A népesség alakulásának jellemzői
A népesség alakulásának jellemzői
Martonvásár 1775-ben, vagyis a betelepítés kezdete után nyolc-tíz évvel 558 lelket számlált. A népességszám 1810-ben érte el az ezer, 1862 táján a kétezer, az 1920-as években a háromezer, 1970 táján a négyezer főt, napjainkban pedig megközelíti az ötezret.
Az 1775 utáni ötven év nagyban meghatározta a település további sorsát, ezért is részletezzük e fél évszázad demográfiai mutatóit. Martonvásáron 1775-ben 558, az 1786/87. évi népszámlálás idején 684, 1805-ben 931, 1827-ben pedig 1394 fő élt. E számsor a község dinamikus népességgyarapodásának tükre. A lakosság száma különösen intenzíven emelkedett az 1800 utáni másfél évtizedben, utána viszont a növekedés üteme az országos átlag alá esett vissza. A tényleges népességszaporodás két összetevője: a természetes szaporodás és az úgynevezett vándorlási különbözet.
A természetes szaporodás (vagy fogyás) a születések és elhalálozások számának különbözetéből adódik. Az 1773–1802 közti időszak átlagában a községben évente 43, a következő három évtizedben pedig átlagosan 64 újszülöttet regisztráltak. Egy családban átlag öt–nyolc gyermek született. Néhány kiemelkedő eset: Ánosi Istvánnak (+1831) három feleségtől tizenhat gyermeke született, János nevű unokaöccsének házastársa, Buksa Éva viszont egymaga tizenhetet szült. A nagy gyermekáldás a módosabb családokban sem volt ritka. Simoncsics tiszttartó felesége, nemes Nagy Katalin 1775 és 1789 között tizenkét gyermeket hozott a világra, közülük azonban csupán egy fiút sikerült felnevelnie. A gyermekhalandóság ugyanis igen nagy volt: száz csecsemőből 36 nem érte meg az egyéves kort, további 16-17 gyermek elhunyt a harmadik, 11-12 gyermek pedig a tizedik életévének betöltése előtt.
1773 és 1802 között évente átlagosan negyven, 1803 és 1832 között pedig ötvennégy haláleset történt. A tízéves kort megérők fele negyvenedik évének betöltése előtt meghalt, s csupán tizenhat százalékuk érte meg a hatvanéves kort. 1800 táján az anyakönyvben már van „halál oka” rovat; ebben a himlő, vérhas, vízibetegség, daganat, agyvérzés, májgyulladás, aszkórság, tífusz és a láz szerepel a leggyakrabban. A szülés után elhunyt anyák nagy száma a gyermekágyi lázra utal. Nagy valószínűséggel a mocsárláz is sok ember halálát okozta. A járványokról az 1831. évi kolera előtti időkből kevés konkrét adatot találtunk. A rossz táplálkozásnak és a legyengült szervezet kis ellenálló képességének tudható be, hogy a gyermekek és öregek köréből tavaszonként a járványos betegségek sok áldozatot szedtek.
A természetes szaporodás mellett a népességnövekedés másik összetevője az újonnan betelepülők és az elköltözők különbözete, azaz a vándorlási különbözet. Az 1805 előtti harminc évben a lakosság száma 373 fővel emelkedett, s ennek hetven százalékát a vándorlási különbözet adta. Az 1806 és 1827 közti időszak 463 fős lakosságszám növekedése viszont hatvannégy százalékban a természetes szaporodásnak köszönhető. 1814 után a vándorlási különbözet mínusz előjele arra utal, hogy a községet immár az elköltözések jellemzik. Martonvásár vonzerejének lanyhulása abból eredt, hogy az egykorú megélhetési viszonyok közepette a település elérte a telítettségi szintet. A szigorúan kötött mennyiségű úrbéres szántóterület és a közlegelő elégtelensége korábban is gondokat okozott, a határ nagy részét uraló nagybirtok azonban mostanára lett igazán a népességnövekedés ütemének lassító tényezője. Az uradalom a bérmunka alkalmazásának akkori szintjén a növekvő számú zsellérlakosságot felszívni nem tudta, így egyre többen próbálnak másutt szerencsét.
A mezővárosok az 1830-at követő négy évtizedben keveset fejlődnek. Ez a megállapítás Martonvásárra is érvényes, ahol a lakosság száma 1835 és 1846 között – csakúgy, mint 1853 és 1863 között is – 1610 és 1690 között ingadozik.
Hazánkból 1849 és 1914 között két–két és fél millió magyar, jórészt falusi paraszt vándorolt ki külföldre. A városba költöző parasztok száma is elérte a félmilliót. Ezért ez idő tájt a veszteglő, sőt egyenesen fogyó létszámú falvak sokaságával találkozhatunk. A martonvásári népességszám ezzel szemben 1870 és 1910 között 1940-ről 2692-re emelkedett. A régi községlakók elvándorlása ugyan nem állt meg, viszont az újonnan bevándorlók száma jócskán megnőtt, amit a martonvásári névanyag egy részének kicserélődése is mutat.
A bevándorlók két nagyobb csoportját az uradalom cselédsége és az izraeliták (kereskedők, vállalkozók, értelmiségiek) alkották. A Brunszvik-birtoknak (a robot elvesztése miatt) sok munkaerőre volt szüksége, így a régi uradalmi családok (például Adamovits, Horváth, Joó, Kiss, Placskó, Stehlik, Sutyera, Udvaros, Varga, Wohlbach) mellé az 1849 utáni évtizedekben újabbak és újabban (például Blaskó, Bradák, Bucsi, Bula, Csapó, Djegula, Fodor, Gutyina, Horváth, Huszár, Jónás, Juhász, Korozmán, Kovács, Mohos, Molnár, Papp, Pató, Paulovics, Poledovits, Polgár, Rieder, Schubert, Simon, Tóth) települnek. Az 1848-ban is itt élt izraelita családok (Deutsch, Eisner, Weiss, Veszele) köre 1870 után kibővül. Az Ofner, Klein, Herzfeld és a Braun izraelita családok Baracskáról, Schwarczék és Woczaszek (Varga) doktor Nyék-Pettendről, Krausz Mór és Mauthner szabó pedig Tabról érkeztek. (Őket követték később a Patak, Hecker, Heinrich, Schein, Krausz, Fischer, Lengyel, Spitz, Lővy, Sonnenschein, Boskovits családok.)
A martonvásári vállalkozások száma azonban igen korlátozott volt, a földhiány pedig változatlanul fojtogatta a parasztságot, így 1880–1890 között a lakosság száma jelentéktelen mértékben ugyan, de csökkent. Az elköltözők jó része a fővárosba vette az útját. Budapest 1880 és 1900 között Európa legnagyobb városainak sorában a tizennegyedik helyről a nyolcadikra lépett elő. Dinamikus fejlődése a vidékiek bevándorlásának volt az eredménye. 1901-ben Budapest lakosságának tizenhárom százalékát Fejér megye adta, s az innen elszármazók között a martonvásári családok tagjai is ott voltak.
Martonvásár 1896 és 1905 közötti demográfiai adatait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a születések száma átlagosan évi 98, a halálesetek száma pedig 60. (A halvaszületések száma évente kettő és hét között mozgott.) Az elhunytak 36 százalékát az egyéves kor alatti csecsemők, további 12 százalékát az egy–három éves, öt százalékát pedig a négy–tíz éves gyermekek alkották. Ez időszakban évi átlagban egy öngyilkosság és egy baleset történt. A járványok közül sok áldozatot szedett az agyhártyalob, a bélhurut és a vörheny. Az anyakönyv „elhalálozás oka” rovatában szereplő bejegyzések köre egyre változatosabb. (A tüdőgümőkór, a bélelzáródás, az orbánc, a köszvény, a méh-, máj-, gyomor- és nyelőcsőrák és egyéb halálokok között 1900 táján a delirium tremens és a szifilisz is megjelenik.)
A népességnövekedés az első világháború után folytatódott. A lakosságszám 1930-ban elérte 3154 főt. Az 1890 utáni négy évtized átlagában a természetes szaporodás évi 36, a vándorlási különbözet pedig mínusz kilenc-tíz fő volt, ami azt jelzi, hogy az elvándorlás a korábbiakhoz képest lelassult, a természetes szaporodás mértéke pedig jelentősen megnőtt. A Fejér megyei Dreher-birtokok 1930-as években kelt kimutatása szerint az uradalom családjaiban átlagosan négy gyermek volt, de nem volt ritka a nyolc–tíz gyermekes család sem. A 497 majorlakó családból csupán 77 családnál figyelhető meg az egyke, az azonban nem derül ki, hogy közülük hány volt martonvásári. A cselédeken kívül a martonvásári napszámosok, sőt egyes módos gazdák családjában is sok (hét-nyolc) gyermek volt. Az egykézésnek viszonylag kevés nyomát találtuk.
A növekvő lakosságszám a főváros közelségének köszönhető. Jó néhány földművelőből munkás, kisiparos és állami alkalmazott lett, ezek többsége azonban nem hagyta el Martonvásárt, hanem ingázott. Az 1945 előtti időkben 250–300 munkavállaló járt Pestre vagy a főváros környékére. Ennek köszönhető, hogy 1930 és 1941 között a lakosság száma csak 107-tel csökkent.
1941 és 1950 között a népesség alig szaporodott, ami elsősorban a háború számlájára írandó. 1950 és 1960 között a tényleges népességnövekedés éves átlaga 78 fő volt. A martonvásáriak száma 1986 és 1995 között évi átlagban ötven fővel emelkedett. Mára itt is uralkodóvá lett a természetes fogyás, ezért az utóbbi idők tényleges népességnövekedése a pozitív előjelű vándorlási különbözetnek köszönhető.
A Tóth család és a Jankovits család az 1910-es évek elején
Eisenbacher Jakabné Mayer Anna és gyermekei (1914)
