Török urak, magyar jobbágyok, szerb pásztorok
Török urak, magyar jobbágyok, szerb pásztorok
A XV. század végére a török egyre gyakrabban tarolta végig a vidéket.
A nagy hatalmú bárókkal szemben tehetetlen II. Ulászló uralkodása idején hamar megsemmisült Mátyás király minden hódítása. Az 1490-es évek első felében szinte évenként feljegyeztek a források egy-egy török támadást. 1491-ben Bajazid szultán egy nyolcezer főnyi, válogatott katonákból álló sereget küldött hazánk és Szlavónia ellen. Dél-Magyarországot egészen Gyuláig kifosztotta és végigdúlta. 1492-ben Kinizsi Pál állt bosszút az ellenségen. A sok csapás és szenvedés felemésztette a vidék falvainak virágzó gazdaságát.
A mohácsi csatavesztés után a székesfehérvári országgyűlésen Szapolyai János erdélyi vajdát választották királlyá. A török elől menekülő balkáni csapatok élére állva Cserni Jován felkelést indított egy önálló szerb fejedelemség reményében. A felkelést Török Bálint leverte. A földesurak elmenekültek birtokaikról, sorsukra hagyva az ország déli részén a töröknek még ellenálló magyar erősségeket. Nádasdy Tamás mint Mártély egyházi kommendátora a községet 1528-ban a szomszédos Korhánnyal együtt Majtényi Bertalan szegedi kapitány oltalmába ajánlotta. 1529-ben János király
a tényleges birtoklás alapján az apátság délvidéki tartozékait Nádasdynak adományozta. 1534-ben Nádasdy több főúrral együtt Ferdinándhoz pártolt.
Az 1540-es évek elején Mártély földesura továbbra is a már Ferdinánd-párti Nádasdy Tamás, aki a császár bizalmasaként kaphatta meg a falut, éppúgy, mint a gyulai várőrség tisztjei is a többi, még fennálló, birtokos nélkülinek tekintett falvakat.
1541. augusztus végén a szultán csellel elfoglalta Budát. Kassától és a Tiszától keletre eső vidéket az 1540-ben meghalt János király özvegyének és egyéves kisfiának, János Zsigmondnak adta át, és rájuk bízta Erdély és a Tiszántúl kormányzását. A Tisza folyó melletti városoktól, mint Szolnok, Cegléd és Csongrád a szultán viszonylag kisebb adókat követelt. 1542-43-ban Vásárhelyen és környékén, így Mártélyon is már Izabella királynő uralkodott. Miután a Ferdinánd-pártiak kísérlete Buda visszafoglalására sikertelen maradt, a török Csongrádot és Szegedet is megszállta. Ezután a Tisza jobb parti oldalán, a Szolnok és Titel közötti területen 1543-ban megszervezték a szegedi szandzsákot.
1552. július 27-én Temesvár elesett, vitéz kapitánya, Losonczi István vásárhelyi földbirtokos is ott lelte halálát. Ahmed beglerbég serege ezután Szolnok felé vonult, és az útjába került helységeket az átvonuló csapatok feldúlták, így került sor 1552 augusztusában Vásárhelynek és környékének felprédálására.
Szeged eleste után Nádasdy Tamás Mágocsy Gáspárnak, a gyulai vár kapitányának kezére bízta Mártélyt. 1553-ban Mágocsy egyik levelében azt írta a nádornak, hogy utasítása szerint a falut átadta Pahy Pálnak, aki már előbb bérbe vette, de a török miatt nem jutott hozzá „jeve énhozzám a The Nagyságodnak embere, az The Nagyságod levelével, és szóla The Nagyságod szavával, hogy Mártylt, az The Nagságod falvát, kit e háború közben oltalmaztam... Pahy Pálnak első szavára, az mint The Nagyságod kévánta, kezébe eresztém.” A lakosság panaszkodott, hogy Mágocsy negyven forintot zsarolt ki tőlük és nem védi kellően a falut a környéken fosztogatókkal szemben. 1553-ban Mágocsy részletesen számolt be Nádasdynak arról, hogy mártélyi földjének bérlője, Pahy ötven forintért árendába adta a birtokot Henyey Istvánnak. Három évvel később az egyik gyulai oklevél tanúsága szerint Mágocsy a nádor Márthel nevű jószágába ispánt rendelt. Nádasdy Tamás nádor a bérbeadás helyett ettől az időtől kezdve saját kezelésbe vette a falut.
1553. március 25-én a királyi adóösszeíró Csongrád megyében mindössze tizenhét lakott helységet jegyez, az elpusztult községek száma tizenegy. Mártélyt a lakott és adózó községek között tüntették fel. A falura a soproni országgyűlés végzése értelmében három forint adót vetettek ki, és a következőket írták megjegyzésként: „A falu nagyságos Nádasdy Tamásé.
A többi birtokosok szegények és elpusztultak a bíró vallomása szerint.”
A kivetett adót a mártélyiak megfizették. A település átvészelte a hadjáratokat, és ha el is hagyták időlegesen a falut, a lakosság a veszély elmúltával visszatelepült lakhelyére. Az elpusztított ingóságaikat, állataikat azonban csak több év alatt tudták pótolni. A falu népességének nagyságára is következtethetünk abból, hogy 1557-ben huszonöt házat írtak össze.
A háborús időkben a környező falvakat a gyulai kapitányok vették oltalmuk alá. 1559-ben Mágocsy távozott a gyulai vár parancsnoki tisztéből és helyébe Bornemissza Benedek kapitány lépett. A mártélyiak hálával írták Nádasdynak: „Ezt akarók a te Nagyságodnak tudtára adnunk, hogy Istennek adunk hálákat róla, az minémű gyámol és oltalmazó alá te Nagyságod bízott minket, mert minekünk édes atyánk és anyánk helyett vagyon és úgy lakunk földünkben békességben őnagysága után mint egy Mátyás király idejében lakott az nép.”
A gyulai kapitány, Bornemissza Benedek nemcsak az ellenség ellen, de például 1559-ben a szomszédokkal való határvillongások idején a vásárhelyi birtokosok követeléseivel szemben is megvédelmezte őket. Még ugyan-ebben az évben Bornemissza – Nádasdy belegyezésével – a falut visszaadta a zalavári apátságnak. Mezőlaky Ferenc zalavári apát a birtokot Paksi Jóbra ruházta át, aki 1567-ben vette kezelésbe Mártélyt, a Tisza-parti jobbágyfalut, legelőjét és a Duna-Tisza közé átnyúló rétjét. Két év múlva már világi birtokos használatába került a község. 1561-ben Mártély névleges ura Okány András lett, de 1563-ban egy adólajstrom szerint újból a zalavári apátság szerepel birtokosként. (A birtoklás csak névleges lehetett, hiszen a község a töröknek adózott.)
1566-ban I. Szulejmán hadjárata során elesett Szigetvár, és török kézre került az Alföldön hat vármegyét védő Gyula vára is. A dunántúli és a vele egy időben folyó tiszántúli hadműveletek lényegesen megnövelték a porta magyarországi tartományait. Habsburg Miksa és Szulejmán utóda, II. Szelim 1568-ban Drinápolyban egy időre békét kötött. A török a megszerzett országrészben hosszabb időre berendezkedett.
A török közigazgatás szerint a legnagyobb egység a vilajet, amely több szandzsákra oszlott, melyek felett egy-egy bég rendelkezett. Mártély a török közigazgatás szerint a szegedi szandzsákon belül a vásárhelyi náhijébe tartozott. A náhije főként bírósági kerületnek számított, de amellett közigazgatási funkciókat is ellátott. A török közigazgatás ezen egysége élén a kádi állott, akinek alárendelték a kerület falvainak bíráit. A török adórovók részletes utasítás alapján járták végig a falvakat. Bírájával és esküdtjeivel elkészíttették az adójegyzéket. A jegyzékbe azokat vették be, akik legalább tíz éve ott laktak és legalább hat magyar forint értékű cenzus szerinti vagyonnal rendelkeztek. Ha a házban két-három testvér is élt, és mindegyik külön-külön hat magyar forint értékű vagyonnal, akkor külön-külön adóztak. Az összeírások alapján a nyilvántartásba vett földek a szultán tulajdonát képezték. Nem is a föld, hanem a rajta élő és dolgozó családfők adójövedelme számított. Az adózó háztartásokat mint adóegységeket a törökök kapunak nevezték. A kapuk száma a telekkel vagy telekrésszel rendelkező paraszti háztartások számát jelentette.
1545-ben a vásárhelyi nahije tizenöt falujával együtt már bekerült Khalik bég budai török kincstárnok defterébe. Az egységes defter szerint a tizeden kívül minden telkes gazda (rája) György-napkor két, karácsony táján három forintot fizetett. A zsellérek csak karácsonykor adóztak négy forinttal. Különleges török adónemnek számított a húsvéti zsír, fa és egyéb konyhai szükségletek szedése.
Az 1560-as években a községek kezdtek a pusztítások után magukhoz térni és fokozatosan gazdaságilag is megerősödni, amit az adó emelkedése is mutat. Mártélyra a megszállás második évtizedében nyugalmasabb idők következtek. Földesura, Dzsáfer bég jobbágyai iránt szinte atyai jóindulattal viseltetett. 1566-ban azonban Dzsáfer mind a tizenhét földbirtokát (timárt) Vásárhelynek adta ki bérbe. Mártélyt is a bérlethez tartozó falvak között találjuk. A következő évben Szinán Ali és Abdi bin Ali sztambuli kereskedők vették át a bérletet. 1570-ben ugyanez a hatalmas terület Ahmed bin Hasszán kezére került.
Mivel török deftereket a későbbi évekből nem ismerünk, a falu XVII. századi történetét elsősorban a váci püspökség dézsmajegyzékeiből követhetjük nyomon. A Csongrád megyei és a tiszántúli községek között felsorolt falu dézsmáját a püspökség bérbe adta, megjegyezvén, hogy „annyiért kellett bérbe adni, amennyiért lehetett”. A megjegyzés utal arra, hogy a század második felében szűkebb esztendők következtek. A pestis megritkította a népességet, a tizenöt éves háború (1593-1606) és a törökkel vívott háborúk során a falu hol a király, hol Erdély, hol a török hatalma alá kerülvén az 1600. évben teljesen elpusztult és gazdátlanná vált.
A krími tatárok 1596 és 1614 között a mai Csongrád megye területének nagyobb részén elpusztították a lakott településeket. A mártélyiak a veszély elmúltával a vizek által védettebb Vásárhelyre költöztek be. Mártély határát, a mártélyi pusztát a szomszédos községek vették használatba. 1628-ban Tárnoki János püspöki jószágigazgató és dézsmabérlő a maga lajstromában mint puszta helyet tüntette fel. Ezután eltűnik neve a dézsmajegyzékekből is, egyben alátámasztván azt, hogy a pusztát a szerbek szállták meg, akik mentesek voltak a dézsmafizetés alól.
Az így elpusztult falvak újratelepítését Ali csanádi alajbég kezdte el, aki még 1646-ban is levelezett a Magyar Kamarával szerb jobbágyai ügyében. A telepeseket a török alajbég hozatta fel az elmenekült magyarok helyébe, és 1641-ben a Magyar Kamarához írt levelében azzal a váddal illette a magyar kapitányokat, hogy az alattuk lévő hajdúk „rontói” az egész vidéknek, és ezeket egyes birtokkövetelők bérelték fel, hogy „fele haszonra sarcoltassák meg az új rác telepeseket...”
1642-ben Csongrád vármegyét Borsod megyéhez kapcsolták, ekkor Széll Mihály szendrei várkapitány és Dobóczi Ferenc Borsod vármegyei táblabíró adólajstromában szerepel Mártély neve is, melynek szerb lakosai évről évre adót fizettek. A jegyzék szerint: „...az 1642. esztendőben hódoltak meg a mártiri rácok Csongrád vármegyében lévő puszta telkemről 20 tallérban”, mely összeget Széll Mihálynak egészen 1655-ig változatlan összegben megadták. A jegyzékben azonban az is szerepel, hogy Széll Mihály megalkudott Széki Péter szendrei vicekapitánnyal, hogy néhány falu felét neki engedi át.
1649-ben az egyesült vármegye ónodi gyűlésén az Alföldön megmaradt helységek számbavételekor Mártélyt az első helyen említik mint szerbek lakta falut. Egy részét 1662-től Fekete Mihály Szoboszlón lakó hajdú vitéz birtokolta, akinek Batidán is voltak birtokai. Fekete mártélyi jobbágyai közül Borsod megye vizsgálóbizottsága tanúként hallgatta meg Pályó Pétert, Bogdán Pétert, Bacs Pétert és Káli Mihályt Solt és Körtvélyes puszták határai ügyében. Mártély közben a Széki család birtokába került.
A szerb pásztorok a szomszédos puszták határait is legeltették, ami ellen a távol lakó földbirtokosok eredménytelenül tiltakoztak. Borovszky leírása szerint „ezek pusztáról pusztára barangoltak, s az időjárás viszontagságai ellenében asszonyostul-gyermekestül elhagyott épületek és romok düledező falai közt vonták meg magukat, kitartóan legeltették nyájaikat”. A török Ali nem érte el velük célját, mert nem hajlottak a földművelésre, s ami nyereségre szert tettek, azt a végváriak szedték be tőlük.
1670 körül Csongrád vármegye harmincegy községéből csupán tizenháromban volt az adatok szerint gyér lakosság.
A török kiűzésével kapcsolatos háborúk (1683-1699) során újabb megpróbáltatások következtek. A háborúskodó felek végigsarcolták a vidéket, fosztogatták a lakosságot és elhajtották állataikat. A mártélyi szerbek sem maradhattak sokáig a környéken, mert 1686-ban egy tatár támadás szétszórta őket. Egy részük az Alföld közepére húzódott fel a magyarokkal együtt, más részük azonban visszatért hazájába. Mártély birtokosaként ekkor tűnik fel először Telegdi Balajthy Ferenc neve, aki minden itteni földjét három vásárhelyi lakosnak, Szilágyi Istvánnak, Török Bálintnak és Szabó Dánielnek zálogosította el. Közben Zichy István császári tábornok Mártélyt és a szomszédos helységeket a „szentkereszti páternek” adta ki haszonbérbe. Ekkor már a dézsma beszedésére is kísérletet tettek.
1692-ben Váradot, 1693-ban Jenőt vesztették el a törökök. A török oldalon harcoló Thököly, hogy katonái számára élelmet szerezzen, 1690-ben Hódmezővásárhelyt is megsarcolta, elhajtotta a lakosság minden marháját. A krími tatárok pusztításai nyomán 1693-tól kezdve Hódmezővásárhely is több évig lakatlanná vált, és az ideköltözött mártélyiak is kénytelenek voltak a vásárhelyiekkel együtt továbbmenekülni. 1695-ben Lambion császári mérnökkari tiszt ezen a vidéken a Tiszától Gyuláig, Szentes kivételével, nem talált lakott helyet. 1699-től a menekülésből visszatérő vásárhelyi gazdák vették ki haszonbérbe a mártélyi pusztát.
A falu népességének alakulásáról viszonylag megbízható képet csak az anyakönyvekből nyerhetünk. A mártélyiakat először Vásárhelyen anyakönyvezték. Hódmezővásárhelyen egyházi anyakönyvek közül a legkorábbi az 1727-ből való római katolikus anyakönyv. A reformátusok anyakönyvét 1747-től kezdték vezetni. A korábbi időszak népességére a dézsmajegyzékek, adóösszeírások szolgáltatnak némi támpontot. Az össznépességre azonban ezekből a forrásokból csak következtetni lehet, mivel az adózó háztartásfőn, esetleg testvérén kívül a család többi tagja nem szerepel azokban. Az egyes családok azonban a feleségen és gyerekeken kívül még több olyan személyt is magukba foglalhatnak, akik szintén nem szerepelnek az adóösszeírásokban. A népesség megállapításához elfogadott gyakorlat az ötös szorzó, amikor az adózó családfők számát átlagosan öttel beszorozva és hozzáadva százalékos arányban az egyéb, sehol nem szereplő személyeket kapjuk meg a népesség megközelítő nagyságát.
Az 1551-1552. évi háborús pusztítások következtében több helység elnéptelenedett. A királyi adórovók e vidék húsz helysége közül csak ötre tudtak adót kivetni, és ott is lényegesen kevesebbet, mint békeidőben. Az öt helység között szerepel Mártély is, ahol mindössze három adóztatható portát találtak. Szerepel még Fecskés, Földvár, Férged és Tótkutas.
Az 1557-1558. évi defterben már tizenhét olyan helység szerepel a csanádi és a vásárhelyi nahijékben, ahol adóztatható népességet találtak, melyek között Mátélyon huszonöt, fejadót fizető háztartásfőt jegyeztek fel a török adórovók. A falu népességének arányára is következtethetünk ebből az adatból, mely az ötös szorzóval számolva legkevesebb 125 fős népességet jelentett. Ennél több fejadót fizetőt csak Csomorkányon (26 fő), Fecskésen (35 fő), Mágocson (45 fő) írtak össze. A teljes népesség kiszámításához a vagyontalan gazdasági cselédek, az adómentességet élvező bírók és az újonnan települők számát is be kell számítani. Felbecsülhető arányuk minimum harminc százalék.
Az 1560-ban készített defterben „Mártel” faluban huszonhárom fejadófizetőt, illetve kaput írtak össze, ami azt jelenti, hogy ennyi adófizető háztartást találtak. Külön adót fizettek a búza, a méhkasok, a kert, a legelőhasználat, az állatok közül a disznó és a juh után. A török a lovat és a szarvasmarhát nem adóztatta. Ezért is maradt fenn és terjedt el annyira ezen a vidéken a szarvasmarhatartás. Két juhos gazdát név szerint is megemlít az összeírás: Oláh Dénest 150 és Csapó Ferencet 125 juhval.
Ha a lélekszámot akarjuk megközelíteni, az átlagos ötös szorzóval 115 fő, ehhez hozzáadjuk a 30 százalékot, akkor mintegy 150 fős népességgel számolhatunk az összeírás alapján Mártélyon.
Az 1561. évi portális adóösszeírásban Csongrád megyében Mártély 37 portával, Körtvélyes harminc portával és Derekegyház kilenc portával szerepel. A teljes népesség kiszámításához a vagyontalan gazdasági cselédek, az adómentességet élvező bírók és az újonnan betelepülők számát is hozzá kell adni. A népességszám jelentősen emelkedhetett, Mártélyon 240 fős népességgel számolhatunk.
Az 1563-as dézsmajegyzékben Mártély nem szerepel, viszont az 1566-os és az 1570-es defterekben Derekegyház, Gorzsa, Körtvélyes, Szentkirály és Újváros mellett Mártélyról is készült adóösszeírás. Az 1570. évi defterben a faluban 54 háztartásfőt írtak össze. Az adfizetők száma az eltelt tíz év alatt megduplázódott. A lakosság lélekszáma mellett a vagyoni helyzete is előnyére változott. Az adóbevétel a fejadóval együtt 22 181 akcséra emelkedett. A falu lélekszáma meghaladta a 350 főt.
1560 és 1570 között tovább növekedett és szinte kicserélődött a falu lakossága. A defterekben szereplő névsorokat összevetve kiderül, hogy az 1560-ban összeírt huszonhárom név közül az 1570. évi defterben mindössze hét név azonosítható, tehát 14 név eltűnt és 47 új név jelent meg, ami jelentős migrációra is utal. Az alábbiakban név szerint közöljük a defterekben szereplő adózó magyar háztartásfők neveit:
1560-ban: Szimcsák Máté, György fia legény, János diják, Mihál fia legény, Tamás fia legény, Balog Pál, Ambrus fia legény, Bálind fia legény, Bozók György, András fia legény, Damakos Pétör, Kontya (?) László, Bálind fia legény, Bacsa Mihál, Bertalan fia legény, Igyős István, Csuka Benedek, Dargó Pál, György fia legény, Dáni András, Sózs Bálint, Ihos Pétör, Oláh Dijenös 150 juha van, Oláh Mihál, Csapó Ferenc 125 juha van, Balás fia legény, Szimcsák György, Szár Antal, Bácsi Pál, Élijás Borbás, Benedek fia legény, Igyős Ambrus, Ihos Márton, György fia legény, Sárkán János.
A tizenkét „fia legény” megjelölés a felnőtt, nőtlen fiúkat jelentette.
A háztartásfővel egy háztartásban élő fiúkat nem számították adóalanynak, így az összesítésben csak huszonhárom fejadófizető szerepel. Az adóbevétel 6489 akcse.
1570-ben: János diják, Anborus fia legény, Tomás fia legény, Csók Dijenös, Téglás Orbán, János fia legény, Pál fia legény, Dorka Tomás, Molnár Bálind, Lukács fia legény, Balog Pál, Gáspár fia legény, Kis Márton, Bálind fia legény, Domokos Bálind, Pétör fia legény, Csóka Pétör, András fia legény, Békó András, Demetör fia legény, Tóth Orbán, István fia legény, Bika Bertalan, István fia legény, Elekes István, András fia legény, Jakab fia legény, Gáspár fia legény, Csepő Demetör, Gergő fia legény, Mátyás fia legény, Vas János, Gáspár fia legény, Forgó Pál, István fia legény, Szentmihál Gergel, Dani Mátyás, Benedek fia legény, Bálind fia legény, Mihál fia legény, Kerekes Benedek, Benedek fia legény, Pétör Bálind, Imre fia legény, Orbán veje, Lukács fia legény, Kerekes György, Demetör fia legény, Ivlah Márton, Sebő Bálind, Pétör fia legény, Csemör Márton, András fia legény, Boldizsár fia legény, Csanád Benedek, Fertő Ferenc, Peszécs Gergel, Bálint fia legény, Sár Antal, Pétör fia legény, Kál Ferenc, István fia legény, Pál Lőrinc, Bálind fia legény, Elekes Pétör, Pétör testvére legény, Turi Pétör, Benedek fia legény, Turi György, Szavér Máté, Pál fia legény, Nagy András, Elekes Anborus, Péter Márton, Miklós fia legény, Kis Gergel, Timon fia legény, István fia legény, Sárkán Ferenc, Fark András, Mihál fia legény, Ferenc testvére legény, Szita Balázs, Antal fia legény, Bota Tomás, Gergel fia legény, Elekes Ferenc, Tomás fia legény, Elekes György, Márton fia legény, Benedek diják, Gáspár fia legény, Bika Gergel, Tomás fia legény Tomás fia legény, Nagy János, Érsó Boldizsár, Ferenc fia legény, Dáni András, Máté fia legény, Bencse György, Tót Máté, Kovács Balázs, Bereni Antal.
Az összeírásban ötven fia legény megjelölés szerepel, a fejadófizetők száma ötvennégy fő. Adóbevétel a fejadóval együtt: 22 181 akcse.
Igen sok lehetett az újonnan érkező, akik közül többen nem telepedtek le véglegesen, hanem kedvezőbb megélhetési feltételeket és befogadási készséget keresve újabb lakóhelyet kerestek. Mindszent és Mártély akkori népességét tekintve szinte azonos nagyságrendű falu. A defterekben szereplő kapuk száma Mártélyon és Mindszenten 1557 és 1578 között az alábbi táblázatban foglaltak szerint alakult:
év
|
Mártély
kapuk száma
|
Mindszent
kapuk száma
|
|---|---|---|
1557
|
25
|
20
|
1560
|
23
|
13
|
1570
|
54
|
– nincs adat –
|
1578
|
48
|
44
|
1578-ban Szentkirályról és Mártélyról maradt fenn dézsmajegyzék, ekkor Mártélyon 48 adózó háztartásfőt jegyeztek fel. A század második felében igen sok település végleg elpusztult, lakosai elmenekültek. 1566-ban pusztult el Fecskés, Földvár, Solt és Szőlős, 1596-ban pedig Csomorkány, Férged, Gorzsa, Sámson, Tótkutas, Batida, Körtvélyes, Mágocs, Pereskutas, Rétkopáncs, Újváros. Mártélynak ekkor még sikerült elkerülni a megsemmisülést. Az 1596-1600 közötti évek súlyos megpróbáltatásai azonban felmorzsolták az itt élők tartalékait is. A magyar lakosság nagy része elmenekült, az 1642. évi Borsod megyei adólajstromban már mint szerbek lakta falut jegyezték fel.
)
