Egyházi tanodáktól az állami iskolákig
Egyházi tanodáktól az állami iskolákig
A kölesdi református iskolát már a betelepítés időszakában megszervezték, de kevés adattal rendelkezünk működéséről. Még a XIX. század közepén is csupán egy tanteremből állt. A hitközség valószínűleg tervezte egy új épület emelését vagy a régi bővítését: nyoma van, hogy a földesúr kétszázötven váltó forintot adományozott erre a célra. A református népiskolákban nem képzett tanítók oktattak, hanem a Debrecenben, Pápán, Losoncon, Kecskeméten végzett teológusok, akik lelkésszé válásuk előtt néhány évet kötelezően tanítóskodtak.
Ennek megfelelően a tanítók gyakran váltották egymást, Kölesden 1767–1848 között tizenhatan fordultak meg. Többségük csupán egy–három évet töltött a mezővárosban, de néhányan, így például Verebi Szabó Mihály, állandó (1797–1826 közötti) alkalmaztatást nyertek. A tanító javadalmazása a lelkészekéhez hasonlóan csak kisebb részben állt készpénzből, zömét a természetbeni juttatások és a számára biztosított szolgálati föld hozama tette ki, mennyisége és értéke azonban kisebb volt a lelkész járandóságánál. A hitközségtől kapott béren felül a szülőktől tanulónként egy véka zabot, egy garas fűtőpénzt és egy csirkét kapott az 1828. évi megállapodás szerint. A presbitérium megkímélte a tanítót a megalázó házalástól, és fizetését az egyházfiakkal szedették be.
1829-ben új tanítói lakás épült, s mivel az akkori gyakorlatnak megfelelően a tanteremmel egy fedél alatt volt, feltételezhető, hogy a tanulók is új helyre költöztek. Az új épület sem biztosított luxuskörülményeket a tanító számára. A lelkészlakkal ellentétben csupán egy szobája volt, amelyet meg kellett osztania a jövő-menő kollégiumi diákokkal. A tanító szerényebb jövedelmét időnként sajátos módszerrel egészítette ki: felégette a tanterembe szánt tűzifát, meglopta az eklézsiának az iskola padlásán tárolt gabonáját.
A képzetlen, rosszul fizetett pedagógusok durván bántak a tanulókkal, szidalmazták őket és szüleiket. Így azután nem meglepő, hogy bár 1806, a második Ratio Educationis megjelenése óta hivatalosan tankötelezettség állt fenn, a gyerekeknek csak egy része s csak időszakosan járt iskolába. A hat–tizenkét év közötti tanköteles korosztály 1777-ben százhúsz főt, 1847-ben százharminc főt tett ki, ennek ellenére 1828. júniusában előfordult, hogy egy tanuló sem járt iskolába, s ezért maradt el az 1835. évi szokásos őszi vizsga is. Az okok között a nyári munkák – amelyekbe az iskoláskorúakat is bevonták szüleik –, valamint egyes szülők szegénysége is szerepet játszott. A presbitérium igyekezett a szülőket gyerekeik iskolába küldésére ösztönözni. Az anyakönyvekből kigyűjtötték az érintettek nevét, az egyházfi felkereste a családokat, a szegények helyett átvállalták a tandíj fizetését. Ugyanakkor rugalmasságot is tanúsítottak: az iskolába járást az első két évben a nyárra is kötelezővé tették, de az idősebbeket erre az időszakra felmentették. Az intézkedések hatását nem ismerjük, feltehetőleg az 1840-es évekre a megyei tendenciákhoz hasonlóan itt is javult a látogatási fegyelem.
A tanulók napi öt–hat órát töltöttek az iskolában délelőttre és délutánra elosztva. 1777-es adatunk szerint olvasás és írás mellett hitoktatásban részesültek. A tantárgyak skálája később valószínűleg bővült, erről tanúskodik
a másik felekezeti iskola, az evangélikus 1820. évi tanrendje. A hagyományos írás, olvasás, számolás, hitoktatás mellett természetrajz és földrajzzal összekapcsolt történelem, valamint egészségtan is szerepelt a heti órarendben. A kisebbekkel és a nagyobbakkal külön csoportra bontva foglalkozott a tanító, aki az oktatás mellett énekelt és orgonált a templomban is. Mivel az evangélikus tanulók többsége és általában maga a tanító is német ajkú volt, a tanítás nyelve az 1820-as évek végéig a német volt. Az elmagyarosodás hatására feltehetőleg a hitélettel egy időben tértek át a magyar tannyelvre az 1830-as évektől.
Az evangélikus iskola kezdeteiről ellentmondásosak az adataink. Szita László szerint a türelmi rendelet megjelenése (1781) előtt a kölesdi evangélikus kisdiákokat katolikus tanító oktatta. 1777-ben Kölesden még csupán egy – nyilvánvalóan református – iskola működött, míg 1789-re Hajdú Lajos már két iskoláról tud két tanítóval. Ha hitelt adunk a két forrásnak, akkor az evangélikus népoktatás a helyi hagyománynál néhány évvel mindenképpen korábbra datálható. A prédikátori és tanítói állás szétválasztásának időpontja sem határozható meg egyértelműen, erre valószínűleg valamikor a XVIII–XIX. század fordulóján került sor. Az evangélikus tanító bére még a reformátusénál is alacsonyabb volt. A sárszentlőrinci prédikátor és a földvári esperes igyekezetek is lebeszélni a hitközséget beállításáról, mivel úgy ítélték meg, hogy nincs hozzá elegendő gazdasági ereje. A helyi evangélikus felekezet azonban nem csekély anyagi áldozat árán külön tanítót fogadott a körülbelül hetven tanuló számára, pedig a körülmények valóban nagyon szerények voltak. Az iskolát például – a református iskolával ellentétben, ahol fára is futotta – szalmával fűtötték.
Az evangélikusoknál is jóval kisebb lélekszámú helyi katolikus közösség sem papot, sem tanítót nem tudott önerejéből tartani. Az 1848-ban 28 főnyi tanköteles képzését azonban valahogyan mégis megoldották. Feltehetőleg az uradalom anyagi segítségével gyermekeik Jéhn József tanító vezetésével sajátították el az alapvető ismereteket.
Az oktatásügy terén kifejtett erőfeszítések eredményét reálisan megítélni igen nehéz. Alapvető gyakorlati célját, az írás-olvasás elsajátíttatását legalábbis részben elérte. Nagyra törő ambíciókat a képzés még nem táplált, s csupán egy-két tanulót bocsátott felsőbb iskolába, megteremtve ezzel számukra a kiemelkedés esélyét az előjogok által behatárolt lehetőségek világában.
Jóllehet az első Ratio Educationis óta az állam figyelmét kiterjesztette az alapfokú oktatásra is, története – mint fentebb is láthattuk – mégis szoros szálakkal kötődik az egyházakhoz, hiszen fenntartása, irányítása továbbra is a kezükben maradt. A jól-rosszul működő rendszert a Bach-korszak múló hatású intézkedései után Eötvös József 1868-as törvénye szabályozta gyakorlatilag az egész korszakra ható érvénnyel. Kimondta a tankötelezettséget hat–tizenkét éves kor között, az ismétlő iskolában pedig tizenöt éves korig. A törvényt a hatóságok komolyan is vették, a mulasztók szüleit a gyönki főszolgabíró egy-egy forint bírsággal sújtotta. A szigornak volt foganatja, a hiányzások Kölesden tanulónként nem haladták meg az évi három-négy napot.
A rendszeres iskolalátogatásnak köszönhetően a századfordulóra jórészt felszámolták az analfabétizmust. 1900-ban a település 1816 lakójából 1411 fő tudott írni-olvasni, ami megközelítőleg azonos volt az iskoláskorú és felnőtt népesség számával. A felekezeti iskolák továbbra is fennmaradhattak, de állami felügyelet alá helyezték őket. A törvény községi iskolák létesítését is lehetővé tette, így a mezőváros választás elé került: ragaszkodnak-e az eddigi gyakorlathoz vagy az ésszerűbb, takarékosabb közös iskolát választják? A hagyomány erősebbnek bizonyult, így Kölesden az iskolák államosításáig több párhuzamos, vallási alapon elkülönülő tanintézet működött.
Közülük a legnagyobb a reformátusoké volt mintegy százhúsz tanulóval, ám őket is csupán egy tanító oktatta egy alig tízszer hat méteres tanterem-ben. Az 1860-as évek elején még árnyékszék sem állt a gyerekek rendelkezésére. A helyzet csak lassan javult. A felkészületlen papjelöltek helyett 1868-ban állandó tanítót szegődtettek a kölesdi származású Buzás István személyében. Két évtized múltán épült fel az új iskola, ám az is csupán egytantermes volt. 1905-ben létesítették a második tanítói állást, s feltehetőleg ekkorra elkészült az újabb osztályterem is.
Még szerényebbek voltak az oktatás körülményei az evangélikus iskolában. A hetven tanuló egy négy és félszer hét méteres, alig kétszázhúsz centiméter magas teremben szorongott. 1881–82-ben emelték az új épületet, amelynek padlózására azonban már nem futotta. Az iskola az alacsony tanulószám okán 1946-ig egyosztályos maradt.
Míg a két protestáns felekezet iskolája – minden, az e korban korántsem szokatlan nehézség dacára – vitathatatlanul megfelelt a nyilvános tanintézetekkel szemben támasztott követelményeknek, a római katolikusok tanodájának puszta léte is sokáig kérdésesnek tekinthető. A kántortanító 1909. évi javadalomlevele szerint az intézmény 1829 óta állt fenn, s valóban tudjuk, hogy a XIX. század közepén tanítója Jehn József, világi gondnoka Pohl Károly, kölesdi uradalmi tiszttartó volt, s magára az épületre is költött a kegyúr, gróf Apponyi Rudolf. Ugyanakkor a kerületi főbíró szerint ilyen iskola egyáltalán nem is létezik. Az ellentmondást egy 1869-ben kelt forrásunk oldhatja fel, mely szerint valóban működött egy katolikus tanintézet Kölesden, ez azonban magániskola volt öt–tíz tanulóval, s nem rendelkezett szakképzett tanítóval sem. A kicsi, ám egyre gyarapodó létszámú katolikus hitközség így az Eötvös-törvény után nehéz választás elé került: fejlessze fel iskoláját a megkívánt szintre vagy mondjon le az önálló tanintézetről. Végül az előbbi mellett döntöttek és iskolájukat 1884–85-ben – a kölesdi iskolafejlesztések évtizedében – átalakították, rendes tanítót szegődtettek a XX. század elején még mindig csupán harminc–negyven főnyi diákság mellé.
Hasonlóan szövevényes a kölesdi izraelita iskola története. Magántanintézetként működött az 1850–1870-es években, ám – ellentétben a katolikus iskolával – az alacsony létszámon stagnáló zsidó népesség miatt nem volt jövője. A XX. században az izraelita iskolások a helyi evangélikus iskolába jártak.
Az Eötvös-törvény által létesíteni rendelt ismétlő iskolák – melyeket a végzett diákok tizenkét–tizenöt éves koruk között látogattak – előzményei a Bach-korszakra nyúlnak vissza. A hatósági szigor Kölesden is kikényszerítette az 1850-es években egy úgynevezett vasárnapi iskola felállítását, ám az 1860-as években a nyomás enyhültével ez fokozatosan elhalt. Hiába írta elő törvény ismételt felállítását, megvalósítása másfél évtizeden át húzódott. A felekezetek az anyagi terhet nem bírták el, így 1873-ban úgy határoztak, hogy egy közös községi ismétlő iskolát hoznak létre, erre azonban minden hatósági sürgetés ellenére csak 1882-ben került sor.
Ugyancsak hosszú huzavona előzte meg az óvoda – korabeli nevén gyermekmenhely – létesítését. Bár a község igyekezett kibújni az újabb kiadásokkal járó intézmény alapítási kötelezettsége alól, a hatósági akaratnak engednie kellett. 1895-ben bérbe vettek egy helyiséget, négy évvel később pedig házat vásároltak a gyermekek elhelyezésére. Jóllehet a községi képviselő-testület azzal igyekezett elhárítani az óvodalétesítést, hogy nincs negyven felügyeletet nélkülöző gyermek a községben, a gyakorlat rövidesen rájuk cáfolt. 1900-ban már hetven–nyolcvan gyermek járt rendszeresen óvodába, így felvetődött, hogy Müller Anna óvónő mellé egy dajkát kellene felvenni. Az épület is szűknek bizonyult ennyi óvodás számára, ezért 1909-ben a község egy új menedékházat, azaz óvodát építtetett.
Kölesd alsófokú oktatásának intézményrendszere ezzel teljessé vált. A felekezetek és a község, ha vonakodva is, de – nem csekély erőfeszítések árán – megteremtették az alsófokú képzés helyi bázisát, amely – mint láttuk – megfelelő alapul szolgált a polgárosodó paraszti rétegek közép- és felsőfokú tanulmányai számára is. Hatása azonban ennél mélyebb volt, az írni-olvasni tudás általánossá válásával felkészítették a lakosságot a XX. század civilizációs vívmányainak befogadására, melynek árnyoldalaként azonban fokozatosan háttérbe szorultak az évszázadok hagyományait őrző néprajzi értékek.
XIX. század végi utcakép a református tanoda épületével (a honismereti szakkör gyűjteménye)
A református tanoda épülete a XIX. század végén (a honismereti szakkör gyűjteménye)
Elemi iskolás lányok csoportja tanítójukkal 1875 körül
Haffner Vilmos és Zavaros Tibor (kereszttel jelölve) 1915-ben a bonyhádi evangélikus főgimnázium VII. osztályának csoportképén (Hegedűs-gyűjtemény)
