A mi huszadik századunk | Száz Magyar Falu

A mi huszadik századunk

A századfordulós években jelentkező általános fellendülés idején jogosnak tűnt a községbeliek várakozása az elkövetkező aranykor iránt. A boldog béke utolsó évtizedeiben a megyei újság lébényi tudósítója fontosnak tartotta megemlíteni az óvoda 1898. évi megnyitását, az 1906. évi plébánosváltást, a népiskola emeletráépítését 1908-ból és az önkéntes tűzoltók zászlószentelését.

A XX. század első évtizedében még általánosan tapasztalható anyagi felemelkedés Lébényben is megmutatkozott. Másfélszeresére nőtt a választásra jogosultak száma, ami egyben a lakosság jelentős mértékű vagyoni gazdagodásról is tanúskodik, bár a falu szegényebb gazdáit keményen sújtotta a Wenckheimek már említett újratagosítása. A népiskola bővítése mellett felépült az új evangélikus iskola. Befejeződött a katedrális restaurálása, felszentelték az új evangélikus templomot, és átadták az új községházát is. Az 1911. évi jegyzői jelentés egyenesen felső fokon minősítette a falu örvendetes gyarapodását, eszerint a községi vagyon „oly mértékben növekedett, amely jelenség páratlanul áll a községek háztartásában”.

Ebbe a reményt felcsillantó folyamatba robbant bele a mérhetetlen emberi és anyagi áldozatot követelő első világháború. Minden, később pótolható veszteségnél súlyosabban és fájdalmasabban érintette a lakosságot ez a csapás. A behívott hatszáz frontszolgálatos katona közül csaknem kétszázan soha nem tértek haza.

A község tudós plébánosa, Kokas János nemcsak szentbeszédeivel éltette a reményt, hanem biztató versben is vigaszt nyújtott kesergő híveinek. A nyájának sorsáért őszintén aggódó pap ezzel az ajánlással látta el könyvét: „… jó híveinek a háborús napokban búfelejtőül. Jövödelme a lébényi elnémult harangoké.” A lakosság gyászos hangulatát csaknem egy évszázad távolából megkapóan és érzékletesen idézi a vers egyik szakasza: Zendülj, csendülj meg lelkem bokra! / Vidd, vidd derüdet bús napokra, / Fájó szivekre, kétkedőre: / Templom csendjében térdeplőre!

A lébényi bakák között a régi helyi lovashagyományoknak megfelelően sok volt a huszár, akiknek egy része a zalaegerszegi 6-os számú honvéd huszárezredhez kapott behívót. Mások a soproni huszárezredhez vonultak be. Közülük 178-an vesztették életüket Galíciában és a doberdó-piavei harcokban.

A háborúban elesett hősök tiszteletére a vadászbérletek hasznából a falu főterének számító kiteresedő utcarészben emeltek méltó, a harmincas évek szobrászati stílusában készült emléket. Felirata: Az ezeréves határokért (1914– 1918) elesett hősei emlékére emelte Lébény közönsége.

A hősi halottak emlékművének három oldalára vésett nevek híven tükrözik mindhárom lébényi társadalomalkotó nemzetiséget.

Természetesen nem szerepel a névsorban a később, 1928-ban autóbalesetben meghalt leghíresebb lébényi katona, Poppr Emil több magas érdemrenddel kitüntetett aranysarkantyús vitéz. Az első világháborús hősök Gombos-féle megyei albumában további négy, vitézi címmel kitüntetett falubeli – Lébényi (Trukositz) János népfölkelő, Lengyel István géppuskás, Nagy János honvéd és Németh Géza huszár tizedes – nevét olvashatjuk.

A világégést követő forradalom és direktórium helyi eseményeiről annyit tudunk, hogy a falusi szegény emberek és a hadiözvegyek a pénzügyi szigoráról jól ismert Boldini főjegyző ellen fordultak, aki akkor el is menekült a községből.

A háború után a Nagyatádi-féle földreform végrehajtásakor a vagyonváltsági földekből 771 katasztrális holdat osztottak ki az árván maradt családok, a vitézek és a szegények között. A nagy községhatárból számos nincstelennek jutott legalább egy holdnyi, azóta is proletárföldnek nevezett terület vagy egy házhely. A következő évtizedekben új házakkal beépült községrész új utcájának a Magasmarton Vörösmarty utca a neve.

Ma a szomszédos testvérközséghez tartozik, mégis meg kell említeni, hogy ebben a magyar lakosságot idetelepítő folyamatban született újjá a főút mellett fekvő Jánosházapuszta, jelenleg már Mosonújhely. Ezt a Sina báró keresztnevét viselő, alig százéves múltra visszatekintő települést utolsó tulajdonosai, a Wenckheimek 1937-ben – valószínűleg állami tartozásaik ellenében – magyar anyanyelvű lakosság telepítésére és vitézi telkek kialakítására ajánlották fel az államnak.

A húszas évek végén kitört nagy gazdasági válság természetesen nem hagyta érintetlenül a falu társadalmát és gazdaságát. Ráadásul ezekben az években még természeti csapások, szárazság és jégesők is pusztították az életet jelentő termést. A nélkülözésből való kilábalás lehetőségét a kukoricacsuhé feldolgozása csillantotta fel. A külön fejezetben tárgyalt, új foglalatoskodástól eleinte idegenkedtek ugyan a lébényiek, amikor azonban látták munkájuk sikerét, azt, hogy az értéktelennek tartott csuhéból forgalomképes, viszonylag jól fizető árucikk válik, nemcsak a lányok, asszonyok, hanem sok férfi is részt vett Szebach András tanító kézművestanfolyamán.

A szegénység fokát jelzi az a Tóth Vilmos tanulmányában közölt adat, amely szerint a nagybirtok szorításában szenvedő lébényi földnélküliek száma az 1924-es földosztás ellenére is félezerre volt tehető. A század húszas– harmincas éveiben mégis másfél százzal nőtt a lakosság száma, és 1930-ra elérte a 3350-et. Ekkor kezdődött meg az ipari munkásság máig tartó ingázása is. A lébényiek Győr és Mosonmagyaróvár biztos keresetet nyújtó ipari üzemeibe jártak dolgozni. A házépítők s egyben az ingázók számát jelentős mértékben növelték azok a városi munkások is, akik kitelepedtek a városokból, és az olcsóbb falusi életet választották.

A község harmincas évekbeli állapotáról, fejlődéséről két adattár is számot ad. A megye helyismereti irodalmának egyik alapművéről, a csak Kerekes-Enyedyként emlegetett nagymonográfiáról és egy fizetett kiadványként megjelentetett címtárról van szó.

„Lébény nagyközség a magyaróvári járásban, Barátföld, Bormász, Dunamajor, Kisnyilas, Máriamajor, Modrovicstanya, Ottómajor nevű külterületi lakott helyekkel. Lakosainak száma 1930-ban 3349, akik közül 3119 magyar, 230 német anyanyelvű. Vallásfelekezeti hovatartozás szerint 2401 római katholikus és 899 ágostai evangélikus” – közli a Győr-Moson-Pozsony közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék monográfiája. Az őstermelők száma 2591 volt, a nagybirtokos Wenckheim családon kívül további 107, húsz és kilencven katasztrális hold földterülettel bíró gazdát regisztráltak. Szolgáltatott 360 iparos, 80 kereskedő, 108 közlekedési és 62 közszolgálati alkalmazott. Gőzkazánnal, illetve cséplőgéppel négyen rendelkeztek, kereskedő-iparosként pedig 74-en működtek.

A községi elöljáróságot ekkor Hottowy Frigyes főjegyző és Hajós József bíró vezette. A községi orvos már dr. Moser Viktor volt.

Egyházi hivatalt mind a római katolikus egyház, mind az ágostai evangélikus hitvallásúak fenntartottak. A község közoktatásügyi intézetei is megszaporodtak: egy-egy állami kisdedóvó és két felekezeti elemi iskola működött. Mindkettőben volt gazdasági továbbképző iskola is.

Vasútállomása, a posta, távíró-távbeszélő állomása és a csendőrőrs is – Lébény székhellyel – közös volt Mosonszentmiklóssal. Ugyancsak Lébényben működött a körorvos és a körállatorvos.

Rendelkezett a község gyógyszertárral, működött fogorvos-magánorvos és két szülésznő is. Megalakult a Hangya Szövetkezet és a Lébényi Hitelszövetkezet. Az önállóságra régen berendezkedett település bőségesen el volt látva mindenféle, főleg kézműipari és kiskereskedelmi szolgáltatással.

Meglepően sok egyesület alakult és tevékenykedett ebben az időben: a Lébényi Római Katholikus Olvasókör, mellette az Evangélikus Olvasókör, a Lébényi Katholikus Népszövetség a Leventeegyesület, a Nőegylet és az Ifjúsági Egyesület. A Lébényi Önkéntes Tűzoltó-egyesület parancsnoka ekkor Limp Mátyás volt. A felsorolt nagyobb egyletek mellett még több kisebb is működött. Ezek többnyire a korszak szellemiségének megfelelő hitelvek és politikai akarat szerint lakosságcsoportonként szerveződött társulások. Róluk később bővebben szólunk.

A több mint háromezer lelket számláló faluban 179-en rendelkeztek választójoggal. Közéjük tartoztak a helyi virilisták, azaz a legtöbb adót fizetők, akik meghatározó befolyással bírtak a község életére. Lébényben a két világháború között húsz virilis szavazattal rendelkező egyén volt, akiket a befizetett állami egyenes adó mértéke szerint rangsoroltak. A névsorban gróf Wenckheim Krisztina nagybirtokos, Lendvay János italmérő, Kreskay Antal plébános, Tóth Mihály, Földes Jakab, Unger Mihály, Pitzl József, Reichardt János, Göltl János, Modrovich György, ifj. Földes János, Susovits József, Harczy Mihály, Varga István örököse, Wondrassek József, Reichardt József, Schrott Keresztély és Thullner József földbirtokosok nevét találjuk.

A megintcsak nagyon rövidre szabott békekorszak vége felé az átmeneti terményár-emelkedés megint felcsillantotta az újabb fellendülés, a jobb élet reményét. Ez vált ismét semmissé a második világháború kitörésével. Már a háborús készülődés is nagyon megviselte a lakosságot. Hadba lépésünk után pedig az itthon maradottaknak kellett a fronton harcoló katonák helyére lépni. Nem volt könnyű helytállniuk a termelésben, a családok fenntartásában. Az állandósuló katonai behívások, a Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszer, amely termény, állat, állati termék leadására kötelezett, a jegyrendszer és az akadozó ellátás súlyos teherként nehezedett a lakosságra.

Lébényi honvédeink többségét az 5. győri könnyű tábori tüzérosztály állományába sorolták be, és 1941-ben kivitték őket a doni frontra, ahol sokan veszítették életüket. A visszavonulókat, közöttük a megmaradt falubelieket, a Kárpátok északi részén, a hirhedett Orodenkánál és a San folyónál vonták össze.

A lakosság első nagy megrendülését 1944 nyarán a hét helyi zsidó család – a hentes és mészáros Deutschék, a hasonló nevű gabona-és állatkereskedő família, Goldstein Jakab és Nemschitz Ignác, a Deutsch lányok, vegyeskereskedők, valamint Schlesinger Henrik órás – gettóba szállítása jelentette. A több generáción keresztül itt élő jóravaló iparosokat és kereskedőket magyar csendőrök közreműködésével hurcolták el a faluból a helyiek nagy részvéte mellett.

Kimondhatatlan félelmet keltettek a falubeliekban a légitámadások, az irdatlan magasságokban szálló és akkor még ismeretlen eredetű, az égen fehér csíkokat maguk után húzó angolszász bombázógépek, a repülő erődök is. Aggodalmaik nem voltak megalapozatlanok. A határban ma is megtalálhatók a megsérült gépek levegőben kiszabadított láncos bombáitól keletkezett gödrök, mélyedések. A nagy templom körül évszázadok óta szövődött mondavilág most egy újabb legendával bővült a légitámadások kapcsán. Úgy mesélik a faluban, ahogyan egy lelőtt gép elfogott pilótájától hallották a csodás történetet. A katona feladata valójában a templom lerombolása lett volna, de bombát dobó kezét valami belső sugallat megállította, és az utolsó pillanatban elrántotta. Így pusztító terhét mégsem dobta le a szentegyházra.

A sok megpróbáltatást hozó elsőnél is súlyosabb áldozatokat követelt a falutól ez a második háború, amelynek utolsó hónapjaiban a községben is megjelentek a távoli országrészek menekülői. Az átmeneti nyilasuralmat itt nem a helybeliek, hanem a „nyugati gyepű”-re érkezett miskolci különítményesek képviselték. Főként lovakat rekviráltak a községben. A páncélozott harcjárművekkel és villámgéppuskákkal felfegyverzett visszavonuló németek teljes három napig tartották a falut. Az oroszok a felrobbantott hidak ellenére a legelőkön át, a Rábca felől jöttek, zárótüzeikkel sok házat gyújtottak fel, és több falubeli életét oltották ki. Egy Rábcakapi felől kilőtt tüzérségi lövedék az apátsági templom jobb oldali tornyának téglaépítésű falrészébe csapódott, a rongálás látható nyoma ma is mementóként hirdeti az elszenvedett háborús szörnyűségeket. A németek és nyilas megszállók elmenekültek, és a háború Lébényben 1945. március 31-éről április 1-jére virradóra véget ért. Lébény idős lakossága ma is egybehangzóan szabad rablásnak nevezi azt a három napot, amelyek az ostrom után következtek.

A második világháború harctéri és községi áldozatainak emlékére és tiszteletére a katedrális főbejárata előtti téren állított a falu emlékművet. Bujtás Gábor helybeli művész-tanár alkotását 1992. május 23-án, kegyeletteljes ünnepségen avatták fel. A száz hősi halott katona, tizenöt zsidó és tizennégy más polgári áldozat neve mellé vésték fel a következő, minden áldozatra emlékező feliratot: A II. világháború lébényi hősi halottainak és polgári áldozatainak emlékére állíttatta / Lébény község lakossága 1991.

A község háború utáni és egyben utolsó választott bírája Kaszás Ferenc lett, régi jegyzője, Hottowy Frigyes a megalakuló nemzeti bizottságban is helyet kapott. A bizottság tagjai: Szűcs István (elnök), Gazsó Márton, Horváth János és Molnár Géza.

Alig öt hónappal a frontesemények után a faluban is hamarosan sor került a földosztásra. Az egykori leventeotthonban székelő földosztó bizottság az első felállásban a következő személyekkel működött: Horváth János elnök vezetésével Eőri Mihály, Falu József, Falu Mihály, Fördös Ferenc, Horváth Nándor, Ifjú Ferenc, Nátz Károly, Rózsa Béla és Tóth Gyula. Az első szakaszban mindjárt 825 katasztrális hold szántót és 1065 hold rétterületet osztottak ki 348 földnélkülinek vagy törpebirtokosnak. Mivel a Wenckheim-uradalom gazdasági okok miatt már a nagy válság utáni években eladta birtokát, a földigénylő bizottság összesen csak mintegy 2600 holdnyi uradalmi földet tudott kiosztani. Tovább bonyolította a helyzetet az a körülmény, hogy az egyik nagybirtokos, Modrovich Károly a maga 350 katasztrális holdnyi földjét a rajta lévő tanyával együtt még korábban felajánlotta a már megszervezett Horvátkimlei Állami Gazdaságnak.

Végül is 1947-ben zárult le a földosztás folyamata. A megye adatait feldolgozó statisztika szerint Lébényben gróf Wenckheim Pál birtokából 1206 katasztrális hold területet vettek el, így összesen 2207 holdat osztottak ki. A hasznosítható területekből 355 jogos földigénylőnek jutott. A kiosztott terület összesen 3117 katasztrális hold és 400 négyszögöl.

A földosztás számadatai művelési áganként

Szántó		Kert		Rét		Szőlő		Legelő		Erdő		Nádas		Nem adózó
*	**	*	**	*	**	*	**	*	**	*	**	*	**	*	**
964	800	3	-	1134	1500	-	200	216	200	230	1000	457	500	110	1000

* katasztrális hold, ** négyszögöl

Itt kell megemlékeznünk az utolsó birtokosok, a Wenckheim grófok háború utáni sorsáról. Nem tudjuk, hogy rendelésszerű volt-e az utolsó földesúr, a legfiatalabb és a régi fotókon láthatóan legdaliásabb Pál gróf 1945 utáni sorsa. Ő az oroszok bejövetelekor bormászpusztai birtokán tartózkodott, nem menekült el, noha többször is megtehette volna. A még élő emlékezők szerint az orosz katonák nem bántották, sőt a mindenki által papának szólított enyhén szenilis grófnak még a földosztó bizottság is meghagyott tíz hold földet. Élete vége felé betegsége miatt kedvenc szamaraival együtt egy győri szociális otthonba szállították, ahol hamarosan meg is halt. A család másik utolsó egyenes ági sarja, Ferenc, diplomás gazdász, első világháborús katonatiszt, 1945 után egy mosonmagyaróvári albérleti szobában húzta meg magát. A maradék vagyonát is elvesztő gróf német nyelvórák adásával, házitanító-koszton tengette élete utolsó éveit.

A politikai-gazdasági változások körébe sorolható egy, a község etnikai viszonyait most már végérvényesen megváltoztató esemény, a német származású lakosság 1946-ban elrendelt kitelepítése. A községben már az 1886-os összeírás sem mutatott ki egyetlen, magát német nemzetiségűnek valló lakost sem. Az 1941-ig lezajlott mindegyik népszámlálás adatai szerint Lébény német lakossága egytől egyig magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Az akkori esperes-plébános, Németh Jenő szerint a nyugalom szigetének tartott községben a háború előtt még a Volksbundot is más községből próbálták megszervezni.

A kitelepítésről rémhírnek tartott szóbeszéd igaznak bizonyult. A szomszédos győrsövényháziak rábeszélésére néhány német ajkú család korábban, már húsvétkor elmenekült egy Dunacsúnyból induló uszállyal. A kitelepítésben érintettek később a községházán kifüggesztett jegyzékből értesülhettek sorsuk további alakulásáról, nekik ezután már nem is volt szabad elhagyni házaikat. Az áprilisi listán szereplőket a Mosonszolnokon kialakított nagy gettóba vitték. A visszaemlékezések szerint 1946. május 26-án ültették szekerekre azokat, akiket egyenesen Lébényből szállítottak el a mosoni vasútállomásra. A községben ma is hallható olyan, ténylegesen megalapozott vélemény, hogy az első alkalommal a szolnoki gyűjtőtáborba főleg a vagyonos családokat vitték el. A tíz német család kitelepítése a faluban is nagy részvétet és félelmet váltott ki.

A háborút követő két év lényeges politikai-társadalmi változásokat hozott. A földosztást megelőző pártalakulások, a Magyar Kommunista Párt, a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt és a pártállástól függő tömegszervezetek a helyi társadalmat az egyéni sérelmek és érdekeltségi viszonyok alapján osztották meg. A földosztás véglegesen új alapokon szervezte át a társadalom és gazdálkodás egész, történelmileg kialakult rendszerét. A régi és új gazdák mindjárt a kezdeti időszakban hozzáfogtak ismereteik gyarapításához. Az ezüstkalászos gazdatanfolyamon már az első évben több mint harminc hallgató kapta meg ezt a még mindig nagy becsben tartott minősítést.

Megkezdődött a téeszek szervezése. A helyi gazdatársadalom tartózkodása miatt csak 1949-ben került sor az első, Szabad Föld nevet viselő mezőgazdasági termelőszövetkezeti csoport megalakítására. Ezt követte két év múlva a bormászi Vörös Mező, újabb két év elteltével pedig a barátföldi Március 9. és a dióstelepi Boldog Jövő Termelőszövetkezet. A megalakult kisebb-nagyobb szövetkezetek ellenére Lébény földművelő lakosságának többsége, mintegy hatvan százalékuk még sokáig egyénileg gazdálkodott.

Az 1950. évi tanácsválasztáskor rendkívül sok, 81 tanácstagot és 41 póttagot választottak. A politikai közigazgatást nyolctagú végrehajtó bizottság irányította, amelynek első elnöke Kovalovszky Ferenc, titkára Eördögh József lett.

Sok lébényinek még ma is fájdalmas vagy inkább riasztó élménye az 1954. évi nagy dunai árvíz. Annak ellenére, hogy a községet és lakosságát közvetlenül nem érintette, fenyegetése és következményei emlékezetesek maradtak. A hajdani Duna-ágak mélyedéseiben bejövő áradat elöntötte a térség mélyebben fekvő területeit, ráadásul a Győr megmentése érdekében megnyitott Rábca-töltésen át a folyó óriási víztömege is a lébényi Hanyba zúdult. A határt az országos főútvonal mellett és a Rábca menti szakaszokon több kilométeres védőgátrendszerrel kellett megvédeni. Magában a faluban a szigetközi Hédervár kimenekített lakossága kapott átmeneti menedéket.

A korábban is erősen ellenzékinek mutatkozó falu és egyes lakói 1956-ban minden valószínűség szerint Moser Viktor körorvos határozott fellépésének köszönhetik a későbbi ellenforradalmi megtorlás elmaradását. A fáklyás felvonulással és a Talpra, magyar! elszavalásával kezdődött népünnepély résztvevői a köztiszteletben álló falusi orvos nyugtató, figyelmeztető szavaira hamarosan hazamentek. A forradalmi eseményeknek sajnos így is volt falubeli áldozata: Wesztergom Imre magyaróvári mezőgazdasági akadémiai hallgató az óvári sortűzben vesztette életét. Az egész falu kegyeletes emékezete őrzi áldozatát.

1956-ban a termelőszövetkezetek felbomlottak, vagyonuk vagy tönkrement, vagy visszakerült eredeti tulajdonosaikhoz. 1957-ben újjáalakult a két termelőszövetkezet, de csak 1959-ben, hatheti kemény szervezőmunka eredményeként lett „termelőszövetkezeti község” Lébény. A Béke és

a Búzakalász Termelőszövetkezet összesen ötszáz családdal, nyolcezer katasztrális hold területen kezdte meg a közös gazdálkodást. Utóbb Lenin Mezőgazdasági Termelőszövetkezet néven egyesültek, s hozzájuk csatlakozott később a mosonszentmiklósi és a mecséri gazdaság is. Új növénykultúrák meghonosításával és az állattenyésztés fejlesztésével, a korábbinál belterjesebb gazdálkodással látványosan javultak az egyesült nagyüzem eredményei. Amikor az egyesült termelőszövetkezetek valóban megerősödtek, sorra alakították ki az iparszerű – kertészeti és építő – termelőszövetkezeti önálló vállalkozásokat, a tövállokat.

A hatvanas évek elején egy film és egy irodalmi riport készített látleletet a falu munkaerőhelyzetéről. A Hol vagytok, fiatalok? című riportfilm arról kérdezgette a lébényieket, hogy hogyan fogják megoldani a már akkor idős, lassan munkaképtelenné váló téesztagok pótlását. A probléma a hivatalos vélemény szerint a mezőgazdasági szakképzés – úgymint: traktoros tanfolyam, mezőgazdasági technikum – helyi iskoláival megoldódott. Ellentmond ennek a kijelentésnek Galgóczy Erzsébet 1964-ben készült, A legkevesebb fájdalommal című, téeszekről szóló irodalmi riportja, amelyben arról olvashatunk, hogy minden szakképzés és városias szórakozási lehetőség – mozi, presszó, diszkó – ellenére elvágynak innen a fiatalok.

Gazdaságilag megalapozott közigazgatási ésszerűséggel magyarázták a később központi politikai akaratból bekövetkező községegyesítést is. Lébényben és Mosonszentmiklóson sem hiányzott az embereket meggyőzni akaró agitációból a közös történelemre, az uraságra, a közös céhekre való hivatkozás, így a két falu 1973. április 17-én az összefogásra szavazott. A két község új neve – nem utolsósorban a megyei vezetők sugallatára – a soha nem használt Lébénymiklós lett, a gazdasági-közigazgatási központ természetesen a nagyobb Lébénybe került. Bár valóban megvoltak a történelmi előzmények, utólag nyugodtan kimondható, hogy a községegyesítéssel csak a lébényiek nyertek, hiszen a szentmiklósi községrészen nincs semmi maradandó nyoma az ígért fejlődésnek. A mosonszentmiklósiak végül is maguk kívánták megőrizni utódaiknak sok évszázados múltjuk emlékeit, hagyományait és nem utolsósorban visszakapott nevüket. Az 1989-ben megtörtént szétválást ezért nemcsak hátrányos helyzetükkel, hanem ezekkel az érzelmi okokkal is magyarázták.

Az 1960-as és 1970-es években a termelőszövetkezet megerősödésével a falu is tovább fejlődött. A községfejlesztési tervek szerint elkészült az újtelepi óvoda, a bölcsőde, két tanteremmel és tornateremmel bővült az iskola, felépült az emeletes gimnáziumépület, amelyben helyet kapott az első honismereti gyűjtemény anyaga is. Új postahivatal, takarékszövetkezeti székház és egy új vendéglő is épült.

Utóbbi fél évszázadunk végén az első, valóban demokratikus községi önkormányzat választásakor, 1990-ben Lébény és Mosonszentmiklós visszanyerték önállóságukat és százéves nevüket. A nagyközség tizenegy tagú önkormányzati képviselő-testületre szavazott, polgármesterüknek Wesztergom Viktort választották meg. Az új alapokon felálló községvezetés a lakossággal való kapcsolattartás és a tájékoztatás elősegítésére már 1991-ben közéleti és információs lapot indított Lébényi Tükör címmel. A három éven keresztül megjelenő helyi újságban az önkormányzati hírek mellett mindvégig kiemelt helyet kaptak a községtörténeti írások, a falu jelentősebb épületeit és a környék természeti értékeit bemutató cikkek.

Ha nem is sikertörténetként, de mindenképpen jó eredményként könyvelhető el a nagyközség utóbbi tízéves fejlődése. Bár a lakosság lassuló fogyása itt is sajnálatosan befolyásolja a községstatisztikát, mégis nagyszámúak a kedvező adatok. Mint ahogy az a későbbi fejezetekben bővebben szerepel, a megtelepedő külföldi középipar jó néhány falubelinek nyújt állandó és jól fizető munkát. Ennek következtében csökkent a naponta eljáró munkavállalók, az ingázók száma és minimálisnak mondható a munkanélküliek aránya. Sokkal kisebb mértékben ugyan, de a korábbi háromfalus téesz utódjaként működő lébényi Március 15. Mezőgazdasági Szövetkezet is hozzájárul a fejlődéshez, hiszen most is a falu egyik legnagyobb adófizetője. A lakosság és a kisvállalkozások pénzügyeit a korábbi áfészszervezetből kivált új típusú vidéki kisbank, a Lébény-Kunszigeti Takarékszövetkezet intézi.

Nagyot változott a falukép is. A csökkenő számú lakosság változatlan kedvvel építette az új házakat. Az utóbbi tíz évben 33 új ház épült fel, ami a munkaerő megtartására irányuló törekvések sikerét is mutatja. Az 1970-es években kialakított nagy és modern orvosi rendelőben működik a fogorvos, és itt kaptak helyet a védőnők is.

Hasonlóan kedvezően alakult a nagyközség kommunális infrastruktúrája: kiépült a vízvezeték- és csatornahálózat, és jól halad a földgázprogram megvalósítása.

Gyarapodott a lakosság mindennapi igényeit kiszolgáló egyéni és társas vállalkozások száma és tevékenysége, s ezt jól egészíti ki az idegenforgalomra is építő kereskedelem és vendéglátóhálózat. A várakozásoknak megfelelően jelentkező turisztikai-idegenforgalmi igényeket szolgálja a sokat emlegetett Forrás-tavak környezetének átgondolt kialakítása: kemping és horgászhelyek létesítése, a gyalogos, lovas és vízi turizmus lehetőségeinek megteremtése.

A mai lébényiek is őszinte csodálattal és hálával gondozzák a falu büszkeségét, a nagy apátsági műemlék templomot. Ma már azonban nem fogadják el a régi községtörténeteket írók azon megalapozott véleményét, hogy mindent a katedrálisnak köszönhetnek. Ezt csak annyiban tartják igaznak, hogy egykoron valóban a nemzetségi templom és az apátság jelentette az összetartó erőt, a köréje épült ősi település kialakulását és fennmaradását is. Büszkék csodálatos templomukra, és természetesnek tartják műemlékeik idegeneket vonzó hatását, de kellő önbecsüléssel ápolják új épített környezetüket és az utóbbi évtizedekben kialakított saját világukat. Ezt támasztja alá a falu történelmi, művészeti értékeinek újabb gyarapodása, István király életnagyságú kőszobra a főtéren. Bujtás Gábor alkotását a millenniumi ünnepségen, 2000. augusztus 20- án vehette birtokba a község lakossága.

Lébény nemcsak jelenlegi kistérségi rangjának igyekszik megfelelni, hanem komfortos otthont is nyújt hűséges lakóinak.

Nem sok település büszkélkedhet azzal, hogy egy nagy kortárs író szemrevételezze és mondjon véleményt fejlődéséről. Galgóczi Erzsébet a hatvanas évek közepén publikált irodalmi riportban Lébényt a múlt és jelen furcsa ötvözetének nevezte, és úgy vélte, hogy „egészen közel [van] Európához”.