Az önkényuralom és a kiegyezés évtizedei
Az önkényuralom és a kiegyezés évtizedei
Világos után – Brunszvik Teréz szavaival – a fájdalom, csalódás, bánat köszönt Magyarországra. „Most tél van és csend és hó és halál…” – írja Vörösmarty Mihály 1850-ben a Martonvásár melletti Baracska–Szentivánpusztán, ahol ez idő tájt él. A Szózat költője be-benéz a martonvásári postára (Deák Ferenc egyik levelének borítékján jól látható a helyi posta bélyegzőjének lenyomata), s olykor ellátogat a kastélyba is, Rikker József uradalmi tiszthez. A „tordacsi borral kevert tabajdi bor” volt a kedvence – meséli Rikker sógora, Boross Mihály, aki ekkor szintén Baracskán élt. Brunszvik Ferenc özvegye pedig úgy intézkedett, hogy adjanak belőle Vörösmartynak, ahányszor csak kér.
Martonvásárt Fényes Elek Magyarország geographiai szótára című, 1851-ben megjelent munkája így jellemzi: „német–magyar–tót mezőváros Székes-Fejér vármegyében. 1557 katolikus, 23 református, 14 evangélikus, 9 zsidó lakja. Fekszik a fejérvári országútban Budához 4 órányira. Katolikus parochiális szent egyház. Nagy vendégfogadó. Postahivatal. Ékesíti az uraság kastélya, melyhez nagy kiterjedésű gyönyörű angolkert tartozik egy pataktól átmetszve. Igen szép fekvésű szántóföldjei sikeres búzát teremnek; szőlőhegye kissé távol esik; rétjei kövérek; az uraság a juhnemesítésben messze haladt, s általjában igen jól elrendelt okszerű gazdálkodást folytat. F[öldes]u[ra:] gr[óf] Brunszvik Ferenc örökösei.” A leírás békés viszonyokat sejtet, a kötet megjelenési éve azonban jelzi, a sötét Bach-rendszer kezdetén járunk. A mezővárost a császári katonaság gyakran érinti, s ilyenkor az uradalmat takarmány- és húsigényeivel, a lakosságot pedig forspont rendelésekkel zaklatja.
Haynau a községi elöljárók kinevezését már 1849 októberében a kerületi főbiztosok feladatává tette. Leváltottak minden olyan bírót, jegyzőt, esküdtet, tanítót, akik a szabadságharcban „kompromittálták” magukat. Számos helyen, így bizonyára Martonvásáron is akadt olyan „jó német”, akire a hatalom támaszkodhatott. Az 1850-es évek martonvásári bírói közül Minárovits János és Reichardt Dénes neve ismert, azt azonban nem tudjuk, melyikük volt néppel együtt érző, és melyikük haszonleső, szervilis bíró. Ez idő tájt Kreutziger jegyzőt a fia, az ifjabb Lőrinc váltotta fel. Róla annyit tudunk, hogy 1824-ben Martonvásáron született, s 1848 tavaszán mint tárnoki jegyző az elsők között lépett be a nemzetőrök közé.
Ez idő tájt Martonvásáron a volt úrbéresek és az uradalom között feszültek az indulatok. Még Haynau volt uralmon, amikor a község az osztrákok által kinevezett kerületi főispánnál panaszt tett, miszerint az uradalom a szőlők után jogtalan követelésekkel lépett fel. Egy másik alkalommal azt kérik, hogy a megye akadályozza meg bizonyos házaik kibecsültetését, mivel ezeket ők „örök vallás mellett” földesuruktól megvették. 1851 elején Brunszvik Ferenc özvegye is támadásba lendül. Szerinte a martonvásáriak „az óhajtott béke és rend helyreállítása olta az úrbéri ügyek állapotáról egészen megfelejtkezni látszanak”, ezért arra kéri a megyét, idézze meg a bírót s általa a volt jobbágyokat „a rendbeszedés és elkülönözés”, azaz a tagosítás lefolytatása végett. Április 12-én a két fél képviselői megjelennek a megyei hatóság előtt. A kihallgatási jegyzőkönyv szerint 1768-ban a martonvásári jobbágyok kezén 17 4/8 egész telek volt, most viszont 25 telekkel rendelkeznek, s időközben a birtokon „96 zsellér is termett”. A vonatkozó rendeletek értelmében a martonvásáriakat 875 hold szántó, belsőség és kaszáló, valamint 243 magyar holdnyi legelő illetné meg, ők azonban ennél jó 55 holddal többet bírnak. E másfél teleknyi maradványföld sorsát eldöntendő, ádáz vita kezdődik a két fél között, és a tagosítás befejezése elnapolódik.
Évekkel később az ügy fonalát Brunszvikné veszi fel, mondván, hogy mivel már csak egy hold legelőn vitáznak, a pert „barátságos úton” is le lehetne zárni. 1856. május 10-én Martonvásáron végre létrejön az egyezség, és a martonvásáriak ígéretet tesznek arra, hogy a maradványföld után járó 1100 forintot két év alatt négy részletben kifizetik. 1858. július 18-án jóváhagyást nyer a községi telekkönyv is, amely Kismarton és Erdőhát pusztákat, valamint a Spanyol-, Belső-, Felső-, Gejza-, Tükrös- és Máriaházamajorokat is magában foglalja.
1859. október 3-án Brunszvik Ferenc özvegye, Justh Szidónia grófné a maga és gyermekei nevében a budai császári és királyi helytartósági osztálynál bejelentette szándékukat „a községtől való elválás és önálló jószágterületté való alakulás iránt”. A nagybirtokosok érdeke azt diktálta, hogy az uradalmukat önálló pusztákká nyilváníttassák, ily módon ugyanis ki tudták azt vonni a községet sújtó állami és pótadók fizetése alól. A martonvásári puszták kialakítását is ez indokolta. Brunszvikék bizonyos ingatlanokkal (1858-ban például harmincnyolc házzal) rendelkeztek a mezővároson belül is, amelyek után adót fizettek, így a község életébe továbbra is beleszólásuk volt.
A martonvásári uradalom ötven jobbágyot és a kilencvenhat zsellért vesztett, akik után a birtokost kárpótlás illette. A tagosítással a jobbágyoknak és zselléreknek összesen harminchét egész teleknyi földet engedtek át, s mivel az állami kárpótlást egy telek után hétszáz pengőforintban határozták meg, Brunszvikéknak összesen 25 900 forint járt. A robot eltörlése óta konvenciósaik köre évről évre bővült. A község régi jobbágy- és zsellércsaládjainak tagjai nem szívesen álltak be cselédnek, ezért a majorlakók zöme idegenből jött. Brunszvik Géza, aki ez idő tájt vette át a birtokot, a gazdálkodást szakképzett tisztikarra bízta.
Fejér megyében 1865 táján „a gyár és műipar” Fényes Elek szerint már nem megvetendő. Velence nevezetessége az Anna gőzmalom. Ercsiben repceolajgyár, szeszgyár és serfőzde, Pázmándon pedig cukorgyár működik. A megye gőzgéppel működő négy szeszgyárának egyikét viszont 1858-ban Brunszvik Géza állította fel, akinek Martonvásáron téglaégetője is volt.
Az 1860-as évek elejének Martonvásáráról Zách József Fehér m(egye) topographiai leírása című kötete érzékletes beszámolót ad. E szerint az 1665 lakosú mezővárosban 415 család élt, s közülük 103 állt az uradalom szolgálatában. A fennmaradó 312 családból 247 a földművelésből próbált megélni, ami már ekkor sem volt könnyű, mivel a község határának több mint nyolcvan százalékát az uradalom birtokolta. A negyvenhat féltelkes mellett immár nyolc negyedtelkes gazdát találunk, jeléül annak, hogy a telekaprózódás elkezdődött, s volt 106 házas zsellér és 38 csupán szőlővel bíró gazda. A kisbirtokosok mellett 114 olyan család élt, amelynek se szántója, se szőleje nem volt. Ezek a családok (napszámból vagy kézműiparból) egyelőre megpróbáltak helyben megélni. A parasztok a földesúri kötelék megszakadása után sem szívesen hagyták el végleg a falut. 1850-ből tudjuk például, hogy az árvapénztár nyilvántartásában szereplő árvák közül öten voltak távol: egy fiatalember „vándorlásban” volt, egy fiú mesterséget tanult, egy leány és két fiú pedig „vidéken” (Ercsi, Ráckeresztúr, Etyek) szolgált. 1855/56-ban az „árvák atyja” szintén öt távollévőt regisztrált, akik közül egy-egy fiú Törökbálinton és Tárnokon, három leány pedig Budán szolgált. Az ilyen ideiglenesen távol lévők azonban többnyire visszatértek.
A község tizenöt „hivatalt gyakorló” (értelmiségi) családfője között volt orvos, gyógyszerész, tanító, katolikus pap, továbbá három közigazgatási hivatalnok (főbíró, esküdt, jegyző), két vaspálya- és két postahivatalnok, valamint négy gazdatiszt. Martonvásáron két kereskedő, két korcsmáros és negyvenhat iparűző család élt: hat kőműves, öt-öt csizmadia és takács, négy-négy ács és kovács, három-három asztalos, bognár és szabó, két-két molnár, posztós és szíjártó, és egy-egy bádogos, lakatos, mészáros, mézesbábos, kádár, sütő és kötélgyártó. Mindez – az 1860-as évek elején – a martonvásári munkamegosztás fokát jelzi.
1865–1866-ban a Bicskei járás öt mezővárosa közül Martonvásár a legkisebb. Van viszont naponta kétszer expediáló postahivatala (ez egyben a környék tíz helységének is az utolsó postája) és van adóhivatala, a főszolgabíró pedig helyben lakik. Végül, de nem utolsósorban van gőzkocsiállomása is, 1861-ben ugyanis elkészült a déli vasút Székesfehérvárig tartó szakasza. A vasút részére Brunszvik Gézának át kellett engednie összesen mintegy ötven holdat, az elkészült vaspálya azonban számára is nagy lehetőségeket kínált. Zách József említi, hogy mióta a martonvásári uradalom „összeköttetett Trieszttel”, kukoricája „mint kereskedelmi cikk új lendületet nyert”.
1867-ben megtörténik a kiegyezés a nemzet és az uralkodó között. Nemsokára a jogi akadályok is elhárulnak a kapitalista szabad versenyes fejlődés útjából. A birtokforgalmat korlátozó rendeletek érvényüket vesztik, így a parasztok birtokaikat immár teljes tulajdoni és szabad rendelkezési joggal bírják. Az 1871-ben megjelent közigazgatási törvény az országban egységes községi szervezetet teremt: a mezővárosi státust eltörli, a községeket pedig aszerint sorolja a nagyközség vagy kisközség kategóriájába, hogy a reájuk ruházott feladatokat saját erejükből képesek-e teljesíteni, vagy ehhez más falvakkal kell szövetkezniük. Martonvásár a Váli járás nagyközsége lesz, a mezővárosi címről azonban a helyi elöljárók nem mondanak le egyköny-nyen. Pecsétjükön még 1902-ben is ott a felirat: Martonvásár mezőváros.
A fenti törvény értelmében a községi elöljáróságot a bíró, a helyettese (törvénybíró), legalább négy tanácsbeli, a pénztárnok, a községi jegyző, a közgyám és (ahol volt) a körorvos alkotta. Száz lakosonként lehetett egy képviselőt választani. Minden olyan húsz éven felüli lakosnak volt választójoga, aki saját vagyona vagy jövedelme után a községben legalább két éven keresztül adót fizetett. Az elöljárók szabad választását korlátozta, hogy jelölésük jogát a képviselő-testület gyakorolta. Az önkormányzat megcsúfolását mégsem ez, hanem a virilista képviselet bevezetése jelentette. A községi képviselő-testület tagjainak ugyanis csak a felét alkották a megválasztottak, a másik fele a legtöbb állami adót fizető birtokosokból és vállalkozókból (virilisták) tevődött össze.
1871-től a megye évről évre közreadta a Névjegyzéke a megyei legtöbb államadót fizetőknek című füzetet. Brunszvik Géza általában a 12–14. helyet foglalta el a 173–174 nevet tartalmazó jegyzékben. Rajta kívül 1876-ban három martonvásári (Deutsch Manó, König Jakab és a kisbirtokos Gresser Tamás), 1880–1886 között pedig a szeszgyárat bérlő Gottlieb Zsigmond került a virilisták közé.
Martonvásár évről évre ott szerepel a megye közigazgatási helyzetjelentésében. Az alispán 1872-ben elpanaszolja, hogy a martonvásári bíró számadásait 1869 óta nem kapja meg. A következő két évben ugyanezt írja. A helyi képviselő-testület működésében egyéb zavarok is mutatkoztak. Az egyik adószedő a pénztárkönyvet olyan rendetlenül vezette, hogy „a sok vakarás és tintafolt végett rendesen még összeszámlálható sem volt”, s mivel hamis pénzkezelés miatt már állt vizsgálat alatt, 1883-ban a felmentését kérték. Gresser Tamás bíró viszont a túlkapásairól és gorombaságáról volt híres. Csúnya veszekedésbe keveredett Kreutziger Lőrinc jegyzővel és a szolgabíróval, s amikor a helyzet már nagyon elmérgesedett, 1884 júliusában lemondott. 1886-ban a jegyzőt sikkasztással vádolták, alaptalanul. Időközben kiderült, hogy egy korábbi bíró, Greff Gottfried néhány elöljárósági tagot félrevezetve magas kamatra hitelt vett fel, s azt a maga céljaira fordította. Emiatt elárverezték kezese vagyonát, aki fellebbezett, s a per még 1887-ben is zajlott.
Az alispáni jelentések a község egészségügyi viszonyait is érintik. 1876-ban Martonvásár, Baracska, Kajászó, Tordas, Vál, Tabajd, Kuldó és Gyúró egy egészségügyi körzetet alkotott. Martonvásárt szülésznő tartására kötelezték. 1881-ben a községben Woczaszek Lipót körorvos, Patak Emánuel sebész tudor, a vasút orvosa, Grimm Károly gyógyszerész, Menyhardt István gyógykovács, Reiner János állatorvos és két bába működött. 1881-ben és 1887-ben Martonvásárról vészhimlő-, 1885-ben és 1886-ban pedig vörheny- és kanyarójárványt jelentettek. Az 1874/75-ös tanévtől az egyházi elemi népiskola községi iskolává lett. Fenntartása igen nagy terhet rótt Martonvásárra, úgyhogy az iskolaszék miniszteri segélyért folyamodott. A község életét a katonaság beszállásolása is nehezítette.
1884-ben a településről új kataszteri térkép és telekkönyv készült. Ez utóbbi alapján határozták meg a föld- és házbirtokosok tiszta jövedelmét, amely az adóalapjukat képezte. A 0–50 forinttal adózók a törpebirtokosok, az 50–500 forint adót fizető gazdák a kisbirtokosok, az 500 forintnál több adót fizetők pedig, így Brunszvik Géza is, a nagybirtokosok kategóriájába tartoztak. Martonvásár 235 törpebirtokost számlált, akik közül harminc fő egyáltalán nem adózott, olyan csekély volt a jövedelme. Az 53 kisbirtokos közül 21 fő 50–100 forint, további 21 birtokos pedig 100–200 forint közötti adót fizetett. 200–300 forinttal adózott hat 25 holdas kisbirtokos (Franke János, Gresser Antal, Jankovits András, Müller Ferenc, Varga István, Wittenheber János). 300–400 forint adó terhelte a Déli Vasút Társaságot és Degen Ferencet, aki 42 holdas birtokkal rendelkezett. A kisbirtokosok közül a legmagasabb, 400–500 forintos adókategóriába tartoztak Gresser Tamás (45 hold), Purnhauser József (48 hold), valamint Turcsányi Márton örökösei (54 hold). 1871-től, mint említettük, a parasztok szabadon adhattak-vehettek földet. A fenti adatok a martonvásári birtokviszonyok azóta bekövetkezett differenciálódását jelzik.
1886-ban a csonka önkormányzatot biztosító községi törvény további megszorítására kerül sor. A kormány sokat remélt a virilista rendszertől, mégis azt kellett tapasztalnia, hogy ezek a képviselők nem lettek a kormánypárt hívei. Az 1886:XXII. törvénycikk aztán a községi autonómiát tovább csorbította. Ennek egyik legsúlyosabb rendelkezése az volt, hogy a képviselő-testület bíróválasztási jogát a szolgabíróra ruházta.
Martonvásár első szervezeti szabályzatát 1889-ben hagyták jóvá. Meghatározták a képviselő-testület működési körét; ebbe beletartozott a szabályrendelet-alkotás, a költségvetés és pótköltségvetés készítése, a közmunkák irányítása, a községi jegyző, a körorvos és a többi községi alkalmazott (segédjegyző, szülésznő, kisbíró, éjjeliőrök, utász) megválasztása és fizetésük megállapítása és így tovább. A szervezeti szabályrendelet részletesen ismertette a község bevételi forrásait (községi adó, haszonbérek, heti vásárpénz, közvágóhíd, italmérési és fogyasztási adók, mezőőri díjak), és meghatározta a kiadások körét is (az alkalmazottak fizetése, adók, nyugdíjak, épületek, fuvarok, irodai költségek, útfenntartás, újoncozás és így tovább).
Martonvásár község évi négy közgyűlést tartott. A tanácskozás mikéntjét a szervezeti szabályzat részletesen előírta. Azt is kimondta, hogy „aki a tanácskozás méltóságát vagy a közgyűlés tárgyait sértő kifejezésekkel él, és azt rögtön vissza nem vonja, avagy botrányos magaviselete által a tanácskozást figyelmeztetés dacára zavarja, széksértést követ el”, amiért pénzbírságot kell lerónia a szegénypénztár javára.
A képviselő-testület tíz virilista és tíz választott képviselőből állt. Hivatalból a községi elöljáróság tagjai voltak a bíró, a törvénybíró, a jegyző, a pénztárnok, a közgyám és a körorvos. 1888-ban az elöljáróság tagjai lettek: Szuppinger József bíró, Painer Mihály törvénybíró, Kreutziger Lőrinc jegyző, ifj. Szaller János pénztárnok, Woczaszek Lipót körorvos és Jankovits András közgyám. A virilista képviselők közé tartoztak: gróf Brunszvik Géza, a Déli Vaspálya Társaság, a Takarékpénztár, Dégen Ferenc, Gottlieb Zsigmond, Gresser Tamás, Hegedűs Ferenc, Herzfeld Dezső, Ofner Miksa és Purnhauser János. A választott képviselők voltak: Braun János, Kovács Antal, Lattyák János, Laxgang József, Müller Ferenc, Ofner Béla, Rottenberger Ignác, Szaller János, Tengerdy János, Wittenheber János.
Az 1890. évi népszámlálás Martonvásáron 2095 lakost talál. A házak száma 269. Van a községben vasútállomás, postahivatal, távírda és takarékpénztár, s mindezek a hely „látogatott gabona- és lisztpiacával” együtt a környékbeliekre „nagy vonzerővel bírnak”. A községben van (1883 óta) kisdedóvó, valamint „jól szervezett tűzoltó-egyesület”, úri kaszinó és polgári olvasókör, amely népkönyvtárat is működtet.
1893 októberében Brunszvik Géza, a család utolsó férfi tagja megvált az uradalomtól, és elhagyta a községet. 1899-ben, miután egy Bécs melletti kórházban elhunyt, a martonvásári családi kriptában helyezték örök nyugalomra.
)
Martonvásár község címere az 1870-es évekből
A kastély a millennium idején (Cserna Károly rajza)
A legrégebbi martonvásári (óvodai) csoportkép az 1893 előtti évekből (Az álló sor bal oldalán az első Brunszvik Géza)
A takarékpénztár (ma: posta) épülete a XX. század elején
