A mezőváros 1789 és 1848 között
A mezőváros 1789 és 1848 között
Martonvásár 1789. január 22-én II. Józseftől mezővárosi rangot kapott. Az ifjabb Brunszvik Antal közbenjárására elnyert privilégium szerint a „kalapos király” a birtok lakóinak, „s más szomszédos helységeknek a hasznára és jólétére gondot fordítván” engedélyezte, hogy Martonvásár „örökre a mezőváros névnek örvendjen”. A település ekkor hódítja vissza azt a szerepkörét, amelyet mint a megye „északkeleti sarkának főhelye” háromszáz évvel korábban egyszer már kivívott magának.
Martonvásár a mezővárosok legalsó, úgynevezett úrbéres mezőváros kategóriájába tartozott, azaz belszerkezetében továbbra is közönséges parasztfalu maradt, viszont jogot nyert arra, hogy a település egészére kivetett adókat és szolgáltatásokat elossza és behajtsa, és hogy a belső igazgatását is maga lássa el. Az ilyen mezővárosok népessége esetenként bizonyos úrbéres szolgáltatások (például a robot) időleges (és a földesúr által végül is bármikor felmondható) megváltását, valamint a földesúri járandóságok egy összegben való kifizetését is magára vállalta.
Martonvásár belső igazgatását ugyanúgy, mint falu korában is, az öregbíró, a törvénybíró és a választott esküdtek látták el. 1836-tól a bíróválasztásban nem vehetett részt minden lakó, csak azok, akik „a helységben vagy annak határában házat vagy egyéb fekvő javakat” bírtak. Ettől fogva már a jegyző választása és elbocsátása is a földesúr beleegyezésétől függött. A bírót az uradalmi tisztiszék hét végén berendelte, s kiadta neki a következő héten elvégzendő munkákat. A községi elöljárók aztán házról házra járva kiparancsolták a robotosokat, és ha szükség volt rájuk, „pénzes munkásokat” is toboroztak. Az úrbéri jövedelmek behajtásában is közreműködtek.
A bírói tisztet többnyire magyarok (Dobos, Molnár, Hegedűs) töltötték be. Az 1818 előtti években került Martonvásárra Kreutziger Lőrinc jegyző, aki a kántori teendőket is ellátta. A jegyző nem tartozott az elöljárók közé, a mezőváros fogadott embere volt, de mint írástudó, tanult egyénnek napról napra nőtt a befolyása a közigazgatási ügyekben. Az alkalmazottak sorában feltűnik a falugazda (villicus) is, aki a jó gazda gondosságával őrizte és gyarapította mindazon javakat, amelyeket közvagyonként a gondjaira bíztak. A mezőváros elöljárói a lakosság egésze vagy egyes rászoruló tagjai érdekében a megyénél, sőt a Helytartótanácsnál is többször eljártak. Egy alkalommal egy özvegyasszony egyetlen fiának a katonaságtól való hazabocsátását kérték. 1795-ben pedig, amikor a mezőváros kenyérgabonája elfogyott, kasszájukban pedig „egy fillérpénz” sem volt, a hatóságoktól segítséget kértek. Kiderült, hogy a megye kasszája is üres, így a Helytartótanácstól kérvényezték, hogy „akár költsön, akár hitelbe” utaljon ki nekik lisztet vagy búzát „a Budai vagy Fejér Vári Felséges Királyi Magazinumból”.
Martonvásár, az úrbéres mezőváros sorsa sok szállal kapcsolódott a birtok urához, akinek személyében 1789 és 1848 között többször történt változás. Ifjabb Brunszvik Antal 1793-ban, 47 évesen elhunyt. Fia ekkor csak 16 éves volt, így a birtok igazgatása özvegyére, Seeberg Annára hárult. Brunszvik Ferenc 1807-ben vette át az uradalom vezetését, amelyet aztán haláláig (1849) igazgatott.
A község lakosságának gerincét a jobbágyparasztság, illetve úrbéres zsellérség alkotta, így a jobbágy–földesúri viszony alakulása a település egészét befolyásolta. Az 1790-es évektől a falu és Brunszvikék kapcsolata az úrbéresek életfeltételeinek megromlása miatt már nem volt súrlódásmentes. A jobbágyok és zsellérek száma ugyanis időközben megnőtt, a változatlan telki állomány mellett így megélhetésük egyre bizonytalanabbá vált. Panaszaik között szerepelt a rétek csekély volta, a legelőhiány, a túlméretezett robotterhek és az egyéb túlkapások. A birtok fő bevételi forrása a birkatartás volt, ami az úrbéresek amúgy is kevés legelőjét mindinkább veszélyeztette.
1799-ben a martonvásáriak a vármegyéhez fordultak. „Az marhahajtó mezőnk” olyan csekély, hogy azon „vonyós marháink el nem élhetnek” – panaszolták. Ráadásul az uraság ökreiket a legelőről kitiltotta, így szolgálatukat hovatovább képtelenek lesznek ellátni. A megye védelmét kérik, mondván: „ha ebben nem segíttetünk, végképp elpusztulunk és semmi lészünk”. Két évvel később a mezőváros zsellérei és árendásai panaszolták, hogy míg korábban két lovat és tehenet tarthattak, most uruk az állataikat mindenféle legelőről kitiltotta és eladásukat parancsolta. Sérelmezték azt is, hogy annak idején szántót ígértek nekik, földesuraságuk azonban velük szemben idegen bérlőket részesít előnyben.
A megyei közgyűlés 1801–1803 között többször foglalkozott a fenti ügyekkel, s Brunszvikékat úriszék tartására és a legelőterület kiigazítására kötelezte, eredmény nélkül. Végül az a határozat született, hogy a martonvásári jobbágy- és zsellérsérelmek ügyében úrbéri per döntsön. Ezt Brunszvikéknak 1812 márciusáig sikerült elodázniuk.
Az úriszéken a martonvásáriak sérelmezték, hogy földesuruk a három évre bérbe adott dűlőt hirtelen visszavette, amikor azonban a gróf ígéretet tett az elvégzett szántás díjának kifizetésére, jobbágyai elálltak a panaszuktól. Elmondták viszont, hogy kaszálóik „középnyáron is jobbára víz alatt vannak”. Brunszvik Ferenc erre azt felelte, hogy a víz azért „vetődik vissza” a rétjeikre, mert a patak Szentlászló-pusztánál eliszaposodott. Megígérte, hogy beszél a szentlászlói birtokosokkal, s ha ő nem ér el eredményt, akkor a megye intézkedjen. Jobbágyai felpanaszolták, hogy az előírtnál 25–30 nappal többet kell dolgozniuk, a plusznapokra pedig csak napi 12 krajcárt kapnak. Amikor ezt a gróf cáfolta, a panaszosok nem tudták igazolni állításukat.
Az igásrobot körüli visszaéléseket hallva az úriszék meghatározta, hogy a martonvásári jobbágyok milyen mennyiségű gabonát kötelesek fuvarozni, s azt is, hogy a visszafelé szállítást Brunszvik Ferenc köteles nekik megfizetni. A jobbágyok előadása szerint most „Túrkevére, a Tisza mellé járnak”, ami nyolc napjukba kerül. Erre a gróf megígéri, hogy ezentúl csak kétnapi járóföldre küldi őket, ha mégis nagyobb fuvarra kerülne sor, a plusznapokat betudja a robotba. Végül a legelővel kapcsolatos panaszokat orvoslandó, az úriszék annak egy részét József-naptól a vonó marháknak tartja fenn, mondván, hogy oda „heverő marhának” és az uradalom birkáinak „ezután menni szabad nem lészen”. A vetésen viszont Szent Mihálytól Szent György-napig szabadon legeltethetnek. Az úrbéresek rétjén történő legeltetéstől pedig maga a gróf áll el.
A viszály azonban tovább folytatódik. A megye hiába kötelezi Brunszvik Ferencet újabb úriszék tartására, ő ezen még csak meg sem jelenik, birkásai pedig kényük-kedvük szerint legeltetnek tovább a jobbágyok földjén. A panaszosok és földesuruk kapcsolata olyannyira megromlott, hogy a gróf 1816-ban az összehívott lakosság jelenlétében megverette és majd tizenkét órán át vasban tartotta Makáts István törvénybírót, Gresser Mihály esküdttel pedig az ütlegek helyett „a Szent Egyházra tizenkét forintokat” fizettetett, s az esküdtségből is kivetette őket. „Ezután tanulnának, s nem mint az oskolás gyermek minden hiábavalóságért panaszra fussanak” – tette hozzá. Érdekes módon éppen az előző évben állapította meg az angol Richard Bright, hogy Martonvásáron „különösen sok jóakarat van a család és a parasztság érintkezésében”. Ő ezt azzal magyarázta, hogy a birtokos család helyben lakik, hogy a családban sok a nő, és hogy „a grófnak nagyon finom lelkülete” van. Ez utóbbival aligha érthetünk egyet.
A földesúri terheken kívül Martonvásár úrbéres lakóit az állami és megyei adózás, valamint a katonatartás terhei is sújtják. Az állami vagy hadiadó mellett a paraszt az állami adó bizonyos hányadának megfelelő összeggel a megyének tartozott. Ez volt a házi vagy honiadó. Mindemellett a parasztok kötelesek voltak megyei közmunkát végezni, és a hivatalos utazók részére ingyen előfogatot biztosítani.
Az egyes községekre kirótt hadiadó nagyságát a megyegyűlés ismertette. Az adóösszeírást uradalmi tisztek készítették, kivetésénél azonban a községi bíró és egy-két esküdt is jelen volt, akik arra ügyeltek, hogy jobbágyaikat ne terheljék túl állami adókkal (azaz: „erejük ne fogyjon”). Az 1846. évi martonvásári összeírásból kitűnik, hogy az akkori gyakorlatnak megfelelően a bíró, Hegedűs János a személye után nem, csupán a földjei és állatai után adózott. A hadiadó teljes összegét a martonvásáriak legtöbbször nem tudták leróni, így adósságaikat évről évre tovább halmozták. A porciószedő 1835–1836-ban Ispán János, utána Fogl János, majd pedig éveken át Wittenheber János volt. Az összegyűjtött pénzt az uradalom egy összegben fizette be a megyei adópénztárba.
A katonát a paraszt adta. Sokáig a katonafogdosás embertelen gyakorlata uralkodott, 1830 után azonban a katonaköteles legények sorshúzással dönthették el, hogy közülük kik fognak bevonulni. A katonák beszállásolásával és szállításával kapcsolatos terhek (porció, forspont) is az úrbéres lakosságra hárultak. A martonvásáriak 1795-ben azért kérnek a megyétől gabona- vagy lisztbeni támogatást, mert súlyos katonai terhet visznek. „Minthogy igen transenalis útban vagyunk, szinte úgy megterheltetünk gyakran 10–20 katonával” – panaszolják 1801-ben. 1812-ben pedig azt állítják, hogy földjeik termése „a katonák ellátására sem elegendő”.
Az 1789-ben mezővárossá előlépett Martonvásár az országismertetők közül először Vályi András Magyar Országnak leírása című, 1799-ben megjelent művében szerepel. „Martonvásár elegyes magyar mezőváros, földes(ura a) gróf Brunczvik Uraság, a’kinek kastéllyával ékes, lakosai katolikusok, evangelikusok és zsidók is… Postája van, fekete földgye 3 nyomásbéli, terem búzát, rozsot, árpát, zabot, erdeje nints, szőleje van, piatza Budán, és Ercsiben.” A helység neve több útikönyvben is felbukkan. 1810-ben az orosz tiszt, Bronevszkij a gyönyörű parkot dicséri, 1839-ben pedig John Paget Martonvásárt „a magyar falvak kellemes típusának” mondja, a vendégfogadóban eltöltött ebéd után azonban mindketten tovább sietnek. Richard Bright viszont, aki 1815 májusában töltött pár napot Brunszvikéknál, a falut is bejárta. Bekopogott az iskolába, és betért néhány parasztházba is, s minderről az 1818-ban hazájában közreadott útikönyvében leírást adott. Érdekes megállapításaiból e helyütt egyet idézünk.
Bright, aki civilben orvos, elmondja, hogy Martonvásáron „az állandó ittlakás szempontjából a természet elég mostoha volt. A vidék teljesen nyílt, és bár nem egészen lapos, az emelkedések nem jöhetnek számításba”, a birtokos azonban – mint írja – „fásítással és szántással minden lehetőt elkövet a természeti hiányok orvoslására”. Emlékirataiban Brunszvik Teréz is megemlíti, hogy Martonvásárnak „igen kedvezőtlen éghajlata volt”, ő azonban „a viharos időjáráson” kívül az egészségtelen mocsarat is említi, mondván, hogy régebben családjuk tagjai is szinte állandóan lázasak voltak. Brunszvikék egyik legnagyobb tette az a küzdelem volt, amelyet a vizek és a nyomukban járó, sok emberéletet követelő mocsárláz ellen lassanként sikerre vittek. Ennek eredményeként ujjonghat fel a naplóíró Teréz az 1840-es években: „Nincs már mocsár, nincsen láz…”
1789-ben Martonvásárnak a mezővárosi kiváltságlevél vásártartási jogot is biztosított, így a település ismét „vásáros hellyé” lett. (Ez idő szerint Fejér vármegyében a megyeszékhelyen kívül vásárszabadalommal kilenc helység rendelkezett.) A mezőváros évente négy meghatározott időpontban tarthatott vásárt: március 25-én, június 13-án, szeptember 14-én és december 21-én. Ezek az alkalmak egyben állat- és kirakodóvásárok is voltak, amelyeken a martonvásári jobbágyoknak is lehetőségük adódott arra, hogy árufeleslegüket helyben értékesítsék.
A lakosság kölcsönszükségletét – a kor gyakorlatának megfelelően – kezdetben itt is a templompénztár biztosította. A refomkorban azonban Martonvásáron is megjelent az árvapénztár, amelynek választott kezelője, az „árvák atyja” a rábízott pénz kamatoztatása céljából kölcsönügyleteket bonyolított le. Az árvapénztárakra azért is szükség volt, mert a jobbágyok hiteligénye szempontjából a reformkori takarékpénztárak nem jöhettek számításba.
Martonvásár jobbágy családfőinek száma 1828-ban is és 1848-ban is negyvennyolc volt. (Névsorukat lásd a Függelék II-ben és III-ban.) Fél telekkel mindegyikük rendelkezett, néhányuk (Makáts, Vogel, Wittenheber) kezén pedig hosszabb-rövidebb időn át két fél telek volt. A vagyoni különbségeknek más jeleit is ismerjük. 1828-ban a jobbágyok hatvankét százalékának két lova, egy tehene és egy sertése volt, ezzel szemben Vogel György, aki ekkor két házat és két fél telket mondhatott magáénak, a tehén és a sertés mellett négy lóval rendelkezett. Az anyagi helyzet fokmérője az is, ki mekkora szőlőterületet művel. Ez idő szerint a legtöbb telkes gazdának másfél pozsonyi mérő szőleje volt, többeknek viszont ennek csak a fele, míg öten egyáltalán nem műveltek szőlőt. Ezzel szemben Makáts Istvánnak és Gresser Mihálynak egyenként öt és fél pozsonyi mérő szőlőre sikerült szert tennie.
1843-ban Ánosi Ádám, Csernyák János, Hornyák György, Palánka Imre, Paulovics Márton és Vogel János is ott szerepelnek a jobbágyok sorában. Ez a hat telek a Macháts István nevén szereplő egyik fél telekkel együtt 1848-ig még gazdát cserélt. Közvetlenül a jobbágyfelszabadítás előtt így jutott telekhez két jobbágyfiún (Reichardt Márton és Gresser Tamás) kívül a posztós Herkner Vencel, az obsitos Szedlák József, valamint Rumi István és Zrubetz Márton. Egy további telket Wittenheber János tartott fenn leendő veje, Degen Ferenc részére, aki azt 1849-ben meg is kapta.
1828-ban kilencven házas zsellért és negyvennégy házatlant írtak össze. Közülük csak Zelenka Ferenc mészárosnak (két ló, tehén, sertés) és Stark János kereskedőnek (két ló, egy tehén) voltak állatai. A szőlősgazdák között ötvenhét zsellért találunk. A jobbágyokhoz hasonlóan átlagosan ők is másfél pozsonyi mérős szőlővel rendelkeztek, ugyanakkor Wirtsdorfer József hat, Fieber Mihály pedig négy és fél pozsonyi mérős szőlőskerttel bírt. A társadalmi munkamegosztás előrehaladott állapotát és a kézművesipar kialakulását az 1828. évi országos adóösszeírás adatai jelzik, amelyek „az úrbéres zselléregzisztencia igen differenciált viszonyairól” tájékoztatnak. Martonvásár mezővárosában tizenöt iparűző házas, valamint tizenhárom házatlan zsellér volt, s közülük négyen összesen nyolc legényt alkalmaztak. Tizenheten csak maximum az év felében foglalkoztak iparral, egyébként kertjüket és szőlejüket művelték. Volt közöttük takács (öt), posztókészítő (öt), kovács (három), szabó (három), csizmadia (kettő), asztalos, bádogos, cipész, kerékgyártó, kötélgyártó, kőfaragó, kőműves, lakatos, mészáros és pék. Összehasonlításként említjük, hogy a martonvásári huszonnyolccal szemben Gyúró–Kuldón tizenhét, Tordason tizenhárom, Tárnokon kilenc, Ráckeresztúron pedig nyolc iparűző zsellért írtak össze. (A martonvásári zsellérek 1828. évi jegyzékét lásd a Függelék II-ben.)
Fejér vármegye nemesi összeírásai Martonvásáron Brunszvikékon kívül kevés nemest regisztráltak. 1808-ban Simoncsics József tiszttartó és fia, a 19 éves Ignác, 1809-ben a 38 éves Asbóth András uradalmi inspektor és kiskorú fia, 1818–1821-ben pedig egy bizonyos Bóka István és János nevű fia szerepelt az összeírásban. 1843-ra viszont a martonvásári nemes férfiak száma tizenegyre nőtt. Ferenc grófon és fián, Gézán kívül három uradalmi tiszt, Hulimann András plébános, Jankovits János mészáros, Kövesdy János molnár és Antal nevű fia, valamint a még 1828 előtt Veszprém megyéből ide származott két Tengerdy testvér kerültek összeírásra. Utóbbiak voltak a község hétszilvafás („zsellértelken ülő”) nemesei: Mihály postakocsisként, József pedig kőművesként biztosította családja megélhetését.
A földesurat illető haszonbérletek árendásai között kisnemeseket és polgárokat találunk. Az 1800 utáni évtizedekben malombérlők voltak például Montz Ferenc, Tatay Ignác, Kövesdy János és Sipos István, a mészárszéké pedig Plenk Antal, Temesváry Benjámin, Jankovits János és Hartmann Lipót. A fogadót Ernst József, majd Riehsinger Ferdinánd bérelte, a Libadöglő csárdát pedig Magyar György. A boltosok közül név szerint Stark János, az izraelita Pollák Ábrahám és utódja, Deutsch Manó ismert.
1848-ban a községben Deutsch Manón kívül öt zsidó családfőt írtak ösz-sze: a vendéglős Deutsch Márkot, a mészáros Veszele Ignácot, a korcsmáros Weis Ábrahámot és a diplomás sebész Eisner Samut, Brunszvikék orvosát. A község patikusa két évtizede Pintér József, akit egyik irat „gyógyszer áros művész”-nek mond. Az orvoson, a gyógyszerészen és az uradalmi tiszteken kívül Hulimann plébános, Hlavaty József iskolamester és Kreutziger jegyző voltak a forradalom előtti mezőváros „tanult” emberei.
1830-ban a megye tizenhat mezővárosa közül Sárosd lakóinak száma (916) volt a legkisebb, s utána következett Martonvásár 1603 fővel. Ugyanakkor Ercsi, Csákvár, Lovasberény, Bicske lélekszáma négyezer, Mór mezővárosáé pedig 6400 felett volt. A mezővárost a központjában lévő uradalom után „gazdasági szép pontként” emlegették, amelynek különösen juhtenyésztése állt „szép fokon és hírben”. Az 1840-es években több Fejér megyei nagybirtok (például Érd, Bicske, Vereb) házi kezelésbe kerül. A martonvásári jobbágyság 1837 óta szorgalmazza az elkülönözést, s erre Brunszvik Ferenc is hajlik, megegyezni azonban nem tudnak, így az ügyet az úrbéri per útjára terelik. Megtörténik a határrészek felmérése és osztályozása, a térkép és a telekkönyv is elkészül, a tagosításra azonban a forradalom előtt már nem kerül sor.
1846-tal két ínséges év köszöntött Magyarországra. A rossz termés miatt az élelmiszerárak magasra szöktek, és a spekuláció is lábra kapott. Az éhínség és nyomor igen nagy méreteket öltött, ami országszerte elégedetlenséget váltott ki. A feszült helyzetben Fejér vármegye felmérette az éhezők számát, és kereste a segítség módját. Egyes földesurak ínséggabonát osztattak szét, és megpróbáltak munkalehetőséget teremteni a rászorulóknak. A megyei közgyűlés 1847 elején azt is megvizsgálta, hogy az adózó nép rendelkezik-e „a tavaszi vetéshez megkívántató maggal”, és hogy „a földesuraságok szűkölködő alattvalóik segedelmezésére mi móddal” kívánnak hozzájárulni. A ráckeresztúri birtokosok például „a jobbágyaikróli gondoskodást elvállalták”, ugyanakkor „az Ertsi, Battai és Márton vásári uraságoktul” a főszolgabíró nem kapott nyilatkozatot.
A válságos helyzetben a megyei baloldal támadásba lendült. Progresszív lépés volt, hogy az adminisztrátori rendszer felszámolása és a nemzeti kormány megalakítása a Fejér megyei követutasításokba is felvétetett. Így érkezett el 1848 tavasza.
Ifjabb Brunszvik Antal 1746–1793 (Ismeretlen művész árnyképe)
)
Ifjabb Brunszvik Antalné, báró Seeberg Anna (1752–1830)
Magyarországi vásárjelenet (Richard Bright 1818-ban megjelent útikönyvéből)
)
