Volksbundosok, hűségesek
Volksbundosok, hűségesek
A magyarországi fasizálódási folyamat a nyilasok szervezkedésével kezdődött, s ez alól a falu sem jelentett kivételt. Az itteni szervezkedésről egy 1934 júniusából származó jelentés tudósít: „…nem kell keresni, kik a vezetők, mert azok egyáltalán nem csinálnak ebből titkot. A járási vezető a látszat és a közhit szerint ifjabb Orbán Márton gyönki ügyvéd, aki mögött szintén eléggé ismert hason nevű atyja áll, és mivel a lakosság látja, hogy ezeknek a gyenge erkölcsi alappal bíró egyéneknek nem csak semmi bajuk nem történik, hanem minden kedvezményben részesülnek (például adóvégrehajtás feltűnő elhalasztása), elhiszik nekik hangzatos beszédjüket, hogy nekik magyar helyeken mily befolyásuk van, és szívesen indulnak utánuk az elégedetlen és együgyű elemek. Az Orbán-irodában tartják ösz-szejöveteleiket, de idősb dr. Orbán Márton van olyan eszes ember, hogy tudja, miképp lehet ezt baj nélkül intézni.”
Az így kialakult általános helyzet megoldására a gyönki főszolgabíró vajmi kevés esélyt adott, mivel a mozgalom központi szervezője elsősorban gróf Festetics Sándor képviselő volt.
A fasiszta szervezkedés távlati elképzelései között nagy jelentőséget kapott a Délkelet-Dunántúl. Szempontjukból ez érthető is, mivel 1941-ben az ország majdnem félmilliós német lakosából 37,4 százalék, azaz csaknem száznyolcvanezer ebben a körzetben élt. 1941-re a megyében élő németek aránya 1930-hoz képest jelentősen megnőtt, 24,8 százalékról 26,4 százalékra változott. Gyönkön 1930-ban a népesség 56,6 százaléka vallotta magát németnek, s ez a szám 1941-ben már 63,5 százalék volt.
A Népi Németek Bajtársi Szövetsége (Volksdeutsche Kameradschaft) ügynöki hálózatot épített ki a megyében és szervezett propaganda-hadjáratot indított ideológiájának terjesztésére és minél több német ajkú állampolgár beszervezésére. Irányítói értelmiségiek voltak. Megyénkben a bonyhádi Mühl Henrik és a gyönki dr. Reitinger Henrik fejtettek ki jelentős szervezési tevékenységet. Mindketten Németországban kapták meg feladatukat, de csakhamar utánpótlás érkezett jó néhány turistának álcázott – többnyire értelmiségi pályára készülő – német fiatalember személyében. Ők már nyíltan beszéltek arról, hogy a Dunántúlt legjobb lenne a birodalomhoz csatolni.
Az elgondolásnak kéretlenül is követei lettek a Németországban munkát vállaló és ott igen jól kereső sváb munkanélküliek. Az alispán 1939. április 12-én kelt jelentésében arról írt, hogy „…a svábok a legnagyobb elragadtatással beszélnek és írnak az ottani állapotokról, főként az lelkesíti az embereket, hogy alig néhány heti kintlét után már 30 márkát küldenek haza, mely összeget ötszáz pengő körüli értékben vált be a nemzeti bank, ugyanakkor az Alföldről kivitt magyar mezőgazdasági munkások alig képesek a megszolgált márkájukhoz hozzájutni. Basch állandóan Németországba utazik és az itteni értesüléseim szerint az ő közbenjárására az itteni német kivándorlók egészen kivételes bánásmódban részesülnek és pénzzel megrakodva hazatértük után a magyar birtokokat akarják tovább felvásárolni”. A hazatérők azzal a hírrel érkeztek, hogy a birodalomban teljes értékű embereknek ismerik el azokat, akik a nemzetiszocialista eszméket vallják.
A Kameradschaft tevékenységét tétlenül szemlélte a magyar kormány, sőt 1938. november 26-án a Magyarországi Németek Szövetsége (Volksbund der Deutschen in Ungarn) legálisan megtarthatta alakuló ülését, ahol megfogalmazta törekvéseit:
– a Volksbund képviselje a magyarországi németeket a magyar kormány előtt,
– csak a Volksbund tagjait ismerjék el a magyarországi német népcsoporthoz tartozónak,
– be kell szüntetni a magyarországi névmagyarosításokat és a már magyarosított neveket vissza kell németesíteni,
– a Volksbund tagjai korlátlanul kaphassanak útlevelet,
– meg kell szervezni a német kisebbségi hivatalt.
Miután a belügyminiszter 1939. április 13-án jóváhagyta a Volksbund alapszabályzatát, megkezdődött a helyi csoportok alapítása mindazon községekben, melyekben a Volksbundnak legalább húsz állandó lakosú tagja volt. Az ország németek lakta vidékeit területi egységekre (Gebiet) osztották. Tolna megye Baranyával és Somoggyal került egy csoportba, a pécsi központú „Gebiet Schwäbische Türkei”-be. Gyönkön 1940 nyarán alakult meg a Volksbund helyi csoportja; tagjai eljártak a környékbeli volksbundos összejövetelekre, ahol ideológiai „feltöltődésben” volt részük. Kiváltképp az 1940. szeptember 15-i szakadáti gyűlés volt nevezetes. A mintegy 350 főnyi hallgatóság előtt dr. Mühl Henrik, dr. Reitinger Henrik és dr. Schlitt Ádám mondott beszédet. Mühl a gazdasági élet német kézbe helyezését hangoztatta, Schlitt pedig Hitlert éltette. A németek magyar-országi vezető szerepének igényét „történeti tényekkel” igyekeztek meg-indokolni. Ehhez a Deutsche Zeitung szállította az ideológiát, mely nyílt volt és félreérthetetlen. 1941. január 9-én megjelent számában például ezeket írta: „Évszázadok óta befolyásoltuk mi németek a történelmet, még vérünkkel is emeltük a magyar állam faji értékét. Azzal, hogy magyar földön élünk, mi biztosítottuk a Nyugatról jövő szellemi kultúráram meg nem szakadását. Ekével, fegyverrel és a kultúra fáklyáival megszereztük a jogot arra, hogy az országban az uralkodó nép (Herrenvolk) legyünk.” (Hasonló hangvételű volt a Függelék VIII-ban bemutatott Volksbund- kalendárium is.)
Az egyre hangosabbá váló s mégis megtűrt propaganda miatt a svábság hamarosan két ellentétes táborra szakadt. Egyik oldalon a volksbundisták, másikon a magyar hazához hűségesnek mutatkozó, többnyire tanultabb németek állottak. A falvak többségében – ahol legalább két kocsma volt – e két csoportnak külön hadiszállása alakult ki, s nemegyszer, főleg a sorozások és bevonulások idején, véres verekedések is lezajlottak közöttük.
A Volksbund ellenlábasaként szintén Bonyhádon megalakult „Hűséggel a Hazához” mozgalom elfogadta a hazai gazdasági és politikai viszonyokat, és szembeszállva a Volksbund törekvéseivel azt kívánta elérni, hogy a XVIII. században ideérkezett németek leszármazottai a világégés kellős közepén is hűek maradjanak befogadó hazájukhoz. Röplapként terjesztett indulójuk szövegírója: Bauer József bonyhádi rk. apátplébános, zenéjét a szintén bonyhádi Emele Károly szerezte. (Kottája és német nyelvű szövege a Függelék IX.-ben olvasható.) A gyönki német lakosságról fennmaradt kitelepítési jegyzőkönyvek szerint a községben mindössze négy család vallotta e nézeteket és volt tagja a Hűség mozgalomnak. Az akkori viszonyokat jól jellemzi az, ami azokra várt, akik nyíltan vállalták szembenállásukat a pángermán eszmékkel.
Arbanász Zoltán tartalékos főhadnagy hadigondozó tiszt, gyönki lakos – komolyan véve az 1944. október 15-én elhangzott kormányzói proklamációt – átvette a községben a katonai irányítást és hatalmat. A pécsi honvédkerületi parancsnokság későbbi elfogatóparancsa tartalmazza Arbanász Zoltán elszigetelt kísérletének részleteit: „Gyönk községben 1944. október 15-én a fegyverszüneti tárgyalásokra vonatkozó rádióközlés után, mint Gyönk községben működő hadigondozó tiszt a községben állomásozó m. kir. 9/II. zászlóalj állományába tartozó Domján István tartalékos hadnagyot, Kovács László tartalékos zászlóst illetéktelenül magához hívatva közölte velük, hogy alakulatuk felett átveszi a parancsnokságot és egyben utasítást adott arra, hogy az alakulat nem hagyhatja el a községet. Szabó József zászlós pedig alakulatával a helyi Volksbund épületét szállja meg.”
Az elfogatási parancs szerint Arbanász Zoltán, aki a német megszállás előtt civilben a helyi kisgazdapárt elnöke volt, kijelentette, hogy a kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt helyi szervezeteivel közösen átveszi a községben a politikai hatalmat. A vádirat szerint ez a cselekedete az állam és társadalom törvényes rendjének felforgatására irányuló tett volt, s azért az 1921. III. tc. 1. § alapján kell vele szemben eljárni.
1946. július 1-jén kelt nyilatkozatában Arbanász elmondta, hogy azért adott parancsot a Volksbund-ház megszállására, mert ott mintegy 450 puska volt, melyet a volksbundisták felfegyverzésére akartak felhasználni, s ő ezt kívánta megakadályozni. Az általa utasított tisztek azonban a kapott parancsot nem hajtották végre, hanem panasszal fordultak a járási főszolgabíróhoz, aki a parancsot semmisnek nyilvánította és az említett tisztek vallomásáról jegyzőkönyvet vett fel. Az iratot Pécsre küldte a honvédkerület parancsnokságára, amely elfogatóparancsot adott ki, majd letartóztatta a főhadnagyot.
Annak, hogy a Volksbund létrejötte és működése mibe sodorta a gyönki németség nagy részét, a háború utáni kitelepítési jegyzőkönyvek szomorú tanúi. Nem egy esetben családi tragédiák képe bontakozik ki a különböző nézeteket valló családtagok, rokonok vallomásaiból. Volt olyan háromgyermekes apa, aki volksbundista feleségét küldte el a háztól, „hogy ne fertőzze meg gyermekeit” eszméivel. Más esetben éppen fordítva, azért ütötte-verte feleségét a férj, mert az nem volt hajlandó belépni a Volksbund Frauenschaft szervezetébe. Nem egy fiút távollétében íratott be az apja, s olyan is volt, aki később kétségbeesetten igyekezett bizonyítani, hogy az apja gyengeelméjű. Elmondta, hogy sohasem akart volksbundos lenni, és ezért önként jelentkezett is a magyar hadseregbe. A német sorozás elől szökve még három gyönki fiatal lett magyar katona, s szám szerint tizenegy főről tudjuk, hogy „kényszer” (Muss-SS) katonák lettek. Ellenpéldaként előfordult, hogy az önkéntes SS-katonák között olyanok is voltak, akiket az apjuk éppen ezért tagadott ki.
Gyönk vonatkozásában azonban az utóbbiakhoz hasonló esetek inkább kuriózumnak tekinthetők. A német lakosság nagyobb részét sajnos magával ragadta a hitleri propaganda. Közel háromszáz főnyi, tagsági díjat fizető volksbundost tartottak nyilván a községben, de anyagi és erkölcsi támogatóik ennél jóval többen voltak. Közvetve erre utal a német birodalmi kormány kérése alapján a bombázások elől Nyugat- és Észak-Németország területeiről Magyarországra hozott német gyerekek elhelyezése is. 1942. június–augusztus között mintegy ezer gyermek érkezett a Tolna megyei volksbundos községekbe, akik közül Gyönk, Varsád, Kistormás és Hőgyész kétszázat fogadott. Végül hatvanan kerültek Gyönkre, s köztudomású volt, hogy német diákokat csak Volksbund-érzelmű családoknál helyeztek el.
A propaganda hatásaként említik azt a nevezetes esetet is, amikor egy vitézi címet kapott, magyarosított nevű lakos a Volksbundba lépve visszavette német nevét. Igaz, hogy 1945-ben az igazoló eljáráson azt a védekezését, hogy ittasan írta alá a nyilatkozatot, és még a honvédségtől is megszökött, amikor Szálasira kellett volna felesküdnie, a bizottság elfogadta és felmentették. Az is igaz viszont, hogy a fia önkéntes SS-katona lett. Utóbbiak száma az igazolási jegyzőkönyvek szerint megdöbbentően magas volt, csaknem elérte a százat. A valóságban ez azért jóval alacsonyabb lehetett, hiszen tudjuk, hogy sokukat távollétükben minősítettek kedvezőtlenül, s az is ismert, hogy azt a harmincöt családot, akik 1944-ben a németekkel együtt hagyták el Gyönköt, önkéntes SS-ként „igazolta” a bizottság.
A település legújabb kori történelmének legtöbb szenvedést hozott időszaka a második világháború és az annak következményeként lezajlott események évköre. Nem tudjuk, hogy pontosan hány férfi vonult be frontszolgálatra, csak a katona és civil áldozatok számáról vannak többé-kevésbé hiteles adataink. A község központjában álló emlékmű három obeliszkjén 175 keresztény, a negyediken pedig 72 munkaszolgálatos és haláltáborban elhunyt zsidó halott nevét olvashatjuk. A név szerint felsorolt hősi halott katonák közül húszan magyar, a többiek viszont – Sulkowszki Viktor herceget leszámítva – valameny-nyien német nevűek. (A teljes névsor a Függelék X-ben olvasható.)
A háborús hadszíntér 1944-ben már közvetlen közelségbe került. A Bácskából menekülő székelyek átvonulási területén, így Gyönkön is étkeztetőállomásokat létesítettek. Október 20–21-én a felekezeti iskolákat a német katonaság vette igénybe. Az alispán november 24-én kelt körrendeletének alapján a Györköny, Nagydorog és Sárszentlőrinc területéről összegyűjtésre kerülő anyagi javak gyűjtőhelyéül Gyönköt jelölték ki. Ugyanekkor a főváros IX. kerületéből a bombázások elől menekülve olyan családok érkeztek „…akik a földművelő lakosság között fel nem szívódnak és igen gyakran csak követeléseikkel lépnek fel…”
A gimnázium 1944/45-ös évkönyve arról tudósít, hogy a december másodikán érkező szovjet katonák „a helybeliek zsákmányra éhes tömegével” együtt kifosztották a gimnázium internátusát.
Az 1945. januári harcok során sok száz sebesült orosz katonát szállítottak a kórház számára igénybe vett szekszárdi középületekbe. Ezek felszerelésére Gyönkről 350 ágyat, a volksbundosok lakásaiból pedig széntüzelésű vaskályhákat szállítottak például a megyei múzeumba, ahonnan a régiségeket, műtárgyakat és könyveket az épület előtti térre hordták ki. Ugyanezen hadműveletek során minden egészséges lovat, használható szekeret és lószerszámot igénybe vettek: patkóvas hiányában pedig még a megmaradt lovak is lesántultak. A gyatra életviszonyok, a higiéniai feltételek hiánya, a kiürítések és összeköltöztetések miatti zsúfoltság, az orvos- és gyógyszerhiány egyenesen vezetett a közegészség romlásához. 1945 tavaszán a köz-ségben kiütéses tífuszt észleltek, s a fenti okok miatt a betegség két hét alatt átterjedt a tamási járás falvaira is. Az ennek ellenére lassan beinduló tavaszi földmunkák a német csapatok utolsó, márciusi támadása miatt ismét megakadtak, s csak nagy lemaradással, késve indultak meg újra.
A Hűséggel a Hazához mozgalom által Gyönkön kiállított, Hirth János nagyszékelyi hentes és mészáros nevére szóló igazolvány és a mozgalom jelvénye
Sorozás a magyar hadseregbe. Gyönk, 1940 (Archívum)
Frontra induló katonavonat 1942-ben (Archívum)
Dr. Arbanász Zoltán gyönki tartalékos főhadnagy, aki komolyan vette a kormányzói proklamációt 1944. október 15-én (Archívum)
