„Brunszvikok, ó nemes Brunszvikok!”
„Brunszvikok, ó nemes Brunszvikok!”
Martonvásár múltjának legmeghatározóbb családja a Brunszvik família volt, amelynek négy nemzedéke 1758-tól 1893-ig állt e hellyel kapcsolatban.
Brunczvik, Brunßvyk, Prunczbik, Brünczwyk, Brunsvik, Brunswick, Brunszvik. A család nevét az idők során közel negyvenféleképpen írták. A nemzetközi irodalomban a Brunsvik és a Brunswick névalak használatos, nálunk pedig mindinkább érvényre jut a fonetikus névalaknak elsőbbséget adó egységesítési tendencia, amely Brunszvik Ferenc és Teréz gyakorlatára vezethető vissza.
„Mi, magyarországi Brunszvikok az ősi Braunschweigből származunk” – meséli Teréz, ami a Braunschweig név ónémet megfelelőjére (Brunsvic) utaló nevük alapján valószínűsíthető. Ugyanakkor minden írásos alapot nélkülöz az a legenda, miszerint a család a braunschweigi hercegektől származott. Az első ismert magyarországi ősük a protestáns Brunczvik János postamester volt a Pozsonyt Eperjessel összekötő királyi postaút galgóci állomásán. S miközben a félhold uralma alatt sínylődő Martonvásár a török adóösszeírásokban szerepel, Brunczvik uramat, aki a magyar nemességet is elnyeri, a galgóci dézsmajegyzékek tehetős szőlősgazdaként emlegetik. Dédunokái közül Ferenc a ma is létező nemesi, Mihály pedig az időközben kihalt, alsókorompai és martonvásári grófi ágnak az őse.
Brunszvik Mihály és Vitális Mária fia, Antal volt a legmeghatározóbb a Martonvásár arculatát és sorsát formáló családtagok közül. Idősebb Brunszvik Antal (1709–1780) a kurucok által ostromolt Lipótvárban jött a világra, ahol apja a labanc parancsnoknak volt a titkára. Életpályája kicsiben Grassalkovich Antaléhoz, a kor egyik legismertebb alakjáéhoz hasonlítható.
Ő ugyan nem indult olyan mélyről, mint Grassalkovich, a beckói ispán fia (elődei tehetős közbirtokosok voltak), ám karrierje, amelyet ő is tehetségének és királyhűségének köszönhetett, hasonlóan felfelé ívelt. A nyitrai és nagyszombati tanulóévek után, jogi diplomával a zsebében az államhivatalnoki pályára lépett.
1745-ben feleségével, Adelffy Máriával együtt Pestre került, ahol a királyi kúrián személynöki, majd nádori ítélőmester lett. Ekkor akadt meg a szeme a martonvásári birtokon, amelyet bérbe vett. Brunszvik Antal nemsokára Bécsbe, a királyi kancelláriához került. Pályájának legszebb szakasza a jobbágyság helyzetének javítását célzó úrbérrendezéshez kapcsolódott. Személye akkor került először igazán a tekintetek kereszttüzébe, amikor 1766 januárjában őt küldte ki Mária Terézia Vas és Zala megyébe a földesúri önkény miatt „vasvellákkal és durungokkal, fejszékkel felszerelt” parasztok lecsendesítésére. Királyi biztosi megbízása veszélyes s egyben korszakos jelentőségű is volt, mivel addig uralkodó közvetlenül nem avatkozott a földesurak és jobbágyaik közti ügyekbe. Brunszvik szót értett a felkelőkkel, s a lázadást leszerelte. A királynő azt is nagyra értékelte, hogy tőle a parasztság helyzetéről megbízható képet kapott.
Martonvásár ura az úrbéri reform bevezetéséből több megyében is kivette a részét, s ezzel olyan elismerést vívott ki magának, hogy a királynő kifejezetten emiatt engedélyezte, hogy a martonvásári birtokot megkapja. Jószágainak zöme Pozsony és Nyitra megyében volt, s ezeket Nagyszombat melletti Alsókorompán felállított intézőség igazgatta. Utóbb Martonvásár is oda tartozott. Brunszvik Antalt közben kinevezték Esztergom megye főispáni helytartójává. 1775 őszén elnyerte a grófi címet és az újabb kinevezését Lembergbe (ma: Lvov), a galíciai határvitákat rendező bíróság élére. 1779-ben Bihar vármegye főispánja lett. A fiatal Kazinczy is ott volt Nagyváradon, amikor őt „nagy ünnepélyek közepett” beiktatták hivatalába. Köszöntésére Révai Miklós, a későbbi jeles nyelvész verset írt.
Az újdonsült főispán az ünnepség után Martonvásárra jött, ahol feljegyezte az útközben látottakat. „Oly nagy és sokáig tartó szárazság” van, hogy bizonyos országrészekben, ahol máskor „temérdek széna teremnyi szokott, az idén úgyszólván semmit nem takartak”. Éppen ezért őfelsége nevében úgy rendelkezik, hogy a „Budai Magazinumbul Szegénységnek ott lévő zab, Széna és Árpa kiosztassék…” Ez az atyáskodó jóindulat jellemezte őt a martonvásáriakkal szemben is. Hivatalai nem tették lehetővé, hogy sokat időzzék körükben, a szemét azonban a távolból is a falun tartotta. A birtoknak szinte minden rögét ismerte. 1777-ben Lembergben emlékezetből úgy felvázolta Martonvásárt, hogy rajzán még a házak számát illetően sem tévedett.
Brunszvik, a vallásos barokk kor szülötte alattvalói hitéletéért is felelősséget érzett. Martonvásárra ferences szerzetest hívott, a nép áhítatának emelése céljából szobrokat állíttatott fel, majd pedig templomépítésbe kezdett, amelynek még az oltárképét is részben ő tervezte. Korompán is építkezett, Martonvásáron azonban ennél többről volt szó: itt – honfoglaló eleink kései utódjaként – egy valóságos új „honfoglalást” kellett levezényelnie. Mindezt ő is és a művét beteljesítő utódai is misszióként élték meg.
Martonvásár XVIII. századi „honalapítója” Alsókorompán hunyt el. Első magyar nyelvű újságunk, a pozsonyi Magyar Hírmondó 1780 „karácsony havának 20. napján” imigyen parentálta el: „Korompai Gróf Brunszvik Antal úr, Sz[ent] István Apostoli Király Jeles Rendén lévő és Szentelt Vitéz, N[emes] Bihar-Vármegyének Fő-Ispányja, a Ts[ászári] K[irályi] Felségnek Titkos Tanátsosa, ki-múlt e világból.” Javai felett az osztozkodás 1783-ban történt meg. Alsókorompa sorshúzás útján a fiatalabb fiúé, Józsefé (a majdani tárnokmesteré és országbíróé), Martonvásár pedig Antalé lesz.
Ifjabb Brunszvik Antal (1746–1793) az apjáéhoz hasonló pályát futott be. A bécsi Theresianum és a nagyszombati egyetem elvégzése után a kamara szolgálatába lépett. 1774-ben elvette a pozsonyi vár egyik udvarhölgyét, a szép és okos, de szegény Seeberg Anna bárónőt. Az 1780-as években királyi biztosként közreműködött a kolostorok feloszlatásában. Közben az országos hivatalok Pozsonyból visszakerültek Budára. Ekkor Brunszvikék a várban házat vettek, Martonvásáron pedig felépült a kastély, a család rezidenciája. Brunszvik a Helytartótanács egyházügyi bizottságába került, utána „a tudományokat illető dolgok” referense lett, majd pedig királyi biztosként részt vett II. József közigazgatási reformjának bevezetésében. Pályája az uralkodó halála után is töretlen. 1790-től Bars megye főispánja és a Helytartótanács pedagógiai referense. E minőségében „elölülője” lesz annak az országgyűlés által kiküldött bizottságnak, amely a közoktatás, közművelődés egészét átfogó reform kidolgozását kapta feladatául. A nőnevelési tervezet, amely jórészt az ő munkája, neveléstörténetünk jeles dokumentuma. Ifjabb Brunszvik Antal korai halála után négy gyermekük (Teréz, Ferenc, Jozefin, Karolina) felnevelésének és az uradalom igazgatásának gondja özvegyére hárult. Brunszvikné sokszor egész nap lóháton a határt járta, s férfiakat meghazudtoló eréllyel vezette a gazdaságot. Teréz szerint „nagyeszű” édesanyja hajtotta végre mérnöki segédlet nélkül a birtok északkeleti határrészében a „nagy vízpusztaság rétekké átalakítását”.
Brunszvikné Martonvásárt a fiának akarta biztosítani, ezért igyekezett a leányait vagyonos kérőkhöz adni. Jozefint (1779–1821), aki mint Beethoven tanítványa, múzsája, szerelme ismert, azért kényszerítette hozzá az idős bécsi Deym grófhoz, mert gazdagnak hitte. Elözvegyülése után Jozefin feleségül ment az észt Stackelberg báróhoz, házassága azonban nem sikerült. Teréz húga összesen hét gyermeket szült, majd pedig 42 éves korában betegen és anyagi gondokkal küszködve hunyt el. A legkisebb testvér, Karolina (1782–1843) Teleki Imre gróf feleségeként Erdélyben élt, ahonnan ritkán látogatott haza, leányai, a későbbi „kufsteini mártír” Teleki Blanka és húga, Emma azonban férjével, a francia író-történész de Gérando Ágosttal együtt többször időzött Martonvásáron.
A lányok fivére, Ferenc (1777–1849) a pesti királyi gimnázium után a jogi tanulmányokat is elkezdte, ezt azonban az 1797. évi nemesi felkelés meghirdetésekor megszakította. A franciák ellen főhadnagyként hadba vonuló „úrfi” búcsúztatására Martonvásár „hív Lakossai” verset írattak. Ferenc utóbb Pest megyénél aljegyzősködött, s több megyében, így Fejérben is táblabíró lett, mégsem lépett hivatalnok ősei nyomába, hanem élére állt a martonvásári birtoknak, s amiről apja a betegágyán álmodozott („Meglásd, Martonvásárból paradicsom lesz” – mondogatta Teréznek), azt ő megvalósította. Brunszvik Ferenc neve az egyetemes zenetörténet lapjaira is felkerült – Beethovenével együtt, akinek barátja és mecénása volt.
Kiváló csellista, nagyvonalú mecénás, mintagazda, a ló- és juhnemesítés szaktekintélye. Földesúrként azonban kemény és önkényeskedő. Teréz szerint „jól vezette az ügyeket, csak túlságosan szigorúan; vasárnap délután dolgoztatott, megkárosította a plébánost, összekülönbözött a püspökkel s a plébánossal”, és az iskolát sem támogatta. Ugyanakkor 1834-ben Géza fia keresztszülei a martonvásári Wittenheber Judit és Malsovits Márton lettek, akik „Martonvásár közössége” nevében tartották keresztvíz alá az újszülöttet. Parasztjai utóbb Brunszvik Ferenc uraságának éveire mint „régi szép időkre” emlékeztek vissza, mondván, hogy azóta sem csökkent keblükben „a’ jótétek ’s atyáskodó gondok előidézte azon lekötelezett tiszteletes érzemény, mellyel valamint éltében a’ boldogult Grófot gyermekileg környezték, úgy halálában is megsiratták”.
A Ferenc gróf és a húsz évvel fiatalabb Justh Szidónia házasságából született négy gyermek közül csak Mária és Géza érte meg a felnőttkort. Teréz, „a család veteránja, az elsőszülött apa elsőszülött leánya” őszintén aggódott amiatt, hogy elkényeztetett unokaöccse, aki „sem nem okos, sem nem szellemes”, el fogja-e pusztítani azt, amit atyja szerzett. A választ mi már tudjuk: Brunszvik Géza idejében az uradalom, jóllehet időnként pénzügyi gondjai voltak, hírnévnek örvendett. Az ő nevéhez fűződik a martonvásári óvodaalapítás (1883) is, amelyet korán elhunyt gyermekei (Gábor, Gizella és Mary) emlékének szentelt. Közben a Deym Jozefával (nagynénjének, Jozefinnek az unokájával) kötött házassága zátonyra futott. A gróf, hogy elválhasson, az unitárius hitre tért. A kastélyban azonban nem volt maradása, ezért 1893 őszén a birtokot eladta, s második feleségével, Siegl Szerafinnal együtt Ausztriába költözött.
A grófi Brunszvik család Gézával 1899-ben férfiágon kihalt. Nővére, Mária volt a Brunszvik nevet viselő utolsó családtag, aki a birtok eladásakor magyar állampolgárságát is feladta, a hely iránti kötődése jeleként azonban végrendeletében a martonvásári óvodára és az iskolára is jelentős ösz-szeget hagyott. Ő is, Géza is az itteni sírboltban nyugszanak.
Idősebb Brunszvik Antal exlibrise (1760-as évek)
A Brunszvik-mauzóleum a község temetőjében
Brunszvik Ferenc és felesége 1828-ban (Th. Heinrich festménye)
Brunszvik Géza (Ismeretlen művész rajza)
