Hitbéli dolgaink | Száz Magyar Falu

Hitbéli dolgaink

Ha megyénk településeinek elmúlt néhány évszázadát vesszük szemügyre, azt tapasztaljuk, hogy mind a községpolitikát, mind a nemzetiségi élet különböző területeit, mind pedig az iskolaügyet át- és átszövi a különböző helyi felekezetek gondja-baja, adott esetben sikere és öröme. Különösen érvényes ez egy olyan több felekezethez és több nemzetiséghez tartozó község esetében, mint Gyönk. Feladataik és tevékenységük jó ideig túlterjeszkedett a hitélethez kapcsolódó teendőkön, amennyiben az egyházak óhatatlanul elláttak bizonyos hatósági feladatokat is. Ugyanis sokáig csak ők foglalták írásba például a házassági szerződéseket, az úgynevezett móringleveleket, melyek elsősorban az idősen vagy betegen házasságot kötők között jöttek létre az egyenes ági leszármazók, valamint az új feleség örökösödésének biztosítására. De ilyen volt az árva gyerekek örökbefogadásának írásba foglalása is, melyben a nevelőszülők a vallásos oktatásra és a megélhetésre alkalmas foglalkozás elsajátítására tettek ígéretet. A községi esküdtek és felekezeti elöljárók, az iskolaigazgatók és bábák fölesketése a pap tiszte volt.

Az állami törvények 1895-ig, a polgári anyakönyvezés bevezetéséig egyházi faladatnak tartották a válni készülő protestáns házasok békítését is. A lelkész hívására háromszor kellett megjelenniük a feleknek, hogy megkíséreljék őket szándékuktól eltéríteni. Ha ez sikertelenül végződött, a világi hatóságoknál indítani lehetett a válópert. A békítési kísérletek ellenére előfordultak válások. A presbitériumi jegyzőkönyvek jó néhány példával szolgálnak az egyházi közösség ilyenfajta igazságosztó szerepéről.

A gyönki református magyar presbitériumnak például 1811. május 27-én kellett döntenie, helyesebben ítélkeznie Nagy Sándor és Bálint Éva dolgában. Az asszony – négyhavi házasság elteltével – azt hányta férje szemére, hogy csak anyja erőltetésére lépett vele házasságra, de sohasem szerette és ezután sem kívánja őt. Ezért el is hagyta férje házát. Kihallgatták Nagy Sándor szüleit is, akik azt vetették a menyecske szemére, hogy fennen hangoztatta, mennyire ki nem állhatja férjét. A presbitérium úgy ítélt, hogy a feleség köteles visszaköltözni a férjéhez, a férj szüleit pedig megintették és figyelmeztették: „amennyire csak lehet, a menyecskének kedvetlenségre okot ne szolgáltassanak.” Ugyanez évben a presbitérium írásban figyelmeztette Gál Józsefet, hogy lopása ügyében ne tanúskodjék hamisan. Miszlai Csapó István és neje 1861-ben békítés ügyében került a presbitérium elé, Molnár István pedig rágalmazás miatt kapott figyelmeztetést.

A XIX. század elején még olyan világ volt Gyönkön (is), hogy nemcsak a helyi egyházi és világi elöljárók, hanem az egyházmegyei püspökök, superintendensek elé is elkerültek a házastársak eligazításra váró problémái. Gaál János helybéli református adózó polgár 1816. évi leveléből megtudható, hogy kilenc éve házas Gyenge Zsuzsannával, de egyórányi békesség nem szentelte meg házaséletüket. „Mint földműves a földjeimre jártam dolgozni, ez idő alatt feleségem nem az otthoni gazdaságban tevékenykedett, hanem eljárt szórakozni, pénzemen csecsebecséket vásárolt és bordély-, illetve táncházba járt, így adósságokat is csinált, amiket a békesség kedvéért visszafizettem. Hitelezői elvitték ágyneműjét.

Cégéres viselkedéséért magam és ismerőseim intettük, de ő azt válaszolta: Mivel én őnekie sem testének, sem lelkének nem kellek, azért nem hogy jobb, de még rosszabb kíván naponként lenni, aminthogy már azelőtt háromszor el is hagyott, de Szent Eklézsiánk lelkipásztora és az elöljárók dorgálásokkal hozzám visszajönni kénszeríttetett; de magát nem hogy megjobbítani kívánta volna, hanem most negyedszeri elhagyása előtt egyenesen megmondta énnékem, hogyha tőllem külömben meg nem szabadulhat, éjtzaka mikor aluszom elmettzi az torkomat.” A kétségbeesett férj ezeknek okán arra kérte a superintendest, hogy lépjen közbe bölcs intézkedéssel.

A református presbitérium gondnoka útján nemcsak a gyülekezet anyagi ügyeit felügyelte, hanem erkölcscsősz jogát is fenntartotta magának, viszálykodó házasok között hozott ítéletet, mely az elmarasztalt felet olykor testileg is sújtotta. Volt rá eset, hogy az egyházgondnoknak szót nem fo-gadó telkes gazdára két, kisházasra pedig egy forint pénzbírságot vetett ki a presbitérium.

Mai választott tisztségviselők számára is tanulságos lehet az az 1844-ben hozott és még 1875-ben is megerősített határozat, melyben a gyűlésen meg nem jelenő elöljáróra harminc, a közönséges egyháztagra tizenöt forint, a közmunkát nem teljesítő telkesre egy forint, gyalogmunkásra húsz krajcár bírságot szabtak ki. 1857-ben villongás támadt mindkét gyülekezetben az úrvacsorai rend megbontása miatt, amely három éven át keserítette s botránkoztatta a kedélyeket, s ez újabb okot szolgáltatott a presbitériumnak, hogy beavatkozzék a dolgok menetébe. Feladatuk természetesen nem volt kellemes,, és az érintettek körében többnyire nem örvendtek túl nagy népszerűségnek. A német eklézsia vonatkozásában ez az ellenérzés már az 1816. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben is megfogalmazást nyert: „…a köznép fejebb elöljáróit nem becsüli és őket az eklézsia javai érdekében kifejtett buzgóságukért még inkább becsteleníti és vádolja; az eklézsia megunta a köznép mocskolódásait.”

A tagegyházakról – gyönki megalakulásuk első évtizedeiben – jóformán csak akkor szerzett tudomást a kerületi egyháztanács, amikor panasszal fordultak hozzá, amikor üldözték papjaikat, amikor okkal vagy ok nélkül megvádolták őket. Általános tapasztalat, hogy a prédikátori életnek a XVIII. században három nagy kísértője volt: az ital, a paráznaság és az anyagiasság, s ezek közül – miként azt Molnár András elcsapatásánál is láttuk – bármelyik elegendő volt ahhoz, hogy a hívek elveszítsék papjukba vetett bizodalmukat.

A napóleoni háborúk miatt meglehetősen elhanyagolt egyházlátogatásokat pótolandó, Báthory Gábor 1816-ban számtalan kérdéssel foglalkozó, mintegy előkészítő jelentést kért be egyházaitól. Ez, valamint az 1806–1929 közötti időszakban létrejött hasonló iratok a gyönki magyar és német református egyháznak legértékesebb forrásai közé tartoznak. Maga a látogatás pedig ismét korlátok közé szorította, új utakra terelte a korábban eléggé szabadosan működő eklézsiákat.

A Báthorynak küldött mintegy tizenegy nagy oldalas jelentésben az egyháztörténet korai adatai is helyt kaptak: „Az eklézsia fundáltatott 1705. esztendőben, ezen helység akkori főtisztelendő örökös földesura Nagy Magyari Kossa Péter superintendens úr által, azolta ezen eklézsiában az isteni tiszteletet első eredetétől fogva senki sem háborgatta… a mostani templom már a harmadik.” Alapját 1775-ben rakták le királyi engedéllyel. 1777. május 25-én a Szentháromság ünnepén szentelték fel. „Épült a helyi földesurak költségén, a magyar és német reformátusok közös erejével.” A harangtorony azonban egy időben már annyira megrongálódott, hogy „a prédikátor nagy szélben szüntelen való félelmek között van, attól tartván, hogy ezen nyikorgó és ingadozó torony házastól és familiástól edgyütt szerentsétlenül agyon üti”. (Végül is csak jóval később, 1833–35-ben építettek újat a földesúr pénzéből és a hívek kétkezi munkájával.)

A templom eszközleltárában részletesen felsorolták a templomi textíliákat és azok adományozóit, kiknek nevét arany- és ezüstfonállal hímezték a prédikálószéket és úrasztalát borító fehér és sötét alapú terítőkbe. Legbőkezűbb adományozók neve is ismert: Kántor József és neje, Darvas Klára, Csúzi József és Csapó Zsófia. A kereszteléshez használt edények mindegyikén, vagyis a cintálon, cinpoháron bibliai idézetek, az ugyancsak a keresztelésnél használt sárga és zöld selyemrojtokkal díszes zöld tafotakendőn pedig a következő felirat volt olvasható: „Engedjétek meg, hogy jöjjenek énhozzám a kisgyermekek és meg ne tiltsátok, mert ilyeneké Isten országa. Márk 10:14.” A kendő másik végébe az adományozó Kántor családra mint Gyönk egyik „örökös földesurára” és 1769. évi jótéteményükre vonatkozó, rövidített utalást hímeztek.

A fatoronyban 1816-ban három harangot számlálnak. A nagyobbikat a magyar és német reformátusok közösen vásárolták 1777-ben. Felül azt metszették rá, hogy: „Johann Brunner Gosz mich in Ofen” (J. B. öntött engem Budán), az alján pedig ez volt olvasható: „A gyönki reformata eklézsia 1777.”

A második harang, amelyet a magyar eklézsia öntetett magának még 1741-ben, az előbbinél kisebb. Felül a „Joseph Steinstoch goss mich in Ofen” (J. St. öntött engem Budán), az alján pedig „A gyönki ref. ekl. 1741.” felirat olvasható.

A kisméretű lélekharangról csak annyit tudunk, hogy az a „német eklézsiáé”. Felirata nincs, de ha a magyaroké lenne, így is szólhatna: „Az élőket hívogatom, a halottakat siratgatom.”

Az előkészítő beszámoló a püspök kívánalmának megfelelően az egyházi levéltár adataira is kiterjedt. Így maradhattak fenn a lelkészekre, azok lakáskörülményeire, javadalmazásukra, a presbitériumra és egyéb egyházi szolgálatban lévő személyekre vonatkozó korai, értékes információk. Az első anyakönyvet csak a sorban tizenegyedik prédikátor, név szerint Molnár István fektette fel 1735-ben. Ebből is látszik, hogy mekkora lehetett a jövés-menés, mai divatos szóval fluktuáció a gyönki reformátusoknál, ha húsz év leforgása alatt tíz lelkész próbált szerencsét náluk.

Tény, hogy a javadalmazás nemigen marasztalhatta őket, s a parókia lakásviszonyai sem voltak vendégmarasztalók. Négy-négy helyiségének rezsije megoszlott a magyar és a német eklézsia között. A magyarok költségén levő szobák régiek voltak, „falaik avultsága mián télen oly hidegek, hogy sok fűtéssel sem lehet eléggé a hideget meggyőzni”. A németek két szobája már inkább alkalmas volt a lakhatásra. A konyha a magyar épülethez tartozott, kicsinysége és szűk volta miatt alkalmatlan volt és füstös. Igen nagy baj – írták –, hogy „a szobák ablakaiban nincsenek vasgáterek (vaslemezből álló külső ablakok), és így a prédikátor mindig félhet a gonosz emberek rablásától”.

A lakások bútorzata a két eklézsia tulajdonában volt, s mindegyik leltárilag külön kezelte azokat. Egy-egy asztal, nyoszolya és ruhásláda volt található bennük. A könyvestékán mindössze egyetlenegy, fekete bőrtáblába köttetett Hanaui liturgia, a kisiskolások oktatásához való kézikönyv, az „Erste Milch der Wahrheit” árválkodott. Szőnyeg és függöny nem volt, s ez csak növelte a lakás ridegségét. Némi vigaszt nyújthatott azonban a didergő és betörőktől rettegő prédikátornak, hogy a sertésólak és a lóistálló viszont jó állapotban voltak. Persze itt sem minden hibátlan, mert a tehénistálló szűk, a baromfiól pedig éppen dűlőfélben volt. Ezeknél is nagyobb gondot okozott azonban a papi természetbeni járandóságként beszolgáltatott kenyérgabona olyannyira tisztátalan és ocsús volta, hogy szinte nem volt érdemes megőröltetni. A vetőmag is kárba veszett, mert a hívek elmulasztották elvégezni a papi földek megtrágyázását, ami pedig az ő feladatuk lett volna. Előfordult az is, hogy a szénából csak azt hordták be a paplak pajtájába, amit a lovak legelés után otthagytak. S mindehhez – írja szomorúan a prédikátor – jó arcot kell vágni. Igyekszik eltűrni a vele szemben elkövetett méltatlanságokat. „Kedvetlenségét” sosem panaszolta fel az egyházkerületi tanácsnak.

Az eklézsia helybeli igazgatásáról tudjuk, hogy mindkét református közösségnek tíz-tíz fős presbitériuma volt, melynek tagjait a hívek választották meg, majd vasárnap a prédikátor színe előtt fölesküdtek hivataluk „böcsületes” ellátására. „Amikor olyan dolgok adják elő magukat, amelyek a presbitérium elé valók, p.o. kuratori számadás megvizsgálása, kurátor, dékány és új tagok választása, öszveháborodott házasoknak megbékéltetése, törvénytelenül élőknek citáltatása és azoknak megfeddése s.s.t. tartanak ezen gyűlések a prédikátori háznál, a prédikátor parantsolatjára, néha vasárnap délután, néha pedig hétköznapokon is.”

A falu pápaszem nélkül is mindent meglát, s „jóakaróan” továbbítja a presbitérium tagjaihoz. A presbitériumnak van egy állandó alkalmazottja, az úgynevezett dékány, akinek közreműködésével berendeli mindazokat, akik vétkeztek, „cégéres vétekben élő személyeket”, rossz hírbe keveredett, botrányos életvitelű léha férjeket, kikapós menyecskéket, s azokat megdorgálja, de a XIX. században testi fenyítésre már nincs „jussa”.

A templomkerülőket kifaggatja közömbösségük felől, és a jó útra inti őket. Ugyanígy jár el a haragtartókkal is. Ha pedig ez sem használ, „igazítsa a dolgot a külső vagy politicai forum eleibe”.

A presbitérium s egyáltalán a református egyházközség legnagyobb felelősséggel felruházott tagja a kurátor (gondnok). Szerencsés esetben a helyi földesurat választhatták meg erre a tisztségre. Így amikor 1816-ban meg-üresedett a gyönki magyar eklézsia gondnoki tiszte, Magyari Kossa Sámuel vármegyei főbírót sikerült megnyerniük. Az egyházmegye világi tisztviselői is többnyire a jómódú s előkelő állásban lévő közép- és nagybirtokos, közép- és főnemes családok azon tagjaiból kerültek ki, akik hithűségük és áldozatkészségük révén ki is érdemelték a megtiszteltetést.

Az úrvacsoraosztások alkalmával a gyülekezet perselyt helyezett el a templom kijáratánál, hogy a szorongatott helyzetben lévő református egyház bécsi ügynökének (agens) fizetéséhez szükséges pénzalap, az „agentiale” előteremtődjék. Amennyiben a dolgok természete úgy hozta magával, hogy valami ajándékot is kellett adni kormányférfiaknak, azt is ebből fedezték. Ezeket a pénzeket az esperes gyűjtötte össze a kánoni látogatás alkalmával, s vitte fel az egyházkerületre. Más alkalmakkor alamizsnát gyűjtöttek a beteg, öreg, állás nélküli lelkészek s azok özvegyeinek, árváinak egy-egy alkalommal való megsegítésére. 1815 után a gyámolítandók már rendszeres biztosítást kaptak.

A tehetősebb hívek ajándékozó buzgóságának is több jelét tapasztalhatjuk a gyönki egyház története során. Ilyenek elsősorban a díszes liturgikus tárgyak; úrvacsorai kelyhek, kenyérosztó tálak, ónkannák, terítők. A református templom százados emlékünnepén, 1877-ben felsorolták mindazokat, kik eladdig a legtöbbet áldozták a templomi felszerelések bővítéséért. Köztük voltak a már említetteken kívül az asztalos- és kovácscéh, a csizmadia- és szabócéh, a Bölcsföldi, Csöglei, Dránovics, Györe, Hessz, Martsa, Pilisi, Szili családok, s nem utolsósorban egy juhász: Horvát János.

A református templom alapkövét a gyönki hívek 1775-ben tették le, felszentelésére két évvel később, május 25-én került sor. A régi úrasztala 1780 körüli, a szószék feletti korona 1786-ból való. Évtizedeken át csak fatorony állott előtte, de 1836-ban végre megépülhetett a ma is álló téglatorony, melybe 1855-ben szereltek toronyórát. Keresztelőmedencéje 1861-ből való, orgonáját pedig a híres pécsi orgonaépítő Angster és Fia cég készítette 1909-ben. A harangokat 1929-ben a budapesti Harangművek emelte be a toronyba. A új szószék faborítása, az úrasztala és a Mózes-szék (1935) a gyönki Sebestyén Péter keze munkája.

A gyülekezet anyagi erejének növelésére és a szegénysorsúak megsegítésére 1876-ban úgynevezett magtárat alapítottak. A takarékmagtárként is ismert intézményben az egyház bérbe adott földjeiből befolyt kamatot pap- és tanítóözvegyeknek szánták. A magtári pénztárba az új lelkészek belépési díjat fizettek, és abból nyolcszázalékos kamattal kölcsönt vehettek fel. Minden nemzedéknek meg kellett hoznia a maga áldozatát, az ősök tőkéjének kamatain nem volt szabad élősködni. Mivel a kálvinista ember a tétlenséget minden bűn szülőanyjának tekintette, több-kevesebb kivétellel a gyönki reformátusokról is elmondható, hogy a munka megszállottai voltak.

A magyar–német református egyháznak az 1816. évi egyházlátogatás idején Sebestyén János volt a prédikátora, aki alsó- és középfokú tanulmányait a pozsonyi, modrai és nagykőrösi iskolákban végezte el, teológiai képesítését pedig a debreceni kollégiumban szerezte. Sebestyén kifogástalanul írt és beszélt a magyaron kívül német és szlovák nyelven. Családot alapított, s az 1816. évi superintendensi látogatás időpontjában három gyermeke volt. Harmincnégy évig szolgálta a gyönki református gyülekezetet. Szívesen látta vendégül a református kollégiumi diákokat, akik korántsem éltek tanulmányi éveik alatt olyan magányban, mint katolikus társaik. Időnként kirajzottak az iskola falai közül a teológus ifjak, mint legátusok, az alsóbb osztálybeliek pedig mint mendikánsok keresték fel a sátoros ünnepek (karácsony, húsvét, pünkösd) heteiben a nagyobb gyülekezeteket. A legátus az istentiszteleti szolgálatért, a mendikáns az ünnepi köszöntő versért pénzt kapott. Sok szegény diák ebből élt s vette meg tankönyveit vagy ruhaneműjét. Aratás és szüret után pedig a diáksereg elment szupplikálni, magyarán szólva az iskola fenntartását segítendő: gyűjteni.

A református egyháznak állandó segítői voltak az „oskolarectorok”, akiknek kétféle típusával is találkoztunk. Az egyik tanulmányai végeztével azért jött ki rectornak, hogy néhány év keresményét összegyűjtve azután külföldi akadémián gyarapítsa teológiai ismereteit, majd hazatérve prédikátor lehessen. Lényegesen többen voltak azonban az olyan iskolaigazgatók, akik nem törekedtek a lelkészi hivatal felé, megelégelték a tanulást, az éhezést, megházasodtak, s keresetkiegészítésül akár jegyzői hivatalt is vállaltak. Elméletileg három esztendeig maradhattak egy helyen, tovább csak felsőbb engedelemmel. Ez azonban lassanként másutt is és Gyönkön is feledésbe ment, a rectorok betagolódtak a falu társadalmába, keresztszülőséget vállaltak és helyben maradtak.

A vasárnapi és ünnepnapi istentiszteletek évszázados rendjén a mégoly tehetséges Sebestyén János sem tudott változtatni. Elődei mintájára ő is kénytelen volt mindkét felekezetnél, a magyar és német eklézsiánál egy-egy órás különbséggel igét hirdetni, prédikálni, istentiszteletet tartani.

A fárasztó szolgálatot természetesen két nyelven kellett megtenni. „Néha a testbéli erőtlenség” megakadályozta abban, hogy délután az ifjúsági istentiszteleteket is egyedül végezze, ilyen esetben a kántortanító tartott bibliamagyarázatot.

A templomi ülésrend – a korabeli szokásokkal egyezően – az élő falu társadalmáról adott hírt. Isten háza így nemcsak a liturgiának volt meghitt tere, hanem a reprezentáció egyik legfontosabb színterét is jelentette. Az ünnepélyes külsőségekhez társult a heti rendszeresség, amely alkalmat adott arra, hogy a falu megerősítse saját társadalmi hierarchiáját, minden istentisztelet alkalmával újra és újra „megtanulja”, hogy kinek hol a helye a templomban, illetve a falu társadalmában. A bevonulás a templomba nem volt megszabva, de a pap mindig a szószékkel szembeni ajtón ment be. Ma már a templomi ülésrend funkciója felbomlóban van, mint ahogy a még vallásos emberek körében felbomlott a társadalmi hierarchia is.

A konfirmációra készülő fiatalokat öt-hat hétig készítette fel a pap. Nagypénteken tettek tanúságot a „szülék” és a presbitérium jelenlétében a fel-készültségükről. A konfirmálás nyomán a tizenhárom éves fiataloknak „a reformata eklézsia társaságába kézadás általi bévétele” is megtörtént.

Az „úri szentvacsora” a „sátoros ünnepekre”, azaz: karácsonyra, húsvétra, pünkösdre és advent első vasárnapjára esik. Gyönkön a sátoros ünnepek első napjain a magyar, a második napjain a német gyülekezetekben jelent meg úrvacsoraosztásra prédikátor. Ezenkívül újkenyérkor és újborkor is eklézsiánként két egymást követő vasárnap a prédikátor az úrvacsorát két szín alatt – kenyér és bor formájában – szolgáltatta ki.

A keresztelési szertartást istentisztelet keretében végezték el, és ha csak lehetséges volt, a haldokló vagy beteg kisdedeket is a templomban keresztelték meg. Csak nagyon sürgős esetben, éjszaka kereste fel a pap lakásukon a betegeket, s erre is csak abban az esetben volt köteles, ha kifejezetten hívták. A keresztelési anyakönyv két nyelven készült. „A törvénytelen ágyból született” kisdedeket pedig meghatározott formában kellett beírni: „Anno 1816. die 22-a Junii. Született Mihály, N. Katának fia törvénytelen ágyból. K. K. A. A.” Azonban ha a „nemző atya” maga is úgy kívánta, akkor az ő nevét is bevezették az anyakönyvbe.

A házasulandókat – hacsak törvényes felmentést nem mutatnak fel – háromszor hirdette ki a lelkész a szószékből, többnyire vasár- és ünnepnap a reggeli órákban. Némely esetben vasárnap délután egy-egy alkalommal, amikor nagyobb számban jelentek meg a hívek a „könyörgésen”. A megesketettek nevét tüstént bevezették az anyakönyvbe, majd a polgárinak is tekinthető eljárás következett, vagyis a móringlevél felolvasása a lelkész által, a presbiterek és násznagyok jelenlétében. A mindegyikük által aláírt okmányt ezek után sorszámozták, majd elhelyezték a lelkészi hivatal ládájában, mely egyben az egyházi rendelkezések, a királyi és vármegyei leiratok őrzőhelye is volt.

A XIX. század második felében már arra is ügyeltek a református lelkészek, hogy a háromszori hirdetés előtt magukhoz kérjék a házasságkötésre bejelentett párt a lépés komolyságára való figyelmeztetésre. Megkérdezték, hogy „nincsenek-e talán a szándékba vett öszvekelésre kényszerítve”. Csak ezután kerülhetett sor a kihirdetésre, majd az esketésre. A németek külön esketési beszédhez is ragaszkodtak.

Az 1862. évi vizitáció idején azonban kiderült, hogy porszem került az addig jól működő rendszerbe, és csaknem veszélybe került a házasságintézmények szentsége. A katonai szolgálat alóli kibúvás érdekében, a szomszédos nagyszékelyi német reformátusoknál is megfigyelt gyakorlathoz hasonlóan a sorkötelesek több esetben Gyönkön is névleges házasságra, gyakorlatilag vadházasságra léptek hajadonokkal, özvegy- és elvált asszonyokkal. A bevonulás „veszélyének” megszűnte után azonban eszük ágába sem jutott a pap előtt megesküdni és a gyülekezeti tagsággal együtt járó kötelességeknek is eleget tenni, például párbért fizetni. Nem csoda, hogy 1861-ben már minden nyolcadik gyermek törvényes házasságon kívül született meg.

Az említett időszakban még ritkaságszámba ment a vegyes házasság, a XX. század első feléből azonban már erre is ismerünk példát. Mivel a vegyes házasságban az egyházi adót annak az egyháznak fizették, amelyhez a férj tartozott, odakerült a stólapénz is. A falu egyik legmódosabb emberének számító „gazdag Lerch” református létére és általános felháborodásra azért tért át felesége evangélikus vallására, mert sokallta a református lelkész által alkalmazott stólát. Beszélték is a gyönki reformátusok körében, hogy a „gazdag Lerch” volt az egyetlen „nem református” ebben a családfában.

Az egyházi vizsgálat sokoldalúságára vall, hogy még a bábaasszonyokra is kiterjesztette figyelmét. 1861-ben Gyönkön már mind a magyar, mind a német eklézsiának volt szülésznője. Mindketten letették a szakvizsgát a vármegye tisztiorvosa előtt, a prédikátor pedig föleskette őket. A rendes szüléseknél elvégezték kötelességüket, de a nehéz szülések ekkor már az orvosra hárultak. A bábák megyeszerte szívesen vették, ha az újszülöttek megkeresztelésével is megbízták őket a szülők, ám a református lelkész Gyönkön ezt megtiltotta mindkét bábának. Ennek megfelelően „nem is teszik meg hitsorsosaink családjában, de nem lehet őket megakadályozni abban, hogy a katolikus asszonyok gyermekeit megkereszteljék”.

A gyönki reformátusok temetője közös, s ez az egyetlen hely, ahol nincsenek elválasztva egymástól magyarok és németek. Noha árok veszi körül, az ott kószáló birkák, szarvasmarhák kárt okoznak. A harangozó mindkét eklézsiától kapott fizetést és háza népével együtt adómentességet élvezett, mi több: még élelmet is kapott, lakóházát is ingyen karbantartották, mégsem hajlott arra, hogy a prédikátornak a templomban és házánál segítségére legyen.

A magyar reformátusok között több volt a szegény, mint a német családokban, s voltak közöttük vakok és árvák is. Utóbbiakat az oskolamester köteles volt ingyen tanítani.

A prédikátori jelentés tizedik szakasza az esetleges vallási sérelmek – elsősorban a vallásüldözés – eseteinek felsorolására szolgált. A protestáns világi és egyházi vezetésű, protestáns középiskolájáról híres, katolikus kisebbségű Gyönkön azonban ilyen sérelmek nem történtek. Nyugodtan jegyezhette fel a prédikátor: „A gyönki eklézsiákban semminémű gravamenek (sérelmek) nincsenek, mert sem vallásuk gyakorlásában, sem isteni tiszteletekben, sem földgyeikben nem háboríttatnak. A Catholica vallásra senki sem kényszeríttetik semminémű szín alatt. A catholicusok innepjeik megtartásokra nem hajtatnak, nem erőltetnek, sem a helybéli mesteremberek processiojárásra (körmenetre) nem kényszeríttetnek. Az itteni Plebanusok a lelkek conscriptioját (összeszámlálását) nem kívánják…”

A püspöki egyházlátogatások alkalmával az evangélikus gyülekezet tevékenységét is vizsgálták. Az 1801. május 17-i püspöklátogatási jegyzőkönyv természetesen – a reformátusokéhoz hasonlóan – tartalmazza a gyülekezet papjának és tanítóinak javadalmazását. Magyar Gyönkről Dránovits Mihály esküdt és Mestyán Fülöp gondnok, Német Gyönk falurészből pedig Wagner Konrád bíró, Ritter Bálint gondnok és néhány esküdt vett részt a fogadáson. Az akkor hivatalban lévő lelkész Belasovits Márton volt, aki 1770-ben született Felsőpenczen, és előbb Csőváron (Váci járás) tanult, majd Wittenbergben szerzett teológiai képesítést. „Híványa” 1799-ből való, Szentlőrincen szentelték pappá, s minthogy Gyönkön az evangélikus gyülekezetnek magyar és német eklézsiája is volt, mindkettőtől megkapta a járandóságot – nagyjából a hívek arányában.

A két lutheránus gyülekezet közül már ebben a korai időszakban is a német eklézsia volt a népesebb. 112 telkes gazdát számlált, s ők egyenként fél pozsonyi mérő rozst és 14 krajcárt, míg a házas és házatlan zsellérek ennek felét, egy boglya szénát, öt öl tűzifát, tavaszi és őszi vetésű hat pozsonyi mérő telek termését, egy mérőnyi bevetett kenderföld termését, két icce bort adtak papjuknak. Az esketési stóla: 45, temetési díj: 30, keresztelés: 17 krajcár volt. A gabona malomba történő el- és visszaszállítása, valamint az őrletési költség a gyülekezetet terhelte. A magyar evangélikus egyháztól többségében ugyanaz a járandóság illette meg a közös lelkészt, egyedül a készpénzbeli fizetés volt rögzítve 12 forintban, (egy évre s hívekre együttvéve) 24 mérő rozsot, valamint a tavasziak és ősziek alá való hat pozsonyi mérős földet kapott, melyet mint fent is láttuk, az egyháztagok műveltek meg.

Míg lelkészük közös volt, tanítót már mindkét egyház külön fogadott fel. A németek tanítója a kétyi születésű, tehát megyebéli Lemle Vilmos 1790-ben 22 évesen kapott meghívást Gyönkre. A telkes gazdáktól fél pozsonyi mérő rozsot és hat krajcárt, a zsellérektől ennek felét kapta bérként. A 110 iskolás gyermek után a szülők egyenként kilenc krajcár tandíjat fizettek az egyház pénztárába, az esketési, keresztelési és temetési stóla pedig egyaránt hat krajcár volt. A magyar evangélikus iskola tanítója, Váradi András 1768-ban született valahol Turóc vármegyében, s 1799-ből való a „híványa”. Neki is, akárcsak a lelkésznek fix fizetése volt: évi 12 forint, valamint a tandíj, ami 10 forintot tett ki. 24 mérő rozsot kapott, szántót pedig annyit, mint a német tanító. Ezenkívül egy pozsonyi mérőnyi kenderföld használata, egy boglya széna és hat icce bor illeti meg őt.

Összegezve tehát megállapítható, hogy az egyre növekvő számú német hívek papjuk és tanítójuk számára a magyar evangélikusok által adott bér és juttatások háromszorosát adták. Méltánytalanság azonban nem történt, hiszen az ellátandó hívek és tanulók száma ugyanilyen arányú volt a két gyülekezetnél.

Az 1814. évi vizitációkor találkozunk első ízben a magyaroknál „egyházkelés”-nek, a németeknél „aussegnen”-nek nevezett egyházi áldással, amelyért a magyarok hét, a németek három krajcárt adnak. A lelkész jövedelmének ez a formája egy érdekes régi szokásra derít fényt: a szülés után ágyából felkelő anya első útja a templomba vezetett, hogy hálát adjon Istennek a gyermekáldásért. A hálaadásra érkező asszonyt a pap ekkor egy sok helyen asszonyavatásnak is nevezett külön szertartás keretében vezette be a templomba.

A magyar és német evangélikusoknak nemcsak papjuk, de templomuk is közös volt. Az egyházvizsgálati jegyzőkönyv megállapítása szerint is vallásszabadságukhoz erősen ragaszkodó gyönki hívek templomuk érdekében is sok áldozatot hoztak. Ebben a leírásban találkozunk első ízben a templomtoronyban lévő harangokkal. A németeknek két harangjuk volt, a nagyobbik 336 font súlyú, felirata: „Aus Gottes Gnad hat mich gemacht

Joannes Fischer in V. Kirchen 1785.” (Isten kegyelméből készített engem Pécsett J. Fischer 1785-ben). A másik, 145 font súlyú, ugyanazzal a felirattal készült, de 1799-ben. A magyarok harangja mintegy 234 fontot nyom, német felirata ugyanaz, mint az előzőké, de a dátum 1798. Mindkét gyülekezetnek megvoltak a maguk vásárolta templomi felszerelésekről készült leltárai. A németek tulajdonában e szerint egy aranykehely és -tálca, egy ónkancsó J. B. 1691. vésettel, egy dátum nélküli ónkancsó L. L. monogrammal, egy-egy ónfedél és kehely tálcával, egy sárgaréz cibórium s egy ón keresztelőtál volt. A magyar evangélikusok birtokában valamivel szerényebb kegytárgyak voltak: egy ónkancsó G. L. monogrammal, ugyanaz G. B. felirattal, ónkehely tálcával, hat gyertyatartó ónból és négy rézből, egy nagyobb méretű lenvászonterítő.

Csaknem félszáz év múltán, 1862-ben újabb tárgyak tűnnek fel a templomi felszerelések listáján. Úgymint két ostyatartó és tányér „megfuttatott” sárgarézből és három cinkorsó Petrits József gyülekezeti tag adományából, zöld posztótakaró arany rojtozással. (A gyülekezet által adományozott posztóterítők jellemző színe a kék, ezüsttel rojtozva.)

Ekkor már 1310 tagja volt a gyönki evangélikus gyülekezetnek, s a korábbiakhoz képest rohamosan nőtt a németek aránya: 201 német és 40 magyar családdal a korábbi 3:1 arány 5:1-re módosult. Foglalkozásukra nézve volt 86 földműves telkes gazda, 30 kézműves és kereskedő, 80 szőlőműves, részint napszámos, és 45 egészen vagyontalan család.

Ugyanebben az évben Gyönkön 1250 református, 229 zsidó és 224 katolikus lakost írtak össze, így a község egészét tekintve is az evangélikusok enyhe többségben voltak. A megerősödött hidegkúti, szárazdi és Udvari községbeli leánygyülekezetek nem sokkal korábban önállósodtak ugyan, de 1861-ben a közeli mezővárosban, Miszlán egy újabb 140 lelkes, Gyönkhöz csatolt fiókgyülekezet alakult. A lelkészi szolgálatot mindkét helyen a györkönyi születésű (1823), Sárszentlőrinc és Sopron után Halléban és Jenában tanult Ritter István látta el. Miszlai stólapénze – nyilván az esetenkénti másfél órás gyalogútnyi oda-vissza utazás fáradalmai miatt – éppen a kétszerese volt annak, amit Gyönkön kapott.

A gyönki német evangélikus egyházzal kötött szerződése nagyon hasonlít a korábbiakhoz. Van azonban benne egy érdekesség, ami a kereszteléseknél meglévő eltérő szokásra utal. A keresztszülők száma a németeknél mindig csak egy házaspár volt, kik „rendesen még kiskorú gyermekeiket is pótlólag beíratják”, csak a magyaroknál hívtak gyakran öt-hat párt is. Az írás szerint a korábban említett „egyházkelésre” ekkor már minden anya eljött. A temetkezéseknél azonban ismét különböztek a magyar és német szokások. Míg a magyar evangélikusok változatlanul elvárták lelkészüktől az énekszóval és prédikációval kísért halottbúcsúztatást a sírnál is, addig a németek megelégedtek a templomi búcsúztatóval. A konfirmációra előkészítő tanítás a böjt elejével kezdődött (külön a magyaroknak és németeknek) és rendesen virágvasárnapig, az ünnepélyes keretek között megtartott konfirmációig tartott. Ettől az időponttól számították az úgynevezett gyónóképességet, a statisztikában pedig a felnőtt kor kezdetét.

A mai gyönki evangélikus templom a Dél-Dunántúl legnagyobb evangélikus temploma. 1896-ban pályázat útján Reppmann Gyula aradi műépítész nyerte el a tervezési megbízást, és lényegében az ő tervei szerint épült fel a ma is látható neogótikus épület. Az eredeti tervektől annyiban tértek el, hogy a két oldalszentélybe tervezett oratórium és karzatlépcsők nem készültek el, az eredetileg Monier-rendszerű vasbetonszerkezettel tervezett boltozatokat pedig a gyönkiek téglából rakták fel.

A templom tömege ötszakaszos hajóból, homlokzat előtti harang- és lépcsőtornyokból és sokszögű (poligonális) szentélyből tevődik össze. Oldalhomlokzatán a boltszakaszok kiosztását követő oromzatok és támpillérek sorakoznak az egyes falmezőkben rézsűs ablakokkal. A támpillérek csúcsát és a torony nyolcszögletű gúlasisakját egyszerű szerkesztésű fiatornyok díszítik.

A gótikus keresztboltozatokkal fedett templombelső a hagyományos oldalkarzatos elrendezést követi, de itt a keskeny oldalkarzatok nem bontják meg a tér egységét. Az oltárra, szószékre és keresztelőkútra vonatkozóan tíz tervlapot is őriz a gyülekezeti levéltár. Utóbbira a selmecbányai Krause József templomrendezési műterme adott ajánlatot, de végül 1929-ben nem az valósult meg, hanem egy annál egyszerűbb terv. Az oltár- és szószéktervek közül az egyik toszkán reneszánsz stílusban készült, s ez pontosan megegyezik a Cinkotán lévő evangélikus templom neoreneszánsz oltárával, így valószínű, hogy mindkettő ugyanannak a mesternek a műve. A többi terv neogót, de valamennyi szignó nélküli, szerencsére azt az egyet kivéve, melynek alapján végül megépült az oltár. Ezt a gótikus szárnyas oltárokra emlékeztető szószékoltárt Fuhrmann Gyula iglói oltárépítő és aranyozómester (Altarbauer und Vergolder) készítette 1897. március 14-i keltezéssel.

A Jézust a Getsemáne-kertben ábrázoló oltárkép festője sajnos ismeretlen. A Rieger orgonagyárnak a templombelsőhöz jól illeszkedő neogót stílusú orgonája tizenhat regiszteres, kétmanuálos, s ugyanúgy 1897-ben készült, mint a szószékoltár.

A lelkészek és tanítók többsége (legalábbis a megyebeliek) a XIX. század második felében már mind rendelkeznek a sárszentlőrinci „esperességi tanodában” szerzett képesítéssel. Oda és a soproni tanodába rendszeresen küldenek pénzügyi támogatást gyűjtés útján a gyönki lutheránusok is.

A XX. század első harmadából is rendelkezik egyházlátogatási okmánynyal a gyönki evangélikus közösség. Kapi Béla püspök és kísérete 1929. május 30-án délután 3 órakor érkezett meg Udvariból Vizsolyi Gusztáv földbirtokos négyes fogatán. A gyönki határnál lovas bandérium, a község elején Schmidt János főjegyzővel az élen az elöljárók, a községben pedig leventék köszöntötték őket. A felzászlózott és felvirágozott nagyutcán vonultak a lelkészlakhoz, ahol Mühl Sándor lelkész, egy képviselő-testületi tag és a gyülekezeti énekkar üdvözölte a püspököt, aki előbb az iskolákat látogatta meg, majd kíséretével kilátogatott az evangélikusok és reformátusok közös temetőjébe, ahol a száztíz gyönki hősi halott emlékére száztíz emlékfát ültettek el.

A faültetést istentisztelet, majd gyülekezeti közgyűlés követte, ahol a püspök sajnálatát fejezte ki a lelkészt túlontúl igénybe vevő kétnyelvű istentisztelet változatlan szokása miatt. Változtatni azonban nem tudott a dolgon, mivel annak idején a gyülekezet meghívó, illetve szerződésokmányában (vocatoriumában) a gyönki evangélikusok ebben állapodtak meg papjukkal, akinek sajnos emiatt nem maradt ideje a délutáni gyermekistentiszteletek megtartására.

A püspök kifogásolta azt az elharapódzó szokást, hogy az idősebb, újraházasodó evangélikusok csak az anyakönyvvezetőnél jelennek meg, és egyházi áldást nem kérnek új frigyükre. A buzgóság lanyhulására vall az – jelentette ki –, hogy az egyháztagok fele sem járul a főünnepeken úrvacsorához, és a kevéske perselypénz is arra utal, hogy kevesen járnak istentiszteletre. Megszűnt a gyámintézeti gyűjtés, a szórványbeli tanulóknak nincs hittankönyvük, és ifjúsági egyesület sem működik az egyházban. Létezik ugyan a Keresztény Nőegyesület, melyből pusztán azért nem lépnek ki az evangélikusok egy saját egyesület létesítésére, mert akkor az egyesület vagyona a katolikusokra szállna.

Ismét napirendre került a temetők régóta vajúdó kérdése is. A két protestáns felekezetből kivált baptisták már 1925-ben sürgették egy bárki számára nyitott községi temető létrehozását, hogy a temetkezési lehetőség ne függjön az evangélikusoktól és a reformátusoktól. E két felekezet lelkészei ugyanis azt képviselték, hogy az egyházi békét megbontó, vallásukat elhagyó baptisták nem méltók arra, hogy oda temetkezzenek. A képviselő-testület akkor úgy döntött, hogy noha többletköltséggel jár, de létrehozzák a községi temetőt a protestáns és zsidó sírkertek között megvásárolandó száz négyszögölnyi területen, és a baptisták gondja ezzel megoldódott. Valami azonban mégsem lehetett rendben e téren, mert a püspöknek e négy évvel a temető körüli vitákat követő látogatásakor tudomására jutott, hogy a katolikusok is szeretnének temetkezni a protestánsok temetőjében. Elmondta, hogy neki mint püspöknek nincs e kérdésben intézkedési joga, mégis meggondolásra ajánlja a katolikusok kívánságát, mivel a vegyes házasságban élőket ez a vonakodás haláluk után egymástól elválasztja.

A temetőkérdést követően támogatólag tárgyalták még a lelkész és a tanítók mellékfoglalkozásának ügyét. Innen tudjuk, hogy Mühl Sándor lelkész ekkor már húsz éve volt igazgatósági tag a helyi takarékpénztárnál heti fél nap elfoglaltsággal, s hogy Horvay Árpád magyar tanító (a későbbi szekszárdi gimnáziumigazgató) leventeoktató és népművelődésügyi ügyvezető, Kring Ödön német tanító pedig hitelszövetkezeti könyvelő volt. Mindegyikük egyházi hozzájárulással végezte a mellékfoglalkozást.

A püspöki egyházlátogatás napja este a kaszinóban ért véget, ahol a hetventerítékes vacsorán „a város (?) minden rétege és felekezete képviselve volt”.

A Magyar katolikus lexikon szerint Gyönk első katolikus templomát már 1332 előtt megépítették, de titulusa ismeretlen, s az 1333. évi pápai tizedjegyzék nem említ itt plébániát. Jelenleg a gyönki katolikus hívek anyaegyháza Szakadáton van. 1926-ban épült fel a gyönki filia kápolnája, melyet Krisztus Király tiszteletére szenteltek fel. A gyönki katolikusok szeptember 29-én, Szent Mihály napján – a reformátusokkal egy időben – tartják meg a búcsút. A németek kitelepítése előtt a protestáns többségű településen viszonylag kevés katolikus élt, de a felvidéki magyarság 1948. évi idetelepítése óta számuk annyira megnövekedett, hogy azóta papja is van a gyönki fiókegyháznak, s az istentiszteleti nyelv magyar.