Az újrakezdés évtizedei
Az újrakezdés évtizedei
Székesfehérvár felszabadítása (1688) teremtette meg a település fejlődésének újabb lehetőségét. Megszűnt a török és a magyar földesurak egyidejű szolgálata, megszűnt a háborúk okozta pusztítás. A XVII. század utolsó évtizedében Lovasberényben a lakosság jelentősebb ütemű gazdasági megerősödése következett be. Viszonylag gyorsan felújították a lerombolt lakóépületeket, pótolták gazdasági eszközeiket, s az állatállomány gyarapodásával növelték a feltört, majd művelés alá vont területeket.
Részletesebb elemzést tesz lehetővé egy 1694-ben végrehajtott összeírás, amely a népesség létszámára, a megművelt területre, az állatállományra is tartalmaz adatokat. Lovasberény a XVII. század végén egyutcás település: a falu jobb felét 23, bal felét 37 család lakta. Közülük 57 az úrbéres család, egy családfő a községi pásztor, a telkes jobbággyal együtt lakó, önálló háztartást vezető testvérek száma két fő. Az 57 telkes jobbágy telekállományának megoszlása: 28 adózó negyedtelket, húsz adózó féltelket és kilenc adózó egész telket művelt. Szőlővel 58 család rendelkezett, a szőlőterület mennyisége 210 kapás, mintegy huszonegyezer négyszögöl (egy kapás szőlő száz négyszögöl).
A földművelés szempontjából elsődlegesen meghatározó igavonó állatok közül az ökrök száma 146, a lovaké 64. A tehénállomány 119, növendékmarha 32, a sertések száma 170. Méhészettel tizenegy jobbágy foglalkozott, a méhkasok száma 37. Főbb terményeik a búza, a rozs, a zab és a köles. A jobbágyok a megművelt telek mennyiségével arányosan egy-négy kocsi szénát termő rétet kaszáltak.
A főbb gazdasági mutatók számbavétele mellett rögzítette az összeírás a neveket is. Lovasberényt a XVII. század végén benépesítő családok a Kovács, Sucz, Kozma, Dzsániko, Barka, Hencz, Udvardi, Somogyi, Andocsi, Tóth, Nagy, Polgár, Csöndös, Fónai, Bán, Herdendi, Szili, Lelle, Ülvedi, Orosz, Szabó, Heisenberg, Bodó, Karikó, Szalai, Németh, Köri, Kajtár, Papp, Kántor, Bárdos, Sziksz, Csóka, Lukácsi (Lukahácsi), Baidai, Kónya, Móricz, Kiss família. A nevekből arra következtethetünk, hogy Lovasberény lakói a XVII–XVIII. század fordulóján többségükben magyarok, német adózóra utal a Heisenberg, a Sucz és a Hencz családnév. A lakosság létszáma a hatvan családdal számolva 240-300 lehetett.
Két praedium tartozott a faluhoz: Técs és Nadap. Nadap a XVIII. század közepén népesült be, Técs pedig külterületként Lovasberény tartozéka maradt. Belterülete Budától hat, Esztergomtól 6 1/4, Komáromtól hét, Győrtől hét és Székesfehérvártól másfél mérföldnyire terült el (egy ausztriai mérföld 7,58 kilométer). Kelet felől Vereb, délről Sukoró, északról az elpusztásodott egykori Forna falu és Csákvár, nyugatról Pátka határolta. Világi és egyházi birtokok közé ékelődött Lovasberény. Vereb és Sukoró birtokosai a révkomáromi jezsuiták, Forna és Csákvár Esterházy Ferenc gróf pápai uradalmának tartozéka, Pátkát pedig a Hochburgok birtokolták.
Közel a belterülethez két mocsárvonulatot találunk: az egyik közel ezer lépés hosszú és négyszáz lépés széles, a másik az elsőnek mintegy a fele. Az utóbbit forrás nem, csupán csapadékvíz, a nagyobb mocsárvonulatot egy gyér vízhozamú, de állandó forrás táplálta. Ennek vize az állatok itatására is alkalmas volt. Eredményesebb hasznosításra tett javaslatot az összeíró: véleménye szerint a nádtól történő megtisztítása után halastó kialakítására is alkalmas. Jelentősebb, malom telepítésére alkalmas vízhozamú patak nem szelte át sem a belterületet, sem a község határát. Ezért a lovasberényiek a pátkai malomban őröltették a gabonájukat.
A belterületen két fontosabb épületet találunk, a reformátusok náddal fedett templomát és a romokban heverő udvarházat. Az udvarházból egy keleti irányba tartó, tizenegy lépés hosszú falszakasz viszonylag épségben megmaradt: az épület egyszintes volt. A déli oldalon levő kőkaput, a lerombolt épület köveit még a törökök hordatták el Székesfehérvár megerősítéséhez. A hatvan lépés hosszú és negyven lépés széles egykori udvarház helyén – az összeírás idején – két házikó állott. Az udvarház olyannyira romos volt, hogy felújítására, újjáépítésére lehetőség nem volt.
Nemcsak a belterület állapota emlékeztetett a török hódoltság évtizedeire, arra utalt a külterület is, különösen a XVII. század közepétől nagy gonddal művelt szőlőhegy. Egynegyede a török kiűzése után hat évvel is elpusztásodott terület. A hegyen jó minőségű bor termett, előfordult, hogy egyik évről a másikra el lehetett tenni. A feljegyzésből arra is következtethetünk, hogy a lovasberényiek a szőlő levének kezelésében és tárolásában megfelelő ismeretekkel rendelkeztek.
Szántóföldjeiken a lakosság ellátásához és a szolgáltatások teljesítéséhez elegendő gabona termett. Az elvetett mag a kétszeresét termette, azaz egy egész telekhez tartozó szántón ötven-hatvan mérő gabonát lehetett betakarítani (egy pozsonyi mérő 62,5 liter). Az összeírás ezen megjegyzése arra utal, hogy az egész telkes huszonöt-harminc, a féltelkes tizenkettő-tizenöt, a negyedtelkes hat-hét magyar holdnyi területet művelt (egy magyar hold ezerkétszáz négyszögöl). A terület népességeltartó erejének fokozása szempontjából nem bizonyult érdektelennek a tekintélyesebb lakók véleménye: a szántók nagyobbíthatók lennének, ha visszaszerezhető lenne a falu ősi határának teljes területe. Ugyanis a korrupt török földesurak idejében – az előzőekben már utaltunk rá – a határ kisebb-nagyobb részét a verebi, a pákozdi és a fornai területekhez csatolták.
Nem érdektelen számba vennünk azokat a praediumokat, amelyek a XVII. században Lovasberényhez tartoztak. Egy régi kőtemplom romjait őrizte meg Técspuszta. Ugyancsak középkori település volt Nadap, 1694-ben jelentős erdő-, rét- és legelőterülettel. Egykor Lovasberényhez tartozott a lakatlan Ráckeresztúr, a Székesfehérvár és Pákozd között fekvő Kisfalud- és Börgöndpuszta, valamint az Adony és Ercsi között levő Őrsziget. Az utóbbi négy pusztáról (Ráckeresztúr, Kisfalud, Börgönd és Őrsziget) elmondották a lovasberényiek, hogy az összeírás idején Miskey István győri alkapitány birtokolta területüket. Közülük igen értékes a jelentős rét-, legelő- és szántóföldek miatt a kisfaludi és a börgöndi határ.
Az 1696. évi összeírás szerint tizenhárom egész, harminc fél és tizenhat negyed telek volt a községben. Csupán két zsellért (házas zsellér) rögzítettek az adatok. Az úrbéresek 1601 pozsonyi mérő szántót műveltek. Bort a száznyolc kapás szőlőhegyen termeltek. Fahasználati joggal rendelkeztek, de a tűzi- és épületfa biztosítására erdőterületet is béreltek. Az állatállomány eltartása, további növelése, amely korántsem elhanyagolható tényezője a gazdálkodás megerősödésének, nem volt biztosított, ugyanis az úrbéri állományhoz tartozó rét mennyisége kevésnek bizonyult. (Az 1696. évi öszszeírást lásd a Függelék I.-ben.)
Néhány esztendő alatt további változások jelei bontakoztak ki, erőteljesnek mondható differenciálódás indult meg az úrbéres jobbágyok között. A századfordulón már 45 egész, tizenegy fél és hét negyed telket találunk. Így a telekállomány mennyisége 52 egész és 1/4 telek. Az úrbéres adózók az évente szokásos 52 napi, a zsellér státusúak kilencnapi robotot teljesítettek. Ugyanakkor terménykilenceddel tartoztak a földesúrnak, a Vas megyei Kisölbőn lakó Vasdinnyei Jánosnak (Vasdinnyei János felesége az 1690-es évek elejétől Kéri János özvegye, Eölbei Ilona). Változások következtek be a földesúri terhekben is: a robot, a terménykilenced mellett évente száz forint földbért, hatvan pozsonyi mérő gabonát, huszonöt pozsonyi mérő zabot, tíz pozsonyi mérő kölest követelt az uraság, s az egy hétre adott három erőteljes kaszás számát felemelte húszra. Növelte a lakosság terheit a megyei közmunka is, amelyet Székesfehérvár erődítési munkáinál kellett teljesíteni.
Az újjászervezett megyei adminisztráció az állami adó behajtását szorgalmazva mind határozottabban lépett fel. 1698-ban siettették a megyére kirótt adó befizetését. Lovasberényben Vörös János szolgabíró járt el, hogy a féléves adót, 1013 forint és 30 krajcárt behajtsa. Az állami adó összegét tekintve Lovasberény a török uralom után újjászerveződő Fejér vármegye egyik legnépesebb, gazdasági erejét illetően tehetős faluja. Ugyanis Bicske 1132 forint, Pákozd 1193 forint, Csákvár 723 forint, Mór csupán 236 forint adót fizetett. Érthető, hogy a település birtoklása, a birtokjogok elismertetése több éven át súlyos ellentétek forrása lett. A XVI. század első felétől a Baracskai Pálffyak, a Kéri, az Eölbei majd a Vasdinnyei család tagjai és a leszármazottak között perek sora keletkezett.
A XVII. század végén Török Ferenc tatai várkapitány, Kéri János és Vasdinnyei János jelentették be igényüket Lovasberényre és a hozzá tartozó pusztákra. Mindezt nem vette figyelembe a budai kamarai adminisztráció; 1698-ban eladták a székesfehérvári kerületben levő palotai (Várpalota) uradalmat Siegbert Heister generálisnak, azonban a Zichy család ellentmondása az adásvételt meghiúsította. Heistert azzal kárpótolták, hogy tízezer forint összegben, zálogbirtokként megkapta Lovasberényt Nadap, Ráckeresztúr és Börgönd pusztával együtt. A pusztákért további 3540 forintot fizetett.
A következő esztendőben Heister teljes jogú birokos lett. 1699. június 3-án Bécsben kelt parancslevélben közölte az uralkodó, I. Lipót a győri káptalannal a tábornok birtokba helyezését. A király engedélyét és hozzájárulását adta a két adásvételhez.
Az adásvételek közül az elsőben Vasdinnyei János mint néhai feleségétől, Eölbei Ilonától származott Magdolna és Julianna leányainak gyámja, valamint néhai Kéri János két fia, Imre és László (akiknek anyja ugyancsak Eölbei Ilona volt, és Kéri János halálát követően lett Vasdinnyei János felesége) 8400 rajnai forintért örökre és visszavonhatatlanul eladták gróf Siegbert Heister generálisnak az alábbi Fejér megyében fekvő birtokaikat, illetve részbirtokaikat: Lovasberény falut, Técs, Nadap, Ráckeresztúr, Perkáta, Pázmánd és Eőrsziget (Őrsziget) praediumokat. Nemkülönben az ugyancsak Fejér megyei Börgönd, Novaj (Kisfalud), Sárosd, Szolgaegyháza, Saág, Pálocz-telek pusztai részbirtokaikat.
A második adásvétel, melyhez a király ugyancsak hozzájárult, az alábbi volt: Miskey István és felesége, Sebessy Judit a börgöndi, részben örökjogon, részben pedig zálogjogon birtokolt részbirtokaikat kétezer rajnai forintért eladták Heister tábornoknak a következő rendben. Saját birtokrészeiket örökjogon és örök áron, néhai Eölbei Magdolna örökösei, Sághy Klára és Tötössy Sándor birtokrészeit, melynek ők gyámi, illetve gondviselői jogon kezelői voltak, ugyancsak örökjogon, végül három birtokrészt, melyet nevezettek nyolc esztendőre, még néhai Eölbei Magdolnával kötött zálogügylet alapján 775 rajnai forintért zálogban bírtak, zálogbirtokként adták el.
I. Lipót nemcsak hozzájárulását adta a vagyonátruházáshoz, de le is mondott az őt megillető összes királyi jogról, tekintettel arra, hogy Heister 11 600 rajnai forintot – a ius armorum, a fegyverváltság összegét – az államkincstárba befizetett. A beiktatásra Lovasberényben 1699. augusztus 8-án került sor a kiküldött királyi ember, Miskey István, Fejér vármegye alispánja és a közhitelű tanú, Liptay Ferenc kanonok jelenlétében.
Tiltakozások sora robbant ki a királyi parancslevél felolvasását követően, s azok a győri káptalan előtt is folytatódtak. Augusztus 16-án Mányoki Ádám, Szalai István és Újvári Ferenc megbízásából jelentett be tiltakozást Lovasberény falu és praediumai vagyonátruházása ellen. Eredménytelenül: Heister a falu földesura lett. A tábornok ahhoz a császári udvart szolgáló réteghez tartozott, amelynek tagjai katonai, hadiszállítói szolgálataikkal a törökellenes felszabadító háborúban nemcsak érdemeket, hanem jelentős anyagi javakat is szereztek, és a magyarországi új földesurak sorába lépve az uralkodó biztos támaszai lettek.
A XVIII. század elején fellobbanó magyar–osztrák ellentétek Lovasberényben sajátos tartalmat kaptak. Az új földesúr, az uralkodó, I. Lipót szolgálatába lépett tábornok és a református magyar lakosság konfliktusa nemcsak nemzeti, vallási tartalmat fejezett ki, hanem a földesúri, a katonai terhek elleni tiltakozást is. Fejér megye egyik jelentős települése 1701-ben 1214 forint adót fizetett: Kolossváry Mihály járásában összeírt húsz község közül az adót illetően az első helyen állt. A gazdasági gyarapodást bizonyító adatok közül figyelemre méltó, hogy a lovasberényiek jelentősen növelték szántóikat. 1702-ben háromezer magyar holdon vetettek gabonát és egyéb eleséget. A Rákóczi-szabadságharc időszakában ismét megtört a település fejlődése; az állami adóalap mennyisége alig egy évtized alatt több mint a felére csökkent. 1703-ban 526, 1711-ben 220 a dicák (az állami adóegység alapja) száma. A gazdasági teljesítőképesség zuhanása a lakosság létszámának apadásával párosult; az 1711. évi összesítés szerint a kuruc háborúban és a pestisben meghaltak száma 262 volt.
Lovasberény lakói a szabadságküzdelemben II. Rákóczi Ferenc mellett tettek hitet. Nemzeti érzelmüket akkor bizonyították, amikor Heister tábornok az osztrák hadak élén megindult Székesfehérvár bevételére. 1704 tavaszán a berényiek fegyvert ragadtak, felkeltek a város előterébe érkező labancok ellen. Sárkeresztesig jutottak, amikor a császáriak bevonultak Székesfehérvárra (1704. április 9.). Heister büntetőexpedíciót vezényelt Lovasberénybe. A kurucokkal együttműködő jobbágyait megbüntette, a református istentiszteleteket betiltatta, a templomot bezáratta, és elvette a lakosságtól. Három esztendőn át nem használhatták, ez idő alatt a prédikátor házának udvarán nádból épített oratóriumban tartották az istentiszteletet.
A földesúr és a lakosság ellentéte az évek múltával sem oldódott. Sőt 1707-ben, amikor kuruc portyázó csapatok érkeztek Lovasberénybe, ismét birtokba vették a templomot. „Történt azonban, hogy Haiszter úr Hitves Társával együtt Lovasberénben jött és megh tudván, hogy kemin parancsolattya ellen Templomot magoknak fel szabadították, igen megh haragudván reájuk, bosszankodott, és panaszkodott Generalisnenak, hogy mikippen eötet ezel a Tilalomnak által hágássával megh bántották ligyen, és fenyegete is őket, hogy keminyen megh bünteti eöket, de a Generalisné Consideratioban lévén, hogy magok jobbágyaival volna dolgok, könyörül rajtok, és könyörgött az urának, hogy ne bántoná eöket, minthogy nagyis az a Templom, a Residentiatul távol esvén az Isteni szolgálatra oda nem járhatnak, épécsenek inkább az Uraság házához közel egy kápolnát, és az also Templom maradgyon megh nékik…”
Az eseményekre négy évtized múltával emlékezők elmondották, hogy a kápolnához robotban szállították a követ, a mesterek mellett segédmunkát végeztek, de a szakiparosokat nem a falu, hanem a földesúr fizette. 1708-ban megkezdődött a kápolna építése a földesúr családja és háznépe részére, ugyanis rajtuk kívül római katolikus hitet követők nem éltek Lovasberényben.
A kuruc érzelmű lakosságot nemcsak a Székesfehérvár térségében zajló hadi események sújtották, de nyomasztotta őket az egyre növekvő katonai szolgáltatások terhe is: az előfogatok kiállítása, a hosszúfuvarok – rendszerint a budai hadiraktárba – és a katonaság élelmezése. 1705 tavaszán 192 pozsonyi mérő gabonát szállítottak Budára. 1707 januárjában Pfeffershoven császári tábornok, budai katonai parancsnok arra kötelezte Vértesacsa, Lovasberény, Pátka, Sárkeresztes, Magyaralmás, Tabajd és Zámoly lakosait, hogy sietve szállítsanak 113 szekér szénát, 104 szekér fát és negyven vágómarhát Budára. Szigorú rendelete figyelmeztette a falvak népét: a szekeret jól rakják meg, mert ellenkező esetben két-három szekeret számolnak el egy szállítmánynak. Se órát, se napot ne várjanak, nehogy executiót küldjön reájuk, és falujukat feldúlassa, „mert jobb, hogy puszta legyen egy falu, mint hogy szó fogadatlan jobbágy lakja a helyet”. A rendeletet Miklesics Gergely továbbította a falvakba azzal, hogy a kivetett mennyiséget egy hét alatt hiánytalanul szolgáltassák be. Ha késlekednek, maguk okai annak, ami történni fog, „mert tudgyátok – írta Miklesics –, az hol az rác jár azon helység tűz nélkül megég”. A falvak közül, most is, mint 1705-ben Lovasberény terhe volt a legnagyobb: harminc szekér szénát, harminc szekér fát és tizenhárom vágómarhát kellett beszolgáltatnia.
A közel egy évtizedig tartó szabadságküzdelem jelentős gazdasági terhet rótt a lakosságra. A falu népessége csökkent, s először kerültek szembe a református lovasberényiek a szabad vallásgyakorlatot is akadályozó földesúri önkénnyel. A gazdasági terhek és vallási korlátozások dacára mégis gyors ütemű fejlődés bontakozott ki: amíg a Rákóczi-szabadságharc leverésének esztendejében, 1711-ben 220 dicát írtak össze, addig 1713-ban az állami adóalap mennyisége 313-ra növekedett.
Székesfehérvár visszafoglalása (1688)
Siegbert Heister generális
Portyázó kurucok
A Szentháromság tiszteletére felszentelt kápolna
