Táplálkozás, viselet
Táplálkozás, viselet
Hajdúsámsonban is, mint mindenütt Magyarországon, a kenyeret tartották a legfontosabb tápláléknak, melyet leginkább rozslisztből, bizonyos reprezentatív célokra búzalisztből is sütöttek, de ínséges időben ezeket kukoricaliszttel, burgonyával pótolták. Általában hetente egyszer, s lehetőleg mindig ugyanazon a napon sütöttek. Kora hajnalban kovászoltak, azután a tésztát megdagasztották, szakasztó kosarakba szaggatták, majd a sütőlapátra borították, rá tenyérrel keresztet rajzoltak, s közepére ujjukkal lyukat nyomtak, azután bevetették az előre befűtött kemencébe. Négy kenyér mellé gyakran kis cipót, lángost, kenyérpogácsát, lepényt, dübbencset, perecet is sütöttek.
Ehették magában, pirítva, zsírozva, sózva, de alig volt étel, amelyhez nem fogyasztottak kenyeret. A kenyér szent dolognak számított. Hozzá számtalan mágikus cselekedet, hiedelem és jóslás kapcsolódott.
A főtt ételek között első helyen a leveseket említik. Sokan kedvelték a minden sűrítőanyag nélkül készült cibereleveseket (ecetcibere, borcibere, korpacibere, gyümölcsciberék). Gyakoriak a szalonnával, olvasztott zsírral, rántással dúsított pergelt levesek és a rántott vagy olykor habart bab-, borsó-, lencse-, káposzta-, karalábé-, tök-, sóska-, saláta-, kapor-, torma-, répalevesek, melyeket régen borecettel vagy más módon savanyíthattak is.
A leveseket főzhették sűrűre vagy hosszú lére, de mindenkor a különböző húsokkal főzött leveseknek volt nagyobb tekintélye. A valódi húslevesek általában friss húsból készülnek. A gulyásleves és a halleves (halászlé) itt nem váltak a paraszti étrend szerves részévé.
Legfontosabb szárazétel a sózott fehér szalonna, melyet kenyérrel, hagymával nyersen vagy sütve – különösen a mezőn –, akár naponta két alkalommal is fogyaszthatták A disznóölések után csak korlátozott ideig tarthatott a sült hurka, tepertő, a disznósajt, de még a különösen kedvelt kolbász is.
Vastagételek a főtt tészták, a tarhonya, galuska, sztrapacska, laska, derelye, gombócfélék, melyeket zsírral, sült szalonnával, hagymával, esetleg túróval, kaporral, lekvárral, dióval, mákkal, párolt káposztával, krumplival is ízesíthettek. Ezután sorrendben a sűrűre főzött főzelékfélék, a tört kolompér, paszuly, borsó, lencse, tök, káposzta, sóska következtek. Ezek tekintélyét a beléjük főzött húsok, de legalább a dús zsírozók adták. Ünnepi ételnek számított a húsokkal rakott toros káposzta, s szinte az ételek királyának tartották a töltött káposztát. Főleg a XX. században jelennek meg a mártások (alma-, paradicsom-, pöszméte-) és a töltött paprika. Reggelire tiszteletnek örvendett a tojás rántotta, különösen ha sült szalonna, kolbász dúsította.
A levesben főtt húsokat külön fogásként is tálalhatták. De az igazit a magában, tepsiben, serpenyőben, vasfazékban sült húsok, a gulyások, a pecsenyék, a pergelt hús (pörkölt), a sült baromfihúsok jelentették. Alkalmi, részben ünnepi ételnek számít a birkapaprikás. Ritka csemegék a vadhúsok. Újabbak a rántott és töltött húsok.
Az étrendet számos sült tésztaféle egészítette ki. Hetenként legalább egyszer sütöttek palacsintát, tarkedlit, valamilyen zsíros, krumplis pogácsát, lepényt, bélest, pitét. Reprezentatív tésztának számított a kalács, a zsírban sült fánkok, fonatosok, kacskaringók s különösen a ropogósra sült csőröge és a kuglóf. ‹nnepélyes fogás volt a hájas tészta, az aranygaluska. Sámsonban nem volt túlságosan kedvelt a tengeriből sült édes málé és a zsíros görhemálé. Aki méhet tartott, sütött néha különböző mézes lepényeket is. A XIX. század végétől mindinkább előtérbe kerülnek a cukros, vajas, szalakális, vaníliás sütemények, krémesek, torták, melyek sokféleségét és meg-megújuló divatszerű változatait lehetetlen röviden nyomon követni.
Legfontosabb gyümölcs a görög- és a sárgadinnye, valamint a szőlő volt. Az almát, körtét, szilvát, cseresznyét, meggyet, barackot érésekor nyersen ették, vagy levesnek, ciberének, lekvárnak kifőzve, aszalva vagy befőttként fogyasztották. Késő ősztől kedvelt csemege volt a kemencében sült bécsi tök, sült kolompér és a főzött tengeri.
Az étkezési szokások megítélésénél figyelemmel kell lenni a különböző társadalmi rétegek, a faluban élők és a tanyán lakók, az otthon vagy a mezőn étkezők, az utazók eltérő lehetőségeire, a hétköznapok és az ünnepek, az évszakok hagyományaira, a felnőttek, gyerekek, öregek, férfiak és nők étkezésében mutatkozó eltérésekre. A táplálkozásban mindig voltak rituális elemek, melyek más módon mutatkoznak a különböző vallásokhoz tartozók, de néha egyes családok szokásaiban is. Éppen ezért egyetlen leírás sem lehetne teljes és minden tekintetben hiteles.
Általában naponta legalább egy alkalommal igyekeztek főtt ételt enni. Ez lehetett egytálétel, de – legalábbis a XIX. század végétől – normális esetben két fogásból, vagyis levesből és vastag ételből állt. ‹nnepeken három-négy fogásos ebéd is előfordult, s némely vallási vagy családi ünnepekhez sajátos ételek kötődtek.
Nyáron a felnőtt férfilakosság a reggelit, ebédet többnyire a mezőn fogyasztotta el, itt ritkán maguk is főztek. Néha az asszonyok szilkében vitték ki az otthon főzött ebédet. Ha mód volt rá, a család együtt, egy asztalnál, régen sokan közös tálból ettek.
Az ünnepek dús, pazarlónak tűnő étrendjét a hétköznapok takarékos, olykor szűkös táplálkozása követte, ami végső soron évszázadokon át alig haladta túl a létszükségletet. Ezért – különösen a szegényebb néprétegeknél – életük kiemelkedő eseménye volt, ha jóllakhattak. De önmérsékletre intettek a különböző böjti előirások is, melyet különösen a katolikusok tartottak be szigorúan. Ezzel magyarázható, hogy a népi táplálkozásban nagy tisztelete volt a húsos ételeknek, s a gazdagságot a korlátozás nélküli húsfogyasztásban látták.
A viselet-alapanyagok közt a XIX. század végéig fontos szerepe volt a kenderből szőtt házi vászonnak. Az első világháború előtt még a férfiak ing, gatya, a nők ingváll, ingally, hosszúing nevű viselete, vagyis a fehér ruhák többnyire kendervászonból készültek.
A lányok hajadonfővel, egy vagy két ágba font hajjal is járhattak, de színes delin-, selyemkendővel be is köthették a fejüket. Asszonyok leeresztett hajjal, főkötő, illetve keszkenő nélkül még odahaza a család előtt sem mutatkozhattak. A szegényebbek egyszerű, a módosabbak tarjagos főkötőt, kaskétlit, később virágokkal kivarrt állas főkötőt is viselhettek.
A férfiak a XIX. század második feléig hosszú hajat hordtak, s ezt leeresztve, befonva vagy csimbókba sodorva viselték. Még divat a bajusz, de szakállukat legtöbben leborotválták. Fejfedőjük régebben a posztósüveg, melynek szélét a módosabbak nyestbőrrel díszíttették. A XIX. század elejétől a kalap terjed el, melyet a hetyke legények félre csapva, „szemükre sütve” viseltek.
A nők felső ruhája még a XIX század első felében gyakran a maguk szőtte-festette vászonrokolya, melyet azután a kékfestős vagy más bolti anyagokból készült ruhák váltanak fel. A rokolyát alul fodor vagy fekete stráf szegélyezte, s elé sötétebb színű, két zsebbel ellátott kötőt kötöttek.
Az 1840-es évektől a leányok a fehér ing fölött színes posztóból varrt, ujj nélküli puszlit viseltek. A felső liberokk vagy spencer ujja nélkül is készülhetett, a csurapénak azonban mindig ujja volt, s azt báránybőrrel, persiával is bélelhették. Hideg időben a nők a vállukra nyakba való kendőt terítettek. A módosabb nők a térdig érő, setétkék, prémezett mentét (1752), később posztóból készült, sujtásos, ezüstgombos dolmányt is megvették. Jellemző viselet a báránybőrből készült ujjatlan mejjrevaló vagy az ujjas ködmön, illetve ennek hosszabb változata, az ujjas bunda. A módos parasztasszonyok itt is viselték az ujjatlan, fekete pamuttal kivarrt debreceni kisbundát.
A férfiak a bőgatya vagy a flanelbéléses, zsinórozással, sújtással díszített nadrág elé vászon- vagy sulckötőt kötöttek. Az ing fölé nyáron ujjatlan lajbit, télen ujjast, illetve régebben – főleg a nemesek – térdig érő mentét, később zsinórozott s tizenöt tekergős gombbal és két sor ezüstpitykével díszített dolmányt vettek. Útonjáró embernek régen elengedhetetlen viselete volt a hosszú nagybunda, illetve a XIX. század végéig a szőtt fürtös guba. Csak 1850 után bukkan fel a virágokkal kivarrt cifraszűr.
A XX. század derekáig férfiak és nők egyaránt lehetőleg mezítláb jártak, de télen és ünnepnapokon csizmát viseltek. A pásztorok ócska csizmaszárból kötött bőrbocskorban jártak. Nők körében a cipő az 1860-as évektől kezd terjedni.
Az úton járó férfi nyakában ott lógott a szőrszeredás vagy a bőrtarisznya. Széles bőrtüszőikre akasztották a bicskát, a tűzgyújtó és a dohányzófelszerelést. Pásztorok és útonjárók kezükben mindig botot, fokost, hordtak. A legények csizmájáról az első világháború előtt elmaradhatatlan volt a sarkantyú, süvegjük, kalapjuk mellől a darutoll. Az eladó leányok nyakukba többsoros gránátgyöngyöt akasztottak. A templomba menők illően elrendezve tartották kezükben a kézbe való kendőt, vele összefogva a zsoltáros könyvet, katolikusok az olvasót.
A hagyományos viseletek különösen az első világháború után kezdtek rohamosan átalakulni. Előbb a lányok vették át a városiak öltözeteit, azután a férfiruhák is alkalmazkodtak a városi divathoz.
