Törökök, rácok, kurucok
Törökök, rácok, kurucok
Az 1514-es parasztfelkelés baljós eseményei csak nyitányát jelentették az ezt követő csapásoknak. 1521-ben elesett a Délvidék védelmének kulcsa, Nándorfehérvár, a mai Belgrád. 1526-ban a török sereg megsemmisítő vereséget mért a magyar csapatokra Mohácsnál. A halott II. Lajos helyett két, egymással harcoló királyt választottak a magyar rendek, Habsburg Ferdinándot és a török támogatást élvező magyar nagybirtokost, Szapolyai Jánost. Tolna megye szilárdan János király pártján állt, ám ez sem menthette meg a törököktől. 1541-ben a szultán elfoglalta Budát, s a következő néhány évben fokozatosan birtokba vette és kiszélesítette az oda vezető felvonulási útvonalat, amely Tolna megyén át vezetett. Anyavár bevételével megnyílt a törökök előtt a Sárvíz völgye, s ők lettek az urak Kölesden is.
E zaklatott, bizonytalan korban, feltehetőleg a mohácsi csata idején ásták el azokat az ötvösmunkákat, amelyek valószínű tulajdonosa Sárkány Ambrus, II. Lajos király bizalmi embere volt, aki maga is elesett a harc során. A leletek a XIX. század elején kerültek elő, napjainkban kölesdi ezüstkincsként a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik őket. A hagyomány szerinti negyven darab ezüstpohárból és -serlegből hét darab került a múzeumba. Az edények közül kiemelkedik egy 22,6 centiméter magas, kívül-belül aranyozott fedeles serleg, amely a reneszánsz serlegek gótikus előzményének tekinthető.
A török hatalom konszolidációja viszonylag gyorsan haladt előre, amit a megye váraiban hagyott helyőrségek létszámának csökkenése is jelez. A törökök nem vették át a magyar közigazgatás területi beosztását. Tolna megye területén négy, a megyéhez mérhető nagyságú közigazgatási egység osztozott: a szekszárdi, a simontornyai, a koppányi és a budai szandzsák. Ennél kisebb területi egység volt a náhije. Kölesd a hódoltsági időszak kezdetén a simontornyai szandzsák simontornyai náhijéjéhez tartozott. A hódító seregek nyomában megszálló csapatok, a polgári közigazgatás képviselői, kereskedők, iparosok, papok érkeztek, de a XVI. században csekély számukkal nem veszélyeztették a vidék alapvetően magyar jellegét.
Új uraiknak a magyar jobbágyok termésük egytized részével tartoztak, amit az állam számára fizetett fejadó és rendkívüli hadiadó egészített ki. E terhek önmagukban nem haladták meg azokat az adókat, amelyekkel a jobbágyok korábban magyar földesuraiknak, illetve az államnak tartoztak. Rontotta azonban helyzetüket, hogy a magyar állam és a földesurak tovább is igényt tartottak a hódoltsági területekre és azok adójára. A magyar végvárakból katonai erővel kivonuló adószedők által behajtott összeg a török adók ötven százaléka körül mozgott. Az 1560-as évek elején földesúrként a pécsi püspöknek sikerült megadóztatnia Kölesdet számos más környékbeli faluval együtt. 1586-ban Berenhidai Huszár Péter kapta adományba, 1590-ben viszont már budai káptalani jószágként szerepelt.
A megszállást és a közigazgatás megszervezését követően a hódítók első feladata az adófizető lakosság összeírása volt. Ennek köszönhetően a korábbi évszázadoknál sokkal részletesebb információkkal rendelkezünk Kölesd lakosságáról és gazdasági tevékenységéről. Mivel Tolna megye Szapolyai János pártján állt, viszonylag békés körülmények között élhetett 1541-ig, s a megye 1541–1544 között bekövetkezett elfoglalása sem okozott túlságosan nagy veszteséget emberben és anyagi javakban. A simontornyai szandzsák lélekszáma – amelyhez Kölesd is tartozott – még emelkedett is, 1565 táján tetőzött, majd egy évtizednyi stagnálás után csökkenni kezdett. A népesség csökkenésében nem a nagy hadjáratok – amelyek nem érintették a területét –, hanem inkább a magyar végvárak zsákmányszerző portyái, a kettős adóztatás terhei játszottak szerepet. A dolog természetéből következően a népességfogyást alapvetően elvándorlás idézte elő. A migráció célpontjai a szekszárdi szandzsák nagyobb s ezért biztonságosabb városai illetve a királyi Magyarország voltak.
A szandzsákéhoz hasonlóan alakult Kölesd lakossága is. Az összeírt családfők száma 1546-ban húsz fő volt, 1570-ben 54 fővel tetőzött, majd tíz év alatt 21-re csökkent. Összehasonlítva Kölesd lélekszámát a szandzsák településeinek egészével megállapítható, hogy lakossága valamivel a helységek átlaga felett volt, de összevetve például Tolna mintegy ötezer fős lakosságával, két–háromszáz fős népessége alapján nem következtethetünk valóban jelentős településre,
A falu népessége magyar volt s maradt egészen a XVI. század végéig, sőt a nevek alapján feltételezhető, hogy a kisszámú, korábban bevándorolt szláv lakosságot is beolvasztotta. A nevek viszonylagos állandósága stabil, tartósan letelepedett népességre enged következetni. A Nyeregjártó, Kovács, Csordás nevek a kor szokásait ismerve foglalkozásra utalnak. Hasonlóan beszédes a Kapás, Nemes, Csuka, Hagymás, Kocsi, Bor, Kakas családnév is. Az Apari, Igari, Gyönk nevek a családok korábbi lakóhelyéről tudósítanak, s arról tanúskodnak, hogy a lakosság a török hódoltságig viszonylag szűk területen belül mozgott. A községnek 1546–1552 között papja is volt Márkus személyében, ám nem világlik ki, hogy katolikus, avagy az akkoriban terjedő protestáns felekezetek valamelyikének híve volt-e. Márkus pappal egy időben élt a faluban két, feltehetőleg írástudó ember, György és Máté diák is. A közigazgatás nemesi szerveinek, így a megyének a megszüntetésével ellentétben a törökök helyükön hagyták a falusi bírót és az esküdteket, szolgálataikat az adó behajtásában, a közmunkákban, utasításaik végrehajtásában ők sem nélkülözhették. A lakosság életkörülményeiről forrásaink alig szólnak. A kis lélekszámú falu lakossága félig földbe süllyesztett paticsfalú (vesszőből font, sárral tapasztott) házakban lakott, mindig készen arra, hogy katonaság felbukkanása esetén ökreit maga előtt hajtva elrejtőzhessék.
A kor gazdasági életének alapját a gabona- és a szőlőtermelés jelentette. A földműveléshez elengedhetetlen volt igás állatok birtoklása, egy egész telekhez nyolc, fél telekhez négy ökröt számítottak. A szántókat nyomásos rendszerben művelték, később az elnéptelenedéssel a termelés visszaesett a parlagoló rendszerbe. A földeket két-három évente újraosztották, magántulajdonban voltak viszont a szőlők, az irtványföldek.
Kölesden az adójegyzékek tanúsága szerint búzát, kétszerest (búza és rozs keveréke), káposztát, kendert, lent, hagymát, fokhagymát termeltek. Az egyes paraszti gazdaságok a legjobb évben átlagosan 168 kile búzát, 43,7 kile kétszerest termeltek (1 kile = 30,76 vagy 41 kilogramm). Egy család saját szükséglete hatvan kilére tehető, tehát Kölesdnek jó termésű években tekintélyes, piacon értékesíthető feleslege képződött. Még a legalacsonyabb regisztrált termés is fedezte – szűkösen – a helyi lakosság megélhetését.
Míg Tolna megye, illetve a simontornyai szandzsák gazdaságában a bor jövedelem tekintetében 27–47 százalék közötti részesedéssel a második helyre szorította a gabonatermelést, Kölesden a gabona megőrizte vezető szerepét. A szandzsák átlagában 1552-ben egy tizedfizetőre 27,4 hektoliter must jutott, Kölesden ezzel szemben a 13,2 hektoliterrel a felét sem érte el. Az állattenyésztés jelentősége Tolna megyében meglehetősen szerény volt. A sűrű településhálózat következtében szűk volt az egyes falvak határa, s ez nem kedvezett a nagy területet igénylő rideg marhatartásnak. Juhot csupán a gazdák kisebb része tartott, s alacsony volt a sertések száma. Hasonló volt a helyzet Kölesden is. Lakói egyáltalán nem tartottak juhot, s csak minimális adót fizettek sertéseik után. Bár forrásaink nem szólnak róla, a Sárvíznek és a körülötte elterülő mocsárvilágnak köszönhetően az emberek táplálkozásában nyilvánvalóan fontosabb szerepet játszott a hal, mint a később dominánssá váló marha-, majd sertéshús.
A mezőgazdasági terményfelesleg értékesítésének fő színtere a vásár volt. A falu nem szerepelt a vásáros helyek között, így lakói nyilván a környék jelentősebb sokadalmaira, Endrédre, Ságvárra, Simontornyára, Görbőre jártak. Simontornyán vonult át az Alföld–Pettau–Velence között lebonyolított marhakivitel egyik útvonala. Kölesd ugyan ebben a távolsági kereskedelemben nem játszott szerepet, ugyanakkor a rév közvetlen összeköttetést teremtett Tolnával, a hódoltság egyik legnagyobb városával, s ez jelentőségében az alegresi fölé emelte. A község jövedelmét egy malom is gyarapította, amely nem volt ugyan a simontornyai nyolckerekűhöz mérhető, de a nagyobbak közé tartozott.
Mindent összevetve Kölesd lakóinak gazdasági helyzete kedvezőnek mondható. Az 1565-ben a törököknek fizetett 6447 akcse adóval Kölesd ugyan a száz akcsétől a 21550 akcséig terjedő skála alsó harmadában tanyázott, de a jegyzéken szereplő 119 település közül így is a kilencedik helyen állt gazdasági erő tekintetében.
A XVI. század utolsó évtizedeiben bekövetkező elvándorlás tehát nem a termelés anyagi-technikai körülményei ellehetetlenülésének, hanem a hódoltsági területeken uralkodó közállapotoknak – a szpáhik és a várkatonák kapzsiságának, a kétfelé adózás terheinek – tudható be. A török hódítás a közhiedelemmel ellentétben nem járt a népesség és a termelés azonnali hanyatlásával, a tragikus fordulatot a tizenöt éves háború (1591–1606) és a beköszöntő XVII. század hozta meg, s a felszabadító háború tetézte be a század végén.
A termelőerők rohamos hanyatlása a falvak sokaságának elpusztulásával, a magyar etnikum eltűnésével járt. Az üres falvakba a törökök szervezetten szerb, bolgár és boszniai vlach pásztorokat telepítettek. A XVII. századi török defterekből eltűnt Kölesd is. Egy évszázados hallgatást követően csupán a török elleni felszabadító háború idején bukkan fel újra a település neve a forrásokban.
A mintegy százötven éves török uralom felszámolása Magyarországon a megszállók hadainak Bécs alatti vereségével vette kezdetét 1683-ban. 1686-ban a szövetséges csapatok felszabadították Budát, három héttel később Simontornyát, s még ebben az évben elfoglalták Pécset, Siklóst, Kaposvárt. Bár a háború még egy évtizedig elhúzódott, Tolna megye – s ezen belül Kölesd is – nagyon rövid idő alatt felszabadult, ugyanakkor a visszavonuló tatár hadak teljesen elpusztították a vidéket. Még tíz évvel később, 1696-ban is csupán 28 lakott települést találtak az összeírók a megyében, alig ezer, felerészben rác (szerb) lakossal.
A katonáskodó, pásztorkodó rácok közül sokan eltávoztak ugyan a menekülő török csapatokkal, ám a harcok elültével ismét visszatértek, s ezzel véres konfliktus kezdődött, amely a Rákóczi-szabadságharc alatt tetőzött. A törököktől majd a császáriaktól nyert kiváltságaikra hivatkozva a rácok megtagadták a szolgáltatásokat a földjüket birtokba vevő új földesuraknak s az engedelmességet az ismét megszerveződő vármegyének.
Magáról Kölesdről gyér és ellentmondásos adatokkal rendelkezünk ebből a korszakából. 1688–1689-ben az elhagyott települések között szerepelt, ugyanakkor megemlítik, hogy van szántóföldje, rétje, szőlője, erdeje, melyek viszont tartós emberi jelenlétre utalnak. 1701-ben gróf Zinzendorf Vencel szerezte meg egy nagyobb uradalom részeként a még mindig puszta Kölesdet, amely teljesen és folyamatosan lakatlan mégsem lehetett. Erre utal, hogy 1699-ben a vármegye Kölesdet jelölte ki a török követség útjának harmadik állomásaként, és egy 1701. évi adat szerint értéke szántóival és rétjeivel négyszáz forint volt. Ezek az emberek feltehetőleg mozgékony, az adózás alapjául szolgáló összeírások alól kibúvó rácok lehettek, erre utalnak a Kölesden ma is élő földrajzi nevek, mint például Ráctemető, Rácosztályos.
A front ellentétes oldalára kerültek a rácok és magyarok az 1703-ban kirobbant Rákóczi-szabadságharcban is. A Magyarországot egyszerre felszabadító s megszálló császári csapatok önkénye, a háború lakosságot sújtó terhei, az ország különállását korlátozó udvari politika vezetett a felkelés kirobbanásához, s a nyolcéves harcban a rácok mindvégig a császáriak oldalán álltak. A kölcsönösen kegyetlenkedésbe átcsapó küzdelem semmivé tette Tolna megyében a konszolidáció addigi szerény eredményeit, a településeket feldúlták, a lakosság elmenekült. 1708. szeptember 2-án éppen Kölesdnél ütközött meg Béri Balogh Ádám öt–hatezer fős kuruc serege a császári tisztek által vezetett rác csapatokkal, s mért rájuk megsemmisítő csapást. A győzelemnek kettős jelentősége volt: a vesztes trencséni csata után a kölesdi siker átmenetileg enyhítette a kurucokra nehezedő katonai nyomást, de talán ennél is nagyobb volt a gyors visszavágás lélektani hatása. Maradandóbb következménye pedig az lett, hogy a rácok jórészt feladták Tolna megyét s benne Kölesdet is. Így az 1711-ben megkötött kompromisszumos szatmári békét követően a szerbek már nem álltak útjában az új földesurak tényleges birtokba lépésének, a vármegyei hatalom újjászervezésének, s ami ennél is fontosabb, az elnéptelenedett vidék újratelepítésének és művelés alá vételének.
Gótikus fedeles serleg a mohácsi csata idején elrejtett kölesdi kincsből
Oroszlánábrázolásos fedeles ezüstpohár a kölesdi kincsből
Török utazók az erősen idealizált simontornyai vár alatt
Csatározás kurucok és császáriak között
