A kamara szorításában
A kamara szorításában
A török uralom alóli felszabadulás óriási örömöt váltott ki a megmaradt lakosságban. A jövő ekkor még kevés jót, biztatót ígért. Lipót király személye és kormányzata már addig sem adott alapot túlzott bizakodásra. Az uralkodó, aki a Habsburg-monarchiát – itt a Duna mentén – naggyá, befolyását kizárólagossá kívánta tenni, nem tetszelgett a felszabadító pózában. Ebben a szerepben csak a pogány törökkel szemben léphetett fel mint katolikus s a katolizáció iránt elkötelezett fejedelem. Magyarországot mint fegyverrel szerzett területet kezelte, és még illúziót sem hagyott a tekintetben, hogy ezt komolyan is gondolja. Az 1687-es országgyűlésen többek között az ország közjogi helyzetét kívánta tisztázni egyszer s mindenkorra. Az örökös királyság gondolata, a rendi és vallási (protestantizmus) önállóság elvesztése ellen lassan-lassan indulatba jövő nemesség számára még ennél is nagyobb megrázkódtatást, egyszersmind kihívást az újszerzeményi bizottság (neoaquistica comissio) felállítása és működési gyakorlata jelentette.
A bécsi udvar a töröktől elfoglalt (és hódoltsági) területeket saját birtokának tekintette. A föld, birtokos nélkül – a feudalizmusban is – elképzelhetetlen. Ez rendben is lett volna, de a birtokos szerepére hívatlan vendégként a királyi kamara vállalkozott. Racionalitás és indok kétségtelenül volt a kamara „vállalásában”. A bizonytalan tulajdonviszonyok és közállapotok idején a kincstár jelenléte átmeneti és nem feltétlenül csak rossz megoldást jelenthetett, ám a magyar kormányszervek teljes kizárásával és sok-sok önkény kíséretében zajló eljárás kétséget sem hagyott a fiscus birtokszerző szándékát illetően.
1692-ben, Várad visszaszerzését követően új kincstári kerületként állították fel a váradi kamarát, amelyet a korábban vidékünkön felügyeletet gyakorló kassai helyett a budai kamara joghatósága alá rendeltek. (1694-ben ismét Kassáról irányították az ügyeket.) Az új tulajdonos megpróbálta számba venni az „ölébe hullott örökséget”, és azonnal összeírta a birtokok javait. A hihetetlenül gyorsan, majdnem két hét alatt elvégzett összeírás csak felületes lehetett, de így is nagy teljesítménynek számított. Minden hiányossága ellenére a korszak egyik becses forrása.
A kapott eredmény a mai szemlélő számára megdöbbentő és szinte hihetetlen. A török kor előtti összeírások közül a kutatók az 1552. évit használják a leggyakrabban, mert az országos kiterjedésű volt. Ezzel szokás összevetni a hódoltság utáni időszak adatait. 482 település helyett csak 112-ben laktak emberek, 370-nek teljes pusztulását regisztrálták. A települések 77 százaléka lakatlanul, jobbára megsemmisülve, romokban hevert.
A pusztulás mértéke nem volt egyforma. Mint mindig, a síksági falvak hozták védtelenségük, nagyobb kiszolgáltatottságuk miatt a lehető legsúlyosabb áldozatokat. Bihar vármegye hegyvidéki és alföldi területeinek, négy járásának tönkretétele a Mezősi Károly által feldolgozott összeírás alapján szemléletesen megmutatható.
A települések sorsa járásonként (az 1552. esztendőhöz viszonyítva)
Járás
|
Fekvés
|
Lakott települések száma
|
Lakatlan települések
| |
|---|---|---|---|---|
száma
|
aránya (%)
| |||
I. járás
|
Északkeleti terület
|
23
|
55
|
70
|
II. járás
|
Északnyugati terület
|
21
|
21
|
50
|
III. járás (Várad is)
|
Sebes-Körös völgye
|
21
|
116
|
85
|
IV. járás
|
Déli síkság
|
47
|
178
|
79
|
Összesen:
|
112
|
370
|
77
| |
A háztartások (egy portán több család is élhetett) számát összevetve az alábbi adatokat kapjuk: az 1552-ben összeírt 47 524 helyett (ami 285 ezer lelket jelenthet) 1337-et (hozzávetőlegesen 12 500 lélek) találtak.
Az bizonyos, hogy a harcoktól távolabb eső Mezőkeresztes, Derecske, valamint a Sárrétek vidéke valamivel kisebb áldozatokkal vészelte át a török kiűzésének időszakát. A Nagyvárad környéki falvak (Szalárd, Élesd) szenvedték –valószínűleg – a legnagyobb csapást.
A dél-bihari térség pusztulása a kutatókat megdöbbenti, egyszersmind kétkedésre, fenntartások megfogalmazására készteti. Mezősi Károly Dél-Bihar cséffai és nagyszalontai járásának területén 102 falu pusztulását mutatta ki. A térségben egyetlen lakott település sem létezett. Ez nagyon is hihető, hiszen Nagyvárad sikeres megvétele elhúzódott, a késő őszi időszak miatt az elmenekült lakosság nem vállalkozhatott a visszatérésre.
Gesztről, miként azt a környék összes falváról, feljegyezték az összeírók: emberemlékezet óta lakatlan, puszta hely („predia sequintia tanto tempore sunt deserta, cui [?] memoria non exstat”). Ez a megállapítás nem lehet igaz. Mivel is magyarázhatnánk, hogy meglehetősen sok település – így Geszt is – igen hamar „megéledt”. Logikus Dávid Zoltán érvelése: a lakatlan, puszta (deserta) helyek nagy száma az összeírók lelkén (is) szárad, mert az elpusztultnak hitt vagy állított helységek után nem szedtek állami adót, ami a vármegye nemességének érdeke volt.
Azt feltételezhetjük, hogy Geszt nem az esetleges csalásnak, hanem valóban a harcoknak esett áldozatul. A lakosság azonban, a veszteségek ellenére, itt sem pusztult el, hanem békésebb területeken keresett magának nyugalmat. Közvetett források alapján feltehető, hogy Büdszentmihályból és Bökönyből kellett volna hazatérniük a lakosoknak. Onnan az út nem feltétlenül vezetett haza, hiszen többen megházasodtak, családot alapítottak vagy a vész elülte után máshol kerestek és találtak lakóhelyet. A Bagdi család sorsa jól mutatja ezt a tendenciát. Egy erős ág Tiszavasváriban maradt, mások a szélrózsa minden irányában keresték a szebb jövőt. A család az 1690–1700-as évek fordulóján feltűnt Tiszacsegén, Tiszaeszláron, Vissen, Hajdúböszörményben, Debrecenben, és még az újratelepülő Békés megyei Füzesgyarmaton is. A legerősebb ág azonban visszatért Gesztre, vállalta az „újrateremtés” minden kockázatát, gyötrelmét.
Vajon mikor tértek vissza szülőfalujukba a vándorbotot kezükbe vevő őslakosok? Bizonyosan nem tudható. Az 1692 utáni következő nagy (országos) összeírást 1696-ban végezték el. A megyében 216 lakott települést találtak. Tudva azt, hogy a nagy vándorlás (migráció) első, annak is kezdeti, még nem intenzív szakaszában volt, s négy év alatt mégis szinte megduplázódott a falvak száma, megállapíthatjuk, hogy a népesség korántsem szenvedett akkora pusztulást, mint a településhálózat. Az is egyértelmű, hogy a korábban elfutottak nem szakadtak el véglegesen hajdani falujuktól. Ekkoriban a népmozgáson belül még a visszaköltözés lehetett a meghatározó. A falvak persze aprók voltak, egy-két tucat család lakta mindegyiket.
Geszt azonban, miként például a szomszédos Cséffa is, hiányzik az összeírási ívekről. Ez annál is furcsább, mert a településsel határos Biharugrára – ha hihetünk a forrásoknak – 1693-ban már visszatértek egykori lakói. A kicsit távolabbi Szeghalom és Vésztő 1699-ben települt újjá. Mindkét falu tizenhárom év lakatlanság után kezdte el az új életet. A Geszttel ugyancsak szomszédos Nagyszalonta lakói 1693-ban kényszerültek megtenni harmadik, utolsó futásukat a (gyulai) török elől. A közeli erdőkbe menekült lakosság még ugyanebben az évben ismét „megszállta” faluját. A Geszttől délre lévő, de a gyulai törökkel is szembenéző váras hely, Sarkad lakossága kisebb megszakításokkal folyamatosan tartotta magát. Utolsó nagyobb megpróbáltatását 1693-ban kényszerült elszenvedni, amikor egy temesvári török csapat túszokat szedett a hajdúvárosban.
Tudva azt, hogy a Várad sikeres visszavételét követő évben – 1693-ban – Világos és Jenő vára is császári kézre került, és Sarkad sikeresen tartotta magát, elképzelhető, hogy már ekkor visszatértek falunkba az első telepesek. Ezt látszik megerősíteni az innen Dobozra került Erdélyi Mihály 1766-ban tett tanúvallomása, aki állította, hogy Geszten született, 73 évvel annak előtte. Eszerint ő – ha jól emlékezett – 1693-ban született, s ha ez igaz, akkor a falu az összeírással ellentétben tényleg nem volt lakatlan. S emlékezzünk arra, hogy a neves hadmérnök, Marsigli 1693-ban készült térképén mint létező helyet tüntette fel Gesztet.
Egyértelműen értelmezhető, biztos adatra 1701-ből akadtunk. Ekkor a kamara már megkötötte első egyezségét a faluval. Ezenkívül még egy forrásról tudunk ebből az időszakból: a kincstár több százezer forinttal tartozott Eszterházy Pál nádornak, és pénz helyett tizenhat Bihar megyei falut kapott. A herceg további falvakat kért, s a kamara igyekezett is ennek eleget tenni. A végrehajtásban a Rákóczi-szabadságharc akadályozta meg: „sed decretum emmanatum ab intervenientum Rebellionem effectuari non potuit”. Az átadandó falvak listáján Kismarja, Mezőgyán, Ugra, Madarász, Homorog, Cséffa társaságában találjuk Gesztet, Bogyoszlóháza és Atyás prediumokkal (pusztákkal) együtt.
Az elmondottak alapján Geszt újratelepülése az 1693 és 1700 közötti években történt meg. Valószínű, hogy a távoli Szabolcsba szakadt lakosok nagy része csak akkor vállalkozhatott az útra, ha már biztonságosnak érezte a vidéket. Ez pedig végérvényesen Gyula 1694. évi ostroma és eleste után lett realitás.
A vérrel, pusztulással terhes XVII. század csak a naptár szerint nem ért véget 1700-ban. Az 1690-es években Thököly Imre kurucai, majd a tatárok verték fel időről időre a környék nyugalmát. Ezek múltával még nagyobb „ribillió” kezdődött. 1703. június 16-án a magyar történelem egyik legnagyobb formátumú személyisége, II. Rákóczi Ferenc állt a Bécs ellen mozgolódók élére, s lett a szabadságharc vezére.
A kurucok rendkívüli gyorsasággal szállták meg a Tiszántúlt, az ország nagyobb felét, de jókora katonai hibát követtek el: Gyula várát nem foglalták el. Az erőddel szemben a hatalmas, mocsaras tó másik partján fekvő Sarkad kis földvára azonban kuruc fészek lett és maradt.
A Lipótnak hűséggel szolgáló szerbek (rácok) egyik nagy telepe éppen Aradon és környékén volt. Nekik az volt a feladatuk, hogy pusztítsák a Rákóczi oldalára állt vidéket: „Leopold császár a környéket úgy tekintette, mint Rebelliseket, a Rátzoknak szabadságot engedett a traditió szerint a Sebes-Körösig ezt a környéket szabad nyereségére prédálni.” A szerbek örömmel éltek a felkínált lehetőséggel, minek következtében ismét nagy területek váltak pusztasággá. Hajmeresztő hírek keringtek borzalmas tetteikről, nők, gyermekek lemészárlásáról.
A Thököli Renkó által vezetett gyulai, aradi, jenői rácok megfékezése 1705-ben és az azt követő években sikerült, vezérüket a sarkadi kurucok elfogták, ami hírüket országszerte öregbítette. A falvak lakossága azonban menekülni kényszerült. A gesztiek ‘ismét’ Büdszentmihályra (Tiszavasvári) és Bökönybe futottak, jóval túljutva a Berettyón. Az esemény minden valószínűség szerint már 1703-ban, a pocsaji ütközet után, de 1704-ben biztosan bekövetkezett. Az bizonyos, hogy emberéletben nem eshetett nagy kár, mert az átköltözés a rácok jövetelének hírére többé-kevésbe szervezetten történt meg. Másfelől a határ mocsarai, a nádasok, a vizek összevisszasága elbújtatta az embereket.
Így menekült meg a község és így menekült meg a szájhagyomány szerint a „Tárnokoknak a Szép Asszonya… aki a rátzok jövetele hírére a leveles Ládával csak az Ér Hajlási nagy nádig érhetvén, maga a nádba futott, szekerét, Ládáját a rátzoknak hagyván”. Az elvadult természet még az állatok egy részét is megóvta a rablók elől, mert „a Rátzság Gesztnek minden marháit elhajtotta, Tsupán Iklód körül a borjú csordát a Korhányba nem találta meg”. A martalócokkal történő találkozás szerencsésen is végződhetett, miként az az Erdei famíliával megesett, akik holmijaikat felrakták egy ökrös szekérre, de Szikpusztán utolérte őket egy fegyveres: [és az öreg Erdei] „egy águ vasvillával igen szilaj első ökrét [4 ökrös fogat] szurdalván, ez az elébe állott Rátzhoz hozzá döfött és ment maga Erdei egy szerszám nélkül [kovakő, tapló] való puskával a Rátzot célozván, az el szaladt, és békével által ment az ugrai Körösön, melyen túl a Rátzok nem mentek”.
A település elmenekült lakosai folyamatosan figyelemmel kísérték magára hagyott falujuk sorsát. A Szabolcsba menekültek gyaníthatóan fenntartották a falusi intézmények némelyikét (például a bíróét). „Éjszakának idején” kisebb-nagyobb rendszerességgel hazajártak, „a Templom környékén szabadon jött gazt, gurdényt körül karcolták, nehogy a rácok vagy más tűze a körülötte lévő gaztól a Templom nádfedelébe kapjon”. 1710-ben Erdei András a „Templom tetejét összve vágta [nádtető]”. Ettől az évtől kezdtek hazaszállingózni a gesztiek, s 1711-ben végleg hazatértek. A falusi emlékezet ezt a dátumot őrizte meg. A hetven éves Kozma Mihály 1765-ben tanúvallomásában is állította: „Miolta megülték Gesztet 1711.dik. Esztendőtül fogva, mindig Geszten” lakott.
Megtértek a harcoló kurucok is, akik a sarkadi várban szolgáltak. Érdekes, hogy a nemesi szabadsággal rendelkező, hagyományosan katonáskodó lakosság zöme távol tartotta magát a harcoktól. Az elfáradt emberek már békére vágytak. A kurucok közt küzdők közül a legenda megőrizte Erdei György, a „vén Komádi”, a „vén Bihari” nevét. Persze az emlékezet fényesítette a harci élményeket, amit büszkeséggel őrzött a falusi öntudat. A helyenként sztereotip, de mindenképpen kedves emlékek a múlt vállalásának, az azonosulásnak fontos elemei lehettek. (A labancokról nincs emlékezet.)
Az említett Biharinak „a babona szerint ispiritusa volt, hogy fegyver nem járta”. A „megmaradt kurucok” még öregségükben is, „pusztán virtusból, ha bor közt a régi dolgokra visszaemlékezvén kedvek jött, egyik a fal mellé állott süveglevetve, a másik a meszes falon a feje felett egy újnyi messzeségre egy léniát [vonalat] huzott szénnel, és golyóbissal úgy oda lőtt, hogy az ott állónak a haját a golyóbis a falba be vitte”, jegyezte le a krónikás, Nagy Sámuel, a XVIII. század végi emlékeket.
Eltelt a kuruc kor, s visszatért ismét a kamara. A megszerzett területeket szívesen adta bérbe vagy zálogba, esetleg kincstári adósságot törlesztett azokkal. Gazdasági érdekei miatt sem nagyon tehetett mást. Környékünkön jelentős birtokká szerveződött az Eszterházyak kezén a derecskei uradalom, valamint a szelíd és jobbágyaival gondos főúrként törődő Harruckern János György Békés megyei uradalma. Geszt a sors játéka folytán továbbra is megmaradt kamarai birtoknak. A kamara pedig semmiféle hajdan volt szabadságot, privilégiumot nem volt hajlandó figyelembe venni.
Nem járt eredménnyel a falu elöljáróságának a kamarával szembeni védekezése, ami szerint ők szabadsággal éltek korábban is. Jó érzékkel (többnyire) nem is hajdúszabadságukra, nem az erdélyi fejedelmekre hivatkoztak, hanem arra, hogy a település ősidőktől kuriális hely volt, „csak fegyverrel szolgáltak és a Királyok mellett más helységekkel együtt praesidiumot [segedelem, oltalom]” vállaltak. Más tanúk is állították: „Curiális hely volt, s csak fegyverrel szolgáló, Budai királyok mellett praesidiumot tartó Széki nemes emberek voltak” lakosai. A mezőgyáni Olasz Pál még azt is tudta (vagy csak tudni vélte), „hogy törvényes causájokat nem máshová, hanem egyenesen Budára, a Király elébe apellálták”. Állításukat azonban nem tudták hivatalos adománylevelekkel bizonyítani, hiszen a dokumentumok elvesztek, nagyrészt amikor a rácok elől elmenekült a falu.
A hatalmát érző kamara amúgy sem foglalkozott finom árnyalatokkal, s tudva, hogy az itteni települések jelentős része hajdúszabadságot is kapott a későbbi évszázadokban, már 1692 után kijelentette, hogy: Geszt, Mezőgyán, Ugra, Zsadány fegyveres szolgálatára (sem), „amivel az erdélyországi fejedelmek… szoktak vala”, nem tart igényt. Ezért „abban a szabadságban, melyben ez előtt ültenek , a Felséges Császári Felségnek Birodalma alatt élni Eö Felségének vissza tetszőnek” látszik.
Az első, 1701-ben kötött contractus (szerződés) mégis elismerte a Márki Sándor által félhajdúnak nevezett állapotot, és a települést mindössze kétszáz magyar forint fizetésére kötelezte, amit Szent Tamás napjáig kellett befizetni. 1714-ben az váradi kamarai udvarbíróval kötött újabb contractusban az educillumért (kocsmáltatási, italmérési jog) 75 forintot, malacból, bárányból, gidából, mindenféle veteményből kilencedet (kilencedik tized) tartoztak adni.
1718-ban – Papp Klára leírása szerint – a gesztiek robotváltsággal és terménybeli kilenceddel tartoztak szolgálni a kamarának. 1720-ban tovább növekedett a teher, 270 rajnai forint (egy forint = hatvan krajcár) készpénzt, a bogyoszlóházi teljes, atyási fél és begécsi puszta negyedrészének „legeltetése után 10 Rforint-ot [rajnai forint]” kértek.
A csapszékért 32 rajnai forintot fizettek. Továbbá: „minden gabonából, bárányból, gidából, méhekből, fűre hajtott malacokból kilencedet adnak”.
A természetbeni szolgáltatást meg lehetett pénzben váltani, ezt, azaz a taxát részletesen szabályozták. 1726-ban – mint mindig – kölcsönösen, az elöljáróság és a „Méltóságos Fő Comissárius úr, ugy mint Földes Úr”, elfogadták, hogy a szokott két rajnai forint taxán kívül tizenkét napi robottal is szolgálnak a lakosok.
Több évtizedig kisebb változtatásokkal, de hasonló volt a járadék fizetésének módja. Az évenként megújított szerződések közül az utolsót 1760-ban kötötték. Az „Urbaliter exponált Bogyoszlóháza, Kisgeszt, Vátyon, Iklód nevű pusztákat, a Begécsi pusztákkal együtt exárendáltam [a Kamara] Geszti lakosoknak 100 Rajnai forintba”. Az ott termett „mindenféle gabonából és levágandó nádból obveniált nona [kilenced]” beadásra került. Vátyonban egy darab árpa és zabföld tilosnak minősült, a gesztiek azt nem használhatták. A pusztákon, de a községi földön is, ha a szükség úgy kívánta, a sertésnyájat legeltethették. Egyébként a legeltetés és szénaváltság „beneficiuma [haszonvétel]… a helység számára marad”. Az árenda (bérleti összeg) felét január 24-én, a másik felét október 15-én kellett a „Kamara Nagyváradi fiscalis Cassájába” befizetni. A fenti megegyezés értelemszerűen a pusztabérletekre vonatkozott.
Hogyan lehetne összefoglalni a kamara mint földesúr által megkövetelt szolgáltatások terheit? Az egyértelmű, hogy a terhek folyamatosan növekedtek, de az egykori királyi Magyarország jobbágyaihoz képest ezek itt igen mérsékeltek voltak. A lassan újranépesedő hódoltsági részeken, főként az Alföldön az új, illetve visszatérő telepeseknek, lakosoknak kedvezményeket kellett adni – azt tették a kamara és a vidék új földesurai is. Az 1701. évi kétszáz forintos megváltási összeg különösen kedvezőnek tűnik, s mindez egy rendkívül szabad határhasználattal kapcsolódott össze. A kilencedet a kamarai időszakban szinte mindig pénzen váltották meg. A pusztabérletek ára jelentősen emelkedett a korszakban: tíz forintról száz forintra. A terhek nem váltottak ki különösebb ellenállást, mivel elviselhetőek voltak, és növekedésük arányban állt a teherbíró képesség növekedésével. A robotteher is mindig egyezség tárgya volt, de ezt sem érezték tűrhetetlennek a lakosok, nem is volt az, különösen, ha a felföldi jobbágytársaik terhére gondolunk.
Geszt a XIII. század derekára véglegesen elfoglalta határát (1864. évi kataszteri térkép)
Az országhatár túloldalán lévő szomszéd községet – Atyást – román telepesek ülték meg a XVIII. század első felében
