A kunhalmok földjén | Száz Magyar Falu

A kunhalmok földjén

Az 5052 hektár összterületű Kétegyháza nagyközség a Körös–Maros köze morfológiai egységen belül, a békés-csanádi löszhát és a Körös süllyedék területén, Békéscsabától tizenkilenc, Gyulától és Megyesegyházától tizennégy, Elektől öt kilométerre fekszik. Kétegyházán keresztezte egymást a Budapest–Bukarest és az Arad–Kisjenő–Mezőhegyes közötti vasút. Ez utóbbi, 1886-ban épült vonal néhány kilométeres szakasza Trianon után is összekötötte Kétegyházát Elekkel. A vonalat 1971-ben számolták fel. A nagyközség közigazgatási területének tengerszint feletti magassága – felszíni formáinak sokszínűsége miatt – igen változatos.

A 0,5–1,1 milliárd éves kristályos alaphegység Kétegyháza alatt hatezer méter körüli mélységben fekszik. Az alaphegység felett található üledéksor több kilométer vastag harmadidőszaki formációi a község környékén nem tárolnak hasznosítható szénhidrogént. A kétmillió éves, a felszíntől közel négyszázötven méterig terjedő negyedidőszaki üledékek víztározó összletei viszont jelentős értéket képviselnek. Elsőrendű feladat ezek védelme. Különösen a Kétegyháza és Elek közötti, illetve a Kétegyházától délre fekvő porózus fedőréteggel borított területek veszélyezettek. Szerencsésebb helyzetben van a Kétegyháza–Szabadkígyós közötti terület, amely a Körös–Maros Nemzeti Park tájvédelmi körzete, s így a védelme biztosított.

Az Ős-Maros időjárástól és süllyedéstől függő vándorlásának megfelelően durvább (kavics, durva homok) és finomabb üledékeket (homok, iszap, agyag) rakott le hordalékkúpján. A ciklikus felépítésű hordalékkúp rétegei Elek–Medgyesbodzás irányába lejtenek. A negyedidőszak würm korszakában (26–13 ezer éve) infúziós löszlepel borította be.

A terület morfológiájának fő elemei a pleisztocénben alakultak ki. Az időszak jeges korszakaiban a hordalékkúp-építés, melegebb korszakaiban pedig a völgymélyítés volt a jellemző. Az Alföld süllyedése és az Erdélyi-medence emelkedése következtében Békéscsaba–Orosháza irányába folyt a Maros. A jelenkorban (holocén) jelentős változások következtek be. A Maros délre vándorolt; a mezolitikumban, a neolitikumban (9000–7500 éve) és a bronzkorban (4000–2500 éve) pedig a hűvösebb és csapadékosabb klíma hatására jelentősen felerősödött a felszíni alakzatok, tájelemek leöblítés okozta részleges eltűnése, betemetődése, illetve az antropogén formák megjelenése.

Napjainkban a Vizes-, Száraz- és Botos-völgy többé-kevésbé jól kivehető futása jelzi az egykori vizek útját. Különösen karakteres a Pap-rét felől Nagy-Kakucs irányába meanderező Száraz-völgy. A folyómedrek és folyóhátak különböző szikes formái (szikpadka, szikerek, sziklapos) mellett a rézkori kurgánkultúra népe által épített kunhalmok, törökhalmok Kétegyháza jellegzetes tájelemei. Közülük kiemelt tájképi és kultúrtörténeti értékű a Török-halom vagy Pap-halom többfunkciós határdomb Elek és Kétegyháza között. Egykor zárda állt a helyén, s talán határjelző domb is volt.

A török kiűzése utáni újratelepítést 1800 és 1812 között követte falurendezés. 1815-ben vízelvezető árkok, utak, töltések építésével jelentősen megváltozott a település eredeti arculata. Kétegyháza mindig birkózott a belvízzel. Ezért volt nagy jelentősége a régión belül a gyulai belvízrendszer kiépítésének. A rendszer ütőere, a gyula–kétegyházai felfogó csatorna, az Élővíz-csatornával van összeköttetésben. A felfogóhoz csatlakozik a gyula– eleki csatorna (utóbbi képezi Kétegyháza keleti határát), a kétegyházi árapasztó csatorna, a kétegyházi északi csatorna, a kakucsi csatorna, a kétegyháza–nagykamarási csatorna (ez Kétegyháza alá vezeti a Nagykamarás felől érkező vadvizeket).

A belvizes esztendőkben (1940–42, 1979–81) a talajvízfeltörések okozta káros elöntések elvezetése hárul ezekre a csatornarendszerekre. 1979-ben Kétegyháza déli részét borította el a víz. Legutóbb az 1999-es és a 2000-es év volt belvizes.

Az ivóvizet adó összletek öt-hatszáz (felső-pliocén), illetve kétszázhúsz– háromszáznegyven és húsz–nyolcvan méter (pleisztocén) mélységben találhatók. Mivel a rétegvizek a talajvízből kapnak utánpótlást, a vízbázis védelme megköveteli a talajvizek védelmét. A település 1906-ban a Fő téren fúratott egy közkifolyóval ellátott artézi kutat. Később két facsöves, gáztalanításra szoruló kút szolgálta Kétegyháza vízellátását. Ezek ma már csak vésztartalékot jelentenek a regionális szerepet játszó Dél-Békési Vízművek Kft. szolgáltatásai mellett.

A Kétegyháza környéki talajok szikesedésének okai a rendszeres magas talajvízszint, a mélységi sókészlet, a takaratlan felszín. A mélyebb részeken szoloncsák és szolonyec, a magasabb szinteken pedig csernozjom talajok alakultak ki a legutóbbi néhány ezer évben.

A nagyközség meleg és száraz éghajlatú. Az évi átlaghőmérséklet 11 Celsius-fok, a csapadék nyugati, délnyugati irányból, néha keletről, az Erdélyi-szigethegység felől érkezik; évenként átlagban 540–560 milliméter esik.

Kétegyháza növényföldrajzilag a Crisicum flórajárásba, állatföldrajzilag az Eupannonicum kerületbe tartozik. Természetes növénytakaróját egykoron gyepek, cserjések, tölgyesek, sziki tölgyesek alkották. A törökök kiűzését követő újratelepítések sajnálatos következménye volt a még foltokban fellelhető mocsári erdők kiirtása. Talán a madárvilág vészelte át a legkevesebb veszteséggel a tájhasznosítást. Még napjainkban is 178-ra tehető a nagyközségtől északra fekvő tájvédelmi körzetben megfigyelt madarak száma. Az egykori ragadozó emlősök közül a Farkas-halom neve utal arra, hogy a ma vadászott fácánon, nyúlon és őzön kívül más is élt Kétegyháza környékén.

A 2885 hektáros kígyósi ősgyep déli része (Kis-Kakucs, Vizes-völgy, Csikó-kert, Török-halom, Hegyes-halom, Hegyes) tartozik Kétegyházához. A nagyközség szinte egész területe – délnyugati részét kivéve – az érzékeny természeti értékek fontos kategóriájú övezetébe tartozik. A Kétegyháza környéki területeket ökológiai szempontból a védett természeti terület és védőövezete, illetve a természeti terület és védőövezete kategóriába sorolják. Tájképvédelmi szempontból is jelentős értéket képvisel a Szabadkígyós és Elek közötti terület. E szerint az osztályozás szerint a természeti terület és védőövezete kategóriába tartozik.

A nagyközség a helyzetét felmérve kezdte meg 1997-ben a szennyvízcsatorna-hálózat és a tisztítótelep kiépítését.

A tájképi értékekben bővelkedő kétegyházi puszta a síkságot, a pusztát szerető emberek számára ad igazi élményt. Természetes vízfolyással területén már nem találkozunk, de jellemzőek és hosszan követhetők azok a folyómedrek, amelyeknek vizei – ahogy már utaltunk rá – a vidék feltöltődését a pleisztocén végén és az óholocénban elvégezték.

Az 1783-as első katonai felmérés térképe szerint a kétegyházi puszta északnyugati oldalán található folyómederben (Vizes-völgy) még állandó víz valószínűsíthető. Később azonban ez is csak nagyobb áradás idején szállíthatott vizet. A községtől délre a Száraz- és a Botos-völgy többé-kevésbé nedves völgyei húzódnak. Fás növényzetet nem jelöl a térkép, nedves vízállásos helyekben azonban bővelkedett a terület.

A második katonai felmérés (1856–1866) térképén is még a nagy kiterjedésű rétek, mocsarak, tekervényes vízfolyások uralkodnak. Jellegzetes, és szélesen elterülő szikes réteket, nádasokat, találhatunk Hegyes-halom környékén. Nem sokkal később, az ezernyolcszázas évek végétől a folyóhátakat művelés alá fogták, a községtől délnyugatra fekvő gyepeket lassanként felszántották. 1871–1896 között a Kígyós-Gyula-Csabai Víztársulat kiépítette a sűrű belvízcsatorna-hálózatot, amely részben mentesítette a területet a belvizektől, és újabb rétek váltak szántóterületté. A vízrendezések következtében a tavaszi vízborítás erősen visszaszorult.

A pusztai táj az emberi beavatkozás következtében sokat változott, ennek ellenére valós értékeiből sokat megőrzött. A Kétegyházához tartozó gyepek északi részét (Kis-Kakucs, Vizes-völgy, Csikó-kert, Török-halom, Hegyes-halom, Szabadka-dűlő), 1977-ben nyilvánították védetté: a Szabadkígyósi Tájvédelmi Körzet része lett. A ma már védett területen található maradvány növényzet sejteti, milyen gazdag volt az egykori ősi vegetáció.

A hátakon maradvány sztyepprétek, a mélyedésekben szikes mocsarak, nádasok, szikes rétek, sziki magas kórósok találhatók. A magas talajvizű sztyepprétek vegetációtöredék maradványai alapján feltételezhetjük, hogy a hátakon is lehettek kisebb erdőfoltok, ligeterdő és erdős sztyepp mozaikok.

A védett területen található szántóterületek közül néhány a természetvédelem kezelésébe került, visszagyepesítésük folyamatban van. A gyepek legelőként való hasznosítása ma csak igen kis mértékű Kétegyháza határában. Hegyes-halom, Török-halom közelében, a Vizes-völgynek nevezett egykori Maros-ágban, a Száraz-völgy Pap-réten kalandozó régi, de már kiszáradó meandereiben maradtak fenn nagyobb kiterjedésű nádasok és zsiókás-nádas élőhelyek.

Különleges élményben lehet részünk, ha a Vizes-völgy szélesen elterülő elszikesedett, kiszáradt medrében végiggyalogolunk, és a meder mellett található Török-halom tetejéről körbetekintünk a tájon. Bíbicek, szélkiáltók köröznek felettünk, képzeletünk elkalandozhat régi időket idézve, amikor még a lassan kanyargó, szélesen elterülő folyók áradásai öntözték a tájat.

Az állandó vízborítás hatására kialakult zsiókás, a sziki kákás, sziki csetkákás mocsarak a puszta mélyebben fekvő részein találhatók. A vízlevezető csatornák medreiben nádasok, gyékényesek, zsiókás-sziki kákás mocsarak alakultak ki.

A sztyeppesedett réti szolonyec talajon, az elhagyott folyómedrekben és árterein, lefolyástalan területeken alakult ki a sziksalátás változatú ürmöspuszta, amely a terület növénytakarójának egyik jellegzetességét adja. Ürmöspusztákat találunk Hegyes, Csikós-kert, Kis-Kakucs és Pap-rét szikes területein.

Nagy területet borító növénytársulások az ecsetpázsitos kaszáló és a harmatkásás szikes rét. Ezek az időszakosan víz borította rétek a szikes mocsarak szélén jelennek meg. Csapadékos években a cickórós löszlegelőkön és az ürmöspusztákon is megjelenik az ecsetpázsitos borítás. Nagy részük jó minőségű szénát adó kaszáló.

A vegetációs időszak jelentős részében vízzel borított szikes laposokban, padkaaljak szikes zónáiban kialakult mézpázsitos gyep (Puccinellietum limosae) a tájvédelmi körzet egyik legjellegzetesebb cönózisa.

Az egykori folyómedrek kiöntései a lepusztító folyamat előrehaladásáról tanúskodnak. A sziki mézpázsittal borított sziklaposokkal találkozhatunk a kiszáradt, elszikesedett meandereiben (Vizes-vögy, Száraz-völgy).

Májusban a legmegkapóbb a pusztai táj. A Kétegyháza határában található löszpuszta gyepeinek (Salvio-Festucetum rupicolae) állapota változó. E társulás könnyen felismerhető a kéken virágzó zsályák, a fehér virágú koloncos legyezőfű és a sárga virágú tejoltó galaj tömegéről. Hegyes északi részein degradált, száradó mozaikjait találjuk. Fajgazdag, nedvesebb löszpuszta gyepek találhatók Hegyes déli részén a Vizes-völgy menti magasabban fekvő, hátas részleteiben.

A védett határrészeken kívül a felszántott tájon is vannak természet közeli és védendő területek. Egy gyönyörű, sziki őszirózsás, sziki kocsordos állomány tenyészik a Száraz-völgy folyómedre mentén, Kétegyháza délnyugati határában, Kakucspusztán.

Kétegyházához közel őszirózsás kocsordosok találhatók Szabadkígyós Makkos-háton, és a szabadkígyósi Nagyerdő déli részén, az Apáti-ér menti nedves, magas sásos és sztyeppesedő erdőtisztásokon és erdőszéleken. A kocsordosok minden állományát érintette a lecsapolás, belvízrendezés, fajkészletük is erőteljes átalakuláson mehetett át az utóbbi százötven évben. A kakucspusztai apró, megmaradt kis terület nagyon sebezhető, ugyanis a kocsordos északi részén egy mély meliorációs árok húzódik, amelynek szerepe a szomszédos szántóterületek vízmentesítése. Az erős száradás következtében a szikesedés fokozott, a sztyeppréti fajok nehezen telepednek meg.

A lefűződött medret magassásrét-foltok (Carex melanostachya) és ecsetpázsitos borítja.

A sziki őszirózsa lila virágai szeptember elején pompáznak teljes szépségükben. A sziki kocsordos-őszirózsás (Peucedano-Asteretum) sziki, réti, és sztyeppfajok keveredéséből létrejött növénytársulás. Dél-tiszántúli eddig ismert termőhelyeihez képest is kiemelkedően magas példányszámban (több százezer) találjuk meg ezen a termőhelyen a két védett növényt, a sziki kocsordot (Peucedanum officinale) és a sziki őszirózsát (Aster punctatus). Valamikori kiterjedtebb erdős sztyepp jelenlétére utalnak a terület déli részén az öreg szilfák.

A dűlőutakat járva sok helyen még láthatunk öreg akácokkal szegélyezett utakat. Wenckheim József Antal 1810-ben minden uradalmában, így a kígyósi–kétegyházi pusztákban is, az utak mentét ezzel a fafajjal ültettette be. Ezt a mára tájképi jellegzetességgé vált hagyományt folytatni lehetne a fasorok újraültetésével. Telepített erdőket találunk a Nádas-dűlőben, ezek nagyrészt kocsányostölgy- és akácerdők.

A természetvédelem oltalma alatt álló védett kastélypark hathektáros, a francia barokk és angol tájképi kert maradványa. Belterjesen kezelt részei az épületek környékén találhatók. A kastélypark öreg fáiból szép példányokat találunk: ostorfákat (Celtis sp.), japánakácokat (Sophora japonica), hársakat (Tilia cordata, Tilia plathyphyllos), ezüstjuharokat (Acer saccharinum), gledícsiákat, (Gleditsia triacanthos), bokrétafákat (Aesculus hippocastanum), fenyőféléket (Pinus strobus, Picea excelsa, Picea pungens, Pinus nigra), kocsányos tölgyeket (Quercus robur). Mint a szabadkígyósi kastélyparkban, itt is jellemző, hogy kialakításakor az eredeti növénytakaró maradványait részben megőrizték. Erről tanúskodnak a száz-, százötven-, kétszáz éves kocsányos tölgyek, szilek, fehér nyárak és mezei juharfák.