A kolerajárványtól a korszerű egészségügyig
A kolerajárványtól a korszerű egészségügyig
A magyarországi falvakban a XIX. század első felében egészségügyi ellátás még szinte egyáltalán nem létezett. Orvosok csak a városokban működtek, míg a községekben gyógyítással a bábák, borbélyok, javasasszonyok és kuruzslók foglalkoztak, akik esetenként kisebb betegségeket meg is gyógyítottak, apróbb sebészeti beavatkozásokat elvégeztek. Kenderesen a legidősebbek még ötven éve is emlékeztek bűbájosokra, boszorkányokra, babonás szokásokra, rontással és gyógyítással egyaránt foglalkozó asszonyokra.
A boszorkányok eszén a varázserővel bíró bűbájosok túljártak. Megpatkolták, ha ló alakjában jelent meg, ha macskaként, akkor elásták. Szeróczki Mihály hallotta Kender Pistától, annak meg a nagyapja beszélte el, hogy még gyermekkorában sokszor észrevették, valaki éjfélkor feji a teheneket. Egyszer megfigyelték a titokzatos látogatót. Egy macskát láttak a jászolfán, amint lemászott, és fejni kezdte a teheneket. Az állatot megfogták, leütötték, majd fejszével szétvagdalták lábait, és elásták. Másnap hallották, hogy egy öregasszony nagyon beteg, mozdulni sem tud. Mivel az elásott macska is eltűnt a gödörből, így tudódott ki, hogy ki a boszorkány. Rontás ellen többféleképpen védekeztek. A legbeváltabb módszer szerint a keresztútra cserépedénybe hétféle fű keverékét tették ki, és aki, átment rajta, arról elmúlt a rontás. Az utak mentén még az 1930-as években is találtak babbal töltött rossz edényeket, ugyanis a babonás hiedelem még nem merült teljesen feledésbe.
Öreg Pádárné Julcsa néni, öreg Német Antalné, B. Német Mátyásné, Farkas Panni, Süveges Rebus ismert gyógyító asszonyok voltak. Kelést, sebet, pattanást, árpát füvekkel és ráolvasással gyógyítottak. A kuruzslás és a rontás elleni praktikák valójában mit sem értek, de a népi gyógymódok kisebb betegségekkel szemben néha hatékonynak bizonyultak. A nagy járványok terjedését azonban nemhogy a javasasszonyok, hatékony gyógyszerek és korszerű szakismeretek hiányában még az orvosok sem tudták megakadályozni. 1831 nyarán, amikor a Tisza-vidéket is elérte a rettenetes ázsiai rém, a Galícián keresztül behurcolt kolera, a lakosság teljesen kiszolgáltatva, tömegesen esett áldozatul a kórnak.
Heves és Külső-Szolnok vármegyében a Tisza menti községekben és Szolnokon jelentkeztek az első kolerás megbetegedések, mivel a folyón tutajozó románok és ruszinok még a lakóhelyükön megfertőződtek. A falvak körül július 6-tól a vármegyei hatóságok vesztegzárat létesítettek, melyet csak kivételes esetekben, úti okmánnyal léphettek át az emberek. A kenderesiek helyzetét a katonai kordon különösen megnehezítette, mert az előző évi rossz termés miatt máshonnan kellett a lakosság élelmezésére szolgáló gabonát beszerezniük. Szerencsére a kisújszállásiak jó minőségű búzához és kenyérhez juttatták őket, ezért az éhínségtől legalább megmenekültek. Sajnos nem így a járványtól, s hiába volt minden védintézkedés, fegyveres strázsák a falu körül, 1831. július 24-én meghalt az első, kolerában megbetegedett ember.
A megyei hatóság bizmutot és klórmeszet osztatott ki, a bizmutot megelőzésre gyógyszernek, a klórmeszet pedig fertőtlenítésre szánták. Néhány településen a tudatlan és felvilágosítatlan nép közül egyesek túl sok bizmutot vettek be, mások a klórmeszet is elfogyasztották, és ettől haltak meg. Kenderesen ilyen halálesetre nem került sor, ugyanis a járvány elleni védekezés fő irányítója, Debreceni Pap István lelkipásztor szigorúan megtiltotta, hogy bárki a kiosztott szereket bevegye. A klórmeszet saját lakásából is kidobta, mert, mint írta: „nem állhattam a szagát”. A gyógyítás helyes módszereit persze ő sem ismerte, és a betegek szokásos izzasztását, az érvágást és a kámforos pálinkával itatást javasolta. Ugyanakkor a vízivást szigorúan megtiltotta, noha a betegek éppen a kiszáradástól haltak meg. Sokan nagy mennyiségű ópiumot szereztek, és azt adták be ágynak dőlt családtagjaiknak. Ez ugyan a betegséggel járó görcsös fájdalmat időlegesen enyhítette, de olykor önmagában is mérgezéses halált okozott. A kolerajárványról készült feljegyzésekben a cigányok által alkalmazott, egészen különös gyógymódról is olvashatunk: „Mihelyt a görcs egy cigányba beleállott, mindjárt négy cigány megragadta kezét-lábát, s azt irgalmatlanul mindaddig húzta, míg abból a görcs ki nem állott.” Debreceni Pap István szerint az eljárás bevált, és egyetlen kenderesi cigány sem halt meg kolerában.
Hat hét alatt, míg a járvány tartott, százhatvanöten haltak meg, ez a 4700-4800 lakosú településen szerencsére nem túlságosan magas arányt tükröz. Jóllehet a megbetegedések számáról nincs adatunk, átlagosan negyven-ötven százalékos halálozási arányt alapul véve körülbelül háromszázan fertőződhettek meg. A szigorú vesztegzár, a kielégítően megszervezett élelmiszer-ellátás, a bizmutpor és klórmész használatának tilalma jótékonyan hatott. A lelkészek, Debreceni Pap István és Novák János, a római katolikus plébános az iskolai oktatást már a járvány kitörése előtt felfüggesztették a községben, s ez ugyancsak mérsékelte a kór terjedését.
A nép a járvány okozta sokkot és rettegést gyorsan kiheverte. A vész elmúltával 1831 őszén ugrásszerűen megszaporodott a házasságkötések száma, a megözvegyültek gyorsan új társat kerestek maguknak. Az emberek igyekeztek a bajt és a gyászt elfelejteni. Segítette ezt az is, hogy évek óta először bőséges termést hozott a kenderesi föld. A boldogabb jövőbe vetett hitüket jelzi a járványról költött népdal, az úgynevezett koleranóta, melyet a lakodalmakban hosszú évekig énekelték: „Pajtás, míg lever a / Minket ijesztő kolera, / Legyen borral tele / Mindenki pohara. // Tölts, tölts poharamba, / Hadd menjen bora torkomba, / Holnap meg lehet, hogy / Szállok síromba.”
Az első állandó orvos, a már említett Engel Leopold az 1840-es években telepedett le a faluban: 1879-ben mint magánorvost említi egy alispáni jelentés. Ekkor már dr. Kovács Bálint a község kinevezett orvosa, de, úgy tűnik, nem sokáig: 1884-ben a képviselő-testület felkérte Horthy István földbirtokost, hogy lépjen érintkezésbe dr. Korányi Frigyes egyetemi tanárral, és kérje, hogy a tuberkulózis elleni küzdelemben kimagasló érdemeket szerzett professzor maga ajánljon „egy jó hírnevű, ügyes, tapasztalt és minden tekintetben megbízható személyt”.
Az 1880-as évek közepétől dr. Engel Zsigmond, Engel Leopold fia töltötte be a körorvosi állást, akinek kérelmére az elöljáróság két szobás orvosi lakást és rendelőhelyiséget építtetett. 1889-től három évtizeden át dr. Szemes Sándor gyógyította a betegeket. Áldozatos munkájának és a megyei hatóságok támogatásának köszönhetően községünk egészségügyében nagyfokú előrelépés következett be. 1892 őszén, amikor Szolnokon, Kisújszálláson és Kunhegyesen ismét felütötte fejét a rettegett kolera, Kenderesen a lakásokat és az udvarokat hetente karbollal, a szemét- és trágyadombokat mésztejjel fertőtlenítették Szemes doktor szigorú felügyelete mellett. A fertőzött betegek elkülönítésére járványkórházat építettek, igaz, meglehetősen morbid módon, a temetőben, a boncházhoz toldva. Nagyobb arányú megbetegedésre ezután falunkban nem került sor.
Dr. Szemes Sándor szolgálatának 25. évfordulójának alkalmából 1914. március 23-án a községi képviselő-testület dr. Horthy Szabolcs főispán és dr. Beleznay Andor, a tiszai felső járás főszolgabírójának részvételével díszközgyűlést tartott, kimagasló érdemeit meleg szavakkal méltatták. Ebből az alkalomból a képviselő-testület kétezer koronás alapítványt tett, melynek éves kamatait a kisújszállási gimnáziumban tanuló két szegény sorsú kenderesi diák segélyezésére fordították. Az alapítvány valóban méltó gesztus volt Szemes doktor ünnepléséhez, aki karitatív célokra maga is nagyvonalúan áldozott. 1912-ben épült fel a Pádár Kálmán Szegényház, jórészt a néhai Pádár Kálmán végakaratának megfelelően, az elhunyt vagyonából. Dr. Szemes Sándor az építkezés költségeit ötszáz korona készpénzzel támogatta, és kötelezte magát, hogy a szeretetház fenntartásához évente további kétszáz koronával járul hozzá.
A kiegyezés utáni években nyílt meg a falu gyógyszertára, ennek 1879-ben Csabai Új Mihály volt a tulajdonosa. Az állategészségügyet 1896-tól önálló községi állatorvos látta el Dely Gyula személyében.
A leggyakoribb egészségügyi beavatkozást a szülés jelentette. Mivel ez általában a háznál történt, a bábák egészen az 1950-es évekig rendkívül fontos szerepet töltöttek be. Az asszonyok többnyire ágyban fekve hozták világra a gyermeket, de akinél nehezen indult meg a szülés, azt kisszékre ültették. Három héten át, amíg az anya gyermekágyat feküdt, a komaasszonyok, szomszédok és közeli ismerősök ebédet küldtek. A babonás népi hiedelem az újszülöttek és csecsemők gondozásával kapcsolatosan is megnyilvánult. Gyermekágyas nő házánál éjszaka nem oltották el a lámpát, naplemente után nem adtak oda semmit idegennek, mert elvihette a gyermek álmát. Este behozták a száradó pelenkát, nehogy az ördög belebújjon. A gyermek bögréjében nem hagyták benne a kanalat, mert akkor nagyobb korában szófogadatlan lesz. Idegennek nem engedték meg, hogy a gyereket az anyján keresztül vegye fel, nehogy elapadjon az anya teje. Ha ez mégis bekövetkezett, pár cseppet hamura fejtek, és így állítólag ismét tudott szoptatni az anya.
A Horthy-korszakban, amikor országos szinten is megkezdődött a korszerű egészségügyi és szociális hálózat kiépítése, a kormányzó szülőfalujában különösen szembetűnő volt a fejlődés. 1925-ben orvosi rendelőt építettek százhatvan köbméter belvilággal. 1928-ban szakképzett védőnő alkalmazásával megalakították a Stefánia Szövetség helyi fiókszervezetét. Jelentős előrelépés volt ez a bábák hagyományos tevékenységéhez képest, akik csupán a szülő nőket látták el, míg a védőnő a csecsemők és kisgyermekek egészségi állapotát, gondozását éveken át figyelemmel követte és az anyákat szakszerű tanácsokkal segítette. Ám a három bába továbbra is szolgálta Kenderes egészségügyét, mégpedig viszonylag színvonalasan, ezt özvegy Bakó Lászlóné községi szülésznő példája tanúsítja, akit 1938-ban, nyugdíjba vonulása alkalmából 43 évi kiváló munkájáért az Országos Bábaegyesület aranyozott éremmel tüntetett ki.
Az 1920-as, 1930-as években egy körorvos, két magánorvos és Veréczy Géza személyében egy gyógyszerész működött a faluban. 1920-tól a körorvosi állást dr. Doroghy Kálmán töltötte be. Az 1930-as években dr. Kandel Rudolf és dr. Fontos Géza magánrendelőt tartottak fenn, és időnként a körorvost is helyettesítették. Az 1932-ben létesített zuhany- és kádfürdőt május, június, szeptember és október hónapokban kéthetente egy napra az iskolás gyermekeknek engedték át. Nyáron azonban elsősorban az idevezényelt nagyszámú csendőrség vette igénybe.
A kielégítő orvosi ellátás, az anya- és csecsemővédelem, a fürdő és a vezetékes ivóvíz hamarosan megtette jótékony hatását. A járványok, különösen a vérhas és az egyéb, nyári bélfertőzéses megbetegedések, visszaszorultak. Jelentősen csökkentek a gyermekbetegségek okozta halálesetek is, melyek közül a vörhenyjárvány még 1915-ben is nagyon sok áldozatot követelt. 1940-től az iskolás gyermekek évente rendszeres orvosi vizsgálaton estek át, és a kiszűrt betegeket a körorvos a község költségén gyógykezelte. Az elaggott és támasz nélkül maradt öregeket az első világháború előtt alapított szeretetházban helyezték el, ennek fenntartásához a Horthy család a hősi halált halt Horthy Szabolcs főispán emlékére létrehozott alapítványból rendszeresen hozzájárult. Példájukat a vagyonos lakosok közül többen követték, és a szeretetház javára maguk is kisebb alapítványokat tettek.
Az 1945-ös földreform végrehajtása után – ahogy már utaltunk rá – a külterületi lakosság száma megnőtt, ezért Bánhalmán a tanyák egészségügyének ellátására egy orvosi és egy szülésznői állást létesítettek. A pártállam négy évtizedes időszakának legnagyobb egészségügyi beruházására ugyancsak itt került sor. 1949-ben Magyary-Kossa István kastélyában a súlyos értelmi fogyatékosok számára szeretetotthont alakítottak ki, s ezt később folyamatosan bővítették és fejlesztették. A regionális hatáskört ellátó intézmény alkalmazottai kezdetben hősies küzdelmet folytattak azért, hogy az emberi érzésekre hatva a szellemileg sérült emberek jelenlétét a lakossággal el tudják fogadtatni. Az első években nemegyszer előfordult, hogy az otthon dolgozóit kővel dobálták meg a helybeliek. Szerencsére az idő múlásával ez a szemléletmód fokozatosan megváltozott, ehhez az is hozzájárult, hogy a szociális otthonná alakult szeretetotthon sok helybeli lakosnak munkát biztosított.
Kenderes egészségügyi ellátottságában csak az 1960-as évektől következett be ismét jelentős előrelépés. Még 1960-ban is két orvosa volt a falunak az 1945 előtti három orvossal szemben. Ám 1991-ben már három körzeti orvos, egy gyermekorvos és egy fogorvos folytatott gyógyító tevékenységet jól felszerelt rendelőkben. Az idősek klubjában huszonöt személynek biztosítottak nappali férőhelyet, és az 1991-ben százhatvan adagosra bővített konyhából ebédet hordanak a nehezen mozgó idős embereknek. Az 1954-ben létrehozott bölcsődét azonban sajnos megszüntették.
A gyógyszertár az 1980-as években
)
A Fenyves Otthon Bánhalmán (volt Magyary-Kossa-kastély)
A kenderesi bölcsőde udvarán (1950-es évek vége)
