalok között jegyezte le azt a Gáton is jól ismert nótát, amelyet az esküvői menetben énekelt a násznép Mikor megyek a templomba esküdni... kezdőcímmel.
Gáton a fiú édesanyja és a keresztanyja ment el, általában estefelé, megkérni a legény által kiszemelt lányt a szülőktől. Voltak, akik versbe foglalták mondandójukat. Ezután a lány szülei igennel vagy nemmel válaszoltak. A kérők addig nem ültek le a házban, amíg a lány át nem nyújtotta neki a jegyet, azaz egy kivarrt (hímzett) kendőt. A lánykérés vacsorával folytatódott, amelyen természetesen már a vőlegény, az édesapja és a legszűkebb rokonság is jelen volt. Az alábbi sorban a következő ételeket, illetve italokat tálalták fel: húsleves, sült hús, töltött káposzta, sütemény, pálinka és bor. Végül a legtöbb alkalommal a Hajnal jön, hajnal jön... kezdetű dalt énekelték.
A lánykérés után a lakodalmat három hét múlva tartották, addig a falu lelkésze háromszor kihirdette a jegyespár közelgő esküvőjét a templomban. A vendégeket egy héttel a fiatal pár egybekelése előtt a legénykekorú úgynevezett kisvőfélyek hívták meg, akik a menyasszony és a vőlegény fiúrokonai, illetve barátai közül kerültek ki. Különféle versekbe foglalták mondanivalójukat attól függően, hogy kinek szólt a meghívás. A nem rokonokat, a barátokat, illetve ismerős közvendégeket külön versezettel hívogatták a lakodalomba.
Régen évszázadokon át a lakodalmakat kedden vagy csütörtökön tartották Gáton, mert ezt a két napot tartották szerencsésnek. A vőlegény rokonai és barátai a kitűzött napon reggel nyolc-kilenc órakor gyülekeztek a fiús háznál. Eközben a kisvőfélyek a lányos portán a menyasszonytól kikérték kendőiket, az egyikük versbe foglalta mondanivalóját. A faragott, csiszolt vőfélybot körülbelül egy méter hosszú volt, amelyre három színes szalagot (pántlikát) és egy kivarrt kendőt kötöttek, ezt a kisvőfélyek verssel köszönték meg.
A lakodalommal kapcsolatos teendők irányítója – egyben a népi szokások, tréfák rendszerint fiatalabb férfi rendezője –, a nagyvőfély búcsúzott el a vőlegény nevében az apai háztól. A násznép a menyasszonyos házhoz vonult, közben az úton énekelt, a kapuhoz érve mindig a következő dal hangzott el: Nyisd ki babám az ajtót... Ezt a násznagyok tréfás vitája követte arról, hogy a vendégek jó helyen járnak-e, avagy nem. Ezután a násznépet beengedték a házba, hellyel kínálták, majd ismét a nagyvőfélyé volt a szó: Dicsértessék Jézus, végre hát itt vagyunk, / itt van szép seregünk, és itt van a násznagyunk. / Elhoztuk a várva várt vőlegényt, / Ne epedjen tovább már, sajnáltuk szegényt. / Tudjuk, hogy párja reá várakozott, / és szívből mondja neki, hogy Isten hozott.
A nagyvőfély a menyasszony helyett először két-három beöltöztetett lányt és öregasszonyt hozatott a vőlegény elé, aki persze mindegyiket visszautasította. Miután az igazi menyasszonyt vezették hozzá, az ifjú pár helyet foglalt. Ezt követően megkezdődött a többfogásos hagyományos lakodalmi ebéd: húsleves, töltött káposzta, tejbekása, sütemény, pálinka és bor.
Az ebéd után a nagyvőfély elbúcsúztatta a menyasszonyt a szüleitől, testvéreitől, rokonaitól, barátnőitől, szomszédaitól és ismerőseitől. A násznép elindult, elől haladt a menyasszony és vőlegény. Egy-egy nyoszolyóaszszony – a lakodalomban a menyasszony körül segédkező asszonyok, többnyire rokonok – karolt beléjük. A menet énekelve először a községházára vonult a polgári házasságkötésre. Ezután mentek a templomba, az egyházi szertartásra.
A lakodalom további része leggyakrabban a vőlegény szüleinek portáján folytatódott. Amikor a templomból, a községházáról a násznéppel együtt hazaérkezett az új pár – immár egymást karolva –, a házban maradt segítők, valamint az ifjú férj szülei búzával hintették meg a két fiatalt, hogy szerencsés legyen a házasságuk. A búzaszórás hagyománya ma is él a faluban. Ezután a nagyvőfély versben összefoglalta az addig történteket, majd a násznép helyet foglalt. Az ifjú házasok mellé a keresztszüleik, illetve a menyasszony szülei telepedtek. Az ünnepi asztalra – az ebédhez hasonlóan –, bőséges, többfogásos vacsora került. Ismét húslevessel kezdték, amelyet főtt hús, majd pörkölt, végül töltött káposzta követett. A nagyvőfély valamenynyi ételt tréfás versezetekkel, rímes mondókákkal ajánlotta a vendégek figyelmébe.
A vacsora után, este nyolc-kilenc óra körül kezdődött a menyasszonytánc, amelyet a nagyvőfély hosszú verse vezetett be. A menyasszonyt felkérő valamennyi táncoló tett a tányérba pénzt, amelyre az ifjú pár keresztapái ügyeltek. Eközben az ő feladatuk volt a felkérőket süteménnyel, menyaszszonyi tortával, pálinkával, borral kínálni. Amikor a vőlegény megelégelte a táncoltatást, ölbe kapta menyasszonyát, és a tányérba dobált pénzzel a ház egyik szobájába szaladt megszámlálni az összetáncolt bankókat. Gáton a lakodalmakban szokás volt játékos próbálkozásokkal a menyasszony ellopása, ami persze nem volt könnyű feladat, hiszen a fiatal férj gondosan vigyázott ifjú feleségére. Persze még így is előfordult, hogy megszöktették a menyasszonyt, akit ekkor pénzért ki kellett váltania elrablóitól a párjának. Éjfélkor a menyasszony átöltözött menyecskeruhába, és úgy mulatott tovább.
A lakodalom egyébként Gáton még néhány évtizede is a falusi társadalom egyik legfontosabb közösségi mulatsága volt, amelynek természetes része a tánc, az éneklés, a kurjongatás. A násznagyok – a házassági tanúk – is tréfálkoztak egymással, ellopták a másik nászkendőjét, kalapját, amelyet csak bizonyos mennyiségű itóka, pálinka vagy bor fejében válthattak vissza. Régi szokás az is faluban, hogy mulatozás közben éjszaka vastagon bepólyált kezű, jajveszékelő szakácsasszony jelenik meg a nagyvőfély kíséretében. Az utóbbi versben panaszolja el, hogy a szakácsné a kása keverése közben megégette a kezét, és a gyógyításhoz pénzre van szüksége. Nagykanállal vagy tányérral jár körbe, és pénzt gyűjt a vendégektől. Az így összeszedett kásapénzből másnap mulatságot rendeztek maguknak a lakodalmi étkek elkészítői, a főzőasszonyok.
A gáti lakodalmakban a helyi, esetleg valamelyik szomszédos falu cigánybandája muzsikált. Az utóbbi évtizedekben vált szokássá, hogy egyesek cigányzenészeket, mások Nagyberegről vagy Dercenből fúvószenekart hívnak az esküvőre. A menyasszonytáncot bevezető rigmus utolsó sora a Rákóczi-nóta elhúzására szólította fel a zenészeket. Mindez nem véletlen, hiszen Gát – mint korábban már írtuk – II. Rákóczi Ferenc munkácsi váruradalmához tartozott, és a faluból is sokan katonáskodtak seregében. A fejedelem az Északkeleti felvidék, illetve a mai Kárpátalja magyarságának leginkább emlékezetes, ma is tisztelt alakja. A Gáton is kedvelt híres Rákóczi-nóta feltehetően az 1730-as években keletkezett, és a magyarság sorsát sirató, a Habsburg-elnyomás ellen tiltakozó, a vezérekhez, főként II. Rákóczi Ferenchez forduló panaszos ének. A XVIII. század legnépszerűbb történeti éneke volt, szinte nemzeti himnuszunk, népszerűsége csak a Rákóczi-induló XIX. századi elterjedésével csökkent. A Rákóczi-nótának húsznál több változatát jegyezték fel, Gáton kétféle kezdősorral ismert: Jaj, régi szép magyar nép; Hej, Rákóczi, Bercsényi.
A menyasszonyoknak Gáton stafírungként a legtöbbször egy szobabútort – két sifont, vagyis fehérneműs és ruhásszekrényt, egy asztalt, hat karosszéket és két ágyat – adtak, amelyet szülei valamelyik helybeli asztalosmesterrel csináltattak meg. Ezenkívül hat vagy tizenkét párnát és egy-két dunnát is kapott hozzá. A lakodalom költségeit közösen állták az ifjú pár szülei. A fiatalasszony többnyire a férje szüleinek a portájára költözött.
Hat évtizeddel ezelőtt, 1940 júniusában Pálóczi Horváth Lajos örökítette meg a faluban a próbaházasság szokását. „Gáton, valamint a nemrégen Ung megyéhez csatolt Nagydobronyban (de lehet, hogy más, ezúttal át nem kutatott beregi falvakban is) dívik a próbaházasság intézménye. A legény megkéri a lányt a szülőktől, s ha azoknak nincs kifogásuk a kérő ellen, akkor bizonyos zártkörű kisebb ünnepség után a lányos háznál megvetik a fiataloknak a közös nyoszolyát, és lefektetik őket egymás mellé. Ha a menyasszony nem akar lefeküdni, ezt olybá veszik, hogy »nem kedvelli« a vőlegényt. Ilyen esetben a próbanászéjszaka elmarad. Ha az elhálás megtörtént, akkor a fiatalok egy évig együtt alusznak a lány szüleinek a házában, s ha a próbaidő végén is változatlanul ragaszkodnak egymáshoz, akkor megtartják a hivatalos esküvőt. Nagydobronyban a próbaházasságnál a termékenységen van a hangsúly. Ha egy lány egy év alatt nem kerül másállapotba, akkor a legénynek joga van visszalépni. Mert a jelek szerint »nem egyezik a természetük«. A leány akkor más legénnyel lép próbaházasságra, mert mástól esetleg lehet gyereke.”
A házassággal kapcsolatosan még napjainkban is számos hiedelem és babona él a faluban. Gáton a mulatságot megelőző napokon azt figyeli aggodalommal a jövendő ifjú pár családja, nehogy szombatra meghaljon valaki a faluban – mostanában már ez a lakodalom napja –, mert akkor – a hitük szerint – szerencsétlen lesz a fiatalok házassága. Ha mégis temetnek az esküvő napján, abból megjövendölhető, hogy az ifjú párból ki halálozik el majd korábban. Ha férfi az elhunyt, akkor a férj, ha nő, akkor az asszony. Örvendeznek, ha az esküvő napján szép az időjárás, mert ha esik az eső, akkor a fiatalasszony sírós lesz. Szintén napjainkig élő hiedelem Gáton, hogy nem jó egy napon két lakodalmat tartani, mert az egyik ifjú pár elveszi a másik szerencséjét. Ha mégis előfordul, akkor a rokonság, igen gondosan, úgy szervezi meg az esküvői menetet, illetve a szertartások időpontját, hogy a két menyasszony még egy pillanatra se láthassa meg egymást.
Az ifjú asszony termékenységét már a lakodalomban is igyekeztek elősegíteni, erről különböző hiedelmek tanúskodnak. A templomi szertartásról hazatérő fiatal párt otthon sütött, magasra emelt kenyér alatt engedték át a porta kapuján, és eközben jókívánságok özönében búzát szórtak rájuk. Amikor a menyasszony és a vőlegény leült az ünnepi asztalhoz, az ara ölébe egy kisgyermeket ültettek, majd a következő rigmust mondták: Esztendőre vagy kettőre, / ilyen üljön az öledbe!
Hitük szerint növelte az ifjú házasok termékenységét, ha a mennyegzői lakomán külön a számukra elkészített töltött káposztát is elfogyasztották. Egy nagy káposztalevélbe kilenc kis töltöttet csavartak. A fiatalok nászágya alá baltát, kalapácsot tettek, ha azt akarták, hogy az első gyermekük fiú legyen. Ha kislányt óhajtottak, akkor tűt, cérnát, orsót. A fiatalasszonynak a mennyegző utáni első héten tilos volt kimennie új otthona kapuján, mert – úgy tartották – különben nem marad meg azon a helyen.
A gyermekáldást Gáton is az élet egyik legnagyobb ajándékának tartották. Az 1920–1930-as évekig a faluban mindenkinek nagycsaládja volt, házaspáronként általában hét-nyolc gyermek született. Ebben az időben nagy volt a gyermekhalandóság, a legtöbb famíliában egy-két gyermek nem érte meg a serdülőkort. A legtöbb közülük himlőben és torokgyíkban (diftériában) halt meg. Előfordult, hogy azt hitték: valamelyik apróságnak szem ártott, és az okozta a halálát. A gyermeket – mint írtuk – Isten áldásának tartották, mégis mindig akadtak olyan asszonyok, akik korlátozni igyekeztek a születendő utódok számát. Ez a gyakorlat az 1950–1960-as években vált általánossá, elsősorban amiatt, mert a kolhozosítással gyakorlatilag felszámolták a gátiak földmagántulajdonát, és nehezebbé vált a megélhetés. Ebben az időben három-négy gyermeknél többet már nem vállaltak.
A nem kívánt terhesség ellen különbözőképpen védekeztek. A leggyakoribb megelőző módszer az volt, hogy az asszony nem hált az urával. A másik: a babák születése után az anyák igyekeztek minél tovább elnyújtani a szoptatás idejét, mert úgy vélték: addig nem eshet(nek) teherbe. Ha akaratuk ellenére mégis áldott állapotba kerültek, oleanderből (Nerium oleander, babérrózsa) teát főztek, amelyből fél decilitert megittak, és elment a gyerek. Ennek a főzetnek azonban olyan erős abortáló, vérzést elindító hatása volt, hogy sok asszonyt el is vitt, a halálukat okozta. Gyakran fordultak a bábához segítségért, aki elcsinálta, elhajtotta a magzatot. Többnyire hegyes eszközzel, például szárított gyökérrel nyúlt fel a terhes asszony méhébe, és felszakította a magzatburkot. A gyengébb szervezetű nőknek általában elegendő volt az is, ha valamilyen nehéz tárgyat fogva jól megemelték magukat, és elvetéltek. A magzatelhajtás(ok) gyakran súlyos következményeit sok asszony az élete végéig szenvedte. Az abortuszt mindig titokban végezték, de annak esetleges szövődményéből a falu idővel mind értesült arról, hogy a nő mivel „tette meg” magát. Az elmúlt évtizedekben több falubeli anya halt bele a terhesség megszakításába, de a család és rokonság sohasem ismerte el annak valódi okát.
Az asszonyok addigi életmódja igen keveset változott, amikor a család értesült arról, hogy viselősek lettek. Az első gyermek esetében még kímélték, de a második vagy a harmadik után már kevésbé örültek az áldásnak. Éppen ezért igyekezett minden asszony változatlanul elvégezni tennivalói, úgy, mint korábban. Kijárt a határba dolgozni, a ház körüli feladatainak is eleget tett. Ezért fordultak elő olyan esetek, hogy a terhessége kilencedik hónapjában járó asszonyt a mezei munkáról vitték haza szülni. A kelengye elkészítéséhez félidő után kezdtek hozzá a kismamák. Kisingeket, kisruhákat – ezeket a boltban készen vették –, sapkát, szemtakarót, pelenkát és pólyát készítettek össze. A pelenkát gyolcsból vagy flanelből varrták, a négyszög alakú pólyát taluval (tollal) tömték ki, és szép fehér huzatot tettek rá. Kis virágokat hímeztek a szemtakaróra.
Régen a szülés élettani lefolyásáról nagyon keveset tudtak az első babájukat váró fiatalasszonyok. Ennek az volt a fő oka, hogy a témát illetlennek tartották, nem beszéltek róla a nagylány előtt. Szemérmesek voltak, és egyébként is úgy gondolták: ráér megtudni, ha odakerül.
A szülés várható körülményeivel kapcsolatban is számos hiedelem él Gáton. A legelterjedtebb szerint a terhes nőknek sokat kell mozogniuk, hogy könnyű legyen a szülésük. Azt tartják, hogy akinek széles a csípője, könynyen hozza majd világra gyermekét. A kismamának nem volt szabad átmennie a szárítókötél alatt, mert akkor az újszülött nyakára tekeredik a köldökzsinór. Már a terhesség első hónapjaiban különböző jelekből igyekeztek megjósolni a születendő gyermek nemét. Leggyakrabban a kismama hasának a formájából következtettek arra, hogy a csecsemő kisfiú vagy kislány lesz. Ha a hasa hegyes, akkor fia, ha lapos és a fara széles, akkor lánya születik. Ha karácsonykor először férfilátogató keresi fel a házat, akkor az áldott állapotban lévő asszonynak fia lesz.
A viselősnek különféle szabályokat kell betartania a szülési rendellenességek megelőzése, illetve a születendő gyermek egészsége érdekében. Ha megkívánt valamit, akkor azt rögtön teljesíteni kellett, akár kölcsönkéréssel is, mert úgy hitték: elmegy a gyereke, ha nyomban nem ehet belőle. Nem szabad a kismamának megcsodálni vagy megjajgatni semmi ijesztőt, rémisztőt, mert akkor majd arra fog hasonlítani a kicsije. Ha valamitől mégis megijedt, nem volt szabad odakapni, mert nyomot hagyott, és a magzaton azon a helyen anyajegy keletkezett. Ha valamilyen gyümölcs pottyant a kismamára, és emiatt megijedt, akkor a csecsemőn szintén ottmaradt a helye. Nem volt szabad a terhes nőnek összenőtt gyümölcsöt, két székű tojást fogyasztani, mert akkor ikerpulyát szül. A terhességét sem titkolhatta, mert úgy hitték, nem tud majd beszélni a gyermek. Azt sem engedték meg az állapotos nőnek, hogy más gyermekét tartsa keresztvíz alá a templomban.
Kilenc hónap, illetve 280 nap eltelte után a viselős asszonyon fontos változások történnek, az arca eltorzul, a hasa leereszkedik. E jelekből a hozzátartozók már tudják, hogy hamarosan világra hozza gyermekét. Gáton azt tartják: a kismamák a fiúval ráhúznak még egy hetet, de a kislány megvan időben. A szülés várható ideje előtt néhány nappal kitakarították a házat, kimosták az ágyneműt. Régen az első házban (szobában) szültek, ahova virrasztásra a halottat is kiterítették. Amikor az asszonynál már jelentkeztek a szülési fájdalmak, az egyik családtag elszaladt a bábáért. A faluban régóta képzett szülésznő működött, de akadt olyan is, aki nem tanulta ezt a hivatást, ám értett hozzá. Amíg a szülő nő házához a bába megérkezett, egy fazékban vizet melegítettek, hogy legyen miben megmosni az újszülöttet.
A szobában a bábán kívül csak a vajúdó nő anyja, esetleg valamelyik nőrokona lehetett jelen. A férfiakat és a gyerekeket kiküldték a házból. Amíg a terhes asszony bírt, addig járkálnia kellett a szobában, hogy könnyebben szüljön. Amikor már nem volt ereje a sétáláshoz, lefektették az ágyra. Akinek rövid idő alatt megszületett a kisbabája, arra azt mondták: kipottyant belőle. Ha sokáig vajúdott, és nehezen ment a szülés, a bába vászonlepedőt rakott az asszony hasára, így segítve kinyomni az újszülöttet. Szülés után a csecsemőt a bába vászonrongyba csavarta, majd az anyját látta el.
Hamarosan megjelent a méhlepény, miként Gáton mondják, a mása, amelyet olyan helyre és úgy kellett elásni, hogy annak senki se legyen tanúja. Egyesek úgy vélik, azért, hogy a kutyák szét ne huzgálják, mások szerint, hogy az asszonyt meg ne rontsák vele. Közvetlenül szülés után az anyának szigorúan megtiltották az alvást, mert olyan mély álomba merülhet, hogy nem ébred fel többé. Ezért öt órán át szóval tartják. Közben, hogy ne maradjon hasa a kismamának, száraz kendővel átkötötték, amelyet egy hétig hordott.
Az anya ellátása után a bába langyos vízben megfürdette a csecsemőt, hogy a teste állja el a vizet. Ilyenkor megfigyelték az újszülött kezét: ha összeszorította, azt tartották, fösvény lesz. A fürdetéshez negyven-ötven centiméter hosszú, külön erre a célra vájt fürösztőtekenőt használtak. Ebbe rakták a bába fizetségét az újszülött lemosása után. Amikor a szülésznő végzett a fürdetéssel, a csecsemőt jó erősen vászonpelenkába csavarták, majd gondosan eligazgatták a tekerőpárnában, amelyet szalaggal szorosan átkötöttek. Úgy tartották ugyanis, hogy az újszülöttnek gyenge még a csontja, és féltek, hogy elgörbül.
A születés után különféle jelekből a gyermek jövőjére következtettek. Ha a csecsemő burokban született, úgy hitték, egész életében szerencsés lesz. Ritkán előfordult, hogy az újszülött foggal jött a világra. Róla azt tartották, okos, bölcs ember válik belőle. A foggal születést azonban a családnak titokban kellett tartania, mert ha kitudódott, akkor a gyermek elvesztette a hatalmát. Ha a csecsemő nagy fejjel született, azt mondták, tudós lesz.
A kismama a szülés utáni első és második héten többnyire feküdt; amikor felkelt, csak a legfontosabb házi tennivalókat látta el, főzött, és kimosta a pelenkákat. Feladatainak a mértéke attól is függött, volt-e más személy – nagyszülő, közeli nőrokon –, aki időlegesen gondoskodott a családról. Mindenesetre igyekeztek megkímélni a betegágyast, hogy minél előbb felerősödjön. Az első héten a bába járt a házhoz füröszteni a csecsemőt. Természetesen az édesanyát is megvizsgálta, nincs-e valamilyen baja a szülés után. A tejelválasztás három nappal a gyermek világrajövetele után indul meg a kismamánál. Az első tejjel nem szoptatták meg a kicsit, kiöntötték az állatoknak szánt ételmaradékok közé, a moslékba. A sok tej végett az anyának léfélét kellett ennie, a leggyakrabban tészta nélküli rántott lét (levest) főztek neki.
A gyermekágyas asszonynak a ruhát, pelenkát nem volt szabad hideg vízben mosnia, mert a hiedelem szerint akkor meghűlik a teje, és a kisbabája is megbetegszik. A szoptatós anya helyére nem volt szabad ülni, mert féltek, hogy átragad a tej. Ha begyűlt a kismama melle, diófa- vagy mályvalevelet raktak rá, és megszívatták. Ha a lába dagadt meg, szintén olyan növény – fekete nadály, mályva – levelét tették a duzzadt része, amely megszívja.
Szülés után a betegágyas anya táplálását nagyon fontosnak tartották, ezért a közeli rokonok, barátok enni vittek neki. Megbeszélték egymással, hogy ki, melyik napon hordja az ételt, egymást váltva. A kismama az első napokban még nem nagyon tudott felkelni, ezért annyi ételt vittek, hogy az elegendő legyen az egész család számára. Ekkor a legtáplálóbb ételeket készítették: húsleves, főtt, illetve rántott hús, kalács, de hordtak madártejet, tejbekását is. A vendégeknek feltétlenül le kellett ülniük, hogy el ne vigyék a gyermek álmát. A betegágyasnak mindenképpen fogyasztania illett a hozott ételekből, a látogatókat pedig megkínálták pálinkával, süteménnyel. Távozásukkor az általuk vitt süteményből néhány darabot visszakaptak.
Gáton – a hiedelmek szerint – a szülés utáni időszakban az újszülöttet különböző veszedelmek fenyegetik, különösen a keresztelőig vigyáztak igen gondosan a csecsemőre. Addig nem is hagyták egyedül a kicsit, mert attól féltek, hogy a gonosz lélek kicseréli. Ezért az anyjával aludt egy ágyban. A szobában a lámpát egész éjjel égették, így igyekeztek távol tartani a gonosz lelket. Az újszülöttet a keresztelőig nem emlegették a nevén, hanem kicsikémnek szólították. Az anya felesleges tejét csak olyan helyre loccsantották ki, ahol senki sem lépett rá. A firisztővizet este nem öntötték ki, mert attól féltek, hogy meghal a kisbaba. Napkelte után viszont a nappal szemben löttyintették ki. Tilos volt a bölcsőt üresen ringatni, mert úgy hitték: örökre elszenderül a pólyás. Csak a trágyadombra volt szabad kiönteni azt vizet, amelyben a pelenkát mosták, mert ha jártak rajta, elvitték a csecsemő álmát. A kicsi egyéves koráig a kiteregetett pelenkát a napszállat előtt le kellett szedni a szárítóról, hogy jól aludjon az apróság. Nem lehetett a csecsszopót megjajgatni, vagyis jelenlétében a jaj (például jaj, de szép) szót kimondani. Aki mégis megtette, azt felszólították: köpdösse meg háromszor a kicsit, vagy azt mondták neki: seggibe a szemed. Így igyekeztek elvonni a megjajgató figyelmét a csecsemőtől.
Ha kismama ment látogatóba betegágyas asszonyhoz, tejet kellett fejnie az ágyra, mert különben elvitte a másik anya tejét. A szokások tiltották, hogy olyan nő látogassa meg az újszülöttet, akinek „rajta van a havija”, mert „Ha rosszul vagyunk, nem jó enni vinni, mer a pulya orcáján ki fog jönni.” Ha mégis elment, akkor el kellett végeznie a következő szertartást: a menstruáló nő megállt a küszöbön, széttette a lábát, közé fogta a csecsemőt, majd a kombija (kombinéja) aljával háromszor megtörölgette a kicsi homlokát.
Többféle módon védekeztek a szemmel verés, az igézés ellen. Azoknak az embereknek, akiknek összenőtt a szemöldöke, nem engedték megnézni a kicsit. Igézés ellen védekezve a kisinget kifordítva adták a csecsemőre. Piros szalagot kötöttek az apróság kezére, hogy eltereljék róla a figyelmet. A kereszteletlen kisbabát még napjainkban sem viszik ki az utcára, de még a ház udvarára sem. Sőt a keresztelőig a kismamák sem lépnek ki az udvarról, még templomba sem mennek.
A komákat, vagyis a keresztszülőket az ifjú házaspár már jó előre kiválasztotta. Legtöbbször az egyik az anya, a másik az apa részéről, azaz rokonságából hívták, akik később gyakran visszahívták a családot. A keresztelő előtt egy nappal az apa szólt a keresztszülőknek és a többi meghívott vendégnek. Gáton régebben, ritkán, az is megtörtént, hogy nagygazdákat, illetve a falu tekintélyes embereit – községi bírót, tanítót – kérték fel keresztkomának, arra gondolva, hogy a későbbiekben majd támogatják a gyermek életútját, egyengetik pályáját.
Még évtizedekkel ezelőtt is az volt a faluban a szokás, hogy az elsőszülött fiú az apa, a kislány pedig az anya nevét kapta. A láthatóan gyenge, beteges csecsemőt a bába vagy az édesanyja megkeresztelte, mert a pogány apróságot a pap sem temette el. Régebben a keresztelőt a születés után egy, újabban két-három héttel, vasárnap tartották, illetve tartják a templomban, és szertartása az istentisztelethez kapcsolódik.
A kicsit a keresztanyja öltözteti fel, és ő viszi a templomba a keresztapa kíséretével. Közben a baba arca le van fedve a szemtakaróval, hogy meg ne igézzék. Gyalog haladnak végig a falun, de a csecsemőt senkinek sem engedik megnézni. Az újszülöttet a komaasszony tartja a keresztvíz alá, a lelkész járandóságát a koma fizeti ki. A keresztszülők ekkor fogadalmat is tesznek, hogy vallásos szellemben nevelik fel a csöppséget, és a szülők esetleges halála után gondját viselik. Hagyományosan csak a keresztszülők vettek részt a templomi szertartáson, újabban már az újszülött szülei is. Régebben, amikor a keresztszülők templomból hazaértek a kisbaba házához és annak szüleihez, a keresztanya a következőket mondta: Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk, adtuk neki a ... nevet, tartsa meg az Isten erőben, egészségben! Hat évtizede még, 1940-ben, ahogy Pálóczy gyűjtéséből tudjuk, a keresztelőről hazahozott csecsemőt a ház ablakán adták be, majd egy rövid időre ládába zárták, „mer akor szerencsís lesz”.
A keresztelői lakoma gazdagsága a család anyagi helyzetétől függött. Az első gyereknek – különösen ha fiú volt – nagy keresztelőt tartottak, a következőknek már nem feltétlenül. Amikor a keresztszülők hazaérnek a csecsemővel a templomból, már összegyűltek a meghívottak. Asztalhoz ültek, majd áldomást ittak a kisbaba egészségére. Ebéd közben a komaasszony tányérozni kezdett: Itt van ez a szegíny gyermek, / mezítelen jött a világra. / Se cipője, se ruhája, / pótoljanak valamit neki. A keresztszülők tették a tányérra a legnagyobb összeget, a többiek kevesebbet. A keresztelői lakoma énekléssel, néha tánccal fejeződött be. A kismama ezután már elhagyhatta a porta udvarát, de első útja a templomba kellett hogy vezessen.
Az édesanya általában egyéves koráig szoptatta kisbabáját, de előfordult, hogy tovább is: kinek meddig sikerült. Ha ismét áldott állapotba került, elválasztotta a kicsit. A sírós apróságnak mákhéjból teát főztek, hogy jól aludjon. Szopókát is készítettek a csecsemőnek: egy gyolcsrongyba tojás sárgájával összekevert cukrot tettek. A kisgyermek gondozásakor különféle tilalmakat is be kellett tartani. Így például egyéves koráig nem vágták le a haját, mert akkor nem nő rendesen, ritkás lesz. A kisdednek nem volt szabad a tükörbe néznie, mert azt mondták: egyéves koráig látja magát a tenyerében. A beszélni még nem tudó apróságnak nem adtak halat enni, mert néma marad. Tilos a baba a talpát tenyérrel gyengéden megütögetni, mert akkor visszaverjük a növését.
A megigézett kisgyermeket igyekeztek gyógyítani. Ha a baba rossz, nyűgös volt, nem aludt és sírt, akkor azt mondták: szem ártott neki. Régebben, megelőzés céljából tabu nevet adtak a kicsinek, napjainkban már a „te kis csúnya” megszólítás járja. Amikor először látunk egy kisbabát, akkor háromszor meg kell köpdösni, és azt kell mondani: Pü, pü, nagyra nőjjé!
A megigézett aprósággal még aznap csinálni kellett valamit, mert úgy hitték, hogy ha átalussza az éjszakát, akár meg is halhat. A szemmel verés leggyakoribb ellenszereként a szenes vizet alkalmazták, amelyet a következőképpen készítettek: három darab faparazsat egy vízzel telt csészébe dobtak. Ha kihunyt, és a kormos része leszállt az edény aljára, akkor az apróságot valóban megigézték. Miután a szenes víz elkészült, az édesanyának háromszor meg kellett vele mosnia a babát: a kezét bemártotta a vízbe, majd a keze fonákával leöblítette a kicsi arcát. A vizet ezután a szoba egyik sarkába öntötte. Újabban parázs helyett gyufát is lehet használni. A megigézett gyermek gyógyításának másik módja a füstölés volt, amelyhez legtöbbször annak a hajából kellett vágni, aki megigézte a kisbabát. A hajzatot a földre tették, meggyújtották, és egy rostán keresztül füstölték meg a kisbabát. A kicsi megbetegedhetett akkor is, ha megijedt valamitől vagy valakitől. Ilyen esetben az anya vagy a nagymama háromszor megnyalta nyelvével a csöppség homlokát. Amikor úgy tűnt, hogy már ez sem segít, akkor öntöttek rajta: viaszt melegítettek, egy tányérba vizet tettek, és a megolvadt viaszt beleöntötték. A folyadékban a viasz olyan formájúvá vált, mint amitől az apróság megijedt. Ezzel a vízzel mosták meg a kicsit. A folyadékot két-három napig megtartották, hogy szükség esetén kéznél legyen.
A halálozással kapcsolatban is számos szokás maradt fenn Gáton. A közösség az utolsó útra készülőtől méltóképpen igyekszik elbúcsúzni. Még ma is sorra meglátogatják a súlyos beteget jó barátai, tisztelői. Amikor hírül veszik, hogy a beteg „mán a hótakka tusakodik”, a közeli rokonok és a szomszédok keresik fel a haldoklót. A végleg eltávozó utolsó óráinak tanúi a családtagok, akik igyekeznek enyhíteni a fájdalmait. A halk szavú figyelmeztetés már napokkal a halál várható időpontja előtt elhangzik: Fel ne ordítsátok! Úgy hiszik, hogy amikor megfelé hal valaki, akkor nem szabad mellette hangosan sírni, mert visszasírják. Ha valaki nehezen hal meg, kiveszik a párnát a feje alól, mert úgy könnyebben megpihen.
A gátiak meggyőződése, hogy a halott arcáról le lehet olvasni, fiatal vagy öreg fogja felváltani a kapuban. Szentül hiszik ugyanis, hogy az elhunyt a következő halálesetig őrzi a temetőt, és vigyáz annak kapujában. Ha a végleg eltávozott arca kisimul, megfiatalodik, akkor fiatal lesz a következő. Ma is élő hiedelem Gáton, hogy halottat nem lehet ablakon keresztül megnézni, mert megbetegszünk. Áldott állapotban lévő asszonynak tilos halottlátogatóba mennie, mert sápadt lesz a megszületendő gyermeke. Ha elhunyt van a faluban, nem ajánlatos tyúkot ültetni, mert a tojásokból nem kelnek ki a kiscsirkék.
Mivel településünkön a lakosság többsége református, a temetési szokások ennek a vallásnak az előírásait követik, illetve ezeket követik napjainkban is. A Szernye-mocsár környéki, zömében kálvinista magyar falvakban ha valaki 17 óra, azaz napszállta előtt távozik az élők sorából, még aznap éjszaka virrasztanak felette. Másnap már el is hantolják, a nyári hónapokban délután kettő, télen egy óra tájban. Gáton azonban csak akkor földelik el a halottat a következő nap, ha reggel hunyt el: ha már harangoztak neki.
A szovjet rendszer évtizedeiben nemcsak a kommunista párt tagjainak, funkcionáriusainak egyházi szertartással történő temetését tiltották, halottaik társadalmi búcsúztatását elvárták az állami tisztségviselőktől és a közalkalmazottaktól is. Így fordultak elő olyan esetek, amilyet Czébely Lajos jegyzett fel Naplójában 1986. május 15-én: „A kétéves Bakos Viktóriát temetjük, munkatársaim kisunokáját. Elvégzem a szertartást, mert még mindig nem jó szemmel nézik a papot a tanító udvarán. Egy bácsi: – Erős szíve van fiatalember! Én: – Csak úgy látszik, uram. Halotti toron egy ideig.”
A virrasztásra Gáton napjainkban is a halott házában kerül sor, nincs ravatalozó a faluban. Általában a ház legbelső szobájában ravatalozzák fel a halottat, miután a lakásban lévő tükröket valamilyen lepellel letakarták. Az elhunytat ünneplőbe öltöztetik, a fiúgyermeket és a különböző korú férfiakat öltönybe, a lányokat fehérbe, az asszonyokat feketébe. A virrasztóknak székeket és lócákat (padokat) raknak a szobákba, sőt a udvarra is. Általában a rokonok, komák, ismerősök, szomszédok mennek, de bárki jöhet, meghívás nélkül. Ha férfi az elhunyt, akkor általában és többségében férfiak virrasztanak, ha asszony, akkor nők. A halott éjszakai virrasztása nyáron 18, télen 17 órakor kezdődik, miután előzőleg meghívták a diktálókat, akik soronként előéneklik az egyházi halottas énekeket. Évtizedekig Pijam Bak Kálmán volt a falu diktálója, halála után jelenleg Kacsó Gedus és Pápai Tihamér tölti be ezt a tisztséget. Az előéneklők az elhunyt korának, társadalmi helyzetének megfelelő énekeket választanak.
Az éneklés közben tartott szünetekben részleteket olvasnak fel a Bibliából, és az örökre eltávozott életútjáról beszélgetnek. Legtöbben már a virrasztóra elviszik a sírra szánt koszorút vagy virágot. A halott éjszakai virrasztásakor a hozzátartozók megszólítják a nyolc sírvájót, akiket az elhunyt távolabbi rokonai, szomszédai, barátai és munkatársai közül választanak ki, s kérik, ássák ki a sírt az elhunytnak. Pénzbeli fizetséget nem kapnak, csak egy bánki adag, azaz mintegy három liter bort, fél liter pálinkát és kenyeret, szalonnát, kolbászt. A virrasztást általában késő estig, 21–22 óráig tartják, de a legközelebbi rokonok egész éjjel a családtagokkal maradnak.
Másnap reggel és délben a templomban újra harangoznak a halott emlékére. A temetésre a lelkipásztor és a hozzátartozók által közösen eldöntött időpontban kerül sor. Az elhunyt végső búcsúztatására harangszó hívja öszsze a falu lakóit a halottas ház udvarára. A gyűjtőre az elhunytaknak egyformán harangoznak, három-négy percig együtt kongatják mindhárom harangot. A lelkész – miként Gáton említik, a tiszteletes úr – megérkezése után a szobában, a legközelebbi hozzátartozók jelenlétében leszegezik a koporsó fedelét. Ezután négy férfi kiviszi a ravatalt az udvarra és ráhelyezi a halott földi maradványait.
Az elhunyt búcsúztatása a ravatalnál történik. Amikor a lelkipásztor befejezte a szertartást, ének kíséretében az utcán várakozó halottas kocsira rakják a koporsót a koszorúkkal és a virágokkal együtt. A gyászmenet élén a tiszteletes úr halad a diktáló és férfiak kíséretében, őket követi a lovak húzta kocsi, majd a közeli hozzátartozók következnek, végül mindazok, akik elkísérik utolsó útjára a halottat. A temetőig énekelve halad a menet, közben együtt szól a templom mindhárom harangja. Amikor a gyászmenet a temetőhöz ér, ugyanaz a négy férfi, aki a halottas kocsin elhelyezte a koporsót, két rúd segítségével elviszi azt a kiásott sírhoz. A sírgödör felett a rudakon addig marad a koporsó, ameddig a lelkipásztor elmondja az imádságot. Ezután halotti ének kíséretében, kötelekkel leeresztik a mélybe. A szertartás után a legközelebbi hozzátartozók távoznak a legkésőbb a sírtól. A faluban ma már egyre kevesebben ülik meg a temetést követő halotti tort, amelyen csak a közvetlen családtagok és a sírvájók vesznek részt.
A hagyomány szerint Gáton a fejfák hossza 180, a szélességük 22, a vastagságuk 16 centiméter. A föld felett maradó részükön a feliratot hordozó nyolcvan-nyolcvanöt centiméter hosszú, tagolatlan homloklap után tíz-tizenkét centiméter széles, a fejfa felső része felé lejtő kiemelkedés következik. A többi, mintegy kilencven centiméteres része a földbe kerül. A fejfa felső élébe néha, gömbölyű késsel vonalas mintát mélyítenek, más díszítés nem fordul elő. Férfinak, nőnek, gyermeknek egyforma fejfát készítenek, de az utóbbinak vékonyabb fából faragják. Anyaga frissen kivágott nyers keményfa, általában tölgy, amit a faluhoz közeli erdőben vágnak. Pedig az erdész általában lábon száradt fát jelöl ki fejfának, amelyért néha pénzzel kell fizetni, a legtöbbször fél liter pálinkával vagy borral váltják meg. A kivágott fát a fűrésztelepi gáterra, vagyis a fűrészgéphez viszik, ahol deszkákra vágják, illetve fejfa nagyságú tönkökre hasítják.
A fejfát a temetés előtti napon készítik el, és az elhantolás napján kerül fel rá a felirat. A gépi gyalu, a benzinmotoros fűrész ma már megkönnyíti a munkát, de még mindig használják a baltát, a széles élű faragószekercét, a plenkácsot és a kézi gyalut. A megfaragott fát befestik, hogy a vésett felirat jól olvasható legyen. Ahhoz viszont, hogy a nyers fejfa a festéket bevegye, meg kell perzselni. Ezt a műveletet a disznóperzseléshez használt gázkészülékkel végzik. Ezután fekete színű kályhafestékkel – miként Gáton nevezik, vaslakk-kal – kenik be a fejfát. A fűrészelők és a sírfa faragói az 1980–1990-es évek fordulóján pénzbeli fizetségéként tizenöt-húsz rubelt, valamint bort, kenyeret, szalonnát és kolbászt kaptak az elhunyt hozzátartozóitól. A szöveget fába vésőt az előbbinél kevesebb járandóság illeti, de ha a felirat a halottas háznál készül, akkor meg is ebédeltetik.
A faluban jelenleg többen – Hajnali József, Kényes Kacsó Béla, Vojcsik Vilmos – foglalkoznak fejfafeliratok elkészítésével. Munkaeszközük egy-egy kétélű, illetve gömbölyű véső, erre alkalmas kés és fakalapács. A régi, már meghalt mester, Cili Bakos Ignác a fát is maga faragta, az imént felsoroltak már csak feliratoznak. Vojcsik betűi a műszaki rajzban használt sablonokat idézik, a másik két faragó a hagyományos vonalú írott betűket használja. A fejfa felső részére, a tetejére A. B. F. R. A. (A Boldog Feltámadás Reménye Alatt) rövidítést vésik, alá a következő szöveget: „Itt nyugszik X. Y., ... éveket élt, páros életet élt ... évet”, olyan tördelésben, ahogyan a fejfa nagysága engedi. A halálozás időpontja a föld közeli kiugróra kerül. E kettő közötti helyre vésik a verset, amely néha olyan hosszú, hogy néhány sorát a fejfa másik, jobb oldali lapján folytatják. A két felirat közé vésik a halott életéhez, társadalmi helyzetéhez illő verset, a tartalmával kapcsolatban a gyászolókat is megkérdezik. Gáton a faragók többnyire a régi sírkeresztekről vett verseket vésnek az újakra vagy két régi versből toldanak össze egy harmadikat.
Újabban, 1990 szeptemberében és 1991 májusában Borsos Balázs és Penckóferné Punykó Mária vizsgálta a faragott fejfákat a Szernye-mocsár környékén fekvő nyolc magyarlakta falu temetőiben, köztük Gáton. Napjainkban már csak itt és a közvetlenül szomszédos Dercenben, Fornoson, valamint a láp déli oldalán fekvő Beregújfaluban írnak a fejfákra. Formájukat tekintve a sírfeliratok terjedelme változó. A legrövidebb a két-, a legelterjedtebb a négy-, hat-, nyolc-, ritkább a tízsoros vers. A gyűjtöttek zöme magyaros verselésű. A sorokat nem az ütem és a rím szerint vésik a fejfákra, hanem mindig annyi betű került egy sorba – mint a Kirner A. Bertalan által lejegyzett fakereszteken láthatjuk –, amennyi kifér. A falusi faragók egyszerűen nem veszik figyelembe a verstan és a szóelválasztás szabályait.
Településünk temetője a falu déli végén található, egy észak-déli irányú homokdomb tetején, annak nyugati oldalában. Egymás mellett fekszik a régi és az új. Az utóbbit addig használják, amíg nem telik be, azután megint a régibe hantolják majd az elhunytakat. Addig azonban legalább száz esztendőnek kell eltelnie. A jelenlegi temetőben a sírok lejtő irányú sorokba rendezettek, közöttük szélesebb, az egyes sírhalmok között keskeny gyalogútnyi a távolság. Leggyakoribbak a kettős, de előfordulnak többes családi sírok is, minden elhunytnak külön fejfája van. A régi, vagyis az ócska cinteremben a gyermekeket külön helyre temették, az újban már nem. Az idegeneket, az öngyilkosokat ugyan a temetőben hantolják el, de úgy, hogy egy sor szélén kapnak helyet. Csak a kőből készült síremlékekre vésnek fel több nevet. A falu újabb halottjait a sornak megfelelő rendben temetik, kihagyva a még élő házastársnak fenntartott helyet. A gáti sírkertben részben még egységesek a fejfák, pedig a falu nyitott település, a Beregszász–Munkács közötti főút mellett fekszik. Még hagyománya van a faragásnak, és faragók is működnek.
A gáti középiskolában helyezték el annak a környéken egyedülálló tájmúzeumnak az anyagát, amelyet 1980-as évek végén a pedagógusok és a gyerekek gyűjtöttek össze. A különféle, több száz régi használati eszközt, valamint írásos dokumentumokat – a bölcsőtől a cserépedényekig, hajdani iskolai bizonyítványoktól az irkákig – a Kovács Vilmos Irodalmi Kör Dercen-Gát honismereti találkozóján, 1989. január 17-én mutatták be az érdeklődőknek. Erre az alkalomra műsort állítottak össze, amelyen népdalokat, gyermekjátékokat adtak elő, és mesélőként szerepelt Bak Ilus néni. A tájmúzeumban napjainkban számos olyan tárgyat őriznek, amelyeket már nem használnak a faluban.
Végül néhány szó az elmúlt évtized társadalmi jelenségeiről, amelyek megváltoztattak egyes hagyományokat, népszokásokat. Gáton az utóbbi időben jóval több a nagylány, mint a legénykorú fiú, így a falu amolyan találkahellyé vált, ahová a környező településekről naponta estefelé sok fiú érkezik. Pedig a fiatalok szórakozási lehetőségei az utóbbi években beszűkültek. A községi kultúrházat a téli hónapokban zárva tartják, mert az intézményben nincs fűtés, az áramszolgáltatás is szünetel. Az ifjúság egyedüli kikapcsolódását a diszkó jelenti, amelyet újabban a klub helyett a néhány éve megnyílt Regnum bárban rendeznek.
Napjainkban már szinte csak az évenkénti őszi szüreti bál kapcsán ápolják a hagyományokat, elevenítik fel a népszokásokat. Ilyenkor a Gáttal szomszédos falvakból feldíszített szekereken csőszruhába öltözött fiatalok keresik fel a települést, és énekelve, mókázva vezetik be a reggelig tartó mulatságot. A községben egykor szintén kedvelt Anna-bál már évek óta elmarad. A farsangi mulatságot, az almabált – a gyümölcs szürete kapcsán –, valamint a faluban is meghonosodott Valentin(Bálint)-napi összejövetelek szervezését a középiskola vette át, ezeken azonban – érthető okokból – csak a diákokat látják szívesen.

Kacsó Áron és Bak Ilona esküvői képe 1934-ből (szüleik a falu kevés jómódú gazdái közé tartoztak)

Mulató násznép Bakos Gusztáv és Jaró Elza esküvőjén (1955)

Főzőasszonyok 1961-ben, az egyik gáti lakodalomban

A középiskola tájházában a fonásnál és a szövésnél használt eszközöket (rokka, gereben) tanulmányozzák a gyerekek. A bölcsőt hímzett házivászonnal takarták

Dózsony Bak Géza és felesége, Végh Ilona három gyermekükkel Ilonával, Verával és Gézával 1952-ben

Illés Ida temetése portájáról, 1979-ben

 

Két fejfa a gáti temetőben – Majoros Menyhértné, szül. Lizák Jolán és Bak József

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages