Kétféle hagyomány | Száz Magyar Falu

Kétféle hagyomány

A község német ajkú lakossága mindmáig őrzi az elmúlt korok tárgyi és szellemi kultúráját és igyekszik átadni azt az újabb nemzedékeknek. Azoknak, akik már a nagyüzemi gazdálkodásra való gyorsított és erőszakos áttérés során elsöpört hagyományos paraszti életmódot legfeljebb csak nagyszüleik elbeszéléseiből, a tájház kiállításaiból vagy éppen a hagyományőrző együttesek foglalkozásain ismerhetik meg.

A Német Tájház épületét, mely az Üvegheggyel szemben lévő falurészen, a Vasút utcában áll, 1983-ban vásárolta meg és újította fel a község. Ennek falai között kaptak helyet a Lackner Aladár evangélikus esperes és családja által Gyönkön és a szomszédos településeken két évtizeden át gyűjtött értékes tárgyi emlékek, a protestáns németség életének hagyományos használati tárgyai. Az épület és berendezése egy módosnak számító gyönki német parasztcsalád életébe, dolgos hétköznapjaiba és bensőséges ünnepeibe enged némi bepillantást.

A ma látható épület első változata vert fallal és zsúptetővel fedve még a XIX. század derekán épült fel. Ekkor két szobát, konyhát, kamrát és istállót igazítottak egymáshoz, egy sorban, az utcára merőlegesen. Az építőanyagot, a falak töméséhez használt földet az udvar lezárását képező löszfalból termelték ki, mégpedig úgy, hogy a kitermelés után visszamaradt üregeket használták fel konyha, sütőkonyha, borospince, krumplispince és baromfiól céljára.

Ezt az első főépületet később kétszer is átépítették. Egyszer a századfordulón, amikor már lebontották róla a zsúpfedelet és a füstös konyhát téliesítették. Másodszor a harmincas években, mikor új istállót és fészert építettek a házzal párhuzamosan az udvarba, a volt istállót pedig szerszámoskamrává, házi szükségletek kielégítésére szolgáló műhellyé alakították át. A portához tartozik még a ház vége és a löszfal közt álló sertésól, valamint a ház bejárati sarkánál levő ásott kút.

Vegyük sorra a gyönki sváb porta látnivalóit. Az utca felől közeledve igen impozáns kép fogadta a mindenkori vendéget, így a mai látogatót is. Magas deszkakerítés mögött álló hófehér falú ház, melynek minden ajtaját, ablakát kékre festették. Ez a kék kedvelt színe a német lakosságnak, a század elejéig szinte mindent így díszítettek. A felújítás során a sok későbbi festékréteg alatt itt is előkerült az eredeti kékfestés, sőt a lakásban a mestergerenda alja még ebben az eredeti színben maradt meg. A fehér falak, a kék ablakok, valamint a folyosót és az ablakokat tavasztól őszig díszítő sok virág nagyon kellemes, vendégcsalogató jelleget kölcsönöz a háznak.

A lakóház előtt, végig hosszan döngölt agyagból készült, sárgafölddel festett folyosó, azaz gang fut végig. Erről nyílik a konyha. Mivel a löszpartban kiképzett konyha töltötte be a tényleges konyha szerepét, ez csak úgynevezett lakókonyha volt. Itt csak ünnepnap ebédelt a család, és itt folyt a tulajdonképpeni családi élet. A téli időben szokásos, a rokonsággal és szomszédokkal való összejárásnak a helye. Az asszonyok fontak vagy kötöttek, a férfiak az asztalnál ülve borozgattak, beszélgettek, kártyáztak. Itt tárgyalták meg a régmúlt és a jelen dolgait, és itt alakították ki gyakran a fiatalabb generáció jövőjét is. A helyiség ezen hivatását szolgálta a berendezés is. Szép csempével borított takaréktűzhely adta a megfelelő hőmérsékletet, de egyúttal átfűthették innen a hátsó lakószobát is. A falra függesztett festett tányérok teszik kedvessé, otthonossá az egész légkört. A féltettebb, ünnepi, lakodalmi tálak és tányérok itt nemcsak használati tárgyak, de a díszítés funkcióját is betöltik. Ugyanígy a falba épített szekrény, mely különféle tárgyak elhelyezésére szolgál, festett ajtajával szép dísze is a helyiségnek. Példázza a berendezés, hogy miként fért össze több évtized bútora, használati tárgya, és ízlésesen elrendezve miként teremtett nagyon szép, kellemes légkört a benne tartózkodónak. E konyhának éppen úgy, mint az első szobának, döngölt agyagpadozata van, amit gyakran kellett pelyvával vagy tehéntrágyával dúsított sárgafölddel újból bekenni, hogy rendezett és tiszta legyen. Hétvégeken, ünnepek előtt vagy vendégváráskor a gang és a belső helyiségek szépen elsimított sározását egy alkalmatos edény, legtöbbször tölcsér segítségével, vékony vízcsíkokat öntözve bonyolult, szinte művészi mintázattal díszítették.

Az első szoba a két világháború közti kor ízlésvilágát reprezentáló szobabelsőt mutat. Főhelyen a sarokpaddal övezett asztal, a sarokpadon a kedves invitálás: „Jöjj, kedves barátom és ülj le nálunk, Krisztusnál mind testvérek vagyunk.” A pad fölötti sarokban helyezkednek el a családi képek, mintegy dokumentálva, hogy a családi asztal volt a legfőbb összetartó erő. A szekrények és ládák tele vannak a legszebb népviseleti darabokkal. Száz évnél öregebb hímzett vászoningektől kezdve a legdíszesebb és legtarkább női viseletekig. Érződik rajtuk, hogy mennyi fáradsággal és figyelemmel készültek.

A hátsó szobát időszakos kiállítások céljára használják, ahol azok a viseleti darabok vagy egyéb tárgyak kerülnek időről időre kiállításra, melyek már nem férnek el az enteriőrökben. Az itt kiállított főkötők sorozatán megfigyelhető, hogy miként ragaszkodtak az ősi formákhoz és elemekhez, később pedig hogyan alakultak át ezek a kor ízlésének megfelelően. Akad még az ősi hesseni formát mutató szalagos főkötőkből, de szép kollekció van az erre a tájra jellemző gyöngyös, kötött főkötőkből is, és mindazokból, melyek valamikor is használatban voltak. Protestáns közösségről lévén szó, külön figyelmet érdemelnek a dísztörölközők. Ezekben a házakban szentképek nem kerültek a falakra, de verses idézetekkel, bölcs mondásokkal szépen hímzett törölközők sokat emeltek a lakásbelső szépségén. Ezek közül is a legszebbek a keresztszemes vászonanyagúak.

A folyosó végén nyílik a kamra ajtaja. Első részében vannak azok a használati tárgyak, amelyek nem olyan szépek, hogy a konyhában kapjanak helyet, vagy nagyobbak annál, semhogy ott elférnének. Itt vannak azok a szerszámok, amelyek esetenként a ház körüli munkákhoz kellettek. Innen vezet a feljárat a padlásra is. A kamra hátsó vége elrekeszelt rész, ez az éléskamra. Hajdan ezeken a polcokon álltak a befőttek, lekvárok, de ma már csak az üres tárolóedényeket helyezték el rajtuk. Ugyancsak itt vannak azok az eszközök, amelyek az élelmiszerek tartósításához, elkészítéséhez szükségesek: hurkatöltő, zsírosbödön, túróprés. A mennyezet alatt függtek a szalámik, sonkák, szalonnák, amelyek a disznóvágást követően a család éves hústartalékát jelentették, s fontos szerepet töltöttek be az itt élők táplálkozásában.

A lakóházhoz hozzáépítve áll az istálló, melyet átalakítottak, és most ebben mutatják be a kenderfeldolgozás egész menetét. Tilolók, gerebenek, rokkák, motollák, orsózók, a felvető és a szövőszék dokumentálják, hogy milyen fontos szerepet töltött be a kender és annak feldolgozása az itteni lakosok életében.

A németek öltözködése az elmúlt évszázadok során jelentős változásokon ment keresztül, de ez nem mindig jelentette a változó divat önkéntes követését. A gyönki szájhagyományban fennmaradt például, hogy főispáni rendelet tiltotta meg a sváb férfiak bugyogóviseletét. Bárki levághatta róluk, aki találkozott velük. Ekkor tértek át a szomszédos falvak – például a miszlai magyarok – viseletére, a zsinóros posztó- és bársonynadrágra. Ehhez gyönyörűen hímzett ingeket viseltek, s asszonyaik szintén fehér, hímzett vászoningeket hordtak ünneplőre. Egy-két vásári holmitól eltekintve maguk készítette vászonból és gyapjúholmiból állt minden viseleti darabjuk, melyeket a saját fonású fonalból és termesztett kenderből állítottak elő. Kendervászonból készültek mind a férfiak, mind a nők ruhadarabjai. Ez volt az anyaga az ingnek, az alsó és felső szoknyáknak és köténynek, a nadrágnak éppúgy, mint az asztalneműnek, a törölközőknek, sza-kajtóruháknak vagy ágyneműknek. Óriási becsülete volt a kenderrel való munkának. Az asszonyok tépték, szárították, mosták, tilolták, gerebenezték, fonták a kendert, fehérítették a vásznat és készítették belőle a szükséges ruhaneműket. A férfiaknak az áztatás körüli nehéz munka jutott és a hazaszállítás. A szegényebb sorú férfiak szinte mind értettek a szövéshez. Gyönkön asszonyok nem szőttek. A zsellércsaládoknál a férfi szőtt, a család tagjai pedig besegítettek a munkába, hogy így a téli időben is jussanak egy kis keresethez. Sok házban kattogott a szövőszék, mert rengeteg vászon kellett az embereknek. Az ünnepi ruházatok legszebb, legfinomabban megmunkált darabjai azonban nem házilagosan készültek. Ezeket a nem túl nagy számban fellelhető és a környező falvak anyakönyveiben „lenszövő vagy művészi darabokat szövő takács” megjegyzéssel feltüntetett hivatásos mesterek készíthették.

A párnának és a dunyhának a tolltartója is vászonból volt, de az gyapjúval volt szőve. Vászonból készültek a halotti terítők és az a keskeny lepedő is, amellyel a halottat a koporsóba helyezték. A ruhaneműk a legszebb szálas kenderből készültek, a kevésbé szép, de még mindig szálas kenderből készültek a zsákok. A finomabb kócból a pacskertalpak és a durvábból a kötelek.

Az esős késő ősz beálltával, a hajnali harangszótól a késő esti, tízórás harangszóig fontak az asszonyok. Hajnaltól délig otthon, délután és este öszszejártak szomszédok, rokonok, jó barátok. Pörögtek a rokkák és pörögtek a nyelvek. A közösségben történő fonás helyszínei voltak – nemcsak Gyönkön, de etnikumtól függetlenül szerte az országban – a falusi emberek találkozóhelyei, a hír- és információcserék legfontosabb fórumai, az összetartozás érzésének megerősítői. Óriási szerepük volt ezeknek az alkalmaknak az itt élők életében is. Az asszonyok fontak, a leányok gyöngyössapkát kötöttek vagy horgoltak, a férfiak kártyáztak egy-egy kancsó bor mellett, és áradt a szó, amelyben ma olyan szegények vagyunk. Nemcsak a legfrissebb pletykák kerültek elő – nyilván ezeket is meg kellett beszélni –, de itt hagyományozódott nemzedékről nemzedékre egy-egy falunak a története. Itt tudták meg a fiatalok egy életre szólóan, hogy kivel milyen fokú rokonsági és egyéb kapcsolatban állnak. De elhangzottak mesék és régi boszorkányhistóriák is. Közben persze nem lehetett leállni a fonással, mert tartotta magát egy régi mondás: „Lichtmess, Spennevergess!” Gyertyaszentelőre el kell felejteni a kenderfonást.

A tél másik felében a gyapjúmunka volt a soron: gyapjúfonás és kötés következett. Rengeteg lábbelit kellett megkötni. Gyapjúból kötötték a harisnyát, a kapcát, a pacskert. Gyapjúból voltak a sálak, fejkendők, szvetterek, nagykendők, de még a szegényebb emberek kucsmái is. Ugyancsak ekkor jött el az ideje az elkészült vászon feldolgozásának, hímzésének. A régi mondás, hogy „Selbst gesponnen, selbst gemacht, ist die schönste Bauerntracht” (a magunk fonta, magunk készítette ruha a legszebb parasztviselet), generációkon keresztül érvényesült. Éppen ezáltal vált olyan széppé a viselet, mert megtanulva az öregektől a régi formakincset, a díszítőelemeket fantáziadúsan variálták, bővítették. Egy-egy ilyen darab már csaknem művészi szintet ütött meg.

Gyönkön szerencsénkre elég későn, csak a két világháború között kezdődött meg e magatartásformák fellazulása. A sok kézimunkát igénylő hímzéseket kezdetben kiegészítette, később pótolta a gyári készítésű csipke vagy zsinór. Ebben az időben kezdődött meg tulajdonképpen a szomszédos magyar falvakkal is a kapcsolatfelvétel és a motívumkincs cserélése is. Ennek hatására gyorsult fel a ruhák színessé, tarkává válása, és megkezdődött a régebbi egyszerű fekete, fehér és kék viselet kiszorulása a gyönki viseletből. Vagyis a szép, de munkaigényes darabok kezdtek kimenni a divatból. Az idősebbek még hordták a régi darabokat, melyek jobb esetben végül a ládák mélyébe kerültek, de nagyon sokat a koldusoknak adtak, vagy egyszerűen megsemmisítették. Visszaemlékezések szerint még olyan is volt, aki a halott mellé a koporsóba egy egész rakás vászonanyagot temetett el.

Rendkívül gazdag a gyönki hiedelemvilág, ami többek között a falu népességének vegyes etnikai összetételéből fakad. A nyugat-európai és magyar folklór kapcsolata és egymásra hatása sok évszázados múltra tekint vissza, s az így eleve meglévő hasonlatosságok az együttélés utóbbi csaknem három évszázada során még tovább erősödtek. Egy-egy szokás vagy hiedelem magyar vagy német eredetét sokszor szinte lehetetlen kibogozni. De talán nem is szükséges. Számunkra úgy érdekes, úgy „gyönki”, ahogyan azt – szinte az utolsó pillanatban, a hagyományos paraszti életmód megszűnésének idején – lelkes gyűjtők, önkéntes és hivatásos néprajzosok feljegyezték.

Kozári Beatrix tanárnő és diákjai az 1970–80-as években „őshonos” gyönki német ajkú protestáns és 1945 után ide települt magyar katolikus családokat kerestek fel és följegyezték az egységesített kérdésekre kapott válaszokat.

A boszorkányok ellen leginkább fokhagymával lehetett védekezni, mert annak a szagát nem állhatták e rontó szándékú teremtmények, de jó hatású volt az ágyban elhelyezett kés is, vagy az, ha a kilincset gatyamadzaggal kötötték be. A Tolna Megyei Levéltár megőrizte egy 1757-es boszorkányper dokumentumait, mely szerint Parthörin Annát azzal vádolták, hogy éjjelente lóháton járt. Német Gyönk bírája, Szauer Konrád szerint sövénykarót változtatott át lóvá. De megvádolták azzal is, hogy megrontotta a szomszédok teheneit, hogy kevesebb tejet adjanak. Egy másik esetben egy német legény Lisz Máriát vádolta varázslással, azt állítva, hogy éjnek idején megjelent nála, lóvá változtatta és a varsádi malomig megnyargalta. Végül egy hajtincset metszett ki hajából. Szerencsére győzött a józan ész, és Haith Miklós, Schwarz Mihály, Wolf Péter, valamint Muth Henrik községi esküdtek azzal az érvvel tudták elérni a két „boszorkány” fölmentését, hogy a feljelentők nem tiszta elméjűek.

Az újszülöttekkel kapcsolatos szokások és hiedelmek a régi Gyönkön is meghatározó erejűek. Hittek abban, hogy ha a gyermekpelenka az esti harangszó után is kint marad az udvaron, az elviszi a gyermek álmát. Ennek kivédésére nyolc napig nem az udvaron, hanem a „gangon” kellett szárítani azt, hogy ott eltakarhassa a házat rossz szellemek elől. A borjas tehén első tejét, az úgynevezett föcstejet, miután átszűrték és fölmelegítették, azzal megkínálták a szomszéd gyereket, majd ugyanezzel a tejjel vagy vízzel szitán keresztül meglocsolták a csecsemőt – rontás ellen. Minden paraszt tartott egy „gyerekkel egyidős” tehenet. A nyolcadik naptól kezdve ennek a borjas tehénnek a tejével is táplálták a kis jövevényt, de már igen korán a felnőttek étrendjéhez is hozzászoktatták. Amit megkívánt, abból adtak neki egy keveset.

A régiek azt tartották, hogy minden háznak van egy kígyója, s ha azt bántják, akkor szerencsétlenség éri a ház lakóit. Ehhez a hiedelemhez fűződik az a széles körben ismert történet is, melyben az anyának feltűnt, hogy kislánya nem a konyhában itta meg a bögre tejét, hanem kivitte azt a ház tövébe, és ott megosztotta a „házi kígyóval”. Ezt látva az asszony mérgében agyonütötte a házi kígyót, mire kislánya is meghalt.

Több ezer éves múltra tekint vissza a vas, mint a minden korábbinál különb fém tisztelete és megbecsülése. Ha az utcán lóvakarót találtak, azt házuk küszöbére tették, s ugyanígy a talált patkót, mivel „az vonzza a szerencsét”.

A baromfivarázslás jelenlétére utal, hogy a tyúk ültetésére „Kétasszony között”, azaz augusztus 15. és szeptember 12. között kellett sort keríteni, de az ültetés napja nem eshetett péntekre, és a kotlós első tojását főtten kellett megetetni kicsinyeivel.

A tiltott napok egyike a péntek volt: ekkor nem volt szabad semmibe sem belekezdeni, ezért például a várhatóan péntekre beérő búzából már csütörtökön levágtak néhány kévére valót.

A közösség számára rendkívül fontos volt a szaporulat, illetve annak szabályozása. A hiedelmek legnagyobb és legradikálisabb része éppen ezért a párválasztással, fogamzással és szüléssel kapcsolatos.

A párválasztás szempontjából különös jelentőséggel bírt a szentestei kutyaugatás. Ha a lány közeli ugatást hallott, közeli legény, ha távoli ugatást hallott, távoli legény lett a férje. A tükörből ilyenkor az nézett vissza, aki majd feleségül veszi a lányt. Szilveszterkor a pogácsába fiúnevet sütöttek, s amelyik elsőre kisült, annak céduláján volt olvasható a jövendőbeli neve. A szerelemvarázslás szelídebb változatában a pogácsa kisütése előtt a tésztát a lány alsószoknyájának szélén kisodorták, majd a kisült pogácsával megkínálták vele a házasságra kiszemelt legényt. A jóval keményebb, legényrontásnak is nevezett változatban a pogácsatésztába belegyúrták a lány menstruációs vérét és szeméremszőrét, „és avval a férfival megetették, és az a férfi már nem tudott többet a leánytúl elmenni. Azér nagyon sok fiatalember, ha megkínáták, nem fogadta el”.

A táltos emlékét őrizte annak szokása, hogy a bába háromszor kiáltotta el magát: „Foga van a gyereknek!” (A hat ujjal vagy foggal született gyermek ugyanis táltosnak számított.) Az apa ekkor mellényével letakarta gyermekét, hogy a boszorkány el ne cserélje a maga csúf gyerekével.

Széles körben ismeretes volt az is, hogy adott esetben nem tanácsos megtagadni a garabonciásnak (aki különböző alakban jelenhet meg) a kérését, ha az tejet akart inni. Különben vihart keltett, jégesőt, árvizet hozhatott a falura. Ellene való védekezésül a baltát az udvar felé kellett dobni, lehetőleg háromszor, s az ajtóból azt kiáltani: „Kaszakő a valagadba!”

Az 1945 után áttelepített felvidéki magyarok is megőrizték szülőföldjük hagyományait. Különösen érdekesek a házasságkötéssel kapcsolatos ceremóniák.

A Komárom megyei Martosról és Perbetéről áttelepült magyar katolikusok körében szokásban volt a gazdasági megfontoláson alapuló felfogás, hogy „a fődnek a főddel”, katolikusnak a katolikussal kell házasodnia. Maradjon együtt, sőt gyarapodjék a vagyon, s az egyház is elvárta, hogy az utódok a katolikus egyház híveinek számát növeljék.

A házasságra kiszemelt leányhoz és szüleihez elment a fiú a szüleivel.

Az igenlő válasz birtokában megegyeztek a házasságkötés időpontjában.

A vőfélyek szalagot vagy zsebkendőt kötöttek a vőfélypálcára, s úgy mentek el meghívni a lakodalmas vendégeket. A rokonok a nevezetes nap előtt baromfit, tejet, tojást, túrót, lisztet, cukrot vittek ahhoz a családhoz, amelynél a lagzit tartották. Előfordult, hogy mindkét örömszülő házánál megülték.

A lányos háznál a vőfély kikérte a menyasszonyt, aki fekete selyemruhában várta a nagy eseményt. Az esküvői menetben elöl haladt a két násznagy, majd a menyasszony a vőfélyével, őket követték a fátyolvivő lányok, utánuk a vőlegény ment a koszorúslánnyal. Mögöttük a „nászuramék és nászasszonyok” mentek. Az út mentén kíváncsiskodókat kulcsos kaláccsal és borral kínálták.

A templomi és polgári esküvőről visszatérve a lakodalmas háznál a menyecskével megnézették a kémény belsejét, hogy szép fekete szemű gyermekei legyenek. Majd következett a vacsora, amit a rokonok készítettek el és a vőfélyek szolgáltak fel. Minden fogás előtt verset mondtak, mint például:

Itt a kakas sülve-főve,
nem ül többet az ülőre,
hanem ül az asztalfőre,
násznagyuramék elébe.

A vacsora alatt az új pár nem az asztalfőn, hanem az asztalsarkán, a koszorúslányok gyűrűjében helyezkedett el. Eközben ellopták a menyasszony cipőjét, amit násznagyának kellett kiváltania.

A vacsora végeztével a menyasszony megbízásából virágcsokrot adtak át a násznagynak, e szavak kíséretében:

„–Jó estét kívánok édes szépasszonyszerető násznagy uram! Én is megérkeztem szép Tündérországból, a tündérkirálynak legszebb városából. Sokat gyüttem-mentem, sokat fáradoztam, mire az Árgyélus kertjére találtam. Mire rátaláltam, körös-körül jártam, de én azon kaput sohase találtam. Aggyig nézegettem, aggyig gondolkodtam, míg az árokparttyán egy szép fát megláttam. Az alatt mulatott Árgyélus és Tündér Ilona. Én is odamentem, kértem is egy ágat, meg is aranyoztam, ezen tisztes háznak asztalára hoztam. Azért aranyosan, hogy mindenkinek tessék, ez szép virág árát arannyal fizessék.”

Ezután járták az úgynevezett árgyélust. Először a vőfély járta a menyaszszonnyal, majd az öreg „pattantyúsok” következtek. A menyecsketáncot az ifjú asszony már főkötőben járta.

A lakodalom két napig tartott, a rokonoknak rétest, kalácsot adtak útravalóul. A „staférung”: a sublót, két párna, nagypárna, dunyha, cifrapárna és tíz vánkos. A régi időkben Perbetén a stafírunghoz földet, tehenet és borjút is adtak.

Az elmúlt időkben a gyönki sváb szülők már gyerekkorukban összeboronálták gyermekeiket. Az iskolában egymás mellé ültették a kiszemelt leányt és fiút, kéz a kézben jártak-keltek az utcán. A XIX. században gyakori volt a húsz éven alul kötött házasság, a XX. század derekán azonban már négy-öt évvel kitolódott a frigykötés, és a korábbi nyolc-tíz gyermekszülés kettő-négyre csökkent. Ennyi azonban még mindig biztosította a csa-lád folytonosságát, a gazdasági munkák elvégzését és az öregek eltartását.

A lakodalmi szokások a gyönki magyarokhoz hasonlóan a falu német lakosságánál is az emberi élet sorsfordulóinak egyik legszebb ünnepét övezték.

A háztűznéző után a keresztapák mint násznagyok meghívták a vendégeket. Hívogató útjukon kezükben szalaggal és virággal díszített bot, kabátjuk hajtókáján pedig rozmaring volt. A legényes háznál gyülekezők a fúvószenekar kíséretében elmentek a lányos házhoz kikérni a menyasz-szonyt. Régi szokás szerint először egy kicsi lánykát vezettek elő a házból a szülők a menyasszony helyett, másodszorra fogatlan öregasszony lépett elő kalácsot majszolva, mire a vőlegény kifakadt: „Eszik, mint az öreg ló!” Csak harmadszorra került elő az igazi ara, fekete ruhában, fején fehér koszorúval. A zenekar két számot muzsikált. Egyik sem volt vidám, inkább sírdogálásra hangoló, például: „…búcsút veszek ettől a csendes háztól…”

A német esküvői menet élén a fúvószenekar haladt. A polgári és templomi esküvőről hazatérve verses köszöntővel fogadták az ifjú párt, melyben arra kérték a szülőket, hogy fogadják be szeretettel őket. A lakodalmi ebéd szokásosan húsleves, leveshús tormával vagy paradicsommártással, töltött káposzta, sült hús, mákos, illetve diós kalács, kuglóf. Ezután egész délután táncoltak.

A töltött káposztás vacsora alatt ellopták a menyasszony cipőjét, ezt a vőlegénynek kellett kiváltania. A menyasszonytánc után az ifjú asszony átöltözött menyecskének, a fejét kasmírkendővel kötötték be.

Szokás volt, hogy eközben az ifjú férjet seprővel jól elnáspángolták, jelezve, hogy egész évben vigyázzon a feleségére, s négy héten keresztül ne engedje ki az utcára, így akadályozva meg szökését szüleihez. Ezt követően az ifjú házasok megajándékozása következett. A keresztszülőktől párnákat, másoktól hasznos háztartási cikkeket kaptak. Az ajándék egy részét az új asszony hátára kötözték, a végén két összetolt széken halmozták fel. A muzsikáláson kívül egyik-másik zenész mókamesterként, papi öltözetben „prédikált” a násznépnek.

Ilyenkor sütötték el az olyan tréfákat, melyek félreértéseken alapultak.

A gyönki állatvásáron például két Ochs Heinrich (Ökör Henrik) vásárolt állatot. Mikor a járlatlevél elkészült, a cédulaházhoz szólították a vevőt, mindketten jelentkeztek. Az egyikük termetes ember lévén félretolta a cingár, szintén Ochsra hallgató társát a következő indoklással: „Du bist kein Ochs, vielleicht ein Öchschen.” Azaz: „Te nem vagy ökör, legfeljebb ökröcske.” Vagy beszédébe fűzte az alábbi szomorúan tréfás esetet: Az egyszeri gyönki sváb asszony sokáig nem kapott hírt katona férje hollétéről.

S mikor az ember váratlanul megérkezett az orosz fogságból, azt így újságolta el: „Enyém szekény Schott Heinrich, Oroszorszák fokt mek vót” (vagyis: fogságban volt).

A lagzi nemegyszer három napig is eltartott, s kint a pincesoron fejeződött be italozással, érlelt túrógombóc- („kvárgli”) evéssel és tánccal. A mai házassági ajándékokat látva semmiségnek tűnhet, de a maga idejében nagyon is jelentős értéket képviselt a szinte kötelező házassági ajándék, azaz a stafírung, ami Gyönkön például 12 ingből, törölközőkből, ágyneműkből, 12 pár gyapjúharisnyából állott.

A falu közösségéhez szervesen hozzátartozó, de sokszor mégis gyűlölt-irigyelt gyönki zsidók családi ünnepeiről (eljegyzésről, esküvőről és lakodalomról) is ránk maradtak szerencsénkre írásos és szóbeli emlékek. Minthogy a férjhez menni szándékozó leány az elmúlt századokban nemigen mozdulhatott ki, s mivel üzleti elfoglaltságuk miatt a fiatalemberek nem értek rá a társadalmi helyzetükhöz illő pár keresésére, közösségeikben jól megéltek a házasságközvetítők. S noha a Biblia szerint „az Isten vezeti az egyedülállókat a házasságba”, a házasságközvetítőknek igencsak felelősségteljes feladat jutott. Alapos értesüléseket kellett szállítaniuk például a vőlegény üzleti életre való rátermettségéről, a lány szépségéről és vagyoni helyzetéről a megbízóknak, mindenekelőtt az ara apjának. Ugyanis a házasságkötés előtt szerződést kellett kötni az apától kapott kelengyére, a hozományra és a nő végkielégítésére vonatkozóan, amelyet az apának kellett biztosítania. Elválás esetén a nő igényt tarthatott végkielégítésre, amelyet a házasságlevélben („kesszübe”) rögzítettek. Ennek felolvasása nélkül az esketés érvénytelen volt. A gyakran igen magas összegben megállapított végkielégítéssel kívánták megnehezíteni a válást, s a házasságlevélben biztosított összeget sem a férj, hanem a gyermekek örökölték anyjuk halála után. A hitközség legalább két elöljárója és egy kezes volt köteles aláírni az okiratot.

A móringlevélnek is titulált házasságlevél ünnepélyes aláírása után került sor az esküvő helyének és idejének kijelölésére. Az esküvő történhetett a zsinagóga előtti téren, de annak falai között is megtarthatták a szertartást. A gyönkiek, mint a hagyományokhoz ragaszkodó ortodox zsidók, előnyben részesítették az Isten szabad ege alatt végzett szertartást, mert azt jó előjelnek tartották a bőséges gyermekáldásra nézve, hiszen Isten azt ígérte Ábrahámnak, hogy „…olyan számosak lesznek utódaid, mint az ég csillagai”.

A megegyezés szerinti napon és órában a vőlegény fehér halottas ingben („kitli”) a kijelölt helyre állt, várva a nyoszolyólányok kíséretében erősen lefátyolozott menyasszonyt. Balról kellett állnia a vőlegény mellé, s a rossz szellemeket elűzendő, háromszor körbejárni. Eközben a kántor fennhangon mondta: „Szerencse és áldás legyen részetek!” A rabbi pedig borral telt poharat vett a kezébe, hálát adott a Teremtőnek, amiért ő az emberi nem szaporodását törvényeivel segíti. A szertartás középpontjában a gyűrűnek a menyasszony ujjára való ráhúzása állt. Ennek a gyűrűnek értékesnek kellett lennie, amit a tanúk igenlő válaszukkal meg is erősítettek. A vőlegény menyasszonyához fordult: „A mai naptól a választottam vagy.” Egy másik változat szerint „Légy eljegyezve számomra e gyűrűvel Mózes és Izrael törvényei által”.

A szertartás alatt a vőlegény lába alá poharat dugtak, amit neki egyetlen nyomással kellett elroppantania. Mennél jobban sikerült a pohártörés, annál nagyobbnak ígérte az új pár szerencséjét. Ezt tapssal jutalmazta a násznép.

Mielőtt a rabbi hét áldására sor került volna, fennhangon ismertették a móringlevelet, amit a jelenlévők különféleképpen kommentáltak.

A rabbi, miután áldást mondott a bor felett, a kelyhet az arának és a vőlegénynek nyújtotta. Ezután következett a hét áldás, melyből a rabbi csak az elsőt mondta el, a többit a község előkelői. Az örömapa joga volt megtisztelni ezzel a feladattal az arra érdemeseket. A hitközség két véne koccintott a házaspár egészségére, majd a hivatásos lakodalmi szórakoztatóval együtt vidám dalra keltek. Az 1830-as években például az volt a szokás, hogy Mordchele Rossenthal (a később híressé vált Rózsavölgyi Márk apja) bonyhádi „zsidó-cigány” zenekarának kíséretével a lakodalmi mulatság színhelyére vonultak. A magyar vőfélynek nagyjából megfelelő, a jelenlévőket tánccal és tréfákkal mulattató lakodalmi szórakoztatót a XVIII. század végéről név szerint is ismerjük: Moysesnek hívták. Miközben a menyasszonyt zeneszóval kísérték új otthonába, a közönség közé mandulát, diót, cukorkát szórtak, s a menyasszony szépségét dicsérték még akkor is, ha egyáltalán nem volt szép.