Kétszáz éves alma mater | Száz Magyar Falu

Kétszáz éves alma mater

Már 1812 óta van gimnáziuma a településnek, melynek eseményekben gazdag előtörténete a közeli Nagyszékelybe visz. Az utókor nagy szerencséjére Gángol István, Balatonkiliti esperese és egyházkerületi jegyzője 1812. április 2-án összeszedte és írásba foglalta megyénk első és egyetlen református gimnáziumának működési adatait, amelyeket ma a gyönki Tolnai Lajos Gimnázium archívuma őriz. Az írásmű szó szerinti betűhív címe a következő: „A’ Külső Somogyi Egyházi Megye’ Nagy-Székelybenn helyheztetett Helvétziai Vallástételű Centralis Oskolájának első kezdetétől fogva való Históriája”.

A „Centrális Oskola” létrejöttének körülményeiről szóljanak a história első szakaszai:

„Hogy Nagy-Székelybenn deák oskola légyen, annak első gondolására alkalmatosság vala az, hogy Csitsvay András Ságvári Predikátor Ur és azon időbenn tractualis Notarius Nagy-Székelybe vivén fiát német szót tanulni, midőnn esztendeig ott tanúlna, a’ deák nyelvre is kelle már tanittatni. Mivel pedig tiszteletes Keck Dániel Nagy-Székelyi német Predikátor úrnak, és azon időbenn tractus’ Proseniorának is két tanúlni való fijai valának: arról kezdének gondolkodni és beszéllni egymás között 1805dik Esztendőbenn Martiusban, hogy egy deák tanitót kellene Nagy-Székelybenn tartani, és egy kis oskolát állítani, reménylvén, hogy mások is igyekeznek annak hasznát venni, és segíteni fogják azt a’ német nyelv kedviért.

Mellyre nézve az említett tractuális Notrius úr egy Planumot készített, egy olly tanitó tartásról. Ezen Planum a Motsoládi Consistoriumbann 1805dik Esztendőben Augustus’ 6dik napjánn fel is olvastatott, és a’ tractualis Curator tekéntetes Horváth Ádám úr’ biztatására meghatároztatott, hogy a’ Magyar Székelyi Mester fizetésére, 170 f., azaz százhetven forint auctioval, a’ Planum’ ereje szerént, valamelyik oskolábúl, a jövő tavaszszal egy tanító hivattassék, a’ ki Centralis tanitó is legyen egyszersmind. Mivel pedig némelyek nagyon hidegenn fogták a’ dolgot, és azt mondogatták, hogy nem kell sijjetni vele: nem várhatta a’ tractualis Notarius úr az oskolának bizonytalan felállását; hanem történvén, hogy Laki István a’ Debretzeni részenn emeritus oskola-Rector Ságvárra jött ott lakó özvegy édes Anyjához, ezt az említett tr. Notarius úr 1805dik Esztendő Octoberbenn, fija mellé fogadta Instructornak, a’ maga házához, kinek a’ deák nyelv’ kezdete körül való tanításbeli Dexteritását tapasztalván commendálta tiszt. Keck Dániel Prosenior úrnak, hogy Nagy-Székelyben tartsák meg ketten gyermekjeik mellett Instructornak, mellyre utoljára reá állott a tiszt. Prosenior úr is.

Elvitte tehát a tr. Notarius Ur a’ maga fijával együtt Laki István Urat N. Székelybe 1806dik Esztendőben Januariusban, és ott néki szállást fogadtak ketten, és azon szállásonn tanította a tiszt. Prosenior úr’ két gyermekeit és a tractualis Notarius úr egy fiját Laki István úr és igy három tanitványkából állott a’ deák oskola, kik nevek szerint voltak: Csitsvay András, Keck Antal, Keck Dániel.”

Az egyházkerület 1806-tól kezdve a nagyszékelyi iskolát „Helvétziai Vallástételű centrális Iskolának”, azaz központi iskolának, gimnáziumnak minősítette. Laky Istvánt pedig egy előre meg nem határozott javadalmazással professzornak nevezte ki, miközben az elemi iskolásokkal is törődnie kellett. Az iskolaalapításnak elterjedt a híre, minek eredményeként a nebulók száma olyannyira megnőtt, hogy csakhamar segédtanítót kellett szerződtetni. 1810-ben pedig már három oktató keze alatt 66 növendék ismerkedett a gimnáziumi tananyaggal.

A siker örömébe azonban üröm is vegyült. Az a ma egyenesen hihetetlennek tűnő dolog történt ugyanis, hogy a nagyszékelyi uradalmi gazdatisztek robotra kötelezték a tanárokat. A magyar református eklézsia „nyakas ellenállása” miatt pedig nem épülhetett meg az iskolatelken a tanítói lakás, ezért a tanároknak albérletben kellett lakniuk, sanyarú körülmények közepette.

Keck Dániel esperes váratlan halála után az uraság tisztjei annak támogatását mellőzve csaknem magára hagyták az egyházat. Nem csodálhatjuk, hogy az egyházkerület összejövetelein az iskola jövőjéért aggódó egyházi és világi vezetők a központi iskola áthelyezésén tanakodtak. Jó ideig eredménytelenül kilincseltek az egyházkerület községeiben, mígnem végül is a gyönki földesurak felajánlották az iskola befogadását, és 1812-ben megtörténhetett a telekkönyvi bejegyzés. Felügyeletét a külső-somogyi egyházmegye, valamint a gyönki földesurak köréből való dórjai Hajós Sámuel látták el. A Tolna vármegyei főügyész, „a faluban legértelmesebb és leg-éltesebb földesúr” méltán tekinthető a református egyházmegyei gimná-zium második alapítójának.

1812. június 24-én dorjai Hajós Sámuel, Magyari Kossa Sámuel és hat-éves fia, József, valamint Sebestyén János lelkész saját kezűleg rakták le a gimnázium „talpkövét”, melynek épülete még azon év november 28-ára annyira elkészült, hogy Mányoki József professzor és Vécsey László segédtanító a Nagyszékelyből áthozott tanítványaikkal megkezdhették a rendes tanévet. A sok megaláztatást túlélő professzor nagy megbecsülésben részesült az új tanintézetben. Az iskolaév megnyitójára érkezett tolnai és külső-somogyi egyházmegyék képviselői, Csitsvay András kérésére, a helyi földesurakkal karöltve elvállalták az iskola zökkenőmentes működéséhez elengedhetetlenül szükséges költségek megtérítését. A felső-baranyai egyházmegye azonban – nem tudni, mi okból – egy fillérrel sem járult hozzá az intézet működéséhez.

Az 1840-es évek derekán fölmerült a gyönki református és a Baranya, Somogy, Tolna megyei evangélikus esperesség által fenntartott sárszentlőrinci evangélikus diákiskola, azaz gimnázium egyesítésének nagyon ésszerű gondolata is. Ennek kudarcáról az iskola történetének krónikása az alábbi lírai szavakat jegyezte fel:

„És ezen édes óhajtás megtestesülésének reménye – mint koránlott hajnal – lepé meg az iskola barátait, midőn a tolnai, Szélső Somogyi s Baranyai két rokon esperességben az iskolai unió eszméje, mintegy korlehelte aeol hárfa hangzott volt. Dicső hangok! Kár hogy rezgéstek, mint egy párisi fátó divatczikk piper élete, rövid volt!!” Az unió eszméje ugyanis „a szűkkeblűség, bizodalmatlanság, önérdeklesés és gyarlóság vegyületéből” megbukott. A sárszentlőrinci négyosztályos algimnázium így 1870-ben áttelepült Bonyhádra, megvetve alapjait a máig jó hírnevű ottani gimnáziumnak.

A gyönki gimnázium mecénása, dorjai Hajós Sámuel végrendeletileg 16 ezer pengő forintot hagyott alapítványként az intézetre. 1840-ben bekövetkezett halála után Vizsolyi János látta el a hagyaték kezelésével kapcsolatos feladatokat. Amikor 1864-ben ő is elhunyt, az alapítvány értéke már meghaladta a 21 ezer forintot. A gimnáziumot élete végéig szívügyének tekintő Hajós Sámuel, igaz, már 83 évesen, de mint írta, „még ép elmével és egészséges testtel lévén” 1838. december 26-án végrendelkezett. Végakaratát kellő alapossággal és máig tanulságos tartalommal meg is indokolta:

„…Mivel a jó nevelés formálja az emberiséget, hogy ebben én is segítségül lehessek, és közönségnek tehetségem szerint használhassak, evégre az Gyönki Gymnáziumnak, melynek egyik »felállítója« voltam és amelyet a jövendőre is mindeneknek, de kivált a gyönkieknek azért, hogy ebben az ő gyermekeiket helyben, szemnek előtt, kevés költséggel nevelhetik, kedvekbe és hajlandóságokba ajánlok, hogy állandó lehessen, avégre 16 000, azaz tizenhatezer pengő forintokat rendelek, és fundálok, oly formán, hogy ezen tőkepénzeknek kamattjából az Tanítók évenként illen-dően fizettessenek, az Oskolaházhoz megkívántató könyvek szereztessenek, és az Oskolaháznak egyéb, mindennemű szükségei soroltassanak, ami pedig mindenektől megmaradnának, az időről időre tőkepénzzé tétessen, melyért is a tanítványoktól semmi készpénzbeli fizetség ne kívántasson, hanem a tanítók ingyen tanítsanak, főképpen pedig német nyelvre igyekezzenek.

…Gyönki közönségnek javára rendelem még azt, hogy a megmaradandó pénzből annyi amennyi elégséges toronybéli órára adasson, a többi pedig olyatén ügyefogyott gyönki szegényekre, akik nem rossz magaviseletük árán, hanem más szerencsétlenségből lettek szegényekké, osztasson fel.”

Hajós Sámuel halála után Magyari Kossa Sámuel vette kezébe a gimnázium vezetését. Míg a negyvenes években nem ért rá az intézet belügyeivel tüzetesebben foglalkozni, addig az ötvenes években már korlátlan úrnak érezte, tartotta magát. Kénye-kedve szerint iktatott be tanárokat, a két református egyházmegye vezetői pedig az iskolára váró gazdag hagyaték reményében behunyt szemmel tűrték törvénytelenségeit, sőt kedvéért egy ízben minden alapos ok nélkül az egész tanári kart is elbocsátották.

Az 1856/57-es tanévről szóló feljegyzések szerint ekkorra már-már az anarchia jelei mutatkoztak a korábban példás rendben működő intézménynél. Az újonnan kinevezett tanárokat az év kezdetén senki nem fogadta, még a gimnázium helyét is úgy kellett megtudakolniuk magánszemélyektől. Hivatalukba nem iktatták be az érkezőket, és mivel jogaikra és kötelességeikre sem figyelmeztették őket, irányítás nélkül azt tették, amit jónak láttak. Különösen felborzolta a kedélyeket a piarista szerzetesből áttért tanár, Bartos Ignác személye és életmódja, aki sajátos módon értelmezte a református hitszabadságot. Azon túl, hogy a tanári szakavatottság és a józanság sem volt erős oldala, közmegbotránkozásra még ágyast is tartott. Miután pedig érezte, hogy mindezek miatt felsőbb támogatót kell szereznie tanártársaival szemben, „de különben is a szerzetes nevelés által beleplántált kiirthatatlan hajlandósággal bírván a derékhajlásra és kézcsókolásra, főfelügyelő tekintetes Magyari úr oltalmába ajánlotta magát”, aki egy ideig valóban meg is védte őt. (Bartos egyébként nem bizonyult állhatatos reformátusnak, visszatért a római katolikus egyházba, később szekcsői plébánosnak nevezték ki.)

A következő tanévben Magyari Kossa Sámuel Csukás Béni igazgatótól csak azért, mert „soha ínyére valónak nem találván őt”, megvonta a pecséthasználatot. Az egyházmegye fenti megokolásból eltűrte még azt is, hogy sértő módon csak gazdatisztjével üzente meg Csukás Béninek, hogy megfosztotta őt igazgatói tisztétől. S minthogy „hajlandóságaihoz alkalmazkodó igazgatóra akarván szert tenni”, Menyei Jánost nevezte ki igazgatónak, aki szintén római katolikus szerzetesi hivatásától megválva vált reformátussá 1857-ben. Előbb Gyönkre választották meg tanárnak, majd mint láttuk, rövidesen igazgatói megbízatást kapott. „Békülékeny természetére” felettesei is felfigyeltek, és 1869-ben tanfelügyelő lett, ekkor lemondott gyönki tanári állásáról.

A tanárok egy része egyébként hajlamos volt versengeni az igazgatói megbízatás elnyeréséért. Nem gondoltak arra, hogy az igazgatói tisztség inkább terhet, kényelmetlenséget nyújt, mint hatalmat és hasznot. Ebben az időszakban igazgató és tanár „valóban alig volt egyéb, mint a helyi patrónus földesúrnak bókolással robotoló jobbágya”.

Magyari Kossa Sámuel felügyeleti jogairól még akkor sem óhajtott megválni, amikor a gyönki gimnáziumból a kerületi tanbizottság felügyelete alá helyezett kerületi középiskola lett. Sőt 1860-ban a nemzeti zászló kitűzése miatt keményen összetűzött a tanári karral, „mely összetűzés azonban néki babérokat nem szerzett”. Az erős akaratú patrónust 86 éves korában, 1866. november 28-án érte utol a halál, s noha az egykorú méltatások szerint a gimnázium legfőbb jótevője volt, egyesekben mégis felvetődött a kérdés: „Helyes-e ezen vélemény s a gymnasiumnak volt-e abból előnye, hogy megengedték neki egy évtizedig a gymnasiumnál, bibliailag szólva elevenek és holtak felett korlátlanul rendelkezni?”

Bár a fenti személyes sérelmek valóban súlyosak voltak, a kérdésre mégis a gimnázium érdekében kifejtett tevékenysége alapján adhatunk reális választ. Számtalan szegény fiút házánál élelmezett és sokakat úgyszólván a „porból emelt fel az alsóbb osztályoknak igen csekély költséggel történt elvégzése által” és „oda képesített, hogy azok saját iparkodások mellett jeles emberei lettek e hazának”. Múlhatatlan érdeme, hogy új épületet adott a gimnáziumnak, és alapítványaival növelte az iskola tőkéjét.

Dorjai Hajós Sámuel, Magyari Kossa Sámuel és az egyházkerület vezetői felismerték azt, hogy ahol nincs középiskola, ott a „nationalis” (ma általános iskolának mondott) alsó fokú iskolák olyanok, mint az a vasútvonal, amely egyszer csak abbamarad a mező közepén. A község kies fekvése, egészséges levegője, igen jó ivóvize, a lakbérek és élelmiszerek olcsósága mind jótékonyan hatott az iskola életére. Magyar és német származású diákok számára vált lehetővé, hogy megtanulják a német nyelvet vagy az otthon hallott német szót tökéletesítsék. Közel két évszázada – így napjainkban is – a gimnázium nagyszerűen eleget tesz eredeti elképzeléseinek, s amellett a közismereti tantárgyak elsajátítása sem kerül háttérbe. Nem túlzott a gimnázium 1885/86. évi jelentésének szerkesztője, amikor a következőket vetette papírra: „intézetünk … csendes folyó gyanánt, lassan, zaj nélkül vitte vizét abba a nagy folyamba, melynek neve: közművelődés. S a nagy folyamok nem lehetnek el apróbb vizek nélkül. Sőt, egy kis folyó is, ha éltető forrása van, áldás arra a vidékre is, mely környezi.”

A gimnázium nem törekedett mindenáron a tanulólétszám-növelésre. Annál inkább megfigyelhető a szülők részéről az óhaj, hogy gyermekeiket beírathassák abban a reményben: hátha úr lesz belőlük. Igaz, voltak, akik végül csak két-három osztályt végeztek el, ám felszedtek annyi hasznos ismeretet, hogy nem veszett kárba az iskolapadban eltöltött idő. A múlt század vége felé találkozunk olyan adattal, hogy például az első osztályosok között aránylag sok volt a gyenge képességű. Ezek vagy végképp felhagytak a diákoskodással, vagy megismételték az osztályt. 1886-ban pedig már reményét fejezi ki a tantestület, hogy „lassanként befogják látni a szülék (!), hogy a tudományos pályára előkészítő tanintézetekbe csak tehetséges, e mellett szorgalmas növendékek adhatók, mert csak ezek képesek a rájuk váró feladatnak megfelelni”. A tíz–tizennégy éves tanulók szellemi érettsége, az egyik tanár szerint, csekély, de rögtön hozzáteszi: „Ujjaink sem egyformák, s ez áll a tanítványainkra nézve is. Még az egyik gyermek sokszor idő előtt érett, addig a másiknál, gyakran csaknem kétségbeejtőleg lassú a szellemi életnek fejlődése.”

Az 1860-as évek elején bevezetett úgynevezett „haladó osztályrendszer” miatt a gimnázium négy tanára a maga osztályában csaknem minden tantárgyat kénytelen volt tanítani a rendelkezésére álló heti 26 órában. Az 1867/68-as tanévben például Menyey János az I., Ozsváth József a II., Bocsor Lajos a III., Garzó Gyula pedig a IV. osztályban volt kénytelen minden gimnáziumi tantárgyat előbb elsajátítani, majd diákjainak megtanítani. Elképzelhető, hogy milyen volt ennek a tanrendszernek a fogadtatása a tanárok körében! Azt mindenesetre tudjuk, hogy Gyönkön is nagy megkönnyebbüléssel fogadták a hírt, hogy nyolcévi kínszenvedés után a csúfságszámba menő „haladó osztályrendszert” az 1870/71-es tanévben fölváltja a „szakrendszer”. Ennek megfelelően a tanároknak nem kellett minden tantárgyat (az ének-zenét és testnevelést leszámítva) tanítani, szakosították őket. Ezért Bocsor Lajos ezek után földrajzot, történelmet és vallástant, Garzó Gyula a magyar és a német nyelvet, Ozsváth József pedig a latin nyelvet adta elő. Mindegyikük egyben valamelyik osztálynak a főnöke is lett. A Menyey Jánost felváltó Varga István lelkésztanár mennyiségtant, földrajzot, természetrajzot adott elő. Miközben a természetrajzi szertárat és az ifjúsági könyvtárat kezelte, a tanári testület jegyzői tisztét is betöltötte. Az igazgatói teendőket, többnyire, háromévenként felváltva látták el. Ők négyen összesen 88 gimnáziumi tanulót készítettek fel magasabb oktatási intézetbe.

A XIX. század utolsó évtizedében a tanárok heti óraszáma 20–24, az igazgatóé 15 óra volt, és választható tantárgyként megjelent az angol és a francia nyelv, a gyorsírás (ezt ingyen oktatták!), a szabadkézi rajz és a torna. A tanári értekezleteket havonta tartották, és a szülőket rendszeresen értesítették a tanulók tanulmányi előmeneteléről és magaviseletéről.

A tanári testület jegyzőkönyvvezetőjének jóvoltából a tanulók életkoráról is érdekes információkat szerezhetünk. 1812-ben Magyari Kossa József növendék csak hatéves, a szintén gyönki Knarr Sámuel hétéves, 1814-ben a miszlai Egressy Sámuel nyolcéves, 1818-ban pedig a gyönki Schneiker Jakab hétéves volt, amikor a gimnáziumba került.

Ezek az adatok kuriózumok és nem jellemzők a későbbi időkre, amikor a gyermekek legkorábban tízéves korukban kerülhettek a gimnázium tanulói közé. Egy átlagosnak tekinthető tanévben (1890–91) a 22 elsős közül öten voltak tízévesek, tízen már betöltötték a tizenegyedik életévüket. A 12–14 év köztiek heten voltak. Egy-egy diák betöltötte a tizenhatodik, illetve a tizenhetedik életévét, amikor a III., illetve a IV. osztályba iratkozott. Egyelőre nem találunk magyarázatot arra, hogy miért annyira eltérő évenként a beiratkozások száma. Míg 1811-ben például 66, 1812-ben 24, a következő tanévben csak nyolc gyerek iratkozott be az első osztályokba; 1855-ben 29, a következő évben 41, majd ezt követően 23 gyerek került a gimnáziumba. Előfordult, hogy egyetlenegy gyönki illetékességű tanulója sem volt az iskolának, máskor pedig helybéli magyarok, németek, katolikusok és „Mózes-vallásúak” egyaránt szép számmal jelentkeznek.

A Magyari Kossa, Hajós, Kenessey, Keck, Lemle, Halász, Győri, Vetsei, Mányoky, Sebestyén, Gángol, Fördős, Dúzs, Ferter, Petrits, Nőtling, Vizsolyi és más törzsökös gyönki családok kiterjedt rokonsági és ismeretségi körének s talán rábeszélésének is tulajdoníthatjuk, hogy Abától Tiszaroffig, Endrédtől Görbőig, Szilasbalhástól Uzdig mintegy két tucat magyarországi helységből jöttek el tanulni abba a gyönki gimnáziumba, mely nem tett különbséget a református, evangélikus, római katolikus és a zsidó diákok között. Kétségtelen, hogy jellegénél fogva mindvégig túlsúlyban voltak a reformátusok (40–50 százalék), míg a római katolikus diákok az egy-ötödét, az evangélikusok 10–15 százalékát adták a tanulóknak. Zsidó vallású gyermekek a XVIII. század első felében csak szórványosan, a század utolsó harmadában azonban egyre inkább növekvő létszámban jelentkeztek diáknak Gyönkre, ahol csakhamar a reformátusok mögött a második helyet foglalták el. 1880-ban minden negyedik, 1890-ben minden harmadik tanuló ebből a felekezetből került ki.

A fennmaradt gimnáziumi évkönyvek segítségével megismerkedhetünk az egykori tantárgyakkal is. Az úgynevezett „humanitatis” osztályokban – a minden középiskolával megegyező vallástanon, szépíráson, rajzon és éneklésen kívül – tananyag volt a szónoklattan, a költészet, római régiségek Schöwiesner könyvéből, honi történetek, földrajz Ferenczy szerint, csillag- és számtudomány Nagy Károly könyvéből, Cicero, Vergilius, Ovidius és Horatius fordítása, német és görög nyelvtan. A „nyelvészeti” osztályok tantárgyai: egyháztörténet, latin szófűzés, körmondat, tollgyakorlat, földrajz, számtan, Cornelius és Phaedrus fordítása, német és magyar nyelvtan, magyarok története, természettan voltak. Egy későbbi, 1851-ből származó feljegyzés szerint verseket is írtak, Horváth Mihály Magyarország története című könyvét tanulmányozták, latin nyelvből ódákat fordítottak magyarra, német mondattannal foglalkoztak, algebrát, geometriát, földrajzot, természettant és mitológiát tanultak. A görög nyelvtanban el kellett jutniuk a szenvedő igeragozásig. A gimnasztika, rajz és ének-zene is része volt a képzésnek.

A mostanival nagyjából azonos beosztású tanév kezdete előtt, augusztus 29–31. között került sor a tanulók beíratására, a pótló- és javítóvizsgákra. Szeptember 1-jén ünnepi istentisztelettel, az iskolai fegyelmi szabályok ismertetésével és buzdító szavakkal nyitották meg az új tanévet. Ennek első szakasza: szeptember 2-tól december 20-ig tartott, a második március 27-el zárult. E két időszak végén kiosztották az időszaki értesítőket a „szülékkel” való közlés végett, majd június 23–26. között sor került a nyilvános „osztályvizsgálatokra”, amelyen az igazgatótanács, a szülők és az érdeklődő „tanügybarátok” vehettek részt.

A gimnázium könyvtárának alapját Vécsey József, a Külső-Somogy megyei egyház ülnöke, pénztárnoka rakta le. Kétszáz forintra rúgó adományán felbuzdulva többen is, ki-ki a maga módján, könyvek és pénz ajándékozásával követték őt. A XIX. század második felében az iskolaszék évi harminc–negyven forintot utalványozott e célra az iskola pénztárából.

A tanulóifjúság, szintén a múlt század második felétől kezdve, önkéntes adakozással, évi húsz koronával járult hozzá az állomány bővítéséhez, mely a hetvenes évek elején már elérte az ezer darabot. Az egyik legjelentősebb adakozó a neves helytörténész, Hőke Lajos volt Dunaföldvárról. A leltár szerint a század vége felé már hatvannál több földabrosz, földgömb volt megtalálható a könyvtárban. Az 1873–1874. évi adat szerint a könyvtárat kezelő Pap Gusztáv tanár az ifjúsági könyvtár 214 kötetét kölcsönözte ki félévenként húsz korona olvasási díj ellenében.

A természettani segédeszközök pótlására az iskolai táncest bevétele nyújtott fedezetet, s többek között egy Winter-féle villanymotort és távírógépet tudtak rajta vásárolni. Magyari Kossa Sámuel teljes ásványgyűjteményét engedte át a gimnáziumnak. Így az ásványgyűjtemény ebben az időszakban már elérte az 1700 darabot. A környék faunájából és flórájából – tanáraik vezetésével – a diákok egyre gyarapodó gyűjteményt állítottak össze, így száz évvel ezelőtt már 48 darab tojást, 300 darab rovart és 700 (!) darab szárított növényt őriztek a gimnázium szertáraiban. Ennek elle-nére az 1901 májusában tartott tanfelügyelői látogatás a tanárok buzgalmának és az iskola tisztaságának elismerése mellett a tanszerellátottságot kifogásolta. Igaz, ennél is nagyobb hangsúllyal fogalmazott az épület állagáról és a tanerő-ellátottság hiányairól. Annak ellenére hangzott el a fenti tanfelügyelői elmarasztalás, hogy 1888-ban azért szüntettek meg két tanári „lakosztályt”, hogy azokban könyvtárat, természetrajzi szertárt alakítsanak ki. (A tanárokat lakbér-kiegészítéssel kártalanították.) Ezzel egyidejűleg a nyomasztó pénzügyi gondok enyhítésére, az iskola megtartására Gyönk társadalma mozgalmat indított, hogy magánosok és egyesületek ajánljanak fel támogatást. Az adakozók között a helyi takarékpénztár nyitotta meg a sort, de szép számmal akadtak vidéki támogatók is.

Az első világháború alatt a gimnáziumot is rászorították a hadikölcsönjegyzésre, majd a háború végén az infláció miatt az egész alapítványi tőke elértéktelenedett, ezért ismét veszélybe került az intézmény működése. Az addig évente folyósított államsegély elapadt, az ország trianoni megcsonkítása miatti szegénysége folytán nem is lehetett rá számítani. Ezért az iskola egykori diákja, Takács Gyula dunaszentgyörgyi főjegyző felhívást közölt a Tolnamegyei Újság 1920. augusztus 21-i számában, s abban szólította fel jegyzőtársait, hogy gyűjtsenek – főként gabonát – a gyönki gimnázium és szegény sorsú diákjai fenntartására. A cikkből az is kiderül, hogy az intézet polgári iskolává való lefokozásával végzetesen csökkenne annak vonzereje.

A tanulmányi eredmények javítása érdekében, de a tanárhiány pótlására is szolgált annak bevezetése, hogy az eminens diákokat korrepetitorsággal, azaz a gyengébb tanulók segítésével bízták meg, akiktől naponta ki kellett kérdezni a leckét, s felkészíteni őket az idegen szövegek fordítására. Ennek is megvolt a maga rendje. A magántanítással megbízott diákok rendszerint az úgynevezett leckenapokon számoltak be tudásukról (amikor új anyagot vettek át), a korrepetensek pedig szerdán, szombaton, az úgynevezett ismétlő napokon feleltek.

A hitoktatás bibliamagyarázatból állott, amit lutheránusoknak és reformátusoknak egyaránt a református pap teljesített. A római katolikus fiúk Szakadátra jártak át templomba és hittanra, a zsidókat pedig a helybeli rabbi tanította. „Vasárnap délelőtt templomba kellett mennünk, s az isteni tisztelet után az iskola nagytermében gyűlt össze az összes tanulóság, mikor a tanár kihallgatta a kinevezett felügyelőket arra nézve, nem történt-e valami rendetlenség a templomban? Egytől-kettőtől megkérdezte a prédikáció textusát, tartalmát. Mindenki figyelt hát a templomban, mert egyik sem tudta, nem őt fogja-e kikérdezni a tanár.”

Az iskolán kívüli szabadfoglalkozások ideje szerda és szombat délutánra esett. Télen a szakadáti mezőre vagy az otthoni domboldalakra jártak szánkázni, csúszkálni pedig a kertekre vagy a rétre a bikaaklon alul. Labdajátékokat játszottak az iskola udvarán és a kertekben, egyéb játékaik pedig a golyózás, gombozás és méta voltak. Kijártak a Gerenyásra és Öreg erdőre madarat fogni, tojást, epret szedni. Hasznos elfoglaltságot jelentett a szerdai, illetve a szombat délutáni kiadós gyaloglás Hőgyészre, ahol könyveiket beköttették.

Ne hagyjuk szó nélkül a fegyelmezés módozatait sem. A kisebb vétkeket a tanár saját belátása szerint torolhatta meg, feddéssel, dorgálással, bezárással vagy egy-két pálcacsapás útján, de a nagyobb kihágásnál a tantestület döntött a büntetés módjáról, mely végső esetben akár kicsapatás is lehetett. A testi fenyítés során gyakran alkalmazott volt a signumnak (mely nyilván az eredetileg használt vaspálca által hagyott nyomokra utal) nevezett büntetés, melynek ekkor már „csupán” enyhébb, mogyoróvesszővel végrehajtott változatát alkalmazták. Ezzel többnyire azokat a diákokat fenyítették, akik a játék vagy társalgás hevében magukról megfeledkezve nem latinul, illetve németül, hanem magyarul szólaltak meg. Gyönkön ezen túl még azzal is büntettek, hogy megvonták a vétkest az ebédtől, vagy húsz-huszonöt latin, illetve német szót kellett pótlólag megtanulnia. (Bartal Antal még szó szerint ezt jegyezte fel a büntetőeszközről: „ein eisernes Stäbchen, das derjenige erhielt, der nicht lateinisch redete; er wurde dann bestraft.”)

A jó tanulókat, kiváltképp a tehetséges, szorgalmas szegény sorsúakat rendszerint pénzjutalommal és tandíjelengedéssel ösztönözték, segítették, de gyakori volt a könyvjutalom is. A segélyezők között az egyházkerületet, a takarékpénztárt, önsegélyező egyletet, budapesti magkereskedőt, gyógyszerészt, orvost, tanárt s nemegyszer jómódú diáktársakat is találunk. A legnagyobb segítség azonban a konviktus, vagyis az élelmezés biztosítása volt. Ez a „tápintézet” az 1858/59. tanévben létesült. Mérsékelt díj ellenében, évi ötven forintért a tanulók reggelire egy jókora darab kenyeret (56 deka „jól kisült” kenyér), ebédre két-három tál (fogás) ízletes ételt kaptak, uzsonnára ismét jókora darab kenyér, vacsorára pedig két tál étel járt. A lakás és mosás a tíz hónapig tartó tanévre tizenöt–húsz forintba került. A gimnázium igazgatója a „tápintézet” növendékeit hetente fölkereste, hogy meggyőződjön arról, hogy a vállalkozó teljesíti-e kötelességét, azaz betartja-e az igazgató által összeállított étrendet. Egyszersmind ellenőrizte azt is, hogy az étteremben kifüggesztett házszabályzatot megtartják-e a tanulók.

Nézzük, milyen volt egy konviktusban étkező gyönki diák heti étrendje. Hétfőn délben: húsleves, burgonyafőzelék hússal; este: burgonyafőzelék. Kedden délben: húsleves, babfőzelék hússal; este: babfőzelék. Szerdán délben: burgonyaleves, túrós tészta; este: köleskása. Csütörtökön délben: húsleves, édes káposzta hússal; este: édes káposzta (nyáron fölcserélhető savanyú káposztával vagy valami zöldséggel). Pénteken délben: bableves, pogácsa; este: paprikás burgonya. Szombaton délben: húsleves, lencsefőzelék hússal; este: lencsefőzelék. Vasárnap délben: húsleves, káposztafőzelék hússal, pecsenye vagy sült tészta; este: káposztafőzelék hússal. A konviktus mellett még két helyi zsidó orvos, Grosch és Weinberger is rendszeresen segítette a szegény sorsú diákokat oly módon, hogy mindketten felvállalták egy-egy diák élelmezését. Dr. Grosch Pál ezenkívül ingyen kezelte az iskola tanulóit.

Az iskola későbbi orvosa, Marikovszky Pál algimnáziumi tanulmányait Gyönkön kezdte el 1858 őszén. Nagydorogon lakó édesanyja és bátyja Szekeres István „magyar szabónál” vett ki kvártélyt számára, ahol egy másfél szobás házban préselődtek össze tízen. Marikovszky fekhelye a szabóműhely szerepét betöltő asztal mellett volt. Mivel Szekeres bácsi korán kelt, meggyújtotta „olaj lámpáskáját, mely mellé egy T alakú alkotmány volt illesztve, két végén lecsüngő, vízzel telt üveggömbbel; melyek a lámpa csekély világának intenzívebbé tételére voltak hivatva. Mint kedvencének, az egyik gömböt mindég felém fordította, s olyan jóízűen (azaz jókedvűen) eltanultam mellette az ágyban fekve Cornelius Nepost, hogy csak ő varrta jobb kedvvel műremekét, a pertli vitézkötést a kuncsaftok nadrágjaira, nem lévén senki, ki nálánál cifrábban ki tudta volna teremtettézni ezeket a cirádákat. A szabad mozgás szempontjából egyenkint kellett felkelnünk s megvárni, míg a másik megmosdik (szájból a földre) és fölöltözve kimegy az udvarra.”

Akik nem a Magyari Kossa birtokos család által létrehozott konviktusba jártak étkezni – mint ezt Marikovszky Pál esetében is láthattuk –, azok a kvártélyos gazdák, gazdasszonyok főzte ételeket fogyasztották. „Hogy milyen kosztunk volt? Hát 6 ft-ot fizetett egy-egy diák havonként lakás, fűtés, világításért és kosztért. A lakást és világítást már említém. Fűtéshez legtöbbnyire elég volt a lelkesedéstől tűzlángú 6 diákgyermek lélegzése.

A koszt? No hát a koszt? Jaj, de jól esett mikor a delet harangozták s a pirított hagymával, tepertővel berántott lében úszkáló, azaz hogy leülő ökölnyi gombóczokat megehettük ahelyett, hogy azokkal hátba ütöttek volna? Mert az már nagy baj lett volna! (T.i.: olyan kemények voltak a gombócok – Szerk.) Nagyon jó kis gimnázium volt az a gyönki. Nem csak a látszatnak, de alaposan tanultunk. Tankönyvünk – a latin írókat kivéve – nem volt, de mindent jegyeztünk a tanár előadása szerint; meg volt szabva az idő, amit otthontanulással, a leírtak tisztázásával kellett töltenünk. S ezt be is tartottuk, mert sohasem tudtuk, mikor jelenik meg köztünk valamelyik tanárunk, akik naponkint sorra járták a tanuló lakásokat. Előadások közben, ha csak 10-15 percig is az iskola tágas udvarán járta a rövid méta, körméta, kifutó s tanáraink nem tartották méltóságuk alattinak részt venni labdázásunkban. Szerdán, szombaton délután a falu nyugati szélén elterülő fennsíkon labdáztunk, kőfalat építettünk, galuskát hánytunk. A nyári vasár- és ünnepnapok délutánján szintén tanár vagy tanárok vezetése mellett a jó órányira fekvő Gerenyás-erdőbe mentünk. Ott volt aztán jó mulatság! Növénygyűjtés, tojásgyűjtés (a kismadarakat már nem volt szabad kiszedni), labdázás, dalolás!” – emlékezett vissza gyönki diákéveire Marikovszky Pál.

Mint már korábban is láttuk, a gyönki gimnáziumban kezdettől fogva kisebbségben voltak a helybeliek. Nagyobbrészt a vidéki birtokosok, lelkész, tanító és kereskedő családok küldték gyermekeiket ide. A rövid nagyszékelyi időszakban a Knarr, Martsa és Petrits família, az áttelepülés után az Ékes, Garai, Hajgató, Kapp, Király, Knarr, Lemle, Magyari Kossa, Németh, Patzolay, Semmelroth, Schleining, Schneider és Veres fiúk iratkoztak a „Centrális Oskolába”. 1818-tól kezdve Gyönkről legtöbbször a Schneiker fiúk neve tűnik fel a tanulók sorában.

Noha a kezdeti időkben különösen nagyarányú volt a református diákok jelenléte, az 1820-as évektől kezdve rohamosan növekedett a gyönki gimnáziumba jelentkező izraelita diákok száma. Főként gyönkiek, hőgyésziek, később pedig bonyhádi és paksi gyerekek szereztek itt középiskolai képesítést. A leggyakoribb családnevek: Ausch, Deutsch, Friedmann, Grätzer, Gutmann, Krausz, Lorschy, Grosz, Grosch.

A helybeli magyar ajkú családok közül Bévárdy, Császár, Dúzs, Fördös, Györe, Győri, Halasi, Kalmár, Kenessey, Mányoky, Pilisi, Polgár, Sebestyén, Takács és Tamaska famíliák íratták ide gyermekeiket. A református eklézsia egyik legősibb családjának egyik nevezetes sarja, Bölcsföldi Imre 1899-ben iratkozott be az alma materba.

Az iskolai iratokban leggyakoribb német családnevek voltak a Becker, Brehauszer, Brenn, Döring, Faust, Gutrung, Heil, Hess, John, Lehr, Muth, Müller, Nőtling, Puszpach, Schmidt, Sutter, Weigel és Wickert. A nevezetes családok közül a Mestyán család fiai 1855 óta végezték itt gimnáziumi tanulmányaikat, a grábóci Bosnyák Izidor 1863-ban, Hrisztics Platon 1865-ben iratkozott be diáknak. A későbbi neves helytörténész, Hőke Lajos 1859-ben Dunaföldvárról, Cholnoky Lajos 1865-ben Bölcskéről iratkozott a gimnáziumba. Az 1847/48. tanévre felvettek között volt Hagymási Lajos (írói neve: Tolnai Lajos), aki szemben a gimnáziummal, a mai református parókia épületében kapott szállást. (A Függelék XI-ben közreadott osztálynévsorban még eredeti nevén szerepel.) (Ma az ő nevét viseli a gimnázium.) Magyari Kossa Tiszaroffon született. Rokonai: Ferenc, István és Lajos az 1834/35-ös tanévben lettek az iskola növendékei. Hajós Károly, Gusztáv és Kálmán – az iskola legfőbb patrónusának rokonai – 1843-ban a Fejér megyei Aba faluból érkeztek Gyönkre diáknak. A Kenessey fiúk, akik a Veszprém megyei Küngös faluból érkeztek, szintén 1843-ban iratkoztak be.

A XX. század első éveiben több megyénkbeli nagyközség versengett a gimnázium megszerzéséért, és egymást licitálták túl ajánlataikkal. Gyönk azonban fölvette a kesztyűt. A nagyközség és a gimnázium tanárai és volt diákjai hitet tettek amellett, hogy mindenáron meg kell tartani az alma matert. (Erős kötődésüket jelzik a Függelék XII. és XIII. dokumentumai is.) A gyönki földesurak és az egyházkerület 1915-ben újabb alapítványt hozott létre (százezer korona értékben) azzal a céllal, hogy növeljék a tanulói létszámot. Ezzel kapcsolatosan a községi elöljáróság az alábbi felhívást tette közhírré: „…a gimnázium bármely osztályába beiratkozó szegénysorsú, jó magaviseletű, szorgalmas és jó bizonyítvánnyal bíró 10 tanulónak teljes, 10 tanulónak fél tandíjat a községi elöljáróság fogja fizetni, 45 tanulót tankönyvvel felszerel, ezen kívül 20 tanulót kisebb-nagyobb konviktusi segélyben részesít, továbbá öt-öt keresztény illetve izraelita tanulónak a keresztény és izraelita családok teljes és ingyenes élelmezést adnak.”

(Hat évtized múlván, 1976-ban a gimnázium akkori igazgatója, Zentai András ezzel az idézettel emlékeztette a gyönki vezetőket arra, hogy minden nemzedéknek meg kell tennie a magáét a nagy múltú gimnázium megőrzéséért, áldásos tevékenységének folytatásáért. Kiváltképp azoknak feladata ez, akik – csakúgy, mint a hajdani mecénások – maguk is a patinás falak között szerezték meg műveltségüket, s akiknek döntéseitől most az intézmény sorsa függött.)

1948-ban az iskolák államosításával a fenntartási költségek az államra hárultak. A gimnázium azonban – jóllehet, a középiskolát fenntartó magyarországi települések legkisebbjében működött – megállta a helyét. A hatvanas években jobbak voltak az iskolázottsági mutatói, mint magának a megyeszékhelynek. Hézagpótló korrepetálással siettették a hátrányos helyzetű tanulók felzárkóztatását, s mint látni fogjuk, a gimnáziumot alapító egykori földesurak és egyházak az iskola 1812. augusztus 29-én kelt alapítólevelének harmadik paragrafusában foglaltakat is szem előtt tartották, azaz: „Ezen Oskolában a német nyelvnek tanítása legnagyobb cél legyen.”

Gyönk, mint láttuk, a török hódoltág utáni újratelepülés eredményeként félig magyar, félig sváb település. A svábok egy nagy részét 1946–47-ben kitelepítették, helyükre bukovinaiak, felvidékiek, székelyföldiek, valamint Békés és Szolnok megyei agrárproletárok érkeztek. A nagyarányú lakosságcsere etnikai, felekezeti és gazdasági vonatkozásban új arculatot kölcsönzött a községnek. Felszámolták a magántulajdont, 1949-ben elkezdődött a tsz-ek szervezése, létrehozták a kisipari szövetkezeteket és földműves-szövetkezeti boltokat. Német nevű és német anyanyelvű magyarnak lenni azonban ezekben az években sem volt könnyű. A „bűnös nemzetnek” még a nyelvét is igyekeztek kiirtani az életből és az iskolákból egyaránt. A gimnázium is rövidesen szálka lett az iskolapolitikusok szemében. Így történt, hogy 1949-ben hivatalos felszólítás érkezett az igazgatóhoz, mely szerint a beiratkozott harminchat első osztályost át kellett volna adnia Bonyhádnak. Az akkori igazgatónak azonban helyén volt a szíve. Minden osztályból csak néhány tanulót irányított át, és az így lecsökkentett létszámmal is tovább folytatta a tanítást. Ennek a merész lépésnek is köszönhető, hogy miközben a hőgyészi és nagydorogi gimnáziumok iránt olyannyira gyérült az érdeklődés, hogy elsorvadtak, Gyönkön 1962-ben humán és reál tantervű osztályok nyíltak. A helyszűke miatt meglehetősen nehéz helyzetben lévő intézményben ez úgy valósulhatott meg, hogy az 1961-ben megszüntetett járási tanács épületébe költözhetett a diákotthon. A gimnázium megkapta a szomszédos banképületet, melynek tantermekké való átalakítása még abban az évben elkezdődött.

A századvégi gondok az 1945 utáni első évtizedekben megismétlődtek. Az egy és két tanerős falusi kisiskolákból érkező gyerekek jelentős hányada nem állta meg helyét a gimnáziumban, még akkor sem, ha tiszta jeles bizonyítványt hoztak magukkal.

A fizikai dolgozók gyermekeinek számaránya 1980–85 között 60–86 százalék. Ugyanebben az időszakban a felsőfokú tanintézetekbe fölvett tanulók aránya 67 százalékról 35-re csökkent. A bukási átlag 9,7–11,4 százalék volt, s ez minden évben meghaladta a megyei öt–nyolc százalékos átlagot. Az érettségiig eljutott I. osztályosok aránya 1977–1981 között évről évre csökkent, 1984-ben már nem haladta meg a 70 százalékot. Ezek az adatok nem jellemzik a gimnázium legutóbbi fél évszázadának minden évtizedét, csupán jelzik, hogy milyen emberfeletti követelményekkel kellett megbirkóznia bizonyos időszakokban a tanári testületnek. Az iskola vezetősége arra törekedett, hogy a hagyományoknak megfelelően mennél több olyan tanárt szerződtessen, aki egykor az iskola növendéke volt, mint például dr. Tóth Kálmán, Káspári János és felesége, Steitz Ádám, Várkonyi Erzsébet, Körző János, Heidt János, Gutermuth Henrik, Steitz Henrik, Zentai András, és Tuba Gyula.

1963-ban, amikor egy miniszteri rendelet lehetővé tette, hogy az iskolák egykori növendékük nevével tiszteljék meg az intézményt, a tantestület élve a lehetőséggel, Tolnai Lajos írót választotta a munkásmozgalomból ismert korábbi névadó, Alpári Gyula helyett.

Tolna megye egyetlen német nemzetiségi gimnáziumában 1961-től német tagozatos osztály működött. 1978-tól pedig már fakultációs rendszerben oktatták a németet. Erre építve a program középpontjában ma is a német nyelv tanítása, a német tannyelvű kultúra és nemzetiségi hagyományok közvetítése áll. 1987-től kezdve minden évben egy két tanítási nyelvű (magyar–német) osztály indul. A tanulmányi idő négy év, ezalatt intenzív német nyelvtanulás folyik a történelem, a földrajz, valamint a fizika német nyelven való elsajátítása mellett. 1992-től minden évben egy hat évfolyamos, nemzetiségi német nyelvű osztály is működik az általános iskola hatodik osztályát végzett tanulók számára.

Jelenleg az iskolának 210 tanulója van. A beiskolázás országos hatáskörű, a vidéki tanulók kollégiumi elhelyezése megoldott. Vonzáserejét jól mutatja, hogy tanulóinak 87 százaléka vidéki, és mindössze 36 főt, azaz 13 százalékot tesznek ki a helybéli iskolákból felvettek.

A gimnázium vezetése a tanítás, oktatás mellett nagy gondot fordít a német nemzetiségi kultúra ápolására is. Az európai szellem erősítését szolgálják a külföldi kapcsolatok, melyeket Darmstadt, Griesheim, Chemnitz és Philippsburg városok iskoláival tartanak fenn. Gyönk – Jink – a német tannyelvű óvodai, általános iskolai és gimnáziumi oktatás központja Tolnában, valóságos diákfalu.

Nem csoda hát, hogy egykori és mai diákjai is számon tartják az alma mater hírnevét erősítő olyan társaikat vagy elődeiket, mint például a névadó Tolnai Lajost. Tolnai így emlékezett vissza diákéveinek helyszínére, Gyönkre: „Itt kezdtem tanulni a valót, talán itt kezdtem tanulni az embert.” Nem felejtkeznek el Kiss Ernő huszártisztről, aki Komáromból a gyönki gimnáziumba jött el tanárnak, Wimmer Theophil Ágostonról, Kossuth berlini követéről, Palcsó Sándor operaénekesről, Földesi Ödön olimpikonról… és még hosszan folytathatnánk a sort.

Györe Sándor egykori gyönki gimnazista „Orvoskönyve”

A több generáción át Gyönkön tanult Györe család apáról fiúra örökölt könyveiből

A gimnázium kis harangja, mellyel az órák végét jelezték. Felirata: Öntötte Jilk László Szegzárdon 1873 (Gaál Attila felvétele)

A gimnázium tornatermének felavatása 1941. szeptember 9-én. Elöl Eöri Szabó Dezső esperes. Alsó sor: Kósa Ferenc ref. lelkész, Vizsolyi Gábor és herceg Sulkovski Viktorné adományozók. Felül a tanári karból: Huszár Sándor, dr. Hamvas Gyula, dr. Tüske Béla igazgató, Pintér Sándor, Ternai Jenő, Nánási Gábor, Ijjász Henrik