V. Mikszáth Kálmán: A Szontagh Pál kutyái
V. Mikszáth Kálmán: A Szontagh Pál kutyái
Szontagh Pál „grund”-nak hítta a maga horpácsi tuszkulánumát, melyet az ő halála után múlt ősszel én vettem meg, hogy ott és úgy végezzem az életet, ahogy kezdtem: gerendás kúriában, melyben ha az egyik ablakot nyitom ki, a trágyadomb szaga özönlik be az udvarról, ha a másik ablakot nyitom ki, akác- és rozmaringillat oson be a kertből. A grundhoz egy tábla föld is tartozik, nem olyan széles ugyan, mint a nagyoroszi grófé, de éppen olyan mély. Szóval a grundnak én vagyok most a gazdája, de mivelhogy csak a felét bírtam megvenni (azaz, hogy azt se bírtam), és mivelhogy az előbbi gazda excellenciás volt, én pedig csak tekintetes vagyok, hogy a tekintély, a status quo valahogy ennek dacára is megmaradjon, itt okvetlenül valamely rangemelésnek kellett következni – azért aztán a grund lett uradalommá emelve, és most mint „horpácsi domínium” emlegettetik a családban, valamint barátaim és kártyapartnereim részéről.
A vétel idején hiteles lajstromot vettem át a holt és élő instrukcióról. Holt instrukció alatt értetődtek holmi vödrök, katlanok, hordók, mángorlók, az élő instrukció rubrikájában azonban csak egy tétel fordult elő: Négy darab komondorkutya.
Négy eleven kutya! Hisz ez nagyszerű! A gyerekeim odavoltak a gyönyörűségtől. „Vegyük meg, apa!” A négy kutya nagyot billentett a mérleg serpenyőjében. A kis „Fokszi”, a Berci kis kutyája, most már hát nem lesz egyedül. Meg kellett vennem a domíniumot a négy kutya miatt.
Eközben azonban beköszönt a zimankós tél (télen pedig még gondolni se szeret az ember a sáros falura), feléje se néztünk a domíniumnak, míg csak az első barackfa nem kezdett nyílni a Múzeum-kertben. Annak a rózsaszínű virágai megcsiklandozzák az ember szívét.
– Gyerünk, nézzük meg a domíniumot!
Fölszedtem a famíliát, és elindultunk Vácról kocsin, hogy ott töltsük a húsvéti ünnepeket.
Kevés szavú, tömzsi palóc ember a kocsis, egykedvűen hajtotta a lovacskákat fel a Naszálynak, tele tüdővel szíttuk a balzsamos tavaszi levegőt, csak a Fokszi nyugtalankodott és kunkogott a Berci ölében.
– Pszt, Fokszi! Ne izélj! Meglátod a négy nagybátyádat – csitította, biztatgatta kedvencét Berci.
– Az ám. Nini! Most jut eszembe – kiáltottam fel. – Mi lett a négy komondorral, János?
– Hát letették a mesterséget – felelte János vontatottan, az ostorával csengergetve.
– Azt akarod mondani, hogy megdöglöttek?
– Dehogy. Jágerek lettek. De nem is bánom, mert nagyon szomorúak voltak, fájt a szívem rájok nézni.
– Miért voltak szomorúak, te János?
– Mert szomorú a kutya, ha nem eszik.
– Hát mért nem ettek?
– Mert nem volt nekik mit enni.
– Mért nem adtatok nekik?
– Mert nekünk se volt mit adni.
– És hát hová lettek?
– Az egyik, a Tenger, a legokosabb, elbujdosott a szomszéd Berki köz-ségbe, s ott tengődik a kegyelmes úr egyik volt bizalmas cselédjénél. Kettő, a Bundás és a Gubics, a vadászatra adta magát, reggeltől estig bitangolják a határt, és fölfalják átkozott Heródesek a csecsemő nyulakat. Nem lesz az idén egy süldő se a határban.
A fiúk láthatólag elszomorodtak a rossz hírekre.
– Hát a negyedikkel mi történt? – kérdeztem.
– A negyedik? A Zagyva? Az még ott van, de nem foglalatoskodik. Azaz nem ugat. Mert azt gondolja, hogy minek ingyen. Ő most anya, apró kölykei vannak a fészerben.
Kiderült a fiúk ábrázata. Istenem, milyen öröm. Hallod ezt, Fokszikám? Apró pajtáskáid lesznek. Ökölnyi kis kutyácskák.
Volt ezer kérdés a Jánoshoz. Hányan vannak? Csak ketten? Milyen színűek? Tudnak-e már harapni? Egész Horpácsig erről folyt a szó, de legalább futott az idő, és észre sem vettük, egyszer csak hipp-hopp, ott voltunk az öreg kúria udvarán.
Ez hát az új otthon? Olyan kietlen, komor. Az ég haragszik, mogorván, sebesen úsznak peremén a barna fellegek nyugat felé. A kapu éles csikorgással sír fel, mikor kinyitják elébünk. A százados jegenyék peckesen, szertartásosan állnak őrt a kapun túl, mintha be se akarnának bocsátani, a kémény füstje lefelé vágódik, és a jegenyék árnyékát a gyepen még sötétebbre festi. Sehol semmi nyájasság. Messze valahol egy ökör kínos bőgése hangzik. A szomszéd portáról egy macska néz ránk gúnyosan a lángoló vörös szemeivel.
Ej, bolondság, képzelődés az egész. Itthon vagyunk, gyerekek, ez a fő, ez itt minden a miénk. Az ott a patak, amiről szó volt, az meg amott a tó. Bejárunk minden zugot. Nini, a titkos szoba. Éppen olyan, amilyennek képzeltem. Mindenkinek a maga mesterségén a szeme. A feleségem a konyhát nézi, én az otthagyott könyvek közt turkálok, a gyerekek pedig a Zagyvát keresik. Tuto ne, Zagyva ne! Hívogatják, szólítgatják, de a Zagyva nincs sehol. Talán a kölykei mellett lesz? Oda vezettetik magukat a fészerbe, de a kölykei sincsenek ott. A szalmavacokban csak a nyomuk van meg, ők maguk eltűntek.
Jönnek a gyerekek ijedt arccal, szomorú panasszal.
– Képzeld, apa, a Zagyva eldugta előlünk a gyerekeit.
– Micsoda beszéd az – pattantam fel elkedvetlenedve. – Miért dugta volna el?
– Mert ellenségünk, félti őket tőlünk.
– Ki mondta neked ezt a szamárságot?
– A szakácsné.
– Ugyan ne árulkodj! Honnan tudta volna a Zagyva, hogy ma jövünk?
– Kitalálta, kérem alássan abból, hogy tegnap egész nap tisztogattunk, sepergettünk – felelte a szakácsné, Varga Mihályné asszonyom.
Magamat is lehangolt az eset, a gyerekek kedve meg éppen odavolt, de ez mind semmi se lett volna a feleségem babonás érzései mellett. Nemcsak hogy izgatják a természetfölötti dolgok, nemcsak összeszorítják szívét, benépesítik fantáziáját csodálatos előérzetek, de ettől eltekintve, az ő finom lelkének már az is fáj, ha valaki ellenszenvvel van irántunk, ha az a valaki csak egy kutya is.
Titkon beintett egy mellékszobába, és elmondta, hogy ő nem marad itt, ő visszamegy. Ez nem neki való hely. Nem tudja, miért, de ő nem érzi itt magát jól. Szorongó érzések lepik meg. Sőt a gyerekeit se hagyja itten. Jelek mutatják, hogy menjen, fusson innen.
– Miféle jelek?
– Hát ez a Zagyva. A Zagyvának a haragja.
Próbáltam az eset jelentőségét leszállítani, hogy nekem nem imponál a Zagyva. Kicsoda, micsoda a Zagyva? Ha haragszik, hát tessék neki haragudni. Hiszen nem is ösmer! Sohase látott minket. Hogy sértő, lehangoló a dolog? No, énnekem se sértő, se lehangoló, és éppen nem félek a Zagyvától. Soha ilyet! Még ha egy császár haragszik is az emberre, nem való tőle megijedni, de hogy a Zagyva haragszik, hát már most hagyjuk itt azért a tuszkulánumot? Nevetséges. Jó, hogy puskát hoztam magammal, majd befűtök én a Zagyvának.
– Szerencsétlen ember! – riadt meg a feleségem. – Hát nem tudja, hogy szoptat?
– Jó, jó, iszen nem bántom, ha megígéri, hogy marad.
Megígérte, s egy kissé megnyugodott, de magamat is bántott a Zagyva esete, és váltig a kutyák felől kérdezgettem ki a helyi embereket.
– Mikor ment el a Tenger Berkibe?
– Még az ősz végén.
– Mióta hagyták el a portát Gubics és Bundás?
– Bundás vagy két hónapja. Gubics körülbelül öt hete.
– Együtt szoktak vadászni?
– Nem. Ha Gubics az alsó határban van, akkor Bundás a felsőben jár. Úgy látszik, előre megbeszélik, s rendes megállapodás van köztük. Gubics egyszer betegen feküdt tört lábbal a Tóthék pajtája mögött, akkor a Bundás hordta neki a pecsenyét. Úgy látszik, barátság van köztük.
Ezeket a részleteket szedegettem össze, mikor délután azt jelenti a kocsis kislánykája, hogy a Zagyva ott ólálkodik a ház körül, s be-benéz a kerítésen.
De már erre mind kiszaladtunk, mint valami püspöknézésre – akkora nagy perszónának növekedett reggel óta a Zagyva. Sovány, sáfrányszínszőrű juhászkutya, farkashoz hasonlatos fejjel, kicsiny, hegyes fülekkel, nagy bojtos farkkal, mely a port söpörte, s melyet olyanra kunkorított, mint a püspöki bot szokott lenni. Künn a kapunál kullogott lehorgasztott fejjel, mintha egerészne, de azért az egyik barna, okos szemével jól látott minket.
– Zagyva, Zagyva! – kezdték híni a gyerekek.
Úgy tett, mintha nem is hallaná.
– Dobjatok neki valami ennivalót, hátha bejön.
Egy karaj kenyeret vittek, egy darabkát hajítottak eléje, de nem jött be, utána egy másik darabkát a kapun túlra dobtak ki, mohón felkapta és megette, majd megint egy darabkát a kapun innen, meg se mozdult. Minden világos lett ebből. A Zagyva karakter, és elhatározta, hogy nem megy a portára, míg az idegenek itt lesznek; hogy nem eszik, azt nem határozta el, hát evett, ami a területen kívülre esett. Kétségtelen most már, hogy a Zagyva rosszindulattal van irántunk.
Hanem iszen majd meglássuk még. Paupertas magna meretrix. Majd megpróbálkozunk vele. „Hej, Vargáné lelkem, főzzön csak hamarjában egy kis zsíros tarhonyát.” Azt hallottam volt, hogy a zsíros tarhonyának a kutya nem tud ellenállni, hogy a kutyák országában az lenne a töltött káposzta.
A tarhonyát megfőzte Vargáné, mire elhintettük az udvaron, föl egész az ámbitusig. Már most csak az kellett, hogy a kutyát kívül a szél irányába csalogassák, a szél majd odaviszi neki az ételillatot.
Hát úgy is lett, ment-ment a Zagyva a szél felé, egyszerre csak fölütötte fejét, egész teste megrázkódék, hogy szinte ropogott a nagy bundája, a farka himbálódzni kezdett jobbra-balra, mint az órainga, a feketés orrlyukai kitágultak, a száját öblösre szétnyitotta, és egy nagy, kocsonyaszerűen rengő vörös nyelv nyúlt ki belőle, szinte le a földig, hogy az isteni illat azt is érje, majd fölemelte az első két lábát, sárgás, sovány alakja megnyúlt, s a következő pillanatban egy iramodással átugrotta az alacsony léckerítést, és ott volt az udvarunkon, lázasan, mámorosan fölnyalva, fölhabzsolva a tarhonyát, nem nézve se istent, se embert, se becsületet. Nincs már spártai jellem a kutyák közt se.
A tarhonya felcsalogatta az ámbitusra is, nem restellt közénk jönni, ott ténferegni a lábunk alatt. A Laci gyerek megsimogatta, egyet mordult, de aztán behunyta a szemeit és tűrt. A jóllakott kutya nem forradalmár. Majd a jóllakottság kéjes érzetével feküdt végig szétterpesztett lábain az ősi küszöbre, mint valaha a jó napokban, és szunyókálni kezdett.
Denique, a Zagyva beadta a derekát, estefelé ugyan eltűnt egypár órára, de éjjelre megjelent, és hallani lehetett ugatását. A szomszédok csodálkoztak: megint ugat a kutya Szontaghéknál. A feleségem pedig boldog volt – mintha valami dalárda énekelne a tiszteletére. Végtelenül megnyugtató érzés volt a történtek után a Zagyva rozsdás hangja. Másnap reggelre a fiúk a Fokszi számára is zsíros tarhonyát rendeltek reggelinek. Még az ágyban voltak, Berci a Fokszival játszott, hempergőzött a párnák közt, mikor a szakácsné behozta a reggelijöket. Az övékét meg a Foksziét.
Zagyva is ott termett valahol (nem kellett már neki a szél iránya), beosont a tarhonyaszagra, minélfogva Vargáné neki is hozott egy tányérral.
Nagyon boldog volt. Vidáman rázogatta a farkát, s hálásan tekingetett föl a gyerekekre. Leginkább a Fokszin felejtette a szemét. Milyen jó dolga van a puha pelyhek közt, milyen víg, milyen kedves és milyen kitűnő modora van.
Egész délelőtt nem láttuk a Zagyvát, déltájban, mikor kiküldtük neki a csontokat, azt mondja a német szobaleány, akit Pestről vittünk ki:
– Már két van kutya.
Általános csodálkozást keltett az eset. Megjött az egyik vadász, a Gubics: hosszú, fekete szőrű, lompos állat, egy fehér folttal a bal combján. Valakinek hírül kellett vinnie, hogy már gazda van a háznál. A hír valahol a réteken érte, mert össze volt fencselve a rét mocsarának zöld hínárjával (talán éppen vízi szárnyasokban dolgozott), amikor elmondhatták: „Térj vissza, Gubics, az öreg kúria új gazdái megjöttek.” Hogy miképpen diskurálnak egymással a kutyák, én nem tudom, de bizonyos, hogy diskurálnak, mert a Gubics már mindent tudott, ami hasznossá válhatott rá nézve. Lelketlen stréber volt, nem is titkolta; mikor meglátott, mindjárt azon kezdte, hogy megnyalta a kezemet, aztán lefeküdt a Bercike lábai elé, és a farkával enyelegve csapkodta a kedvencét, a Fokszit, aki szemmeresztve nézte ezeket az óriásokat, és félénken húzódott el a saját fajától a Berci mellé.
Ah, a Gubics ravasz vén csont volt, nagy ragaszkodást tudott tettetni. Egy, a vályúnál iddogáló ökör neki akart menni a szarvaival Lacinak, hogy felöklelje. A Gubics rárohant, és megharapta a marját úgy, hogy a Villás Laci helyett most a Gubicsnak rontott, de Gubics nevette ezt a felbuzdulást, felszaladt az ámbitusra, ahol a feleségem úgy fogadta, mint a fia életmentőjét, és még kávét is kapott uzsonnára.
Kutyák nyelvén gyorsan mehetett híre az eseményeknek, egyik faluból átugatják éjjel a másikba (oly sűrűn esnek a faluk), mert harmadnap megjelent a Berkibe bujdosott Tenger is. Csak látogatóba jött. Nem ment közel a famíliához, csak a többit nézte messziről. Gondolkozva járt a trágyadomb körül, annak a meleg párázata elé lefeküdt, és figyelte az életet. Megnézett engem és a gyerekeket, szaglászott, kontemplált, latolgatott, egyszer aztán megiramodott, és mint a nyíl, egyenesen visszaszaladt Berki felé. Elment a bagázsiájáért. Egy pitykés nyaköve volt Sz. P. monogrammal. Azzal a szájában jött vissza másnap reggel.
Most már nem maradt fenn semmi kétség, hogy a Bundás is haza fog jönni. Nagy nap lesz ez rátok, nyúlfiak. A legfélelmetesebb jáger a magánéletbe vonul. Vártuk már. A feleségem még pecsenyét is tett el a számára és májat. A vén imposztor, a Gubics, észre is vette. Nyugtalanul nézegetett a kapu felé.
Hát csakugyan elő is jött húsvét vasárnapján, szép nagy példány fehér komondor, a szája meg az első lába csupa vér. Olyan volt, mint egy gyilkos.
Kiosztottuk köztük a falatokat, de a Bundás a világért se nyúlt a magáéhoz. Megvárta, megeszik-e a többiek, s nem lesz-e tőle semmi bajuk?
– A Bundás attól fél, hogy megmérgezzük – mondja Laci.
A Bundás csakugyan gyanakodó és óvatos természetű, mint illik a vadon fiához, ki a főzteknél többre becsüli a nyers eledelt.
A többiek gyorsan megették a magukét, aztán a Bundáséra rohantak. Nagy marakodás támadt, mialatt a ravasz Gubics eltüntette a háborúsdi okát.
Most új ételt dobott nekik a Laci külön-külön.
A Bundás most se nyúlt a magáéhoz, de a lábát rátette a falatra, és miután meggyőződött, hogy az étel ízlik a többinek, ő is hozzálátott az ebédhez. Hiszen mindenütt jó, gondolta, de legjobb otthon.
Így lőn, hogy húsvét hétfőre virradólag, ottlétünk utolsó éjszakáján, már négy érchangú kutya pörölt, ugatott nagy éberséggel és élénk harci kedvvel a Szontagh-portán. Reggel pedig a fiúk ajtaját, melyet a cipőt tisztító leány nyitva hagyott egy percre, belökte a csontos lapockájával a vén stréber Gubics és besompolygott, utánament a Zagyva, majd a Tenger, és csak azután oldalított az óvatos Bundás.
– Mars ki! – kiáltott a leány, ki akarván őket kergetni.
A fiúk szobájában még sötét volt, mert a spaléták be voltak téve, de a szétterülő ajtón némi világosság szivárgott be, és látni lehetett, hogy a Zagyva egy kölykét hozza a szájában. Szép fekete szőre volt, mint a selyem-bársony, fehér sáv a nyakán, és az egyik füle is fehér volt; gyönyörűség volt ránézni.
– Zagyva, Zagyva, mit hoztál? – ujjongtak a fiúk örvendezve.
A Fokszi most is ott feküdt Berci mellett, s nyugtalanul vakkantott a látományra. A Zagyva pedig ment egyenesen a Laci ágyához, és felágaskodván az első lábaival, letette a kölykét szép csöndesen, gyöngéden melléje, mintha mondaná:
– Elhoztam neked a kisfiamat, hogy játsszál vele.
Az egyik spalétát felrántotta Berci, hogy ő is lásson. A nap üdén, ragyogón nevetett be az ablakon, e percben először a zordon, esős és borús húsvéti napok alatt. Künn a szakácsné a kutyák neveit kiáltozta, a reggelihez híván őket, mire azok egyenként kisompolyogtak, mint egy dolgát jól végzett tisztelgő küldöttség, mi pedig éreztük, hogy csakis most vagyunk már igazán beiktatva a horpácsi „domínium”-ba.
(Mikszáth Kálmán: A Szontagh Pál kutyái = Az Újság, 1905. máj. 6.)
