Kurtanemesek, taxás jobbágyok
Kurtanemesek, taxás jobbágyok
A Hodosy János által Kenderesre hívott kisnemesek abban a reményben költöztek új lakóhelyükre, hogy kiváltságaikat bizonyos fokig ezután is megőrizhetik. Idősebb Hodosy János közvetlenül Túrkevéről érkezett falunkba, népes rokonságának tagjai pedig Debrecenből és Ároktőről. Más kurtanemescsaládok Dévaványáról és Tiszaföldvárról költöztek át. Hodosy Károlyi Sándor és fia, Károlyi Ferenc legteljesebb bizalmát élvezte, akik 1727-ben zálogba, majd 1732-ben adományként az egész grófi részt átadták neki. A falu déli része visszakerült a pálos szerzetesek, előbb a sajóládi, majd a budai és a nagyváradi rendház tulajdonába. Rajtuk kívül az 1730-as években a település határában Bánhalmán a Borbély család rendelkezett még jelentős területtel.
Hodosy János, aki a Károlyi-rész betelepítését rendkívül nagy igyekezettel hajtotta végre, a távolabbi Polgár községből is több családot hívott Kenderesre, míg néhány kurtanemes az ugyancsak Szabolcs megyei Csegéről települt át. A pálos barátok saját földjükre az 1720-as évek végén kurtanemes árendásokat, majd Karcagról közrendűeket hoztak, akiket a Károlyi-rész kiváltságolt lakosaival ellentétben már kezdettől fogva taxás jobbágyokként kezeltek. A Károlyi grófok fő bizalmasukkal, Hodosy Jánossal együtt a Pálos- vagy más néven Barát-rész benépesítését meg akarták akadályozni abban a reményben, hogy így előbb-utóbb a falu déli részét a rend kénytelen lesz a Károlyi családnak árendába adni, mivel munkaerő hiányában földjeit nem tudja megműveltetni.
Az újra benépesülő község élete feszültségek között, két részre osztottan, hatalmaskodásokkal és a földesurak állandó perlekedésével terhelve indult meg. A Károlyi család és a pálosok rossz viszonyát a lakosság vallási ellentéte nem súlyosbította, mivel mind a Károlyiak, mind a pálos barátok reformátusokat hoztak Kenderesre, katolikusok ekkor még csak jelenéktelen számban költöztek be. A Pálos-rész betelepítését a szerzetesek megbízásából az ugyancsak nemes Terbócs István kezdte meg, akit Károlyi Sándor generális rövidesen erőszakkal űzetett el a faluból. 1733-ban került sor a birtokok közötti határok végleges megállapítására, s a Károlyiak és a pálosok más igazolt birtokosok hiányában az egyharmad-egyharmad részt fél-fél részre egészítették ki.
A fa és kő hiánya a sivár alföldi tájon megnehezítette a házépítést. Különösen nehezen haladt a Barát-rész kiépülése, ahol Hodosy János a lakosság megtelepedését továbbra is igyekezett megakadályozni. A nagy fáradsággal kialakított pincéket embereivel széthányatta vagy szalmát hordatott beléjük és meggyújtatta azzal az ürüggyel, hogy azok a templomhoz túl közel vannak, és korcsmázást, italozást Isten háza mellett nem folytathatnak. Valójában az italmérés jövedelmét kizárólagosan magának szerette volna biztosítani, ezért lépett fel erőszakosan a pincék létesítésével szemben.
Az állandó zaklatások miatt a pálosok jobbágyai közül húsz gazda visszaköltözött Karcagra, akik helyett később Kunhegyesről, Dévaványáról és Mezőtúrról jöttek más betelepülők. Ugyancsak 1732-ben került sor a kisújszállási kunok által a turgonyi határ mentén hatalmaskodással elfoglalt terület kérdésének bírói rendezésére. Ebben az ügyben a kisújszállásiakkal szemben a Pálos- és a Károlyi-rész birtokosai között érdekegyezség született. Közös fellépésük eredményeként a királyi táblai bíróság bizonyságlevelet adott ki, melyben a két tényleges birtokos, a rend és Hodosy János részére igazolja, hogy a kisújszállási kunokat megintette, és eltiltotta a kenderesi határ használatától. 1733-34-ben a Pálos-rész betelepülése újabb lendületet vett annak ellenére, hogy Hodosy és emberei az erőszakoskodásoktól továbbra sem riadtak vissza.
A falu lakosságának élete az 1730-as évek második felében, a hatalmaskodások megszűnésével már sokkal nyugodtabb körülmények között folyt tovább. 1736-ban a pálosok és Hodosy János között a birtokhatárok pontos kijelöléséről, a letelepedett parasztság által teljesítendő szolgáltatásokról, a közös legelő megosztott használatáról és nem utolsósorban a nagy hasznot ígérő korcsmáltatási jogról egyezség jött létre. A korcsma a Barát-részre esett, amelynek jogát évi hatvan rénes forint haszonbérért a pálosok árendába adták.
A Károlyi-részre betelepült részben hajdú, illetve kurtanemes származású lakosok idővel elvesztették szabad jogállásukat, és úrbéres szolgáltatások teljesítésére kényszerültek. Az 1740-es években helyzetük már nem különbözött a Pálos-rész jobbágyaiétól. Feltételezhető azonban, hogy a kollektív kiváltságokkal rendelkező és az úrbéri kötelezettségektől mentes nagykun mezővárosok közelsége a jobbágyi terhekre némileg enyhítően hatott. A Nagykunságba beékelődött kenderesi parasztság számára ugyanis lehetőség kínálkozott arra, hogy földjét otthagyva a szabad jogállású Kisújszállásra, Kunhegyesre vagy Madarasra meneküljön.
Az 1700-as évek közepén a kenderesiek mindennapjaira a földesúr–paraszt ellentét nem volt igazán jellemző. A falu nagybirtokosai sokkal inkább egymás iránt, mint jobbágyaikkal szemben tanúsítottak türelmetlenséget. Ezt az örökösödési és a határperek sokasága bizonyítja. A viszonylagos társadalmi béke ellenére a lakosság mégis sok megpróbáltatáson ment keresztül. A visszatérő nagy járványok sorozata, éhínség, tűzvész, árvíz, sáskajárás a XVIII. században és a XIX. század első felében az Alföld lakosságát szinte mindenütt sújtotta. 1738–40-ben pestisjárvány pusztított országszerte. Egyedül a betegekkel és fertőzöttekkel való érintkezés megakadályozásában bízhatott az 1700-as évek embere, s ennek drákói szigorral igyekezett érvényt szerezni. Fegyveres őrséggel, katonasággal zárták el egymástól a fertőzött és a járvány által még el nem ért területeket. A leveleket átlyukasztották és füstölték, mit sem sejtve, hogy a pestist valójában a patkányok bolhái terjesztik. Az idős Károlyi generális, a járvány elleni védekezés Tiszántúlra delegált komisszáriusa könyörtelenül felakasztatta mindazokat, akik a tilalom ellenére a falvak között felállított határzáron átszöktek.
A mirigyhalálnak nevezett kórt 1739-ben állítólag Túrkevéről hurcolták be Kenderesre. A tilalom ellenére egy idős asszony, bizonyos Bárdiné, fiával és cselédjeivel Túrkevére ment leánya temetésére, ahonnan az elhunyt ruháit és ágyneműjét magukkal hozták. Nem sokkal visszatérésük után családjukban többen megbetegedtek, és ezzel a halál aratása falunkban is megkezdődött. A határzár kijátszása miatt 1740 nyarán maga Hodosy János is kellemetlen helyzetbe került, mivel kenderesi barátait, ismerőseit kupeckedni küldözgette. Mihályi Jánost Bihar és Szabolcs megyébe küldte sőrét – hizlalásra való szarvasmarhát – vásárolni, és később ő is utána utazott. Az ottani határzárat azonban nem merték átlépni, ezért inkább a túloldalról magukhoz hívtak egy Vasas György nevű fiatalembert. Vasast azonban Károlyi generális elfogatta, kivallatta, és mivel az beismerte, hogy átment a lineán, a fiatal legényt felkötötték. Hodosy János ezután jobbnak látta, ha eltűnik Károlyi Sándor közeléből, nehogy neki is baja essék. Szolnok mellé, szandai birtokára ment, de úgy tűnik, hiába, mert 1740. augusztus 17-én a katonaság elfogta. Rövidebb időre áristomban tartották, végül Borbély Mihály bánhalmai földbirtokos közbenjárására mégis szabadon engedték.
A falu birtoklásában az 1700-as évek derekán jelentős változás következett be. Ekkor költözött el a faluból véglegesen az idős Hodosy János, mivel Haller Istvánné, született Károlyi Klára a korábban neki adományozott grófi birtokot visszaszerezte tőle. Ez idő tájt a községhez még szervesen nem tartozó Bánhalma és Kakatpuszta is új birtokos kezére került. 1750-ben Borbély Mihály, a két nagy kiterjedésű pusztabirtok dúsgazdag földesura meghalt, állítólag csak készpénzben százezer forintnyi aranyat és másfél véka ezüstöt hagyott maga után. Ingatlanait veje, Magyary-Kossa István örökölte, aki saját földjeivel együtt kilenc környékbeli faluban és pusztán lett birtokos, míg Bánhalma másik részéhez a Forgách grófok jutottak hozzá.
Kenderes betelepítésének befejeződésével a földművelés mind a Grófi-, mind a Pálos-részen folyamatossá és kiegyensúlyozottá vált. A stabilizálódott viszonyok jele, hogy a pálosok 1735-ben, 1744-ben és 1764-ben szerződésben rögzítették jobbágyaik kötelezettségeit, Forgách János pedig 1762-ben, majd 1767-ben kötött hasonló árendás szerződést, mely szerint a robotkötelezettségének egy részét a parasztság pénzért megválthatta. De a Barát-rész lakosait súlyosan terhelte, hogy a Pestre vagy a Váradra utazó szerzeteseket kötelesek voltak saját kocsijaikon ingyen szállítani.
A parasztság életét nem is annyira a földesuraknak teljesített sokféle szolgáltatás, sokkal inkább a tiszttartók erőszakoskodása keserítette meg. Embertelen durvaságával és „Isten szolgájához nem illő kapzsiságával” kitűnt közülük Antali András páter, aki 1746 februárjában, télvíz idején búza- és árpadézsmát szállítatott a pálosok nagyváradi rendházába. Onnan a szerzetesek a szekereket mésszel, hamuval, vesszővel és egy itatóvályúval felpakolva indították vissza Kenderesre. Útközben azonban a ráfagyott jeges sártól az egyik szekér tengelye eltörött, és a rajta lévő vályút a jobbágyok kénytelenek voltak Madarason hagyni. Ezért Antali atya a Pálos-rész kisbíráját és a fuvarozó gazdákat megpálcáztatta s „ördög adta-teremtette” szavakkal szidalmazta. Antalit az ellene tett sok panasz miatt a nagyváradi konvent visszarendelte Kenderesről, de a rend új tiszttartója, Kádas atya sem bizonyult emberségesebbnek elődjénél. 1752-ben erőszakkal betört Kis János taxás jobbágy telkére, házát és istállóját lerontatta, a faanyagot elhordatta és elégette, és ezzel ötszáz forint kárt okozott neki.
A Károlyi örökösök az egész falura igényt tartottak, és 1753 áprilisában cserét ajánlottak fel a szerzetesrendnek. Bihar vármegyében, Nagyváradhoz közel adott volna birtokot a pálosoknak, de Kenderest a barátok bizonyára jövedelmezőbbnek tartották, és gróf Károlyi Ferenc ajánlatát visszautasították. Az 1760-as években a Grófi-rész birtoklásában újabb, jelentős változások következtek be. Károlyi generális gyermekeinek halála után az örökségen a rokon Forgách és Haller grófok pereskedtek egymással. A hosszú évekig húzódó jogvitából végül ifjabb Haller István özvegye, Kornis Krisztina grófnő került ki győztesen, s 1769-ben a Károlyi-örökség nagy részét átvehette. Ekkor már máshonnan idekerült nemes famíliák is feltűntek a hajdan egységes birtokon, akik valószínűleg vásárlások útján jutottak kisebb-nagyobb földterületekhez. A faluba újonnan beköltözött nemesek közé tartozott a református vallású Simonyi Péter fiaival együtt és a Szivák család, akiknek leszármazottai helybeli jobbágy- és zsellércsaládokkal házasodtak össze. 1770-ben Heves és Külső-Szolnok vármegye területén két olyan községet tartottak számon, ahol kizárólag nemesek éltek, de Kenderes nem tartozott közéjük. Ekkorra már a Grófi-részen élő kurtanemesek a lakosságon belül kisebbségbe kerültek és életmódjukban sem különültek el a jobbágyoktól. Földjeiket maguk művelték, paraszti öltözéket viseltek, és gyermekeiket sem járatták magasabb iskolákba.
A Mária Terézia-féle úrbérrendezés időszakában a településünket mint jobbágyfalut kezelték, és urbáriumát is ennek megfelelően állították össze. Az úrbérrendezés elsősorban az állami adóalap növelését szolgálta, de a földesurak részére teljesített szolgáltatások maximálásával bizonyos fokú védelmet is biztosított a parasztságnak a túlzott követelésekkel szemben. Bevezetését 1770–71-ben a gazdálkodás minden ágazatára kiterjedő felmérés előzte meg. Kenderest a terméshozamok alapján a harmadosztályú falvak közé sorolták. Ennél voltak magasabb kategóriába került települések (Mezőtúr és Tiszabő), de akadtak kevésbé jó adottságú falvak is, mint például a negyedosztályú Tiszabura. Kenderes harmadosztályba sorolása elsősorban a terület vízjárásos állapotával függött össze, mivel itt egyébként a magyarországi viszonyokhoz képest viszonylag magas színvonalon, háromnyomásos gazdálkodással folyt a mezőgazdasági termelés. Az úrbéri felmérés készítői Külső-Szolnok megye tiszántúli részén Kenderesen kívül csak Tiszaföldváron jegyeztek fel háromnyomásos gazdálkodást.
Ugyancsak magasabb termelési színvonalat tükröz, hogy a szabályos jobbágytelkek helyett ekés telkek alakultak ki, s ez a földközösség megszüntetését és az egyéni földhasználat bevezetését jelenti. Nem a szabályos egész, fél-, negyed- és nyolcadtelkeket osztották újra, hanem minden jobbágy az igaerejének megfelelően, hat, négy vagy két ökörrel a már állandó használatában lévő határrészeket művelte. Trágyázást 1770 körül még nem alkalmaztak, mivel anélkül is termékeny volt a föld. A legelő viszont kevés volt, a harmincholdas egész telekhez tizenkét kisholdnyi rét tartozott. A felmérés megemlíti, hogy a földesurak állati erővel működtetett szárazmalmokat tartanak fenn. Továbbá, hogy a falu lakosai szőlőskerteket művelnek, nád- és gyékénytermő rétjük van, ahonnan az építkezésekhez és fűtéshez szükséges nádat beszerzik. Szabad házhely már nincs, de a jobbágyok a faluból szabadon elköltözhetnek, ha akarnak. Ez arra utal, hogy az újratelepítés után senki sem került földesurával szemben szoros személyes függőségbe, a röghözkötöttség állapotába.
Az úrbérrendezés a kenderesi parasztság számára mindenképpen előnyös lépést jelentett, hiszen éppen akkor került rá sor, amikor a földesuraik, a pálosok és a Grófi-rész birtokosai is majorságuk műveléséhez a robotszolgáltatást fokozni kezdték. Különböző átszámításokkal a telkes jobbágyok számát 82-ről 77-re csökkentették, míg a zsellérekét 27-ről 32-re növelték. Az egész telkesek heti egynapi munkát, évente összesen 52 napot két marhával, szekérrel, szántáskor négy marhával, saját boronával és ekével tartoztak az uraságnak teljesíteni. A fuvarozási kötelezettséget az urbárium kétnapi járóföldben korlátozta és csak arra alkalmas utakra szólóan írta elő.
A jobbágyoknak a kender és a len kivételével minden terményből kilencedet kellett beszolgáltatniuk. A kender- és lenkilenced helyett a földesúr kenderéből évente hat font mennyiséget tartoztak megfonni. Az egész telkesek egy icce vajat, egy pár kappant, egy pár csirkét és tizenkét tojást adtak uruknak, a fél- és negyedtelekkel bírók ennek az arányos részét. Tűzrevaló fa szolgáltatásával senki sem tartozott, mert a falu határában nem volt jelentősebb erdőség.
1771-ben a Kenderesen számba vett 77 jobbágy közül 33 bírt egész telekkel, 28 féltelekkel és 16 negyedtelekkel. Nyolcadtelkes nem volt közöttük, és más Külső-Szolnok megyei településekhez képest alacsonynak tekinthető a zsellérek 32 fős létszáma. Kenderes urbáriuma viszonylag kiegyenlített társadalmi struktúrájú, módos jobbágyfalu képét mutatja, s ez a helyzet csak a XVIII. század végén, az újabb betelepítések hatására kezdett megváltozni. Mária Terézia úrbéri pátense azonban egészen 1848-ig, a jobbágyfelszabadításig érvényben maradt, és a földesuraknak teljesített szolgáltatásokban mintegy nyolc évtizeden át zsinórmértékül szolgált (II. számú Függelék).
A Károlyi család grófi címere
A kenderesi református egyház halotti anyakönyvének címlapja (1757)
)
)
