I. Isaszeg jelesei
I. Isaszeg jelesei
Isaszeghez több, az ország politikai, művészeti, tudományos életében kiemelkedő személy életútja kapcsolódik. Átutazó, pár órát vagy napot a községben eltöltött hírességekről (Petőfi Sándorról például, akinek emlékét márványtábla hirdeti; a nevezetes csata hős tábornokairól; a faluban 1922–23-ban üdülő Tóth Árpádról, aki éppen itt írta az egyik legszebb versét, az Esti sugárkoszorút, egyébként erre is emléktábla figyelmeztet a Bölcsőde falán) vagy éppen a legújabb kor kiválóságairól most nem teszünk említést. Csak azokról, akik a falu szülöttei, illetve akik alkotó életüknek egy jelentős részét Isaszegen töltötték, élettörténetük a település múltjának részét képezi.
Ripka Ferenc (Isaszeg, 1871 – Budapest, 1944). Édesapja a koronauradalom tisztviselője volt. Jogi tanulmányai elvégzése után újságíró lett. Több könyvet írt a királyi család és Gödöllő kapcsolatáról. A század első két évtizedében jelentős gazdasági posztokat töltött be a fővárosnál, majd mint a katolikus társadalmi mozgalmak egyik irányítója, előbb kormánybiztosként, 1925–1932 között pedig Budapest főpolgármestereként gróf Bethlen István miniszterelnök legközvetlenebb munkatársai közé tartozott (1927-től felsőházi tag). Tagja volt a báró Kornfeld Móric által kezdeményezett és 1939-ben létrehozott Magyar Szent Kereszt Egyesületnek. A szervezet a II. zsidótörvény után a konvertiták (áttértek) mentésével foglalkozott.
Ripka Ferenc sohasem feledkezett meg szülőfalujáról. Szívesen vállalta az isaszegi dalárda megalakulásakor a védnökséget, majd a zászlóra az ő közbenjárására szerezték meg a nevezetes Rákóczi-képet. A zászlóavatáskor (1927) felesége volt a zászlóanya.
Ripka Ferenc fiatalkori képe
Krusnyák Károly (Kőrös-Krizevci, Horvátország, 1889 – Budapest, 1960). Az Iparművészeti Főiskola festő szakának elvégzése után Kőrösfői Kriesch Aladár mellett dolgozott, akit mesterének tekintett. Házasságot kötött 1915-ben székelyhódosi Máthé Irmával, és az ő révén került kapcsolatba a székely népballadákkal. Első sikerét is a Júlia szép leány című balladafeldolgozással érte el, 1916-ban ezzel elnyerte a kiállítók díját. Bibliai tárgyú, történelmi és tájképei, csendéletei, portréi mellett jelentős szerepet kaptak művészetében a népi életképek. Elismert festőként, a Benczúr Társaság elnökeként barátja, Kossányi Schrőder Károly építész biztatására, 1928-ban Isaszegen megvette a Hajnal utca 3. számú házat, és ettől kezdve nagyon sokat dolgozott a faluban. Itt készült képei – Isaszegi asszonyok, Mulatók, Asztaltársaság – valamint tanulmányai a szomszéd Szvitek Jánosnéról, továbbá tájképei is hozzásegítették, hogy a két világháború közötti évtizedek jeles mesterévé emelkedett. Bár „konzervatív piktúrát csinál, de a tradíciók, amelyekre támaszkodik igen figyelemreméltóak” – írja a Nemzeti Újság műkritikusa 1924-ben. A második világháború utáni szocialista realizmus teljesen idegen volt számára. „Nem tudott, de nem is akart szabadulni attól a festői világtól, amelyet önmagának alakított ki s amelyet meg is valósított” – hangzott el Veszprémben, 1990-ben, a halálának harmincadik évfordulóján rendezett retrospektív kiállítás megnyitóbeszédében az értékelésnek is minősíthető gondolat.
Krusnyák Károly (1889–1960)
Dr. Sáska László (Nagyenyed, 1890 – Arusha, 1978). Kalandos életű tudós, orvos volt, aki nem csak Isaszegnek, de az egész magyar, sőt a nemzetközi tudományos életnek is a kiemelkedő alakja. Sokgyermekes szegény asztalosmester családjában született. Már a Bethlen Kollégiumban megmutatkozott tudományos érdeklődése. Tanárai közül Szilády Zoltán az, aki egész életre szóló buzdítással serkentette a továbbtanulásra, a tudományok művelésére. Saját keresetéből végezte orvosi tanulmányait a kolozsvári egyetemen, melynek bevégzését a négyéves frontszolgálata odázta el. S bár a háború után kitűnő eredménnyel doktorált, politikai és hazafiúi meggyőződése miatt el kellett hagynia szeretett Erdélyét. Isaszegnek 1922–1933 között ő volt a községi és egyben MÁV-orvosa, ezen túlmenően a település életében is vezető szerepet játszott. A képviselő-testületnek több cikluson át tagja, a különböző egyesületeknek szervezője és vezetője volt.
Egy szerveződő Afrika-expedíciónak tagjaként először 1931-ben merült fel annak lehetősége, hogy az akkor még kevéssé ismert földrészen megvalósíthassa tudományos elképzeléseit. Aztán 1932 nyarán már hivatalos levélben jelentkezett a berlini etiópiai konzulátuson: „Jelenleg alkalmazásban állok mint községi orvos és pályaorvos, mely két állás megélhetésemet biztosítja, de tudásszomjamat nem elégíti ki. Trópusi bakteriológiával szeretnék foglalkozni.” Egy év múlva fiatal, második feleségével Szomáliába utazott, hamarosan I. Haile Szelasszié császár családi orvosa lett. Sokat utazott, vadászott és rengeteget gyógyított: ő volt Abesszínia Albert Schweitzere.
Az olasz megszállás nyomorúsága elől 1937-ben sikerült Tanganyikába áttelepülnie, ahol a Meru vulkán tövében elterülő Arusha városában talált végső menedéket. Itt teljesedett ki orvosi és kutatói tevékenysége.
A maláriától a rákig című munkája egyszeriben az egész tudományos világ előtt ismertté tette nevét. Kapcsolatba került korának híres tudósaival, Hemingwaynek jó barátja lett.
A második világháború után az Afrikába látogató magyar vadászokat, tudósokat kutató- és gyűjtőmunkájukban ismeretségével és hallatlanul nagy tekintélyével segítette. Bár Magyarországon is elismerték a kiváló orvos tudományos tevékenységét, politikai nézetei miatt értékelő tanulmányok csak a rendszerváltás után jelentek meg róla. Gazdag és színes életpályáját második hazájában, Afrikában fejezte be.
Dr. Sáska László (1890–1978)
Dr. Barabás Géza (Budapest, 1903 – Budapest, 1966). Isaszeg másik kiemelkedő orvosa dr. Barabás (eredeti nevén Voloncs) Géza volt, aki a fővárosban született, és iskoláit is ott végezte el. Kétéves gyakorlat után, 1929-ben került magánorvosként Isaszegre, majd az 1933-ban Afrikába távozó dr. Sáska utóda lett, és itt gyógyított 1964-ig, nyugdíjba meneteléig.
Hosszú, több évtizedes működése az isaszegi egészségügy nagy korszaka, dr. Barabás nem csak a betegségek gyógyításával foglalkozott, hanem a megelőzésre, az emberi környezet megjavítására is törekedett. Korszerűsítette a község egészségügyi ellátottságát: megindította a zöldkeresztes mozgalmat, nagy figyelmet fordított a csecsemővédelemre, megvalósította az iskolások rendszeres orvosi vizsgálatát, a gyermekfogászatot, megszervezte a helyi Vöröskeresztet, közreműködött a népfürdő létesítésében. Gyógyító munkájában kiemelkedő szerepet kapott a tüdőbaj leküzdése. Mindezek érdekében vállalt községi képviselőséget a második világháború előtt és tanácstagságot a pártállami diktatúra éveiben.
Közmegbecsülésnek örvendő orvos és közéleti ember volt, aki egész életében Isaszeg felemelkedésén fáradozott. Az egészségügyi kérdések mellett barátaival (Szentiványi Gyula, Szathmáry Zoltán) érdeklődéssel kutatta a település múltját, sokat fáradozott egy falumúzeum létrehozásán.
Figyelemre méltó tudományos tevékenységet folytatott, melynek elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé választotta. Nyugdíjas éveiben is tevékeny életét az 1966. március 28-án bekövetkezett váratlan halála zárta le. Budapesti temetésén az isaszegi Vidák Karcsi öttagú bandája muzsikált, sírját száznál is több falubéli állta körül, akik így rótták le hálájukat szeretet doktoruknak. Ott volt a községnek minden vezetője is, akik szívesen mondtak volna búcsúszavakat Isaszeg nagy orvosának, de mivel egyházi szertartás keretében folyt a temetés, némaságra kárhoztatta őket a kor politikai ostobasága.
Szathmáry Zoltán (Gödöllő, 1901 – Isaszeg, 1989). Mindenki szeretett Zoli bácsija tanult mesterségét tekintve hentes és mészáros volt. A szomszédos Gödöllőn született, és már felnőttként, 1927-ben került a községbe, mégis ő volt az a lokálpatrióta, hogy keresve sem lehetne találni párját, olyant, aki Isaszeget úgy szerette, aki Isaszegért any-nyit tett, mint Szathmáry Zoltán.
A faluba kerülésétől kezdve lelkesen bekapcsolódott a helyi közéletbe, református egyházának gondnoka, a cserkészcsapat szervezője. Szabad idejének minden percét barátaival, Szentiványi Gyulával, dr. Barabás Gézával, a múlt emlékeinek gyűjtésére szentelte. A második világháború után a megújuló közéletben mint az SZDP helyi titkára vezető szerepet játszott, ám a pártállami diktatúrában pártállása, hithűsége és kisipari tevékenysége miatt csak a perifériának számító kulturális életben mozgósíthatta kiapadhatatlan energiáit.
A centenáriumi ünnepségeknek fő mozgatója és szervezője. Az iparosköri székház és a református templom felépítésében elévülhetetlen érdemei voltak. A múlt század végétől létező 48-as-kultusznak ébrentartója, a magyar-lengyel baráti kapcsolatok kovácsa volt.
A helyi múzeum létrehozása Szathmáry Zoltán jelentős alkotásai közé tartozik. A Falumúzeumnak 1967-es megnyitásától 1984-ig vezetője volt. A hagyományápolás és a helytörténeti kutatás igazi központjává tette a múzeumot, amikor 1969-ben megszervezte az azóta is kitűnően működő Múzeumbarátok Köre egyesületet. Éveit meghazudtoló energiával irányította nagy álmának megvalósítását, a Falumúzeum 1982-es felépítését. Megindította az Isaszegi Adattári Közlemények sorozatot, melynek lapjain saját és a múzeum köré csoportosult helytörténészek kutatásait, dolgozatait tette közkinccsé.
Hosszú, eredményekben gazdag életpálya zárult le 1989-ben bekövetkezett halálakor. Ekkor éreztük át igazán az ő valamikori sorait: „Ha a földi életből már el kellett mennem és az élők keresnek majd, mondják szükség lenne rád, hiányzol, akkor elhiszik és érzik, értük is éltem.” A hálás utókor a múzeum falán 1991-ben elhelyezett emléktáblával tisztelgett a község jeles polgára, Szathmáry Zoltán előtt.
Szathmáry Zoltán 1976-ban
Jászberényi János (Isaszeg, 1886 – Isaszeg, 1948). MÁV-segédtiszt volt, aki az első világháborúban szanitécként szolgált. Roppant érdekes, olvasott ember volt, aki a magyaron kívül ismerte a német, a szlovák, a lengyel, az orosz és a cigány nyelvet.
A második világháború idején, a dr. Benkó Mátyás és felesége öngyilkossága utáni időkben, az orvos nélkül maradt faluban, ápolói ismereteit hasznosítva ő járt a betegekhez, kötözte a sebesülteket, tartotta a lelket a reményvesztettekben. E nehéz hetekben, hónapokban végzett önzetlen és emberfeletti tevékenységéért nagy tiszteletnek örvendett a községben. A meginduló új szellemű közéletben is szívesen vállalt feladatot.
Jászberényi János (1886–1948)
Juhari István (Isaszeg, 1916 – Budapest, 1978). MÁV-segédmunkás apja nem tudta taníttatni, így nem teljesülhetett a vágya, nem lehetett tanító. A második világháború kitörésének évében bevonult katonának, majd a világégés után 1954-ig ez lett a hivatása. Ezt követően, miután fiatalkori elképzelése nem teljesülhetett, önképzéssel újságíró és előadóművész lett. Nem tagadta meg önmagát: azoknak írta cikkeit, azoknak szavalta verseit, azoknak énekelte dalait, akikhez tartozónak tartotta magát. Büszkén mondta magáról: munkásíró, munkásművész. „Gyűlölöm szenvedélyesen a háborút, a képmutatást, a jellemtelenséget, szeretném, ha végre egy kiskirályok nélküli nagy családban élne az emberiség. És valóban a munka lenne az emberi megbecsülés alapja, s nem pedig a protekció” – hirdette ma is érvényes gondolatait.
Juhari István (1916–1978)
Isaszeg jeles szülötte kortársaink közül – akiknek itt csak a nevét említhetjük – Ruszt József (1937), a modern magyar színházművészet jeles rendezője és Takács Zoltán (1940), a neves grafikusművész.
Irodalom: Gergely Jenő: A püspöki kar, a szentszék és a magyarországi Holocaust. In Mozgó Világ 199/4. – IMA 75.229.1. Ripka Ferenc, IMA 99.397.1. Sáska László, IMA 77.501.1. Barabás Géza, IMA 2000.397.1. Krusnyák Károly (1889-1960) katalógus. (Bevezető: Praznovszky Mihály.) Veszprém, 1990. – Kubassek János: Sáska László tudományos munkássága Afrikában. Földrajzi Múzeumi Tanulmányok 8. 1990. – Magyar életrajzi lexikon. Budapest, 1969. – Magyar utazók lexikona. (Szerk. Balázs Dénes.) Budapest, 1993. – Sáska László: Életem Afrika. Bukarest, 1969.
