I. Mondák, mesék, legendák
I. Mondák, mesék, legendák
A Hanság vidékének meséiből, történelmi és hiedelem mondáiból bőven válogathatunk a tájra jellemzőek közül – írja Timaffy László a Rábaköz és a Hanság című gyűjteményes kötetének prózai népköltészetünkről szóló fejezetének bevezetőjében. Az itt következő mondák csak annyiban válogatottak, hogy azok mindegyike a lébényi Hany és a falu történetéhez kapcsolódik A község, illetve a lébényi Hany legendái nagyrészt a régi Moson megyei mondagyűjteményből származnak, néhány újabb keletű monda az említett néprajztudóstól, illetve a falu öregjeitől származik.
A Tündérrózsa meséje. A Rábaköz holtágait, a Hanyban megbúvó tavakat nyárra pompás virágszemfödéllel borítja be a természet. Kifehérlik közülük a legszebb vízivirág, a tündérrózsa. Azt mesélik róla, hogy valamikor régen tündérek éltek itt a vizek között. Csillogott a víz alatti palotájuk, ha rásütött a nap, és sokszor messze hallatszott vidám énekük, ha a partok felé hozta a szellő. Nagyon szerették a szegény embereket. A halászoknak megmutatták a halfészkeket, ahol bő zsákmányra akadtak, a mocsárban csöntörgő pákászokat kivezették az ingoványból, ha belekeveredtek.
Egyszer aztán megromlott a világ.
Az emberek gyűlölködni kezdtek, gyilkolták egymást, és a tündéreknek nem volt maradásuk. El kellett menniük erről a vidékről, és vége szakadt a tündérvilágnak. A kis Tündér Rózsika sehogy sem akart elmenni, annyira szerette az embereket, hogy nem akart elszakadni tőlük.
– Nem maradhatsz itt tündérnek egyedül – mondta neki Tündér Ilona –, csak úgy, ha virággá változtatlak.
Ezt is szívesen vállalta, csak hogy itt maradhasson. Tündér Ilona gyönyörű vízirózsává változtatta. Az emberek róla nevezték el Tündérrózsának, és nyáron, ha ott virít a vizek tükrén, a kis Tündér Rózsika szeretete mosolyog róla az emberekre.
A lébényi Forrás-tavakban nyaranként ma is megcsodálható ez e mesebeli szép virág, a tavirózsa.
A lébényi Hany legendája. Réges-régen Lébénytől nyugatra, a kanyargós Öreg-Rábca mentén kiemelkedő dombon sövényfalú, vályoggal tapasztott rozzant kunyhóban lakott egy házaspár. A férfi gyerekkora óta halászni járt, és öreglegényként nősült, fiatal felesége a hálót szárogatta és javította. Egy alkalommal az asszony kérlelte urát, hogy menjen a Rábcára és vesse ki a hálót. Mint annyiszor máskor, hosszú ideig most sem talált mást a hálóban csak hínarat, ezért egy idő után továbbevezett. Amint ismét kivetette a hálót, abban egy fényes halacskát látott ficánkolni. Nagy volt a meglepetése az aranyból való hal láttán, nem csoda hogy megijedt, amikor a halacska beszélni kezdett hozzá:
– Öreg halász, hálódba keveredtem, könyörülj meg rajtam. Tégy szabaddá, vár sok testvéremmel együtt a Rábca. Ha visszaadod szabadságomat, hálából ajándékot fogsz tőlem kapni. Gazdaggá és boldoggá foglak tenni.
Ezek hallatán a halász igen eltűnődött. Gyermekkora óta itt halászott, de sohasem fogott aranyhalat és főként nem hallott halat beszélni. Remegő kezébe vette a halacskát és azt mondta neki :
– Nekem nem kell az ígért ajándékod, siess vissza testvéreidhez és úszkáljatok szabadon a Rábca vizében.
Hazafelé ballagva az úton azon gondolkodott, mit mondjon a feleségének. Felesége már messziről látta, hogy a halász megint üres kézzel tér vissza, dorgálni kezdte:
– Hát te megint nem fogtál semmit? Mit fogunk enni?
– Biz fogtam én – védekezett a férje –, ha tudni akarod, nem is ilyen vagy olyan halat. Aranyhalacskát fogtam. Úgy meglepődtem, mikor beszélni kezdett és még ajándékot is ígért, ha elengedem.
Felesége szidni kezdte, hogy legalább egy új ladikot kérhetett volna a korhadt régi helyett és visszaküldte a folyóhoz. A halász bánatosan ballagott a part felé, és ott elkezdte hívogatni az aranyhalat, amely kis idő múlva elő is bukkant, és így szólt az öreghez:
– Kérj tőlem bármit, teljesíteni fogom a kívánságodat.
A halász csak annyit kért, hogy adjon neki egy új ladikot, mert ezt kívánta a felesége.
Alig mondta el kérését, a Rábca hullámozni kezdett, és egy új ladik himbálózott rajta. Nagy örömmel futott haza hogy elmondja a feleségének a történteket, de az magából kikelve szidalmazni kezdte:
– Te oktalan ember, nem tudtál volna egy szép házat kérni az aranyhaltól? Ebben a viskóban éljük le életünket? Azonnal fordulj vissza, és kérj az aranyhaltól egy szép nagy házat!
A halász visszasietett a folyóhoz, meglepetten látta, hogy a víz sokkal nagyobb, meredekebb lett a partja a ladikot pedig beljebb sodorta a víz. Térdre ereszkedve hívta ismét az aranyhalat. Amint megpillantotta, megszólította:
– Aranyhalacskám, a ladik helyett ajándékozzál meg egy szép nagy házzal, mert előbb szidalmakkal várt haza feleségem.
– Menj vissza a kunyhóba a feleségedhez – parancsolta az aranyhal, és a halász futva indult haza. Amikor egy zsombékba botolva elesett, hallotta hogy körülötte zúgni kezdett a nádas és a közeli erdő. Hazaérve felesége egy nagy lakóház lépcsőjén állva várta, és kacagva adta tudtára újabb kívánságát:
– Nem akarok én gazdaasszony lenni, hanem hanyszéli vár úrnője!
Visszasietve a folyóhoz, alig vette észre, hogy már térdig áll a vízben, és egyre csak az aranyhalat hívogatja.
– Hát neked mi kell megint? – érdeklődött a felbukkanó hal, és így folytatta: – Ha csak ez a kérésed, ne búsulj, teljesíteni fogom kívánságotokat.
A hazatérő halász nem akart hinni a szemének. Egy vár állt a háza helyén a dombon, kapujában felesége gyönyörű ruhában, gyémántfüggőkkel a fülében, ujjain ragyogtak a gyémántgyűrűk. Pergő nyelvvel szidta a körülötte sürgölődő-forgolódó szolgákat.
– Hát belőled ki lett? – kérdezte feleségét a halász. – De fölvitte a dolgodat a szerencse!
– Hogy beszélsz velem, te öregember? – förmedt rá. Rohanj vissza a Rábcához amíg rád nem uszítom a kutyákat.
A kétségbeesett öreg halász a folyónál könnyezve mondta az aranyhalnak:
– Feleségem miatt nagy az én bánatom, kérlek szépen, segíts rajtam. A Rábca hullámait terjeszd ki és növeld meg térségét mocsaras, nádas, rekettyés rengeteggel. Minden kerüljön víz alá, és nyelje el a várral együtt a boszorkányt. Hany legyen a lápos ingovány neve és felette örökkön lidérctűzek járjanak. A nagy nádas szállása legyen sok vízimadárnak. Aztán küldj rá hét száraz esztendőt, hogy tűz pusztítson mindent, még a föld is égjen Pusztuljon el minden, ami gonosz és rossz volt, új életet varázsolj ottan!
Az aranyhalacska teljesítette az öreg halász kívánságát, azóta borítja el a vidéket a Hanság mocsárvilága.
A kővé vált bárányok. Szent István korában a Duna mellékágánál két vízfolyással határolt dombon ütötték fel tanyájukat a szerzetesek. Szállásul faházat építettek és fatemplomot emeltek az Isten szolgálatára. Innen jártak szerről-szerre, szállásról-szállásra hirdetni az igét és ide hívták össze a környék népét a vasárnapi közös ájtatosságra.
Amikor megszaporodott a hívek száma, a jóságos barátok nagyon szerettek volna a kicsike fatemplom helyett kőtemplomot emelni az Isten dicsőségére. De a vizenyős, erdő övezte mocsaras helyen nem volt kő hétnapi járóföldre sem. Sokat bánkódtak a templom miatt. Egyszer aztán a legidősebb, legjámborabb szerzetes botot vett a kezébe és vándorútra indult. Induláskor azt mondta társainak:
– Sokat és buzgón imádkozzatok értem, mert a templom megépítéséhez szükséges kő miatt megyek szerencsét próbálni.
Nagyon sokára érkezett vissza az idős szerzetes, és rengeteg nagy birkanyájat, töméntelen sok bárányt terelgetett maga előtt. A társai és a falu népe bámulva nézték a nagy nyájat. Megkérdezték tőle, hogy mit akar csinálni vele?
– Vonuljatok be a templomba, és imádkozzatok még buzgóbban mint eddig tettétek! – felelte a jó öreg szerzetes szelíd mosolygással.
A nyáj csendesen letelepedett a kis fatemplom körül, a szerzetesek és a hívők pedig imával virrasztották át az egész éjszakát a kis fatemplomban. Reggel azután, mikor szent énekszóval kivonultak a templomból, elakadt a szó ajkukon a meglepetéstől. Csoda történt. A sok szép fehér bárány és birka mind-mind kővé változott. Ott feküdtek mereven, élettelenül a zöld gyepen.
Ezekből a kövekből építették meg azt a gyönyörű, büszke templomot a jámbor szerzetesek, aminek még most, sok-sok évszázad után is csodájára járnak messzi városok és falvak népei.
A lébényi templom és a törökök. Amikor Győr is a törököké lett, ki-kicsaptak a városból csapatok rabolni a környező falvakba. Elhajtották az állatokat, összefogdosták azokat az embereket, akiket el lehetett adni rabszolgának. Akik pedig ellenálltak, azokat leöldösték, házaikat felgyújtották. Rettegésben élt a nép a rabló hordák miatt.
Egyszer Lébénybe is elért egy ilyen nagy csapat. A nép a templomba menekült előlük, mert azt úgy építették régen, hogy erős vár is volt, ha veszedelem következett. A törökök sem bírtak a kőépületekkel. Hiába döngették a vaspántos kapukat, mert azokat a nép jól elreteszelte, és a templomban hangosan imádkoztak, énekeltek, hogy az Isten szabadítsa meg őket a veszedelemből.
A sikertelen ostrom miatt haragvó törökök elhatározták, hogy az emberekre gyújtják a templomot. Hordták is össze a szalmát, rőzsét, hogy meggyújtsák.
Ekkor azonban a lébényi hanyból hirtelen hatalmas farkascsorda tört rájuk. Üvöltve ugrottak a török katonákra, s akit értek, szétmarcangoltak. A többi pedig rémülten menekült ki a faluból, s nem mertek többet Lébény közelébe jönni.
A tölgyerdő kincse. Faragott kváderkövekből épült ősi templomáról híres falu, Lébény mellett terül el a mély árokkal körülvett százhektárnyi Tölgyerdő. Az itteni szájhagyomány azt tartja róla, hogy a törökök ültették. Táborhelyük volt, innen indultak a környék falvait kirabolni, gyermekeiket, asszonyaikat és a férfiakat rabszíjra fűzve fogságba hurcolni. A falu lakói közül sokan az ingoványos Hanság nádas, rekettyés vadonában kerestek a török elől menedéket. Nagy volt a félelem, a szenvedés és nélkülözés. Mindennap kérték az egek urát, hogy szabadítsa meg őket a töröktől.
A falu közelében pihent meg a Bécs ellen vonuló török sereg is. A vezír sátorát a Barát-tó dombos partján állították fel, aki onnan szemlélte a templom és a kolostor körül kialakult ellenállás kimenetelét. Hiába volt a bátor és elszánt védők ellenállása, az óriási túlerő legyőzte őket. A pasa örömében igen megkedvelte ezt a tájat, kíséretével többször is belovagolta a falu környékét. Ott, ahol most a Tölgyerdő közepe van, megállt, és azt mondta egyik kedvelt íjászának:
– Röpítsd el nyiladat az ég négy tája felé, és ahol a nyílvesszők földet érnek, ott legyen a tábor széle. Ültessétek be tölgycsemetékkel, és ássatok köré mély sáncot, mert ez a táj igen kedves nekem!
Hiába volt azonban e lelkének kedves táj, gondolatait a gazdag Bécs város kifosztásának terve kötötte le. Nem is várakozott sokáig, megindította roppant seregét. Óváron két napot pihent és ez lett a veszte. Mire a nagy város alá ért, ott már várta Európa egyesült serege. A csatát vesztett törökök visszavonuló maradványai elözönlötték az egész Mosoni-síkságot, bosszút állva gyilkoltak, gyújtogattak, amíg csak üldözőbe nem vette őket a magyar lovassereg.
A Hanság keleti nyúlványánál nagy csatározásokra került sor. Hogy a rabolt kincsek terhétől megszabaduljon, a menekülő pasa a tölgyesbe érve éjjel elásatta a bivalybőrökben tartott mesés gazdagságot, és sietve menekültek vissza Buda felé.
Az elásott kincs megtalálása utáni vágy aztán évtizedekig foglalkoztatta a környék szerencsére vágyó embereit. Amikor már többször is sikertelen maradt a keresés, még az ördögöt is segítségül hívták.
Egy öreg ember, aki még emlékezett a törökök elásott kincsére, három társával éjjel elindult az erdő közepén lévő keresztúthoz. Ott kört húztak a magukkal hozott szenteltvízzel, és a kör közepén a földre ülve elkezdték visszafelé mondani a miatyánkot. Abban reménykedtek, hogy a szellem képében megjelenő ördög majd megmutatja nekik az elásott kincset. Úgy éjféltájban az erdő zúgni kezdett, nagy szélvihar kerekedett, a fácánkakasok ijedt kiáltásokkal rebbentek fel. Villámlás és nagy égzengés közepette, tüzes láncot zörgetve megjelent az ördög szelleme, amitől a kincsvadászok úgy megijedtek, hogy elakadó lélegzettel, félelemtől remegve hazafutottak. Többé még az erdő közelébe sem mertek menni.
A sárkány tava. Réges-régen kelta település volt Lébény helyén. Az itt letelepedett kelta törzsek e térség erdők övezte dús füvelőin legeltették állataikat. Hívogatta őket a kristálytiszta vizű tó, hogy abból szomjazó állataikat megitassák.
Egyszer, amikor a nap felkelt, az egyik pásztor meglepődve látta, hogy
a tó vize nagy hullámokkal kavarog és egy sárkány nyújtogatta ki fejét a vízből. Közben azt morogta:
– A tó vize a mai naptól az én birodalmam, naponta egy bárányért adom a vizet.
A pásztor ijedten fújta meg kürtjét és hírül adta a népnek a sárkány üzenetét. A szállás népe mindjárt összeült tanácskozni, hogy mitévők legyenek.
Éppen akkor ment arra egy daliás római katona. Megkérdezte tőlük, miről tanácskoznak oly nagy szomorúságban.
– A hétfejű sárkány birtokba vette a tavat – felelték –, és naponta egy bárányért enged vizet meríteni a tóból, hogy állatainkat megitathassuk.
A hallottak miatt nagy haragra gerjedt a katona.
– Majd én megszabadítalak benneteket a hétfejű sárkánytól – mondta, és együtt lementek a tóhoz. Alig értek a parthoz, a sárkány máris kinyújtotta az egyik fejé és követelte a bárányt.
– Majd adok én neked bárányt! – kiáltotta a római, és kirántva kardját egy csapásra levágta a sárkány fejét. A szörnyeteg erre sorban kinyújtotta a többi fejét, s azokból tüzet, füstöt, vizet, szelet, mérget és villámot okádott. Mikor a hetedik fej is lehullott, az ég nagyot dördült és a sárkány élettelenül nyújtózott el a tó vizén. A katona ekkor kiadta a parancsot a körülötte állóknak:
– Hajtsatok ide hat ökröt járomban tézslával, hozzatok kötelet és láncokat!
Hiába volt azonban az erőlködés, a kötél és a lánc elszakadt, a sárkány nehéz teste visszazuhant a tóba. Ezt látva a katona újabb, vastagabb kötelet, erősebb láncokat hozatott az emberekkel. Azok sietve teljesítették parancsát, és a sárkányt újból megkötözve kivontatták a tóból az erdő melletti rétre. Száraz fával körberakták, alája rőzsét, szalmát tettek, és azt meggyújtották. A sárkány magasra csapó lángokkal, sisteregve égett el.
Később a római katona utódai lettek Lébény környékének birtokosai, a sárkány tavát pedig emberemlékezet óta Tószeri-tónak hívják, és most is a Hanság egyik gyöngyszeme.
(Ruff Andor: Mosonmegyei és környékbeli népregék, mesék és mondák. Magyaróvár, 1929. 165 p.; Mosonvármegyei regék és népmondák. In: Mosonmagyaróvári Helytörténeti füzetek 2. sz. Mosonmagyaróvár, 1983. 66 p.; Susovits István: Mondák. In: Lébényi Helytörténeti füzetek 1.; Timaffy László: Történelmi mondák a Kisalföldön. In: Arrabona, 1976. 18. 75-86. p.; Németh Judit: Lébény története és jelesnapi szokásai. Győr, 1995. 35-40. p.; Thullner István: Mosony vármegye. Helytörténeti olvasókönyv. Győr-Mosonmagyaróvár, 1993. 275-352. p.)
