Helyzeti energiák
Helyzeti energiák
Martonvásár hazánk szívében, Budapest és Székesfehérvár között félúton, a régi balatoni műút és a Szent László-völgy metszéspontjában fekszik. A mintegy ötezer lelket számláló Fejér megyei nagyközség természetföldrajzilag a Dunántúl mezőgazdasági szempontból különösen értékes tájához, a Csanádi Imre által „józan prózavidék”-ként megénekelt Mezőföldhöz tartozik. „Környékünk természeti szépségekben nem különösen gazdag” – írja 1935-ben a Martonvásáron lakó Dobozy Imre, s mintegy vigasztalásul hozzáteszi: „Minél egyszerűbb, áttekinthetőbb valamelyik vidék arculata, annál egyenesebb, tisztább lelkű, nyíltabb emberek lakják…”
„Itten már dombocskákká simulnak a vérti hegygerincek” – idézi fel a tájképet 1896-ban a Vasárnapi Újságban Dobos János martonvásári tanító. A buda–fehérvári úttól délre elénk tárul a mezőföldi táj valóban alföldies jellegű, sík része. A helységen északnyugat–délkeleti irányban átfolyó patak szintén határvonal: a Dunántúli-középhegység egyik „önként elenyésző ágát”, a Szent László-dombvidéket és az Érd-battai- és Ercsi-táblarög nevű morfológiai résztájat különíti el egymástól. Ez utóbbihoz tartozik a község szőlőhegye, az Orbán-hegy, és az ennél jóval kiterjedtebb, lankás-lapos Erdőhát-hegy, a Mezőföld legnagyobb eróziós szigethegye, amely a martonvásári határ legmagasabb (181,4 méter) része. A település belterületének magva a patak bal oldali teraszán 114 méter tengerszint feletti magasságban fekszik.
A Szent László-völgy területének geológiai bázisát a pliocén Pannon-tenger márgás, agyagos homokkő üledéke adja. A mezőföldi táj felszíni változatosságát elsősorban a földtörténeti középkor miocén korszakában kialakult kettős (délnyugat–északkeleti és északnyugat–délkeleti) törésrendszernek köszönheti. Az északnyugat–délkeleti irányú törésvonalak mentén folyóvölgyek keletkeztek, így a Váli-víz, a Benta-patak és közöttük a Szent László-víz völgye. Ezt követően a löszképződés játszott nagy szerepet, amely a mélyedéseket kitöltve a domborzati felszín alaktani jellegét jelentősen megváltoztatta. A Szent László-víz és a Váli-völgy közti löszhát és a martonvásári határ keleti részét elfoglaló erdőháti löszös tábla létrejötte erre vezethető vissza.
Martonvásár vidékének legnagyobb természeti kincse a talajtakaró. A löszös kőzeten ugyanis idővel kiváló talaj (mészlepedékes csernozjom) képződött, az erdőháti határrészben pedig itt-ott vékony humuszrétegű erdőmaradványos csernozjom is kimutatható. A község termékeny lankáiról már a múltban is többen elismeréssel szóltak. Dicsérik a falu „fekete földgyét”, a „sikeres” gabonát termő „igen szép fekvésű” szántóit; ezek termékenységét Brunszvik Teréz a toscanai, egyik rokona a bácskai földekéhez hasonlítja.
A vidék gazdasági fejlődésének másik természetföldrajzi alapja a kedvező, bár szélsőséges vonásoktól sem mentes, alföldies klíma. A község a Mezőföld meleg, mérsékelten száraz, mérsékelten forró nyarú éghajlati körzetéhez tartozik. Évi középhőmérséklete 10,1 Celsius-fok. Tele mérsékelten hideg. A tavaszodás április 15. táján köszönt be, s az utolsó tavaszi fagy is általában ekkor jelentkezik. Uralkodó szele az északnyugati. Évi átlagos csapadéka kevés (551 milliméter): az aszálytól a martonvásáriak mindig is sokat szenvedtek. Az uradalmi tiszttartó XVIII. század végi leveleiben csakúgy, mint Brunszvik Teréz naplóiban sok szó esik a „szerfölött nagy szárazságról”, az „egyfolytában száraz időjárásról”. Ilyenkor fel-felszállt az esőért esedező ima a község templomában.
A Szent László-patak széles völgysíkja számottevő talajvizet tárol, a magasabban fekvő löszhátakon és platókon azonban mindenütt vízhiány mutatkozik. A községhatár felszíni vizeinek levezetője a Gerecse-hegység forráspatakjaiból eredő Szent László-víz, amely Csabdinál éri el a Mezőföldet, majd a Bicskei-medence vizét lecsapolva szurdokszerű völgyben folytatja útját délkeleti irányban. A völgy Gyúró fölött hirtelen kiszélesedik, a patak pedig mesterséges mederben folyik tovább Martonvásáron át az adonyi síkság felé, ahol Iváncsánál a Váli-vízzel egyesül, majd a Dunába ömlik. Sokáig nevenincs patak (vízér, csatorna, vízfolyás) volt. Kitaibel Pál 1799-ben Virthi-víznek írja, hozzátéve, hogy e patakot általában azoknak a helységeknek a nevével illetik, amelyeket átszel. A későbbi iratokban a Keresztúri-víz-csatorna, a Vértes vízfolyás, a Martonvásári-víz és a Szent László-víz, más néven Vértes-patak megjelölés szerepel. A Szent László-víz (vagy patak) elnevezés, amely a középkori Szentlászló falura, Martonvásár hajdanvolt déli határosára utal, mintegy ötven éve állandósult a földrajzi irodalomban. Hajdanában a patak szeszélyes vízjárása a mellette zakatoló malmok működését nagyban befolyásolta, ezért is volt gyakori szereplője a gazdasági jelentéseknek.
A Szent László-patak, amelyet már II. József térképészei is kifejezetten jelentéktelennek ítéltek, hajdan óriási pusztítást végzett. Medrét a török időkben és még utána is sokáig nem tisztogatták, s nem voltak megálljt parancsoló gátak sem, folyt tehát, amerre akart, széles sávban elmocsarasítva a völgyet. A környezeti katasztrófát a belvizek pusztító munkája csak fokozta. Bél Mátyás az 1700-as években úgy vélekedett, hogy Fejér megyében „a sok mocsár és tespedő állóvíz megrontaná a levegőt, ha a gyakori szél fel nem frissítené”, mivel „a sík és szelektől átjárt helyen nem maradhat meg az ártalom”. A völgyben fekvő, posványokkal környezett Martonvásár esetében a szelek e frissítő hatása nem tudott kellően érvényesülni, a mocsárláz sok áldozatot követelt. A rakoncátlan vizek megzabolázása hosszú küzdelem árán az 1800-as évek elején fejeződött be. Ma Martonvásár és Ráckeresztúr határán, a hajdan Nádos-tónak írt halastó vidékén nádas látható. Ez a XVIII. századi vízi világ – Brunszvik Teréz szerint „vízi sivatag” – sajátos mementója.
A község természetes állóvize a kastélypark öt és fél hektáros tava, amelyet régen Öreg-tónak hívtak. Kétszáz éve az Orbán-hegytől nyugatra egy másik tó kialakítására is sor került. Ez volt a Malom-tó, amelyet az 1850-es években a vasútépítéskor csapoltak le.
Növényföldrajzilag Martonvásár a pannoniai flóratartomány két flóravidékének határvonalán fekszik: északi része a Bakonyi flóravidék Pilisense flórajárásához, a déli pedig az Alföld flóravidék Duna-vidék flórajárásához tartozik. Ősi növényzetéről keveset tudunk. Amikor a jeles botanikus Kitaibel Pál 1799 tavaszán erre járt, a falu határában sok kutyatejet, zsázsát, csomós ebirt, rozsnokot, zsályát, tormát, somkórót és különböző csenkesz, zsombor- és sásféléket látott. Állítólag a Mezőföld mezőségi talaján soha nem állt erdő, s a terület legnagyobb részét füves sztyeppflóra borította.
A középkorban kisebb erdőtelepítés itt is volt, a török idők végére azonban a birtokról nemcsak az erdő tűnt el, hanem fa is alig maradt, néhány szil és kőris, azok is csak mutatóban.
A martonvásári vadállományról a régi iratok alig szólnak. Az 1859. évi „lövőpénz-tabella” szerint rókára, sasra, vadlibára, vadkacsára, fácánra, fogolyra, szalonkára és menyétre vadásztak. A környék „vadállományának fejlettsége az őszi vadászatok alkalmával látható, amikor több ezer nyúl, fogoly, fácán, sőt néhány őz is kerül terítékre” – írja 1935-ben Dobozy Imre.
Martonvásár létrejöttét és sorsának alakulását nagyban meghatározta az a tény, hogy területén minden időben fontos utak haladtak keresztül. A Szent László-völgyben kanyargó római út része volt a tatárjárás előtti idők egyik fő kereskedelmi útvonalának, az Esztergomból Dorog, Zsámbék, Kuldó, Martonvásár, Földvár, Mohács érintésével Eszékre tartó baranyai vagy szerémségi útnak. A XIII. század végétől azonban ennek az országútnak az északi végcélja már nem Esztergom, hanem az újdonsült főváros, Buda, így ez többé nem is kanyarodik el a Dunától errefelé. S hogy mi lesz a Szent László-völgyi útszakasz sorsa? A török korban hadiút volt, utána azonban szerepe végleg a patak menti falvak összefűzésére korlátozódott. Buda fővárosi rangra emelése után a Székesfehérvár–Bicske–Esztergom országút forgalma átterelődött a Fehérvár–Velencei-tó–Martonvásár–Buda útvonalra, amelyen az Itália felé irányuló forgalom is lebonyolódott.
Hazánk útviszonyai évszázadokon át siralmasak voltak, a buda–fehérvári „tsinált út” azonban a jobbak közé tartozott. A Martonvásárhoz közeli Ercsi forgalmas dunai kikötője az olcsó vízi út lehetőségét kínálta. 1861-ben elkészült a déli vaspálya Fehérvárig tartó szakasza, ily módon a község a vasúti közlekedésbe is bekapcsolódhatott. Gyúrónak, Tordasnak, Ráckeresztúrnak és a hozzá tartozó pusztáknak (Szentlászló, Szentmiklós) is a martonvásári a vasútállomása, ahonnan a fenti helyekre csakúgy, mint Martonvásár külterületeire (Erdőhát, Kismarton, Gábormajor) is autóbusz közlekedik. A ráckeresztúri út Ercsinél a Pécs felé tartó 6-os műútba torkollik. Az M7-es autópálya Martonvásár határában halad el, a régi balatoni műút pedig főutcaként szeli át a községet.
A Fejér megye északkeleti határán fekvő Martonvásárt a XV–XVI. századi oklevelek hol Pest, hol Fejér vármegye részeként említik, s csak a török kiűzése óta tartozik egyértelműen Fejérhez. 1767 előtt a Vértesaljai, utána a Bicskei, 1878-tól a Váli, 1949 és 1983 között pedig a Székesfehérvári járásnak volt a része. A környék falvainak köre az idők során többször módosult. Martonvásár jelenlegi szomszédai: Tordas, Tárnok, Ráckeresztúr és Baracska. A község területe: 3125 hektár.
Amint az mindebből kitűnik: hazánk Martonvásár nevezetű földdarabját kiváló természet- és gazdaságföldrajzi adottságok jellemzik. Az ezeréves magyar állam története során a község eme helyzeti energiáit sokan próbálták kiaknázni. Hogy kik és hogyan, mikor és milyen eredménnyel – a továbbiakban e kérdésekre adunk választ.
Szent László-domborművel díszített Szentháromság-szobor, amelyet az elpusztult Árpád-kori Szentlászló falu templomának helyén állítottak (Ismeretlen művész alkotása, 1779)
A Szent László-víz
Tó és nádas Martonvásár és Ráckeresztúr szentlászlói határában (1989)
A martonvásár-erdőháti határ napjainkban (háttérben a vetőmagüzem)
