Megérkeznek a Sigrayak
Megérkeznek a Sigrayak
Az Ivánczy-birtokok állapotát az 1538-tól fennmaradt rovásadójegyzékből ismerhetjük meg. Bár nem lehet Iváncot a többi Ivánczy-falutól elkülönülten vizsgálni az összevontan megadott portaszámok miatt, mégis következtethetünk néhány lényeges jellemzőre. A birtoktömbön belül Iváncon, Viszákon és a Lugos völgyében összesen körülbelül 45 egész telekkel, „portával” számolhatunk. Rendkívül magas a pusztatelkek száma is (14). Ez azonban még nem a török, hanem belső társadalmi változások (népességgyarapodás, mezővárosokba költözés, az iparűzők számának növekedése) számlájára írandó. Láttuk az előzőekben, hogy az itt élők közül többen kereskedtek, és sok jobbágynév utalt mesterségekre Iváncon a XV–XVI. században.
Jellegzetes példái a pusztásodásnak a felhagyott, de előző tulajdonosukról elnevezett telkek: Lacza pusztája, Beczők pusztája, Barabás pusztája, Sós pusztája és Kis-puszta (1554). A zselléresedés jelensége figyelhető meg abban, hogy például Hada Benedek „hátra jött lakni” Demeter kovácshoz Iváncon 1562-ben, azaz már ekkor megjelenik a beltelkek hosszanti meg-osztása, az egymás mögé épült házak később jól ismert jelensége.
A Mohács utáni belviszályok főszereplője megyénkben idősebb Erdődy Péter. Körmend várának uraként elfoglalta a hegyháti köznemesek Rába menti rétjeit. Nyilván a lovasság szénaigénye vihette rá arra, hogy szabályos háborút indítson a Puca-földért, az Ivánczyak és a többi nemes ellen, „seregbontó” ágyúk bevetésével.
1528-ban Nádasdy Márton szolgái és jobbágyai Ivánczy Péter és féltestvére, János újonnan épített szentmártoni kastélyára törtek. Lándzsáikra szalmát kötöztek, azt meggyújtották, és a kastélyra hajítva el akarták azt foglalni. Az Ivánczyak emberei azonban a lángok tovaterjedését megakadályozták, és az épületet megmentették a kiégéstől. A kastélyt állítólag még Ivánczy Mihály kezdte építeni. Helye ma is jól látható Szentmárton északi magaslati részén, néhol öt méter mély és húsz méter széles. A palánkkerítést és az egyéb feltételezhető megerősítést az ivánci erdő fakészletéből könnyen előteremtették.
Az Ivánczy-birtok életében Mohács után eleinte alig mutatható ki változás, négy-öt Ivánczy testvér birtokában vannak a jól ismert falvak. Kiemelkedő személyiségként közülük Pétert tartják számon, aki több mint egy évtizedig (1549–1561) Vas vármegye alispáni posztjáról irányította, szervezte az adószedést, a katonaállítást, a seregmustrákat. Katonaként is megállta a helyét, részt vett a babócsai csatában is, amely sikeres felmentő akció volt Szigetvár védelmében, 1556-ban.
Nádasdy Tamás volt akkor az ország nádora, egyben Vas vármegye főispánja. Az ő élete, történelmi szerepe, a sárvári vár kultúrtörténeti jelentőségének méltatása nem tartozik feladatunkhoz. Tudnunk kell azonban, hogy nádorsága idején Ivánczy Péter volt Vas megye politikai életében Nádasdy képviselője és megbízottja.
Napjainak jó részét Ivánczy a reneszánsz kályhákkal ékesített szentmártoni kastélyában töltötte. Jelentéseit, parancsait, a nádorhoz írt leveleit általában itt keltezte. Rendkívül lelkiismeretes, kissé mogorva ember volt, akit talán betegsége tett ilyenné. Az Olasz úton könnyen bejutott Vasvárra a megye-gyűlésre, törvényszékre. Kastélyában haramiákat, török rabokat, marhatolvajokat is tömlöcbe vetett. A rovásadót is ide gyűjtötte be. Élete végén intrikák támadásainak célpontjává vált. Ismeretlen betegségben halt meg 1561-ben. Leányának a szentmártoni kastélyban tartott mennyegzőjét már nem érte meg. Ő a szülőföldjén, birtokán élt utolsó Ivánczy. Fiát, Lukácsot, aki képességeiben alig maradt el apjától, a hódoltság kivetette a szentmártoni kastélyból, és az utódok a család egykori súlyát, tekintélyét ezután már sosem szerezték vissza.
A török hódítás elindította változások Szigetvár 1566. évi elestéhez köthetők. Ettől kezdve a török portyák mind veszedelmesebbé váltak Vas megyére nézve is. Bármikor számítani lehetett a hódítók megjelenésére errefelé. A háborús korszak kezdetén, 1567-ben mégsem a török, hanem a németek kártételeit jegyezték fel Iváncról. Bálint Péter jobbágyot pénzétől és terményeitől szabadították meg Prayn katonái.
Mielőtt az idegen hódítók idáig terjesztették volna ki hatalmukat, a pánikhangulat okozta rokoni konfliktusok megszaporodtak az Ivánczy családban. Ivánczy Péter szebb napokat látott kastélya 1576-ban kiégett. Ivánczy Lukács emberei Ivánczy Erzsébet és férje, Bika András szentmártoni kastélybeli részét egy összetűzés során felgyújtották. Az épület valószínűleg lakhatatlanná vált.
Péter alispán fia, „szentmártoni” Ivánczy Lukács kiváló katona hírében állt, még Grazban is adtak a szavára, ahol Zrínyi György követeként vett részt a tartományi gyűlésen. „Az 1577. évben a steierországi rendek Iván-czy Lukács tapasztalt kapitánytól kértek híreket a török szándékáról. Iván-czy uram erre imigyen felelt a steierországi rendeknek: Én nagyságtoknak, míg élek én, az mire elegendő leszek, kész vagyok mindenbe szolgálni, de arra elegendő nem vagyok, hogy előbb megtudhassam az ü (mármint a török) akaratját. Mert tudom, hogy nagyságtok is jól tudják, minémü titkon és alattomban való csalárdsággal szokott cselekedni mindenkor az török, kit nem hogy én tudhassak, de még ők magok közül is csak a fejedelmök tudja, hova és mit akarjon cselekedni.”
1579-ben Károly főherceg úgy értesült, hogy a martalócok Stájerországba akarnak beütni, és a Körmend–Szentmárton–Szentgotthárd–Feldbach–Vorau útvonalon nyomulnak előre. Hallek Vidnek megparancsolta, hogy tartóztassa fel őket. A szentmártoni kastélyt már aligha prédálták fel a martalócok, az Ivánczyak időközben Surányba költöztek, illetve Lukács kőházat vett Németújváron (1577). A későbbiekben Sopronban (1585), és talán Szombathelyen (a grazi egyetemen 1599-ben tanuló Ivánczy Mihály mint „Sabariensis” adja meg illetőségét) találjuk őket.
A földesúri család, az Ivánczy Ajakasok tehát elhagyták azt a birtokot, amelyről elnevezték magukat, és amelyről ismertté váltak. Több mint másfél évszázadnak kellett még eltelnie, hogy újból Iváncra költözhessen és berendezhesse rezidenciáját a földesúr családja.
Az Ivánczy család helyzetére nézve az 1582 utáni hódoltságban a legsúlyosabb csapás, hogy birtokaik többsége töröknek adózó, pusztulásnak kitett területre került. Miután elhagyták ivánci és szentmártoni udvarházaikat és kastélyukat, egy ideig nem látszottak a hanyatlás jelei. Ivánczy Mihály a grazi egyetemen tanult 1599-ben. Fennmaradt néhány iskolai latin verses levele (Pázmány Péter szintén az egyetem hallgatója ebben az időben). Ivánczy István szintén egyetemi tanulmányokat folytathatott valamikor a XVI. század végén, latin nyelvű versei közül kettő fennmaradt. Lukács fia Péter a régi hagyományok folytatója. Vármegyei hivatalt vállalt, ő a megye egyik rovója, dicatora, azaz a rovásadó beszedője a XVII. század első évtizedeiben. Az alispáni tisztet adataink szerint nem nyerte el.
Ivánczy János szintén kitűnően iskolázott, egyházi szolgálatba állott személy, a család utolsó kiemelkedő tagja. Győri nagyprépostként, címzetes tinini püspökként 1636-ban halt meg. Díszes vörösmárvány sírlapja ma is látható a győri székesegyház bibliatermében. A márványlap közepén szépen kifaragva az Ivánczy-címer ékeskedik.
Ivánczy Istvánt a Batthyány-szervitorok sorában találjuk. 1640 körül négy lóval szolgálta urát a török elleni felvidéki hadjáratokon. Az ő sorsában felsejlik már a család későbbi tragédiája: annyira leszegényedett, hogy zálogba vetette a birtokait, mert táplálni is alig tudta magát.
Az elköltözés után sokszor zálogbirtokos kezére kerültek az Ivánczy-falvak. Főként Ivánczy Lukács özvegye, Hosszútóti Ilona későbbi férjei a zálogbirtokosok (Tapolczay Gergely, Sárospataky János). 1610-ben Tarródy Mátyás, aki szintén az ő férje volt, vette zálogba Iváncot és Szentmártont. Róla érdemes tudni, hogy 1620. szeptember 29-én a Lakompak (Lackenbach, Burgenland, Ausztria) melletti csatában Bethlen Gábor fejedelem alvezéreként esett el. A lakompaki csata Bethlen első veresége volt a Dunántúlon, ezer fő körül volt a veszteség. Tarródy a védősáncban megbotlott lova alá kerülve halt meg (emlékműve ma is megtekinthető Lackenbach mellett). Alig egy év múlva Tarródy falujából, Szentmártonból, császári katonák másfél száz marhát hajtottak el.
A megfogyatkozott lakosság állapotát jól jelzi 1644-ben Nagymagyari János szentgotthárdi tiszttartó levele Batthyány Ádámhoz. Azt írja, hogy a tőle kölcsönkért pénz egy részén „Iuanci Pétertől vettem egy pusztafalut öt vagy hat jobbággyal együtt” (Szentmártonról van szó). Másfél évtized múlva a szentmártoni pusztatemplom köveit Csányi Bernát kapitány Őri-szentpéter erődjének megerősítéséhez szekereken elhordatta.
Ivánczy István 1648-ban Himfalvát és az ivánci erdőt Győri Péternek adta zálogba négyszáz forintért, szorult anyagi helyzetében.
1650-ben az Ivánczy család oda jutott, hogy birtokaik mind zálogosok kezén voltak. Ivánczy Péter ez évi halálával bekövetkezett a nemesi családok rettegett végzete: férfi örökös nélkül kihalt az Ivánczy família.
Ugyanebben az évben Pálffy Pál nádor a Sigrayaknak adományozza az Ivánczy-birtokot. A megadományozott Sigray János teljesen ismeretlen volt Vas megyében. Stomfa (Pozsony vármegye) várának kapitánya, előtte a Pálffy-birtokon tiszttartó. A középkorban híres családnak ebben az időben eléggé szerény a vagyona, s mint majd kiderül, éppen a Vas megyei javak elnyerésével egyidejűleg indul felfelé pályájuk mind a vagyonosodás, mind a rangszerzés terén.
A Sigrayak buzgó katolikusok, többen közülük egyházi pályát választottak. Sigray János első ránk maradt, Stomfán kelt levelében, 1658-ban pártját fogja egy bevádolt jobbágynak, a református Szentmártonban élő Demeter Jakabnak, mert „régen jól ismerem szeginy emberemet, hogy jó keresztény és catholicus, s kész hitvel is megbizonyitani és arra meghalni, hogy hamisan bevádolták”.
A távollakó új földesurak is gyakran zálogba vetették új jószágukat. Széchényi érseknek a domonkosok újbóli Vasvárra telepítését elrendelő, 1684. évi alapítólevelében szerepel, hogy „felajánljuk a Szentgotthárd mellett fekvő ivánci javadalmat, melyet megboldogult Sigray Ferenctől 1000 talléron vettem, és amelyeket bírunk több elhagyott sessióval, nagy szántókkal, rétekkel”. Sigray Ferenc fia József hamarosan visszaválthatta a birtokot, mivelhogy semmi nyoma a továbbiakban az érsek, netán a domonkosok birtokban létének. Kanizsa visszavételekor, 1690-ben mindenesetre nincs már zálogban.
A szentmártoni Ivánczy-kastély romjai közül előkerült 1550 körüli kályhacsempe-töredék Ivánczy-címerpajzzsal és ismeretlen személy ábrázolásával (Horváth István tulajdona)
Ivánczy János nagyprépost győri székesegyházban lévő sírköve a címerrel
