A tisztes ipar | Száz Magyar Falu

A tisztes ipar

A nagybirtok árnyékában élő lakosság régi önellátó gazdálkodását Lébényben is felváltotta a falusi árutermelés. A kézművesek-mesteremberek a földesúr jobbágyaiként művelték szakmájukat, elsődleges feladatuk minden időben az uradalom működtetéséhez nélkülözhetetlen eszközök előállítása javítása volt.

A kuruc szabadságharcot követő években, valószínűleg elsősorban ugyancsak az uradalom igényeinek kielégítésére, létrejöttek a különféle mesterségek művelőit magukba foglaló kézműipari szerveződések, a céhek. Más nagyközségekkel vagy mezővárosokkal ellentétben Lébényben nem úgynevezett vegyesek – több szakmát magukba foglalók – alakultak, hanem az ugyanazon uradalom fennhatósága alá tartozó szomszédos szentmiklósiakkal közösen önálló, szakmák szerinti szervezeteket hoztak létre. Így szövegezték meg a csizmadia-, a kovács- és a szabó- (1716), a takácscéh (1719) alapító okmányait és készítették el pecsételőiket.

A sokat megélt közösség fejlődődését, virágzását jelzik ezek a kézműipari szervezetek, a közös lébény-szentmiklósi önálló céhek. Valószínűleg több tényező: a község földrajzi elhelyezkedése, monostora, a felső társadalmi körökbe tartozó uraság birtokossága együtt eredményezhette a település társadalmi-gazdasági szerveződésének magasabb szintű megjelenését, a céhes ipar kialakulásának lehetőségét, majd 1780-tól a mezővárosi besorolás megszerzését.

Ezekre ad bizonyságot a csizmadiacéh alapszabály-gyűjteményének az a pontja, amelyik előírja, hogy a büntetéspénzek a „Földes Urak”-at illetik. De ide sorolható a szabók céhének alapító okmánya, amelyet nem is a helybeli kastélyban, hanem a Zichy nemzetség birtokközpontjában, Oroszváron írt alá Károly herceg és Ferenc gróf.

Az uradalom által gerjesztett árukeresletet tovább bővítette a faluban a mai Sajtos-rét legelőterületén akkoriban állandósult katonai tábor. A kiszolgálásában rejlő új és biztos értékesítési lehetőségek ugyancsak a korabeli tömegtermelés irányába mozdították előre a helyi kézművesipart. Ennek az egész környékre kiterjedő kereskedelmi-szolgáltató jellegét jól illusztrálja a még a céhes korszakból származó és csaknem kétszáz évig szolgáló vásáros láda.

A céhes alapszabályok szövegei betekintést engednek zárt világukba. Az általában latin nyelvű bevezető után a kor és a többnyelvű helyi lakosság „ékes magyar nyelvén” írt pontokban sorolják a szabályokat, amelyeket több szervezet később külön horvát nyelvű fordításban is jónak látott mellékelni. (Függelék III.)

Figyelemre méltó, hogy működésük a szakmai-társadalmi élet milyen területeire terjedt ki. Mindenekelőtt saját üzleti érdekeiket védték, emellett azonban rendszabályokkal és anyagi támogatással tökéletesítették szakmájukat: pénzt adtak a vándorláshoz. Mint azt egy vármegyei jegyzőkönyv is tanúsítja, a Moson megyei céhek, közöttük nyilvánvalóan a lébény-szentmiklósiak is, csak olyan legényt fogadhattak mesterré, aki háromévi vándorlást igazolt.

A lébényi csizmadiacéh cikkelyei az egyesületi élet fontos elemeinek megállapításán túl főleg szakmai és érdekvédelmi kikötéseket tartalmaznak, szükségesnek látták azonban néhány pontban rögzíteni a mesterlegények kötelezettségeit is. „Az mester legény és Inas …tartozott minyárást éjfél után három órakor fölkelnyi, és munkáját nap nyugott után kilencz orakor el hagyni” – szól a rendelkezés. A tagok vagy özvegyeik segítését és a legények vándorlását elősegítendő minden mester évente a céh ládájába harminchárom pénzt tartozott adni. A mesterek szigorúnak ítélhető szabályozást alkalmaztak a kontárokkal – a céhen kívüliekkel – szemben is.

A Magyar néprajz kézművességről szóló kötetében is olvashatunk arról, hogy Lébényben a szabók is céhbe szerveződtek. A rábaközi Szil falu szabóitól átvett céhszabályzatukban a mesterek érdekes kötelezettségeiről kapunk ismertetőt: „Vásármíves szabó az első évben szűrcsuhát, a másodikban borostás[bolyhozott posztóból való]dolmányt és nadrágot, a harmadikban kentula-dolmányt, nadrágot és süveget ad inasának és szűrcsuhát esztendőnként.” Enzsöl Imre történész-muzeológus céhpecsétekről szóló tanulmánya megerősíti a fenti tényt: a szabócéh írott és tárgyi emlékei egyaránt az 1716-os évből valók. Írott anyaga pedig az akkori magyar nyelv, s a két község nyelvhasználatának fontos dokumentuma.

A csizmadiák alapító irata külsőségeiben is kiemelkedik a többi közül. Amíg azok többnyire kisalakú, fűzött kivitelben maradtak ránk, addig ez díszesebb, be is köttették, mindemellett nem iskolázott írásmóddal tartalmazza artikulusait. Ennek az okmánynak pecsétjükkel ellátott részlete látható könyvünk kötésborítójának belső oldalán. Az aláírók között találjuk sorrendben Czár Máttyás, Horváth Márton, Szákány János, Stanitz Máttyás, Pillár János „Czéh es Atyák” neveit. A mesterek mindegyikének vezeték- és keresztneve közé beírták a „csizmazia”, azaz a mesterségüket jelentő szót. „Az Fyaik” helyén pedig ezek a nevek olvashatók: Plevniczky, Krudy, Serzék, Lux, Smelcsér és Rusitka. A teljesnek mondható céhmesteri névsort egyértelműen a három lébényi nemzetiség jó egyetértésének szimbólumaként is felfoghatjuk.

A csizmadiák és a kovácsok szervezetének egyik legfontosabb jelképe, a céhkancsó egyben a céhes hagyományok őrzését is szolgálta. Gyűléseiken a mesterek színültig töltötték jóféle borral, amit aztán a maguk mulattatására közösen fogyasztottak el. Az összejöveteleiken használt kancsók ólommázzal égetett, megyeszerte kedvelt habán cserépedények, amelyeken a mesterségek egyszerűbb eszközeinek rajzai láthatók. Szinte mindegyikük jellegzetessége a reneszánsz díszítőminta, a körbefutó indás öv. Az egyik kancsón habán virágok között két szarvas áll, alattuk két oroszlán tartja a céhjelvényeket.

A csizmadiák minden bizonnyal gazdag közösségének pecséthasználata is eléggé változatos képet mutat. A céhokmányon megőrzött lenyomat gazdagabb motívumokkal – szabadon álló bicskával és a szakmában mustának nevezett vas nyomófejjel – ékeskedik. A Hansági Múzeumban megőrzött fém pecsétnyomó rajzolata sokkal egyszerűbb tartalmú, a kisméretű musta alatt kézírást utánzó véset látható a készítés évszámával.

A szabócéh is ritka szép kivitelezésű pecsétnyomót készíttetett. Sárgarézből, ezüst nyomólappal készült, ellipszis alakú lapjának köriratát háromosztatú levélkeret öleli, amelynek közepén szabóolló és szárai közé bökött tű helyezkedik el.

Céheink működésének ideje jól behatárolható, ugyanis amíg a vármegyének a helytartótanácshoz 1807-ben küldött jelentésében Lébeny-Szentmiklós mezővárosban még mindegyik szerepelt, két évtizeddel később a magyar kancellária már nem említ ilyen szervezeteket a falvakból.

A levéltári és múzeumi forrásokból az is kitűnik, hogy Lébény iparostársadalmának később is nagyon fontosak voltak ezek a kézműipari tevékenységet szervező egyesülések. Még a céhek eltörlését elrendelő törvény kihirdetése előtt lépéseket tettek egy ipartestületi szervezet megalakítására. A XIX. század utolsó harmadában a lébényi tisztes ipar sem lehetett azonban gazdagabb, mint a lakosság általában. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy az új szervezet indító törzsvagyona a feloszlatott céhek kevéske készpénzéből és némi, behajtani remélt követelésből állt össze. A szegénységük – vagy talán élelmességük – jele viszont, hogy feltehetően a szervezeti élet jogfolytonosságának legalizálására a céhes mesterek még az Ipartársulat alakuló összejövetele előtt bejelentették átlépésüket.

A mezőváros iparosai 1875-ben alakították meg a Lébenyi Egyesült Ipartársulatot. Alapszabálya 33 paragrafusban és egy függelékben foglalja össze a szervezet működési körét és feltételeit. Céljai gyakorlatilag összecsengenek a jogelődnek számító céhek alapvető szabálypontjainak szellemével: „megvalósítani a társulat tagjai érdekeinek és jogainak törvényes eszközökkel leendő előmozdíttását, a közművelődés és szakismeretek fejlesztését, az iparosok kölcsönös önbecsülésének terjesztését, végre szűkölködő tagjainak és ipartársainak anyagi és erkölcsi segélyezést”.

A kezdeti években a társaság több mint nyolcvan iparost és kereskedőt tartott nyilván tagként. Ez a falusi-mezővárosi környezetben meglehetősen nagy létszámú iparos- és kereskedőtársadalom jelentette a helyi szolgáltatást, látta el a helyben és a környéken élőket a mindennapi közszükségleti cikkekkel.

A gazdálkodás minden ágára egyaránt kedvező hatással volt az évi két alkalommal tartott nagyobb és a még mindig megtartott országos vásár. A két világháború közötti jobb évtizedekben öt vásárnapot is tartottak, ezeket itt is a névnapokról nevezték el: januárban, 18-án tartották a Piroska-napi vásárt, április 24-én volt a György-napi, májusban Zsófia, július 26-án pedig Anna napján vásároztak. A legnagyobb, a november 25- i Katalin-napi országos vásáron még fővárosi kereskedők és iparosok is rendszeresen részt vettek.

A helyi céhes ipar kialakulása és fejlődése csak az egyik kísérő jelensége volt a gazdaság-gazdálkodás újonnan kínálkozó lehetőségeinek. A Hanságnak ezen a legkeletibb vidékén is megtalálták a módját annak, hogy az intenzív gabonatermeléshez kedvezőtlen talajadottságokat miként lehetne jövedelmezővé tenni. Amint arról már korábban szó esett, Lébény nagyobb parasztgazdaságai alaposan kivették részüket a legeltetés és a szénaexportálás vagyonosodást hozó lehetőségeiből. Sokáig ragaszkodtak a legnagyobb vásárnapokhoz is.

A modern idők első jeleként, 1844-ben, báró Sina Simon János burgonyaszeszgyárával kezdte meg a környék bekapcsolását a kapitalista árutermelésbe. A szeszgyár működésének hamarosan véget vetett a burgonyavész, a kor nagyvállalkozói szellemiségét megtestesítő báró azonban nem adta fel: két évvel később ugyanitt építette fel Magyarország egyik első cukorgyárát. A századfordulóig működő, osztrák, cseh és morva szakembereket foglalkoztató üzem fél évszázados jelenléte megváltoztatta a község mindennapjait annak ellenére is, hogy helyi munkaerőt alig alkalmazott.

A helyi mezőgazdasági ipar kezdeteinek mozgatója vitathatatlanul ez a vasútépítést is szervező bécsi bankár volt. Élelmiszer-termelő üzemei egyszerre három irányba mutató újításokat hoztak a falu mindennapjaiba. A lakosság régi tőzegkitermelési technikáját a Hanságban merőben új, gépesített, mondhatni nagyüzemi technika és technológia váltotta fel. A burgonya és az új terményként megjelenő cukorrépa megindult hódító útjára, és a községek határában a hagyományokhoz szokott emberek szeme láttára egy addig ismeretlen gazdaság, a kapitalista termelési rendszer nagyüzeme bontakozott ki.

A cukorrépa termelésére alapozott üzemet a hansági tőzeg energiájával működtették. A tőzeget a Bormászpusztától nyugatra elterülő, a régebbi kézi kitermelés módjáról Figuráknak nevezett dűlőben bányászták, és kiszárítás után a mintegy tíz kilométeres csatornán szállították a gyárhoz. A főleg gépi erővel ásott árok sorra nyelte el a nagy súlyú gépeket. A folyamatos szállítási nehézségek, többek között a dereglyék elsüllyedése miatt kénytelenek voltak ökrös szekereket alkalmazni. Ez az újabb költség csaknem megrendítette a báró anyagi helyzetét.

De nem ez, hanem a század második felében megjelenő olcsóbb nádcukor jelentette a vállalkozás végét. A kedvező terméseredmények ellenére egyre inkább gazdaságtalanná vált a répacukorgyártás, pedig az üzem már az első tíz év után négyszázezer mázsát dolgozott fel, és évente több mint kétszázötven vagon cukrot állított elő. Az 1865-ben végleg beszüntetett termelés után az épületek nagy részét elbontották, anyagukat, főleg a téglát, a faluban megindult nagyarányú házépítkezéseken használták fel. Az üzem megmaradt részét Rimmler Lajos felügyelő a század utolsó évtizedében malommá alakította át, a cukorgyári épületben pedig az új uraság rendezett be gabonaraktárat és magtisztítót.

Annak ellenére, hogy részben a természeti, részben a gazdasági és világgazdasági körülmények kedvezőtlen alakulása miatt egyik termék gyártása sem volt hosszú életű, a híres kapitalista vállalkozó valósággal felszabadította a helyi kezdeményező szellemet, s a minden új iránt egyébként is fogékony helyi társadalmi-gazdasági tényezők előtt szélesre tárta a világra nyíló ablakot. Mindenesetre ettől az időszaktól figyelhető meg a községben az egyéni vállalkozó szellem, a kis- és kézműipar és a kereskedelem újabb kibontakozása.

Lébény ipari és kereskedelmi központ szerepének erősödését jelzi az a községi kimutatás, amely szerint a századforduló körüli békés évtizedekben nyolcvannál is több szolgáltatással foglalkozó személy fizetett a községnek kereseti adót. Az 1894-es, már említett nagyközségi jelentés teljes képet ad a lakosság és a gazdaság állapotáról. Megtudhatjuk, hogy az iparral és kereskedelemmel foglalkozó lébényi polgárok meglehetősen nagy számban és gazdag foglalkozási skálával, arányszámokkal képviseltették magukat a nagyközség gazdasági életében. Harminchat évvel később az ideiglenesen egyesített vármegyék monográfiája ismét közölte a helyi kisipar és -kereskedelem résztvevőinek névsorát, amely világosan mutatja a továbbélő vállalkozó szellemet. A nagyszámú kisiparos és kiskereskedő mellett megjelentek ugyanis olyan vállalkozások, amelyek már túlmutatnak a kézműipari és szatócsvilágon. Volt a faluban cementárugyár, bércséplő, gabona- és fakereskedés, továbbá szikvízgyár, és működött a malom is.

A községi nagyvendéglő szállóvendégeket is fogadott, a gazdag szakosodott kereskedelmi kínálatot mutatta a Hangya Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet vegyeskereskedése és vendéglője is. Itt kell újra megemlíteni a mezőgazdasági termékek korszerű termelésére és értékesítésére alakult s igen sikeres Tej- és Tojásértékesítő Szövetkezetet.

A további iparosodás a már régen meglévő vasútvonal ellenére is, vagy talán éppen annak következményeként, sajnos hosszú időre elkerülte a falut. A XX. század városi gyáriparának nagyarányú fejlődése ettől kezdve Győr és Mosonmagyaróvár felé vonzotta a mezőgazdasági területek nincstelenjeit. Egyre nőtt az ingázók száma. A háború után sem változott a helyzet. Nagyobb arányú helyi munkaalkalmat Lébényben is csak a termelőszövetkezet, a mezőgazdasági nagyüzem átmenetileg sikeres gép- és építőipari tevékenysége teremtett.

A gazdasági válság idején sokaknak jelentett biztos megélhetést a külön fejezetben tárgyalt csuhéfonó háziipar. Először a Hangya utódja, a Földművesszövetkezet karolta fel, s 1952 végén háziipari szövetkezetté alakult át.

A község iparosai és kereskedői

Iparosok	1894	1930
Asztalos	-	*
Ács	-	4
Bádogos	-	1
Bognár	2	3
Borbély	2	2
Cipész	16	12
Darálós	-	3
Férfi szabó	5	7
Kádár	1	1
Kovács	2	4
Lakatos	1	1
Órás	-	1
Pék	2	2

Kereskedők	1894	1930
Cserépedényárus	-	1
Fűszerkereskedő	-	2
Kereskedő-szatócs	17	8
Rőfös és rövidárukereskedő	-	1
Hentes és mészáros	-	5
Marhakereskedő	1	-
Kocsmáros-
vendéglős	4	4
Ügynök	6	-

A mindössze 52 taggal indult vállalkozásban tizenöt év múltán már 420-an dolgoztak. A szövetkezés a nyolcvanas években érte el virágkorát, a nyugateurópai és tengerentúli export a termelésnek mintegy hetven százalékát jelentette. Profilját is bővítette, a csuhéfeldolgozás mellett varrodát is működtetett.

Lébény mai gazdasági arculatát most, az ezredforduló tájékán is a kisvállalkozások növekvő száma jellemzi. A személyi, családi vállalkozások száma ugyan nem éri el a százat, együttesen mégis a lakosságot közvetlenül kiszolgáló, korszerűnek mondható szolgáltatási rendszert hoztak létre.

A munkahelyteremtés jól átgondolt fejlesztési koncepció alapján ma már főleg az ipari beruházások feladata lett. Letelepedésüket segítendő, az önkormányzat ipari területet alakított ki. Lébény község mai gazdasága a kijelölt belső gazdasági övezetre, ipari-szolgáltató jelleggel épül. A termelési, logisztikai jellegű vállalkozásokra irányuló fejlesztési tervek egyértelműen a település területén futó közlekedési tengelyek, mint a 10. számú régi budapest–bécsi, és a 85-ös, Sopron irányába haladó közút környékére alapoznak. A rendkívül nagy tranzitforgalom keltette szolgáltatási igények kielégítésére megteremtett infrastruktúra továbbépítése is ezt célozza meg. Az Autópálya Főmérnökség és a rendőrség modern épületegyüttesei, az EKS Hungária és a Kiener Hungária fémipari, a Calor 2000 tüzeléstecnikai kft. új üzemeikkel együtt látványosan valósítják meg a modern, nyugateurópai színvonalú ipartelepítést. Ha a továbbiakban is ilyen nagymértékben halad a terület iparosodása, az építkezések rövidesen elérik az autópálya-csomópontot.

A csaknem harminc vállalkozásban jelenlévő kereskedelem és vendéglátás nagyobbik részét a családi vállalkozások teszik ki. Rajtuk kívül a Lébényi Áfész és a Március 15. Termelőszövetkezet boltjai és vendégfogadói szolgáltatnak, segítik a helyiek és az idegenforgalom korszerű ellátását. A kereskedelmi-vendéglátó hálózat gyakorlatilag mind területi elosztásban, mind a helyi igények kielégítésében egyaránt teljesnek mondható.

Lébény nagyközség fejlesztési terveinek középpontjában a gazdasági szféra további privatizációs folyamatain és a külföldi tőke letelepítését megcélzó erőfeszítéseken kívül az idegenforgalom fejlesztése áll. A történelme folyamán kialakult és ma is meglévő adottságai, csodálatos műemlék temploma és gazdasági pozíciója biztosítékul szolgálhatnak egy magas színvonalú idegenforgalmi-szolgáltató regionális központ kialakításához is.

A fejlesztési tervek elsősorban a község belterületén található, több mint kétezer méter mélyről feltörő termálforrásokra épülnek. Az e téren egyébként is gazdag megyében a lébényi az egyik legmélyebbről feltörő, legmagasabb hőfokú megvizsgált és elismert gyógyvíz. A lezárt kutak egyike üdítő ásványvíz, a másik pedig jelentős arányú fluorid-ion tartalmú, jódos-brómos összetételű. Kihasználásukra már készen állnak a megfelelő tanulmánytervek és gazdaságossági számítások. A termálvíz idegenforgalmi, gyógyturisztikai hasznosítása mellett már nemcsak terv, hanem megvalósuló álom a nagy erdőségek között megbúvó Forrás-tavak vízrendszerének korábban már említett, sokszínű és sokirányú hasznosítása.

Mindezek ellenére Lébény mai gazdasági helyzetét ellentmondások is tarkítják. Itt van például mindjárt az az adat, amely szerint a helyi ipar a falubeli munkaerőnek hozzávetőlegesen csak egynegyedét foglalkoztatja. Az aktív dolgozók többségét még mindig a szomszédos iparvárosokba ingázók teszik ki. A mezőgazdasági szövetkezet közel negyven családnak biztosít munkalehetőséget, a jelentősebb gazdálkodó szervezetek pedig mintegy 350–370 főt alkalmaznak. A keresőképes lakosság csaknem négy százalékát kitevő munkanélküliek kis részben a szakmunkások soraiból, nagyobb arányban pedig a kezdők vagy képzetlenek közül kerülnek ki.

A község közlekedési kapcsolatrendszere is jelentős mértékben javult. Nemcsak az ingázó munkaerő igényeit tudták kielégítően megoldani. A helyi közlekedés fejlettsége a térségi központ szerep erősödését, az ide irányuló forgalom jelentős mértékű növekedését is jelzi. A közeli iparvárosok, Csorna, Győr és Mosonmagyaróvár között naponta 72 autóbuszjárat szállítja az utasokat. Ez a vasúti forgalommal kiegészülve komfortosan kiszolgálja a lakosság és a vállalkozások igényeit.