Rejtőzködő középkor
Rejtőzködő középkor
A Biharországnak nevezett terület északi részén a honfoglalók gyér, szórványos szláv népességet, máshol hatalmas szabad területeket találtak. Az Anonymus által megörökített Ménmarót és a kazárok ezen a területen történt állítólagos berendezkedése csak a krónikaíró fantáziájában játszódott le. A kazárokra vonatkozó hagyomány azon a tényen alapulhatott, hogy a honfoglalás után erre a vidékre „fekete magyarok”, azaz az Etelközben a magyarokhoz csatlakozott kazár néprész, a kabarok telepedtek le. A letelepedés másik, máig sem megfejtett problémája a székelyek ittlétének kérdése. Ugyanis ha, miként Anonymus állítja, a Tiszántúlon csatlakoztak Árpádhoz, akkor a Biharban lévő székely telepek (innen költöztették át őket Csíkba, Gyergyóba) lakói már a magyarok bejövetele előtt itt éltek. Ez esetben a honfoglalást megelőzően a szláv szórványok mellett székely telepekkel is számolni kellene, nemcsak északabbra, Székelyhíd, de a mai Nagyszalonta, a hajdani Kölesér s akár Geszt térségében is.
Bihar nagy része az Árpádok, pontosabban a fejedelmi hatalom örököse, Zolta dukátusi területe lett. Ez a magyarázat arra, hogy nem találunk itt honfoglaló nemzetségfői, törzsfői szállásterületet. Mindössze két bihari nemzetség, az Ákos és a Barsa (Borsa) létezése bizonyított már a X. században.
István fegyverrel térítette katolikus hitre a kabarokat, s e szövetség jelentős részét az ország határainak védelme céljából széttelepítette. Ekkor költöztek át Erdélybe a székelyek is. A népességében nagyon megfogyatkozott terület a király földje (terra regis) lett, amelyen hamarosan kialakult a várispáni szervezet.
A XI. század elejének változásai meghatározták az egész megye, így Geszt történetét is. A királyi birtok mellett kiterjedhetett az egyházi és a világi nagybirtok. Az Ákos, a Borsa, és a Told nemzetség mellett megerősödött a Gutkeled, a Hont és a Pázmány család. A XII. század végén, a XIII. század elején a nagy birtokadományozások újabb nagybirtokosokat emeltek fel – például Csanád, Rátót –, de középbirtokosokat is, mint például a Pata, Ugrai családot.
A kabarok után népességében megcsappant területre várnépeket és várjobbágyokat kellett betelepíteni. A Nagy-Köles-ér vidékén, de attól délebbre, a Gyepes és a Fekete-Körös közötti vidéken is, a királyi telepítés következtében katonai rendben kialakított falvak sora jelent meg, melyek lakói mint várjobbágyok, a királyi vár kötelékébe és felügyelete alá tartoztak, de egyebekben őrizték szabadságukat.
A térség határait észak–déli irányban az Ugra melletti Fancsika(ma tanya) – Erdőgyarak, kelet–nyugati irányban Görbed és a Sarkadkeresztúr térségében álló Nyékpuszta jelöli ki. Ezek lakói lehettek a helyben maradt kabarok leszármazottai, de az ország más területeiről beköltözött vagy beköltöztetett népcsoportok is, a királyi kíséret szabad harcosai, lecsúszott nemzetségek még szabad magyarjai. Jöhettek külföldről, mint például a vallonok, amint arra a helynevek -gyán végződése utal Mező-, Köte-, Vizesgyán esetében. Alacsony, köpcös termetű, vöröses hajú utódjaikat ma is megtalálni az itteni falvakban. Ebbe a területbe tartozott Geszt is, s eszerint azt kell feltételezni, hogy a falu a XI. században már biztosan létezett.
Tudjuk, hogy régészeti ásatások és okleveles források hiányában a korszakkal foglalkozó szakemberek nagy szerepet szánnak a nyelvészetnek; következtetéseik jelentős része nyelvészeti bizonyítékokon alapul. Geszt esetében ezek alapján felvethetjük – amit csak régészeti ásatások tudnak majd bizonyítani –, hogy a falu lakói a kabar szövetségbe tartozó szabad harcosok lehettek. Erre utalhat az a későbbi évszázadokban makacsul fel-felbukkanó szándék, hogy a település önmagát Feketegesztnek nevezte. A „fekete” megkülönböztető jelzés a már említett fekete magyarokhoz való kapcsolódás nyelvi emléke is lehetett. Szinte megszédül az ember a lehetőségtől: a falu akár honfoglalás kori alapokon is nyugodhat.
A várispánságok területei a legsűrűbben megszállt vidékek voltak, amelyek egy-egy nagyobb tömbbe gyűjthették össze a várjobbágyokat. Ennek a jelentősége akkor növekedett meg, amikor a XII–XIII. század fordulóján a várispánsági rendszer a tömeges birtokadományozások révén válságba jutott.
A várnépek zöme, a várjobbágyok jelentős része földesúri fennhatóság alá került, és néhány évtizeden belül a paraszti termelőmunkát végző jobbágytársadalomba integrálódott, miközben megnevezését átörökítette új társadalmi környezetére. Az egy tömbben élő várjobbágyok ezzel a fejlődéssel ellentétes utat jártak be, és sikerrel vívták ki maguknak a szerviensi (csak a király szolgái) vagy kimondottan a nemesi állapotot. Egy részük a nemesi társadalom egységesülése idején automatikusan átlépett ebbe a rétegbe. Mások királyi adománylevéllel is megerősítve váltak részeivé az azonos jogú és kiváltságú nemesi társadalomnak.
Településünk lakói már a XIII. század első felében nemesi állapotban, később úgynevezett kuriális ‘falu’közösségben éltek, ami azt jelentette, hogy lakói földesúri adóra, szolgáltatásokra nem voltak kötelezhetők, és ami a legfőbb, művelt földjeik teljes jogú tulajdonosaivá váltak.
Az ilyen típusú falvak lakói többnyire egy-egy telken élő nemesek, mindenképpen kisbirtokosok voltak. A szántóföldi termelés jelentőségének növekedésével, a sűrű faluhálózat miatti szűk határ és a fellépő földéhség következtében a maguk között élő korábbi szolganépeket, a későbbi jobbágyokat elűzhették használatba vett telkeikről, így kizárólag nemesek által lakott településsé, „jobbágytalan kuriális faluvá” válhattak. Az ilyen falvak jelentős része fejlődésre képtelennek bizonyult, lakói idővel elköltöztek, és bekövetkezett a pusztulás. Más esetekben, s ennek szép példáját adja Geszt is, a jobbágyrétegek megmaradtak a falu társadalmában, az árutermelésbe sikeresebb volt a bekapcsolódás, a népesség nem fogyatkozott.
A település telkeinek száma feltehetően nem érte el a húsz-huszonötöt, s lakóinak száma sem lehetett százötven-kétszáznál több. Ez akkoriban eléggé jelentős középfalunak számított. A nemesi állapot, a viszonylag nagy számú népesség indokolta, hogy önálló temploma legyen, mint ahogy Geszten már a tatárjárás előtt emelhettek egy fatemplomot. A népességszám, a település nagysága feltehetően megmaradt a török korig.
Bizonyított tény, hogy a falvakban akkoriban nem emelkedett a népességszám, hanem, miként Európában is mindenhol, a felesleges népesség új falu alapításával segített magán. Ez azt eredményezte, hogy a településhálózat még sűrűbb lett, a faluhatárokat nem lehetett növelni, s ez konzerválta azt a szokást, hogy a túlszaporodó közösségek újabb és újabb népességcsoportot bocsátottak ki magukból. Nem véletlen, hogy a Geszt környéki hajdani falvak, amelyek többsége napjainkban valamilyen pusztanéven a mostani határ része, többnyire a XIII–XIV. században települtek, mint például Bagd, Vátyon, Iklód, Marcelháza, Pata-Ősi.
Geszt az írott források közül először a Váradi Regestrumban tűnt fel, 1213-ban. Akkor 31 juh ellopása ügyében keresett Kalád nevű lakosa jogorvoslatot. 1220-ban villaként (falu) emlegették a települést. Lakóiról, akik elsősorban nemesek voltak, de néhány jobbágycsalád is élt közöttük, tudjuk, hogy magyarok voltak.
A források néhány nevet megőriztek: Tóth, Osvalth, Begessy. Birtokosai között egy 1339. november 11-i oklevélben feltűnt: „Kiscundurreu-i Vörös (Ruffus) Péter fia: János [aki], a Temes m[egye]i Kiskunduro, a Bekes m[egye]i Fau [Fás] és a Bihar m.-i Gezth és Sap birtokon levő részeinek felét minden haszonvétellel soror uterina-jának [testvérének] , Bálint feleségének: Sebe-nek adta.”
Ugyanebben a században biztosan birtokosok voltak a környéken ismert Gesztiek is, akik, mint egy 1401-es oklevélből kiderült, régebbi birtokrészeket is magukénak tudhattak, és leánynegyed, tehát örökség révén újabbakhoz is juthattak. Itteni birtoklását „Fekete Geszti Gergelyünknek” 1401. Pál-forduló napján (január 25-én) megerősítette Zsigmond király is. Az oklevelet Nagy Sámuel lemásolta és lefordította krónikájában.
Az okmánytárakban sehol sem szereplő oklevél nem lehetett hamisítvány, mert mindenben megfelel az oklevelek tartalmi követelményeinek, dátumozása pedig pontosan arra az alig egy hétre esett, amikor az uralkodó tényleg Pozsonyban tartózkodott.
A dokumentum szerint Ostrow vára alatt (Morvaország) Geszti Gergely hősiesen harcolt, és ezért „az említett Gergelynek és ő általa az Attyjának Domokosnak és Testvérének Jánosnak, mint másik Jánosnak, a Miklós fiának, és ezen János gyermekeinek, Lászlónak, Balázsnak, Lőrintznek, Jánosnak, nem különben Miklósnak, ki Andrásnak, az Attya Testvérének fia, némely rész jószágokat [ad] a fent említett Feketegeszten, Bihar vármegyében, melly rész birtokokat régen is ők birtak és még most is békével mint mondják, birják”.
Az adománylevél talán az ősi, apáról fiúra szálló birtok tulajdonjogának törvényesítéséről szólt, de biztosan nem újabb adományozást tartalmazott.
Több szempontból érdekes az az Anjou-kori okmánytárban közölt, 1401. április 2-án kelt oklevél, amelyben Geszti István fiai, János és Domokos, valamint László fiai, Lőrinc, György és István birtokrészüket, amelyhez leánynegyed révén jutottak átadták, ugyancsak Geszti Domokos fia István fiainak: Jánosnak és Miklósnak.
A latin fordítás néhány mondata egy sor értékes adatot közöl. Először is a birtok „hitvalló boldog Miklós egyházával szemben” és „nyugaton” feküdt.
Az ötvenkarnyi földet fel kellett mérniük, melynek fekvéséről az is kiderült, hogy az „az alsóbb rendüek falvának határán (in fine vici simplicis ordinis) – amely ugyanazon falu[ba]n Geszten északon a tulajdonuk”. Szó esett még egy kúpszerű kiemelkedésről is, amely szintén nyugaton volt, s tájékozódási pontként használták. Az is kiderült az oklevélből, hogy (egy másik?) Geszti családba tartozó László fiának, Antoniusnak kúriája volt – nyilván a többieknek is – a faluban. A Gesztiek régi, nemessé váló (XIII. századi) családja lakója lehetett a kisnemesi falunak is. A család növekedése, ágakra szakadása miatt a XIV. század végére, a XV. század elejére állandóvá vált a birtok osztódása, megtörténhetett a falurészek elkülönülése is. Miként arra több adat is utal, jobbágynépesség is élt ez idő tájt a faluban, tehát Geszt valóban nem csupán a telki nemesek települése volt. Az alsóbbrendűek, a jobbágyok a templomtól északra laktak, a nemesek elsősorban a Szent Miklós-templomtól keletre és délre.
Bunyitai Vince munkájából és más összefoglalásokból ismeretes, hogy Gesztnek ebben a korban (lényegében ma is) két utcája volt: a Kétsor utca és az északabbi, az Egysor utca. A kettő között a Tisztavíz-ér mint elválasztó patak csörgedezett. Még ma is látszik a helye, időnként a vize is. A jobbágyok utcájának csak egyik oldalán épültek házak, a folyó miatt szükségszerűen többé-kevésbé sorban. Ez, földrajzi okok miatt még napjainkban is jellemzője a településnek. A nemesek viszont a középen futó út két oldalán, a folyócskától délre, szórtan épített házaikban élték mindennapjaikat.
A templomtól nyugatra eső mai falurész akkoriban (1401) még szántóterület lehetett. Ezt megerősít az is, hogy a forrásban említett nyugati, kúpszerű domb földrajzi fekvése alapján elképzelhető, hogy azonos a Fekete-halomként emlegetett dombbal (eredetileg kurgán, ahova majd 1764-től az akkor újnak számító temető került). Mindezek alapján még egy mozzanatra magyarázatot találhatunk. A XV. században az eredeti Geszt falunév váltakozott a Feketegeszt, Egyházasgeszt, Kisgeszt, Nagygeszt elnevezésekkel. Ebből nem arra kell következtetnünk, hogy a falu osztódott volna, több falu jött volna létre, hanem arra, hogy ez esetben is – miként Szabó István feltárta és elnevezte ezt a folyamatot –, névleges falukettőződés történt, azaz álfalu jelent meg a forrásokban. Valójában a birtokosztódások miatt a település egyes részei elkülönültek és ezt az elnevezésben is visszatükrözték; számításba vehető a lakosság rang, társadalmi állapot szerinti elkülönülése is, de minden esetben csak a falun belül.
Geszt a XVI–XVII. században is fel-felbukkant a korabeli, különböző célból készült összeírások lapjain. Hol országos összeírásban, hol a váradi várnak adózók dézsmajegyzékében, máskor rovásos adóösszeírásokban szerepelt. Tévesen feltételezik, hogy Lázár deák térképén is feltüntették volna. Kölesérrel való esetleges azonosítása kizárható. Lakóiról még az 1598-as házadó-összeírásban is mint nemesekről emlékeztek meg. Az 1604–1605. évi dicális összeírásban is kisnemesi faluként írták össze. Ebből az következik, hogy még mindig meg tudták őrizni több évszázada kivívott szabadságukat.
Ami ennél is fontosabb: a tizenöt éves háború iszonyú időszaka – 328 települést teljesen leromboltak –, úgy látszik, megkímélte a falut, avagy lakói sikeresen átvészelték a környék pusztulását. Ez annál is inkább óriási eredmény, mert Iklód, Bagd ezekben az években pusztulhattak el. Lakóik szétszéledtek, de, miként a Bagdiak kiterjedt famíliája, többen beköltöztek a környező kis települések közül felemelkedett Gesztre. A nemesi állapot szilárd birtoklása a magyarázat arra, hogy a kuriális falut nem találjuk a győztes Bocskai-felkelés nyomán hajdúszabadságot kapott helységek sorában sem, mert erre nem is volt szüksége.
Mint minden települést, Gesztet is hátrányosan érintette a török berendezkedése. 1566-ban, Gyula eleste után közvetlenül hódoltsági területté vált Dél-Bihar. A defterekben (török adóösszeírás) a környező falvak mindegyike szerepelt (Cséffa, Atyás, Mezőgyán, Zsadány, Gyanté, Bagd, Pánt, Iklód, Vátyon, Bodiszlóháza, Inánd és Marcellháza). Megfoghatatlan, mi lehetett az oka, hogy Geszt a listából kimaradt, hiszen nem pusztult el.
Az 1570-es speyeri egyezmény lehetővé tette a határ meghúzását a Török Birodalom, a királyi Magyarország és Erdély között. Geszt mint a Partiumhoz, azaz Részekhez (Erdélyhez kapcsolt magyarországi vármegyék neve, a XVI–XVII. században Bihar vármegyét is ide értették) tartozó falu az Erdélyi Fejedelemséghez került. A mindenkori határt a török adószedők is tiszteletben tartották, de a Részekre igényt tartottak. Azokat a falvakat, amelyeket a defterdárok (adószedők), Halul, majd Huzaim és mások az adólajstromokba beírattak, adózóknak tekintették. Geszt ekkor még feltehetően hiányzott a névsorból. Ami meglepő, hogy kuriális falu létére a váradi vár által szedett tizedjegyzékben az adózó falvak között szerepelt 1587-ben, 1588-ban, de 1598-ban is. Ennek alapja – a befizetett dézsma csekély mennyisége is ezt látszik igazolni – alighanem az volt, hogy csak az ott élő jobbágyokat kötelezték adófizetésre.
Bocskai István, majd Bethlen Gábor alatt Geszt továbbra is elkerülte a hódoltsági sorsot, de 1645-ben új jogelv alapján, miszerint „Sz[u]limán athnamé levele nem comprehendálja az Partiumbelieket, hanem csak az erdélyieket”, a törökök adózásra kötelezték a települést. Részben Gyulára, részben Szolnokra kellett adózniuk.
1660-ban elesett Nagyvárad. Az új vilajetbe nem tartozott bele Geszt, miként Szalonta vagy Sarkad, de hódoltsági faluként állandósult kettős adóztatása. Fegyverrel az erdélyi fejedelemnek, a föld terményeivel, ingyenmunkával és különféle adókkal (basa élése öt forint; füstpénz, szénapénz, fapénz, ötödfél – azaz négy és fél – forint, postapénz, mezei és kerti veteményekből tized; gyalog vagy szekeres szolgálat; utazó török urak tartása) a töröknek szolgált.
1683-ban, Bécs sikertelen ostroma után a háborút kerülő Habsburg Lipót császár, a pápa és a lengyel király létrehozták a Szent Ligát, és eltökélt szándékuk szerint megkezdték a török kiűzését Európából, elsőnek Magyarországról. Nagyváradot 1692-ben foglalták vissza. A környék falvai lerombolt állapotban, templomaik némán és megroppanva fogadták a keresztény hadakat. Miként a környező falvak, úgy Geszt lakossága sem maradt helyben. Eddigi tudásunk szerint nem várta meg a vidék hadszíntérré válását, felkerekedett, s valamikor az 1680-as évek második felében elhagyta faluját. Nagyvárad visszafoglalása, ha a békés időszak valóságát még nem, de az újrakezdés reményét meghozta. A falu lakosai hamarosan visszatértek. Arról, hogy mi történt a néhány háborús év alatt, hova menekültek a gesztiek, semmit sem tudunk. Bizonytalanságunkat még inkább növeli az a térkép, amelyet a kiváló itáliai hadmérnök Marsigli készített, a dátumozás szerint 1693-ban. Ez a mappa Gesztet mint létező települést vette számba. Talán lakói el sem hagyták? A környéken húzták meg magukat?
Geszt és környéke Árpád-kori településhálózata Jakó Zsigmond szerint
)
A templom hajdani, gótikus ablakának befalazott maradványa (Szatmári Imre felvétele)
A középkori Szent Miklós-templom XIX. századi bővítésének nyomai 1999-ben, a felújításkor kerültek elő (Szatmári Imre felvétele)
)
