A zsellérfalu átköltözik | Száz Magyar Falu

A zsellérfalu átköltözik

Bálint Sándor a „Szögedi Nemzetben” azt írja Mártélyról: „1860 körül az uradalmi dohánykertészet itt is megszűnvén, a szegény sorsú katolikus lakosság részben itt helyben halászként kezdett új életet, részben pedig... a vásárhelyi református nagygazdák tanyáira szegődött béresnek, felesnek, tanyásnak.” Maguk a Maczelkák húsz-harminc cselédet alkalmaztak, de a Szelek is tucatnyi mártélyinak adtak munkát. A közös uradalom megszűnvén, a Mártély körüli birtok gróf Károlyi István birtokába került, majd halála után fia, Alajos gróf már 1863-ban eladta a mai falutól délre eső földeket Brunner Fülöp izraelita kereskedőnek, a Duttyán csárdával egyetemben. A falutól északra fekvő Korhányt pedig a mindszenti Weisz Lőrinc és Weisz Márton vásárolta meg. Később mártélyi laposból a volt dohányosok földjeit (ötszázharmincöt holdat) Politzer Ignácnak adnak el. „Politzer Ignác helybeli pénztőzsér és birtokos e hó másodikán tartotta mártélyi birtokába beiktatási ünnepséget. A lakoma, mely halpaprikáson kezdődött, derült kedéllyel folyt egész estvig. A földesurat eljöttek köszönteni mártélyi jobbágyaik is, kiket az illető szívélyesen fogadott és megvendégelt – írta a Vásárhelyi Közlöny.

Az 1850-es évekbeli térképek a falut még a szegvár-szegedi országúton belül ábrázolták, egészen a vízpartig. A második katonai felvételen egy része már a mai helyén, a vásárhely-mindszenti út mellett látszik, másik részét a gáton belüli partosabb részen ábrázolták.

Távolabb ezektől egy négy épületből álló tanyatelket tüntettek föl, amely még a harmadik katonai felvételen (1884) is szerepel, de itt már Politzer felirattal. Ez a tanya a vízpart közelében állott, nem messzire a kanyartól, a hajómalmok közelében. Politzer egyébként nem sokáig volt „új földesúr”, tovább adta a birtokot Hegedűs Jánosnak, a katolikus kántornak. Az ő fia pedig eladta a „mártélyi nábobnak”, Szűcs Józsefnek, a művészek és fiatalok nagy barátjának. Ő adott telket a cserkészeknek, melyből később úttörő-, illetve KISZ-tábor lett. Más részét a suhának kiparcellázta, amelyre ezután a híres-nevezetes „hullámtéri gyümölcsöst” telepítették (1907) a két-háromszáz négyszögölet vásárló mártélyiak. De nagyon sok vásárhelyi is vett itt telket, melyen főleg a középosztálybeliek kis nyaralót, villaszerű épületet emeltek (Dékány József, Szörffy dr., Kun Béla, Sebestyén, Vidonyi, dr. Draskovics Pál).

Annak nem sikerült nyomára bukkanni, hogyan, kinek a szervezésében történt az áttelepülés. A területet Brunner Fülöp kilencvennyolc katasztrális holdas birtokából hasították ki. Az 1885. évi kataszteri térképen a parcellák arányosak, többnyire egyforma nagyságúak. Ez a tény mégiscsak valami parcellázásra utal. A falutól délre eső (mai kempingtábor és környéke) hatalmas terület Brunner Fülöp nevén maradt (10093. és a 10102. hrsz.). Az is a parcellázásra utal, hogy a 10091. helyrajzi számon maga az utca is Brunner nevét viseli.

Házsor Vásárhely felől haladva a Mindszenti út jobb oldalán: Seres János, Kovács István, Molnár Ferenc, Csányi József, Nagy Ferenc, Lantos Antal, Szabó Ferenc, Fülöp József, Horváth György, Molnár Ferenc, Döme János, Lantos Mihály, Horváth Pál, Vass Ferenc, Tóth József, Döme József, Molnár János, Tóth József. Házsor a Mindszenti út bal oldalán, de a töltés felől haladva: Gurbó József, Mártélyi Közös Gazdaság, Nagy Péter, Brunner Fülöp, Ferenczi Pál, Hetényi Mihály, Gojdár Máté, Szabó Ferenc, Barna Mihály, Szabó István, Ferenczi István, Olasz Mihály, Tóth Ferenc, Sepsei István, Sepsei István, Mártélyi Közös Gazdaság, Ambrúzs Balázs (itt az elágazás, a mai Tiszai utca kezdete).

Házsor a töltéstől haladva, de farmezsgyével a második házsorra: Nagy Antal, Brunner Fülöp, Brunner Fülöp, Dénes József, Farkas Mihály, Tóth István, Sörös Antal, Farkas Mihály, Farkas András, Brunner Fülöp. Házsor a tiszai rampához vezető út bal oldalán, az Ambrúzs Balázs elágazástól kezdve: Brunner Fülöp nevén, maga az úttest, Lugosi Mihály, Kun Sándor, Klarek Mihály, Horváth István, Ambrúzs Balázs.

Az itt felsorolt ötven háztulajdonos közt még megtaláljuk a vízparti falu lakóit, de már újabbak is akadtak itt-ott. Előfordulnak olyan családok, amelyek 1828-ban még saját házzal nem rendelkező alzsellérek voltak. A falu továbbra is megőrizte katolikus jellegét, vagyis többé-kevésbé zárt közösség maradt.

1851-ben a Rétben elhelyezkedő grófi birtokokat (huszonháromezer katasztrális hold) közigazgatásilag kivonták a hódmezővásárhelyi határból. Az ezen a területen alakított ténylegesen létező „Gorzsa község” közvetlenül Csongrád vármegye hatósága alá tartozott. Így Batida, Szikáncs, Gorzsa, Sziget, Nagyrét, Atka, Körtvélyes, Pamuk, Mártélyi lapos, Mártélyi kertészség, Korhány.

Az 1879-es árvízkor Hódmezővásárhely lakói ezrével küzdöttek a gáton, de az uradalmi birtokok semmivel sem járultak hozzá a védekezéshez. Vásárhely ebbéli panaszára a vármegyei csendbiztos kiszállt embereivel a helyszínre, de mivel sehol sem találta „Gorzsa községet”, beültek a Szarvas vendégfogadóba, míg a lakosság ki nem űzte őket a városból. Ezután komolyabb lépéseket tett a város is, míg végül az 1881: LX III. tc. ismét Vásárhelyhez csatolta az uradalmi területeket. Többek közt a Mártély körüli Brunner-, Weisz-, Politzer-birtokokat.

Egyébként maga a falu a Brunner- és Weisz-birtok közé ékelve talpalatnyi községi határral sem rendelkezett. Semmi önállósága sem maradt, betagozódott a törvényhatósági jogú város közigazgatásába. Addig legalább saját elöljárósággal, bíróval, jegyzővel rendelkezett. Ez időtől kezdve még csak tanyaközpontnak sem tekintették ezt az ötven házat.

A környező tanyavilág a gabonakonjunktúra hatására tovább fejlődött. Ezt nemcsak a tanyaépületek folyamatos számbeli gyarapodása mutatta (dűlőnként húsz-harminc tanya egy emberöltő alatt), hanem a melléképületek gyarapodása is. Most már az istállót nem a tanyaépületek végében, hanem külön helyezték el (más épületben vannak a marhák, másutt a lovak, a disznók). A gabonát nem kizárólag a padláson tárolták, végképp nem vermekben, hanem hombárokban, a kukoricát górékban.

A kétlakiság még megmaradt. A legtöbb gazda a városban is megtartotta a házát. A téli hónapokban ott éltek, de már nem mindenki. Egyre több család lakott kint egész évben. Ez a század utolsó harmadában azzal járt, hogy tanyai iskolák épültek és olvasókörök alakultak. Az intenzív gabona- és kukoricatermelés az állatállomány gyarapodását hozta magával, amihez egyre több őrző kellett. A családtagok is elvégezték ezt a feladatot, de nőtt a cselédigény is.

A Hódmezővásárhelyi Rendőrkapitányi Hivatalnál lehetett cselédkönyvet váltani. 1883-tól a kiadott cselédkönyvek közt ott vannak a mártélyiak: például Hetényi Péter, Fülöp István, Kun Sándor, Ambrúzs Balázs, Dénes Viktor, Gurbó Mária, Horváth Máté, Radics Viktor... Kun Sándor, Ferenczi István, Sörös János, Radics Leopold... Száznál is több cselédkönyv maradt fenn a néhány évtizednyi időből.

Később az államrendőrség idejében a BM levéltárába kerültek e cseléd-ügyi iratok, de élő tanúktól bőven van adatunk arról, hogy a mártélyi gyerekek továbbra is cselédkedtek. Aki tíz hold földet bírt, bérelt hozzá másik tíz holdat, és máris szüksége lehetett ilyen segítségére. A XX. század fordulóján szinte általános ez az említett bérlősködés. Akinek kevés a földje, az okvetlenül bérelt hozzá annyit, hogy a megélhetése meglegyen. Ez körülbelül öt-nyolc holdat tett ki. Aki több földdel rendelkezett, az meg azért bérelt ugyanannyit hozzá, hogy a gazdasági fölszerelését jobban kihasználja. A földnélküli elment bérestanyásnak. Az ilyen ember azért is elállított néhányat a gyerekei közül, hogy kevesebb legyen otthon a „kenyérpusztító”.

A XIX. század végi nagy föllendülés nem kerülte el a mártélyi tanyavilágot, de a falut sem. Ebben az időben zajlott le a mezőgazdaságban a fajtaváltás, a tejszövetkezet megalapítása, az egyszerűbb mezőgazdasági gépek behozatala. A Gazdasági Egylet jótékony hatása a mártélyi határon is megérzett.

A szentesi vasút megépítésével végre megnyílhatott Budapest felé az összeköttetés, a vasútvonalak államosítása előtt Békéscsabán vagy Szabadkán keresztül lehetett csak eljutni a fővárosba.

1887-ben megnyílt a kunszentmárton-szentesi vasútvonal, 1893-ban pedig a Szentest Hódmezővásárhellyel összekötő vasút. Majd egy évtized múlva megnyílt az út a Bánát felé is a Hódmezővásárhely-Makó-Nagyszentmiklós, sőt Temesvár irányába futó vasútvonalon. Ennek a szentesi vasútnak egyik állomása Mártélyon épült, igaz, hogy csak IV. osztályú felvételi épülettel, marharakodó nélkül. Százhatvan négyzetméteres gabonaszín állt mellette.

Tagadhatatlan tény, hogy a falu fejlődésének a vasútépítés lendületet adott. Néhány év múlva kiépült a Mindszenti út jobb oldalán az „új sor”. Az állomáson postaügynökség működött.

Ebben az időben a törvényhatósági jogú város, Vásárhely is sokat áldozott a tanyavilágra. A grandiózus iskolaépítési kampányból Mártélyt sem hagyták ki. A régi katolikus iskolával átellenben 1907-ben megépítették a korszerű követelményeknek megfelelő újat. A régi, úgynevezett malomiskolát megvette Arany József, aki azt harminckét lóerős szívógázmotorral működtette.

A faluban az elemi szükségleteket kielégítő iparosok és kereskedők már ekkor is működnek. A helybeli tanítók a kulturális élet fellendítésén buzgólkodnak. Aktívan részt vettek az olvasókörök munkájában, például Tokody Piroska, aki a XX. század elején bálokat rendezett a „könyvtár javára”.

A vásárhelyi művészvilág, értelmiségiek Mártélyban látták és érezték meg a „hamisítatlan népi világot”. Kijártak Banga Péter számvevő úr dinnyéjét kóstolgatni, közben az „őstermészetben” felfrissülni. Kiss Lajos, a jeles néprajztudós a létesítendő néprajzi múzeum számára gyűjtött anyagot. A város fiataljainak vonzódásához nem kevéssé hozzájárult a halászok főzte halpaprikás. Tornyai János festőművészt a „rezzenéstelen csönd” fogta meg, a „nagy sömmi”...

A korabeli újság szerint a XX. század első évtizedében a városi tisztviselők is „fölfedezték” a Tiszát. „Hétköznaponként a hivatal után csapatok verődtek össze, s kimennek”, de „nemcsak szép tájékot látnak – hanem finom halételeknek is hódolnak”.

Ugyanezekben az években a vallási élet is színesebbé, igényesebbé válik. Nem elégítette ki a híveket a szélmolnár éneklése, bibliaolvasása. Saját templom építésébe fogtak, ami önértékelésüket is jelentősen emelte. Ha nehezen is, ha lassan is, de mégiscsak megindult a kétféle népesség keveredése, a mártélyi katolikusoké és a tanyai reformátusoké. Elsősorban a házasságok játszottak ebben szerepet, de közelebb kerültek a cselédeskedés és tanyásság, a bérestanyásság és a bérlőség miatt is. Tárkány Szűcs Sándor karácsonykor minden tanyásának és cselédjének a gyermekeit néhány napra vendégül látta, megajándékozta. A közeledést az iskola is elősegítette. A faluban katolikus iskola volt, Mártélyfeketehalmon református.

A lakosság száma lassan emelkedett, 1913-ban 2647 lakos élt a mártélyi határrészeken.

A lassú, békés fejlődést az első világháború akasztotta meg. A több tucat áldozat között volt gazda, bérlő, meg cselédember és napszámos is. Ki Galíciában, ki az olasz fronton halt hősi halált. Makó Imre levéltáros kiadásra kész könyvében feldolgozta annak közel háromezer vásárhelyi hősi halottnak az adatait, akiket a háborús veszteséglistákon vagy az anyakönyvekben feljegyeztek. Közülük ötvenheten Mártély faluból és a környékbeli tanyákból vonultak be.

Amikor 1919 júliusában a szolnoki csata néven ismert offenzíváját indította a Vörös Hadsereg, Csongrádnál, Mindszentnél és itt, Mártélynál is megpróbálták kiszorítani a románokat, akik Szűcs József tanyáján és a hullámtéri villákba fészkelték be magukat. Csúfosan megszaladtak, még Vásárhelyt is elhagyták. Nemsokára erősítéssel visszatértek, és irgalmatlan lövöldözéssel ismét birtokba vették a falut. Gránátjaik megrongálták a templomtornyot. A mellette álló házban Ferenci Jánosné negyedmagával esett áldozatul a lövöldözésnek. Bodrogi Pált munka közben a saját kukoricaföldjén lőtték le. N. Rácz István a „gyöpön” dolgozott valamit, amikor belelőttek. Ő halottnak tettette magát, és ezzel elérte, hogy nem kapott több lövést, csak belerugdosott a mellette elvonuló román gyalogság. Pár év múlva belehalt a tüdőlövésbe. Áldozatul esett Csordás Nagy Ernő cseléd is, aki Nagygyörgy Dániel istállójában keresett volna menedéket, de a gazdával együtt lelőtték. Hasonló sorsa jutott Hódi István, Papp István, Ambrúzs Balázs és Szabó István is. Szabó István halászt a gáton fogták el, és cipeltették vele a géppuskát, hogy a többi elhurcolt mártélyival és vásárhelyivel együtt végül is lelőjék az ötvenhat mártír között.

A világháború utáni években nehezen indult meg az élet a háborúban kizsigerelt Magyarországon. Mártélyon az emberveszteség mellett a gazdaságot is sok kár érte. Amit a négyéves háború során nem rekviráltak el, azt a románok vitték magukkal: gabonát, lovat, marhát, kocsit, cséplőgépet, még a szelelőrostákat is.

A feszültséget oldani optimizmusba menekültek: „Mártély nem volt, hanem lesz” jelszóval újra megindult az olvasóköri élet, a kulturális pezsgés, a kiút keresése. Műsoros esteket, bálokat rendezetek. Fölelevenítették a Tisza-ünnepségeket (Igaz, hogy vásárhelyi iparos asszonyok rendezésében). „Ötezer ember a Tisza partján” – írta a reményt ünnepelve a korabeli újság.