A templom kitárja kapuit

Teljes szövegű keresés

A templom kitárja kapuit
A kereszténység kezdeteinek időszakában elég volt, ha minden tíz falu egy templomot épített, de idővel minden közösség a magáénak felépítésére vágyott. Elképzelni lehet, de semmit sem tudni arról, hogy a gesztiek mikor szánták rá magukat erre. Nemesi faluról lévén szó lakói együttesen egyházuk kegyurai is voltak, feltételezhető, hogy nagyon korán. Első imaházukat bizonyosan fából készítették. A falusi hagyomány még ma is úgy tartja, hogy ezt a tatárok rombolták le 1241-ben. Semmi valóságalapját nem találtuk viszont annak a legendának, amely úgy szól, hogy ekkor „a papnövendékek, mintegy negyvenen a templomba menekültek, s a tatárok a nádtetőt felgyújtván a kispapok valamennyien bennégtek”. Egy másik hagyomány is él a faluban, amely szerint a mocsár elrejtette a települést kegyetlen támadók elől.
Arra nézve sincsen semmi támpont, hogy milyen lehetett az épület. Bunyitai Vince egyháztörténész a következőképpen írta le a korabeli templomokat: „Kivétel nélkül nyugatról kelet felé állottak, egyetlen ajtóval a nyugati oldalukon. Benn a hajó 3-4 (kb. 6-8 m), a szentély 1-2 öl (2-4 m) hosszú, s ennek megfelelő szélességű volt. A hajóban sem karzat, sem székek, csak faoszlopok állanak… a szentélyben többnyire négyszögű kő szolgál oltár gyanánt, s az egészet a keleti és déli oldalak 1-2 négyszöglábnyi ablakai világítják meg.”
A mai geszti templom nagyságával tűnik ki, más vonatkozásban nem különbözik jelentősen a szomszédos falvak falusi barokk építményeitől. Ennek a templomnak azonban titkai vannak. A történelem későbbi évszázadai sem voltak jóságosak hozzánk, s a XVIII. századig – a már ismertetett oklevél kivételével – nincs híradás a tatárjárás után készült épületről. Egy 1721-ben készített jelentésből tudjuk, hogy „régi, szentélyes” egyháza volt a falunak. Ismert az is, hogy Isten házát az 1400-as évek körül hitvalló Szent Miklósnak ajánlották.
Szatmári Imre, a Békés Megyei Múzeum régésze 1999-ben megvizsgálta a renoválás alatt álló falakat, és úgy találta, hogy az építmény északi sarka középkori eredetű, amiből következik, hogy meghatározható a templom eredeti hossza, ami tizenkét méter lehetett. Az is bizonyos, hogy a fala középkori falazat, amelyen természetesen javítások nyomai látszanak. A falban Szatmári két keskeny nyílást, szerintünk korai ablak nyomait találta. Feltételezése szerint az épület délkeleti sarka is még a középkorban készült. A Bunyitai által idézett egyházi jegyzőkönyv szövegéből tudjuk, hogy az 1826-ban történt nagyobbításkor a déli falban is két, hasonló alakú, de befalazott gótikus ablakot találtak. Ezek 1999-ben szintén láthatóak voltak. Ebből az következik, hogy a déli fal is eredeti, középkori alapokon nyugszik, s az is, hogy a hajó szélessége a megépítést követő évszázadokban nem változott.
Meggyőződéssel állítjuk, hogy a geszti templom Békés megye ritkaságszámba menő műemlékei közé tartozik, mert a nyugatra eső fele középkori alapokon nyugszik, s falai is néhány méter magasságig egyidősek vele. A köztörténet összefüggéseiből is kitetszik, hogy 1700 körül nem alakíthatták át, s így nem történhetett meg teljes átépítése. A visszatelepülés nehézségei, a kamarával zajló jogvita, amely a kegyuraság kérdését is érintette, majd a kuruc kor teljesen lehetetlenné tettek minden ilyen beavatkozást. A későbbiekből pedig ismerjük a felújítások részleteit.
Az 1710-ben visszatérő lakosok közül Erdei András – ahogy korábban idéztük már a történetet – a „templom tetejét összevágta”, nádfedelét megújította. 1745-ben egy Váradolasziból hívott mester, Kőműves János kijavította a falakat. Kétezer téglára vett fel pénzt, s a fizetett hetven forint készpénz és kilencköbölnyi gabona mennyisége azt mutatja, komoly átalakítás nem történt. Egy, a szeghalmi Sárréti Múzeumban található írás szerint 1783-ban fejezték be az újabb átalakítást. Ekkor megmagasították az épületet, a famennyezet helyett stukatúrozták a plafont, és nyolcezer darab zsindellyel fedték le a házat. 1786-ban a templom egyik falát „újra rakta Kőmíves Moliach Bertalan 36 Rf”-ért. 1817-ben elhatározták a templom megnagyobbítását, mert a „himlőoltás esztendőnként [1806-ban kezdték] haszonnal folytatódván, az szaporulat is annál hirtelenebben nevekedett és már a Templomban, kivált Innep napokban a nép nem fért el”. Az építkezés 1826-ban fejeződött be, hosszirányban duplájára növelték a ház méretét, a déli oldalához portikuszt építettek, de szélesítésére sem akkor, sem azóta nem került sor.
Megítélésünk szerint – és ez az idézett adatok konklúziója – a templomot valamikor a XIII. század második felében építhették. Nagysága 1826-ig nem változott. Szélessége őrizte és őrzi ma is az eredeti tíz métert. Ez a szakíró szerint „a középkori, falusi egyházak szokott méreteit jóval meghaladja”.
A templomépület nyugati végéhez 1775–76-ban épült a fallal össze nem kapcsolt, harminc méter magas torony. Előtte a fából készült hasonló alkalmatosságot lebontották. Az építés viszonylag nagy sikernek számított, hiszen a Carolina Resolutio időszakában a protestáns egyházak megerősödését nem szívesen támogatta az udvari politika. Az engedélyt az özvegyen maradt Tisza Lászlóné – állítólag – egyenesen Mária Terézia királynőtől nyerte.
Az eredetileg zöld tetőt 1818-ban újra zsindelyeztették, s ekkor nagyobb részét vörösre festették. 1867-ben a zsindelytetőt bádogtetőre cserélték.
A lakosság nagy ámulatára és büszkeségére 1815-ben egy sarkadi órásmesterrel jól működő toronyórát készíttettek.
Átugorva az ismert, de olykor nagyon nehéz későbbi évtizedeket, az utolsó felújítást 1982-ben végezték el. Mai alakjában az egész épület őrzi kellemes harmóniáját, szépségét és meglepő méreteit.
A reformáció igen hamar elérte a környéket. Annak egyik központja a közeli gyulai uradalom: Brandenburgi György udvara, illetve (Czibak Imre és Patócsy György katolicizmust védő időszaka után) Mágócsy Gáspár és Kerecsényi László várkapitányoké. Az 1540-es évek végétől az ottani földesurak, de a végvári tisztek elsöprő többsége is a protestantizmus valamelyik irányzatát vallotta hitének. A reformáció gyors terjedésében különösen nagy szerepet kapott az egyes önkormányzatok önállóságának mértéke. Geszten és a térség többi kisnemesi falvaiban a lakosságot önmagán kívül alig korlátozta valami erő abban, hogy a protestantizmus hívévé váljon. A XVI. század derekán vagy az azt követő időszakban történhetett az áttérés. A sola Christus elvét valló hit, mesének tartva a szentek, angyalok létezésének tanát, amikor a templomot elfoglalta, egyúttal megfosztotta elnevezésétől is. A református hit napjainkig töretlenül erős maradt a környéken.
A templomi élet minden mozzanatát pontosan szabályozták, annak betartatása ennél fogva soha nem okozott nagyobb problémát. Abban, hogy nagy rend uralkodott e téren is, jelentős szerepük volt a Tiszáknak, akik a bihari reformátusság meghatározó képviselői, támogatói és vezetői voltak évszázadokon keresztül. Az úrvacsoraosztás 1770-ben készült szabályzatát nemcsak bizonyítékul idézzük, de a forrás rámutat a régi, középkori templom nagyságára s arra a hierarchiára is, amely erősen elkülönítette a nők és férfiak társadalmát. Az úrvacsoraosztás az úrasztala felől kiindulva a következő rendben zajlott:
1. A „Férfi renden az Uraság székiből elő állnak első rendben;
2. A Tanáts, Nótárius második rendben;
3. A Tanáts háta mögül való kis székből harmadik rendben;
4. Az Uraság férfi szélén kezdődvén sorban négy székből elő állanak negyedszer;
5. E szerint abból az oldalból négy székből elő állanak ötödször;
6. A másik oldalon az Egyházfi Szélén kezdődvén elő állanak négy székből hatodszor;
7. Azon az oldalon három szék maradván elő állanak hetedszer;
1. Az Asszonyi rendben az Uraság széliből elő állanak első rendben;
2. Tiszteletes Prédikátorné szélin kezdődvén kis székből és porticusban lévők elő állanak második rendben;
3. Azon soron elő állanak három székből harmadik renden;
4. Az Uraság szolgálója székén kezdődvén elő állanak az Tanuló lányok Tanító Asszony székiből az után következő kis székből elő állanak negyedszer;
5. Az után való székből elő állanak a két székből ötödször;
6. Ez után utoljára ismét elő állanak két székből hatodszor.
Ezen rendtartás szerint a székek is meg czéduláztatnak, observáltatnak jó móddal.”
A szabályzatból az is kiderült, hogy a templom ülésrendje lényegében tükrözte a falusi társadalom hierarchiáját. Ez a racionális átgondoltság egészen a szocialista korig megmaradt, miként az a Szabó István esperes által 1931-ben készített, itt illusztrációként közreadott ülésrajzból is kitetszik.
A közfelfogásban erősen él az a nézet, hogy a korabeli falvak elszigetelt világot képeztek, és viszonylag gyér lehetett a kapcsolatuk a külvilággal. Mint annyi minden, ez is a saját nagyságával eltelő utókor igazságtalan vélekedése. A kereskedelem a közeli mezővárosok, nagyvárosok piacának ismeretét, Nagyszalonta, Nagyvárad, Debrecen, Gyula városával történő kapcsolattartást tételezi fel. A forspontozás révén – kényszerből akár – a Marostól délre lévő területeket is fel kellett keresniük a szekerezőknek. A templom és az iskola révén más vidékek legkiválóbb képviselői látogattak el a faluba, töltöttek ott több-kevesebb időt. Zártnak, elzártnak földrajzi értelemben igen, de az információ, a külvilág ismerete tekintetében – mint látni fogjuk – semmi szín alatt nem nevezhetjük már a XVIII. századi viszonyokat sem. A következő évszázadokban pedig ez fel sem merülhet.
A lelkészek szinte mindegyike Debrecenben végezte a teológiát, Gesztre érkezésük előtt már több helyen megfordultak. A kamara időszakában az első ismert prédikátor B. Jancsó József, aki 1739-ben már itt szolgált. Őt az 1750-es évek elején Zilahi János követte. A harmadik lelkész, K. Peremartoni Ferenc Geszten fejezte be földi pályáját, a faluban temették el. Tisza László hozatta 1761-ben Mata Sándort, aki elődjének leányát vette feleségül, s nyolc év után Váncsodra költözött. Nevéhez kötődik a matricula (anyakönyv) vezetésének megkezdése.
Őt követték a szolgálatban: Vetési István (1769–75), Horváth István (1775–76), Geréb András (1776–1778), Sárándi Sándor (1778–82), Péczeli Imre (1782–1788), Mészáros Sándor András (1788–98), Nagy István (1798– 1805), Négyesi Nagy István (1805–1820), Kevi József (1820–1829), Szabó József (1829–1853), Nagy Péter (1852–1893), a híres tudós, Pokoly József (1894–1895), Szabó István (1895–1937), Beszterczey László (1937–1956), Juhász Jenő (1956–1965), Török Ede (1966–1980), Abuczky István (1980– 1985), Gáspár Katalin (1993–1998), Fábián Zsuzsanna (1999-ben vette át szolgálatát a nagyközségben).
Évről évre, az egyes egyházi és sátoros ünnepek alkalmával néhány napot töltöttek a faluban a legátusok. A sátoros ünnepek időtartamát 1818-ban két napban határozták meg. A papjelöltek az ország minden tájáról jöttek ünnepi prédikációt tartani. Ez a szokás évszázadok óta része a teológiai képzésnek; átmeneti szünetet 1784–91 között szenvedett, kalapos királyunk akkor eltiltotta.
Fennmaradt egy névsor az újraindult legátusok neveivel és származási helyeikkel együtt. Megállapítható, hogy a korabeli Tiszántúl közel kétszázötven falujából érkeztek vendégségbe, akiknek akkoriban nagyon örültek Geszten, mert jelenlétük, „nagy segítség lett-légyen pedig a Tanuló Ifjúságnak”.
Elképesztően magas ez a szám, s nagyjából Hódmezővásárhely–Dunavecse–Nagybánya–Élesd jelölik a terület szélső határait, ahonnan a legátusok érkeztek. Komoly összeget (öt– negyven forint között) fordítottak díjazásukra. Szép summa volt ez akkoriban, akár egy jobb szarvasmarha árát kereshették meg az érkezők. Nem csodálkozhatunk azon, hogy Geszt kapós helynek számított, azon sem, hogy az egyháznak komoly gondot jelentett a költség előteremtése, de az egyházgondnoki tisztet 1761-től betöltő Tiszák hathatós anyagi segítségére mindig számíthatott.
A református gyülekezet – ahogy már utaltunk rá – jól járt a Tiszákkal. Hosszú oldalakba telne felsorolni, hogy anyagi és erkölcsi értelemben mi mindennel támogatták a közösséget. A templom építése, felújítása, berendezési tárgyainak elkészítése, úrasztali terítő, kancsó, pohár ajándékozása, adományok garmadája, földek, termésbeli járandóság biztosítása a lelkészeknek, tanítóknak. Tették ezt kötelességből mint egyházgondnokok, s meggyőződésből mint felelős polgárok.
A polgári korszak kezdetéig a túlnyomórészt reformátusok lakta községekben az egyházi és községi ügyek erősen egybekapcsolódtak, ami a református felekezet túlsúlyán, a falusi vezetés (bíró, esküdtek) és az egyháztanács, a presbitérium túlnyomórészt azonos összetételén alapult. Ez a magyarázata, hogy 1858-ban rendelet írta elő: „az egyházi egyének és szükségletek ne a helység közköltségéből a Bíró által látassanak el”.
Amikor a Tiszák berendezkedtek Geszten, már 1761-ben maguk állították össze a presbitériumot. Ebben nemcsak birtokosi voltuk, hanem az egyházban betöltött, elismert tisztségük is segítette őket. Hogy meny-nyire összefonódott az egyházi és a községi vezető testület, bizonyítja
a 1761-es egyházi tanács névsora. Abban helyet foglaltak Tisza Lászlón kívül (aki a főkurátori tisztet is betöltötte) Bagdi Péter (akkora már ötödször választották meg bírónak), Keresszegi Mihály, aki a megalakuláskor is, előtte pedig hétszer töltötte már be a falu első hivatalát, Szabó András, Bagdi Ferenc (mindketten bíróviselt emberek), Tárnok János, Tunyogi Miklós, a nótárius.
Rövid működés után megszűnt a testület, és csak 1806-ban állott fel ismét. A Bach-korszak elején ugyancsak eltiltottak minden összejövetelt, így a presbitériumét is. 1855-ben engedték meg újra a testület működését. Ekkor is a községi tisztségeken is „osztozó” családok férfi tagjaiból kerültek ki a presbiterek. Azt, hogy jórészt még egybemosódott a két intézmény, a papválasztásról szóló 1854-es híradás csattanósan bizonyíthatja: „április hava 3-án, a Helységházánál a falu vénei papválasztásra ősi szokás szerint gyűlést tartottak”.
Az egyház nagy figyelmet fordított a gyülekezet tagjainak hitbéli és erkölcsi magatartására. A helyes út megtalálásának módszerei nagyon változatosak lehettek. A direkt nevelés, penitenciatartás egyik fontos eszközéről, az „eklézsiakő” vagy „szégyenkő” használatáról a közeli Körösnagyharsány reformátusai kapcsán írtak. A márvány kőlap helye a XIX. század közepéig a templomban, a szószék mellett volt. Ha isten nevét rosszul szájára vevő vagy megbotlott személyt vétkéért nem lehetett világi bíróság előtt büntetni, a presbitérium maga ítélte el. A bűnt elkövetőnek bizonyos ideig kötelessége volt minden reggel, „az Isteni tiszteletet megelőzőleg megjelenni a templomban, ott bűnbocsánatának jeléül felállott… a szégyenkőre, fehér lepedővel eltakarta magát, úgy, hogy még a ruhája sem látszott ki… aztán ott állott egész Isteni-tisztelet alatt mozdulatlanul, s csak mikor mindenki eltávozott a templomból, akkor jöhetett ki”.
Geszten ennél emberségesebb, szinte modern módszereket (is) alkalmaztak. 1822-ben honosították meg azt a gyakorlatot, hogy minden évben áldozócsütörtökön a presbitérium döntése alapján nyilvánosan megjutalmaztak személyeket, nevezetesen „1. Az olyan szűzlánynak, ki 16 esztendőt meghaladott, szemérmetes, munkás, nem házaló; 2. Az oly ifjú legénynek, ki szükségtelen nem esküszik, nem Isten káromló, nem részeges, nem tolvaj, tiszta életű legény; 3. Az olyan menyecskének, vőnek, édesfiunak vagy leánynak, kik elerőtlenedett szüleiket tisztelik, táplálják, ágyokban ápolgatják, tisztogatják.” Ebben az évben Bagdi Sándor istenfélő fiatal ember egy új zsoltárt; G. Kovács Erzsók hajadon, aki a házi és mezei munkában kitűnt, egy fehér kalárisból álló nyakszorítót két rőf (mintegy másfél méter) pántlikával, Soldos Mihályné Varga Judit egy pár fekete kordováncsizmát kapott, mert férjéhez és ápolásra szorult, beteg ipájához hűséggel megmaradt.
A gazdagabb és távlatokban gondolkodni tudó hívek hosszabb-rövidebb ideig működő alapítványok gondozásával bízták meg az egyházat, olyanokkal, amelyek a gesztiek vallásban, erkölcsben való megmaradását vagy magának az egyháznak a megélhetését szolgálták.
A XX. század elején a következő alapítványokat működtette az egyháztanács Geszten: gróf Teleki Julianna Alap, amelyet a grófnő 1863-ban, halálakor, végrendeletében hozott létre, ezer forintot hagyva erre a célra. Gróf Tisza Lajos Alapítvány, amelyet 1900-ban hoztak létre kétezer koronás alaptőkével.
A Bíró Mihály Alapítvány 1901-ben, ötvenkoronás tőkével indult. Bugyi Sándor 1906-ban tizenkettő, Gyenge Judit 1910-ben kétszáz koronával hozott létre alapot. A konfirmálók javára 1909-ben tizenöt koronás alapot állítottak fel. A hamarosan kirobbanó világháború nemcsak ezek nagyobb részét tette tönkre, de megakasztotta azt a lendületet is, amely mögött a dualizmus gyarapodó gazdasága és jelentős társadalmi csoportok felemelkedése is volt a remélt cél.
A református egyház segélyezéssel is foglalkozott. Ennek legszebb példáját a más településeken is előforduló ínség- vagy takarékmagtár adta. A geszti református egyház és annak tagjai „1863-ban, érezvén azon súlyos ínségi csapást, mely 1863. évben Magyar hazánk felett annyira súlyolag átvonult, [s elkerüljék annak megismétlődését]… egyházi takarékmagtárt alapíttatnak”. Céljuk az egyház közszükségleteinek fedezése, a hívek közül az „ínségesnek ítélt” lelkek segítése volt.
A részletes alapszabályban leírtak szerint a négyfős választmány tagjai szedik be a gazdáktól a kölcsönzésre felajánlott szemes terményt. Legkevesebb egy véka, legtöbb négy véka lehetett a rászorulók által kölcsönzött meny-nyiség. Egy év múlva, a jó termésből kellett visszaadniuk, s kamatként minden köböl után egy véka terménnyel tartoztak.
Tervük szerint külön magtárt akartak erre a célra építeni, addig pedig a templom portikuszának a nagyobbik felébe beépített szuszékokban tárolták a terményt. A magtár sohasem épült meg, a szuszékok viszont ma is ritka látványosságként az emberi együttérzés szép példáját mutatják. Az ínségalap egészen az első világháborúig hasznosan működött.

A falu közepén álló református templomot járda kötötte össze a kastéllyal

A Tisza család férfi és nőtagjainak különálló padjai a templomban

Az itt látható alaprajzot 1931-ben készítette Szabó István lelkész.
1. torony, 2. torony alatti bejáró, 3. toronyba és nyugati karzatra feljáró, 4. nyugati karzata legényeknek, 5. karzattartó oszlopok, 6. ablakok, 7. nők padjai, 7/1. iskolás lányok padjai, 7/2. fiatal lányok padjai, 8. urasági alkalmazottak nőinek padjai, 9. papné padja, 10. Tisza nők padja, 11. Tisza férfiak padja, 12. egyházi elöljárók padjai, 13. községi elöljárók padjai, 14. portikus, 15. portikuson át templombejáró, 16. egyházi magtár szuszékjai, 17. szószék, 18. szószéktartó oszlopok, 19. papszék, 20. szószékre feljáró a falban, 21.szószékfeljáróba nyíló ajtó, 22. úrasztal, 23. úrasztal kerítése, 24. egyházfi padja, 25. férfiak padja, 26. keleti karzat, 26/1. legények karzata, 26/2. iskolás fiúk karzata, 27. keleti karzatfeljáró, 28. kántor széke

A Geszten szolgált lelkészek emlékműve a paplak kertjében. Neveiket kőtáblába vésték

Tisza László és felesége, Szénássy Rebeka úrasztali ajándéka 1771-ből (Nagy Imre felvétele)

Az 1942-ben született konfirmálók csoportja az 1950-es évek derekán

A Tisza család nyugalmat árasztó környezetben épült kriptáját a 2002. évre állították helyre. A család 1771 óta folyamatosan használt temetkezőhelye

Az 1896-ban született „Koporsós” Mónus Ferenc évtizedeken át (az emlékezet szerint) szinte ingyen temette el a halottakat. Csak a koporsóhoz, fejfához szükséges faanyagot kérte az elhunytak hozzátartozóitól

Egy négytagú család nyugszik a fejfák alatt

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages