Vizek és halmok világa | Száz Magyar Falu

Vizek és halmok világa

Jászdózsa az Alföld északi peremén, az Észak-alföldi hordalékkúp-síkság Gyöngyösi-síknak nevezett kistájának legdélibb részén fekszik. Határának felszíne inkább a Jászságként ismert kistájéhoz hasonló, az valójában nem tipikus alföldi táj. Fodor Ferenc, a két világháború között alkotó kutató kis síksági öbölnek nevezi a Jászságot.

Az észak-alföldi részeken a Zagyvától a Sajóig „magas törmeléklejtő” húzódik a mai felszín alatt. A Mátra és Bükk hegység lábához simuló törmeléklejtőn futnak le a folyók különböző mélységben bevágódva (Galga, Zagyva, Gyöngyös, Tarna). A Jászsághoz érve hirtelen lelassulnak, s különböző, de egymástól jól elkülöníthető, feltöltődő, de még mindig a mocsárvilágra emlékeztető, mély fekvésű területeken haladnak tovább.

A legnagyobb mélyedékek közül meg kell említeni a berényi Hajta-, a jászdózsai Tarna-mocsarat és a Jászberény–Jászjákóhalma–Alattyán közötti lápot, továbbá a Jászkisér környéki vízi világot. Mint Fodor Ferenc írja: „A Jászság mai felszíne a fiatalabb jégkorszakban lerakódott törmelékből áll”, amelyre lösztakaró terült, de amelyen (dél)nyugatról érkező homokfoltok is fellelhetők (Fényszaru, a berényi határ nyugati része, Pórtelek, illetve Szentandrás határa). És mert ez volt a legmagasabb rész, a kiemelkedő térszín eltérítette a Zagyvát keletebbre.

Ennek megfelelően a Jászság keleti részén öntés- és réti talaj borítja a felszínt. Tál alakú táj, peremei magasabbak, s középső, kissé egyenetlen részén a meglassult folyók kisebbfajta mocsarakat alkotnak. Ezen a felszínen a folyószabályozások előtt az esős időben időszakos vízállások, kiöntések tovább gyarapították a vízi világot. Hogy még mindig Fodor Ferencnél, a Jászság monográfusánál maradjunk, ő éppen ezeket a vizeket és a halmokat tekinti a Jászföld földrajzilag legjellemzőbb tényezőinek: „Az egész Jászság területe nem tesz ki többet 183 624 katasztrális holdnál, és ezen a területen csaknem félezer vízrajzi név született meg a nép ajkán. Bizony vízi világ volt ez a föld. Fertő, ér, lapos, szög, tófenék, tó, folyás, sziget, rét, torok fogalmakat kellett minduntalan használnia, ha határa egyik részét meg akarta nevezni. E vízrajzi fogalmak mellett még a halom szolgált leggyakrabban helyrajzi megnevezésre. Íme a nép helyrajzi nyelve milyen pompásan adja vissza földje igazi képét: a vízi világból kiálló halmok mint a jászföld hajdani legjellemzőbb vonásai. De ez a kép egyúttal arra is világot vet, mennyire nagy szüksége volt e táj őslakosságának a halmokra, amelyek nélkül valóban aligha lehetett volna eligazodni ebben a vízi útvesztőben.”

Azóta megjelent Farkas Ferenc szerkesztésében a jászberényi járás földrajzi neveiről szóló kataszter, amely mindezt nemcsak igazolja, de bővítette is, dacára annak, hogy a tanyavilág már megnevesített egyes pontokat úgy, hogy személynévhez kötötte, s a legjellemzőbb névvé a birtokos neve, illetve a hozzá kapcsolt tanya szó vált.

Idézzük a nevek egy részét: Ér melléke, Ér-melléki tőtés, Hótt-Tarna, Zúgó, Tarna (folyó), Hótt-Tarna-torok, Malom-szög, Tarna-szög, Felső (vagy Nagy)-berek, Berek, Kis(vagy Alsó)-berek, Nepomuci (a vizek és vízenjárók védőszentje szobrát mindig a híd mellett állították fel, valójában Nepomuki Szent János szobra), Tarna-gát, Gátőrház, Rudi-part vagy Páskom, Túlsó Tarna-part (sor, utca), Kecskés-ér (folyó), Tarna-parti sor (utca, út), Kecskés-árok, Katalin-lapos (utca), Tarna-köz, Kis híd (utca), Alvégi vermek (tó) – mindez a belterületen.

A külterületen: Hosszú-hát-déllő (=dűlő), Pap-fertő, Kápóna-halom (Boldogasszony halma) és az itt álló kereszt, iskola, tanya neve (vagy nevéből képzett megjelölések), Pap-tőtés, Kút-lapos, Bibic-déllő, Zsombikos, Zsombik-part, Őrsi-lapos, Cserta-gyep, Hoszú-fertő-déllő (és változatai), Bornyú-kút-déllő, Borbély-tőtés, Csákó-ér, Hótt-Tarna-déllő (és az ebből képzett nevek) Horgas-ér (-lapos), Birini határ-rét, Kotró-gát, Csúrgó(-ér) Horgas-mocsár, Horgas-ér-part, Nagy-ér (s az ebből képzett nevek), Nagy-gyep, Rajna-ér (-folyás, folyó), Juhász-fertő, Nádas, Lencsés (a békalencséről nevezték el a vizet), Homok (korábban Közép-halom), Gyíkényes (és az ebből képzett nevek), Lencsés-dűlő (valamint az ebből képzett nevek, elnevezése a békalencséről), Agyagos (és az ebből képzett nevek), Cobor-ér-déllő, Rajnai-istálló, Görbe-ér (és az ebből képzett nevek), Nagy-halom (és a képzett nevek), Bika-ér, Kis-árok, Serfőző-lapos (és az ebből képzett nevek), Tatárhányás-lapos (és az ebből képzett nevek), Két-halom (és a képzett nevek), Szerelem-halom, Lajos Mihály lapossa, Határ-domb.

Egyik-másik nem lokalizált név, kutakra utalók, átértelmezések, olyan madárfajt, állatokat jelöl meg, amelyek a mai településhatáron belül már nem jellemzőek. Ezek közül, s a halmokat is említve, néhányat idéztünk, jelezve a község határában a vizek és a halmok viszonyát. Mindazok a nevek (tó, rét, lapos, fertő, töltés, ér, gát, és a többi), amelyeket Fodor Ferenc a Jászság földrajzi neveinek finomságaként, a nép ötletességeként elvonatkoztatva, de történetileg konkrétan is megnevez, Jászdózsa határán belül maradéktalanul fellelhetőek.

A Jászságot önmagában nézni, főként egyetlen települést vizsgálva, nem lehet. A megértéshez szükséges legalább néhány szót szólni egy tágabb térségről, ahol a két meghatározó folyó – a Zagyva és a Tarna – vízgyűjtő területe fekszik.

A Zagyva völgye a Mátra nyugati oldalán az országhatárig ér, s a hegység nyugati lejtőinek vízfolyásait gyűjti össze, illetve a keleti Cserhátról és a Gödöllői-dombságról lefolyó vizeket fogadja be. A Tarna völgye a Mátra keleti oldalán majdnem az országhatárig tart, a folyó a keleti és déli lejtőkről leszakadó vizeket fogadja be. A síkságra érve még felfogja a Mátraalji- és a Hevesi-dombvidék felszíni vizeit is. Mindkét folyó ezzel terhelten hirtelen, majd lelassulva ér a Jászság területére.

Ha nagy esőzések vannak a hegyvidéken vagy gyors az olvadás, akkor a lezúduló víztömeg a Jászság mélyebb részeit elönti, táplálja a kialakult mocsarakat, vízállásokat. A terület tartós süllyedése miatt a nagy mennyiségű üledékből képződött hordalékkúp-felszínen olykor a víz fő folyása is elzáródott, s a lezúduló víz új utakat keresett magának. Ezért mind a Zagyva, de főként a Tarna jászsági részén sok az egykori holt meder és a természetes lefűződések után kialakult morotva.

Olykor nem is lehetett ezeket a gyakori változásokat névadással követni. Van, hogy a Zagyvát a Tarnával történő összefolyás után (Mihálytelek – ma: Jásztelek – fölött) nem Zagyvának, hanem Tarnának mondják. A Jászkisér környéki vízi világban pedig az ide érkező Tarnát is, amely Szolnok fölött ömlik a Tiszába, hol Tarnának, hol Mill-érnek (vagy ahogyan a nép mondja: Mély-érnek) nevezik.

Külön kell szólnunk a település árvizeiről. Nem voltak pusztítóak. A néhány hétig, hónapig tartó áradások hagytak ugyan maguk után kisebb vízállásokat, mondhatni mocsarakat, de ezeket a lakosság hasznosította. Csíkhallal voltak tele, amit megfelelő szerszámmal (csíkkas) kifogtak, élelmükül szolgált.

Ha a vízről szólunk, meg kell említenünk a templom mellett Jászdózsa egyik legnagyobb műemléki nevezetességét, a Kőhidat, amit a község hosszú huzavona után, több tervet is benyújtva, jász kerületi költséget is igénybe véve építettett az 1810-es években, a hortobágyi kőhídhoz hasonló tervek szerint. Ez azonban nem kilenc, hanem öt lyukra van állítva. Az egykori fahíd helyén emelt építmény a település magját a kertekkel kötötte össze.

A hajdani jegyzőkönyvben ezt jegyezték fel róla: „1811. Főbíró Bollók János, templombíró Sedony Pál, főjegyző Ficzek Antal építtetett a nagy kőhíd a Tarna folyón Rábl Károly által 21.170 Forint 57 krajcár, melynek felét 10 585 Forint 28 4/8 krajcárt a jászpartikuláris cassa viselte.”

Ma is áll, bár a folyószabályozás miatt holtágon ível át. Ez az elhagyott meder a dózsaiak horgászparadicsoma.

E helyen nem áll módunkban a Tarna és Zagyva völgye igen bonyolult vízrajzának felvázolása. De rátérhetünk arra, hogy a jászkun jogok szerint – s ez a középkor óta így van – a jászok privilégiuma lehetővé tette akár a községenkénti intézkedéseket is. Egészen az első vízügyi társaságok megalakulásáig minden községnek lehetősége, egyben érdeke és kötelessége volt a helyi árvízvédelmi önálló védekezés. Vízneveink közül erre több utalás is összeszedhető: ezek a korai, helyi védekezés nyelvi emlékei (gát, árok, hányás, töltés).

Ám volt itt egy nagy örökség is, amely eredendően nem vízügyi, hanem katonai (határvédelmi) szempontú, de a vízjárással is kapcsolatban állt. S ez a Csörsz-árok, illetve a jászdózsai határt is átszelő Kis-árok, amit korai térképeink némelyike szintén Csörsz-ároknak nevez.

A Csörsz- vagy Ördög-árok a jászok egyik szimbóluma, Árokszállás róla kapta nevét. A Dunától (Vác) kiindulva, Hatvan és Csány északi részét érintve, Ároktő határán áthaladva húzódik, s a debreceni Nagyerdőben délre fordul. Mondák fűződnek hozzá, különböző igazolt és nem igazolt régészeti vélekedések is.

Ezzel párhuzamos a kevésbé jelentős, de Jászdózsa határán is áthaladó Kis-árok, amely Dunakeszitől indul, s Jászdózsa határát Négyszállásnál lépi át, Jákóhalmától és Apátitól északra, Törökszentmiklóssal szemben éri el a Tiszát.

Amíg a Csörsz-árkot számosan kutatták, tudomásunk szerint a Kis-ároknál nem végeztek kormeghatározó és funkció tisztázó feltárásokat. Igaz, a Kis-árok előbb töltődött fel, felszíni nyomai alig-alig vannak, a Csörsz-árok viszont használatban volt: belevezették a Tarnát.

Dózsát kétségkívül a vizek és halmok világának tudhatjuk. Ez egyben védettséget is jelentett. Kiesett a hadak útjából, s Fodor Ferenc is végig lakottnak tudja. Sőt befogadó község volt. Amikor Négyszállás elpusztult, Dózsa fogadta be a menekülőket.

A település védett volt helyzete és fekvése miatt is. A hegyről érkező esti szelek itt nem voltak olyan erősek, mint a Zagyva völgyében fekvő más helységekben (Berény vagy az akkori Mihálytelek területén). Egyedül a felkavart por (homok) vihara érintette, amely végigsepert itt is, egészen Újszászig, Zagyvarékasig. Ezt a porvihart jász esőnek mondták. Pólya Ivánnak, a szolnoki festőnek szép alkotása van erről a különös természeti jelenségről, Szászbereken, a Kohner-uradalomban festette meg.

A táj korábbi állapotára alig emlékeztet. A XVIII. század óta folyó vízszabályozások kiszárították a kis mocsarakat, tocsogós részeket, s szántóföldekké váltak a külső határrészek. A XIX–XX. század fordulóján a legelőket is felszántották, s bár ezek ma a tanyák megszűnése után részben ismét terméketlen területté váltak, a víznek nyoma sincs.

Az egykori vízi világról Buschmann Ferenc munkája alapján lehet némi fogalmunk, aki a Hajta-mocsár maradványát írta le. Ez ma természetvédelmi terület. A termelőszövetkezet már nem fogja össze az egész határt, a tanyák, a szőlők megszűntek, megjelentek az őzek, vaddisznók, s mellettük szaporodott az apróvad (nyúl, fácán, fogoly).

Kisebb-nagyobb árvizek korábban is voltak, de a legpusztítóbb áradás 1963. március 13-án vonult itt le. A vasúti töltés egy ideig útját állta északról az áradatnak, azután a víz ereje azt is elmosta – írja Gulyás János. A templom ajtajáig ért az ár, 485 lakóház rongálódott meg, ezekből százhúsz összerogyott. Az öregeket, a házban rekedt embereket az orosz („szovjet”) katonák és a magyar flottilla egységei mentették ki.

Az árvíz ellen küzdő katonáknak a kultúrházban tömegszállást rendeztek be, és a községi vendéglőben étkeztették őket. Polgári személyek is segítettek, ők elsősorban már az árvíz levonulta után, a romok eltakarításában és az újjáépítésben vettek részt. Megmozdult akkor az egész megye, sőt mondhatni az Alföld.

1974 őszén kevésen múlott, hogy meg nem ismétlődött az árvíz. Ekkor határozták el, hogy a községen átfolyó Tarnát más irányba terelik. 1978-ban a település keleti felére vezették a folyót, ami azzal járt együtt, hogy a vasútvonalat is át kellett építeni. Azóta a műemlék kőhíd alatt csak holt Tarna-ág mélyül, s bár kap némi utánpótlást, többé nem veszélyezteti a települést.