Két háború árnyékában
Két háború árnyékában
A tanácshatalom bukása utáni hetekben az új karhatalom szervezése Fejér megyében is nagy erővel folyik, Martonvásárról azonban csak négy fő jelentkezik. A székesfehérvári csendőrkapitányság szemmel tartja a községet. Eljárás indul egy gazdasági cseléd ellen, aki kommunista kijelentéseket tett és az uradalom vezetői ellen agitált. Később egy szociáldemokratát helyeztek megfigyelés alá. A hatalom figyelmét a Földmunkások Országos Szövetsége kétszáz fős helyi csoportjának megalakulása sem kerüli el, és arra is felfigyelnek, hogy Hajós plébános milyen tevékeny népművelői munkát fejt ki. Az egyik jelentésben az áll, hogy Martonvásár, Tordas, Tárnok és Bicske községekben „erősen destruktív szellem észlelhető”, amit a Pesten dolgozó ingázók számlájára írnak. A jelentés szerint ezeken a helyeken a Népszava a lakosság egyedüli szellemi tápláléka. Mindezekkel együtt a martonvásári hangulatot kielégítőnek ítélik. Közben a hadifoglyok is visszatérnek, s a község élete lassanként a régi kerékvágásba zökken.
A világháború számlájára írható az is, hogy a Brunszvik Géza által felállított kisdedóvó alapítványi tőkéjét, amelyet hadikölcsönökbe kellett fektetni, az infláció megsemmisítette, így az anyagi alapok nélkül maradt. 1920/1921 telén az intézmény tüzelő híján zárva volt, a nővérek pedig, akik majd megfagytak, el akarták hagyni Martonvásárt. Aztán az utolsó pillanatban a község az összefogás szép példáját adta. A földdel bírók természetbeniekkel, a többiek anyagi erejükhöz mérten készpénzzel járultak hozzá az intézmény fenntartásához. A képviselő-testület évi harminc mázsa szén vásárlását ígérte, Dreherék pedig felajánlottak az apácáknak három hold kukoricaföldet, konyhájuk zöldséggel való ellátását és tüzelő biztosítását. (A 40-es évek elején a községnek a lepusztult óvodaépületet is példás összefogás árán sikerült megmentenie.) 1934-ben az első világháborús hősök emlékműve is elkészült, amelyet eredetileg a park bejáratától jobbra állítottak fel.
Közben a község vezetőinek személyében több változás történt. 1932-ben a bírói székben Dégen Antalt Jankovits József követte, aki a martonvásáriak megelégedésére tizenkét évig töltötte be e tisztet. (Leköszönésekor bronzból készült, díszes szoborportréjával lepték meg.) 1934-ben Bartosievicz István lesz a főjegyző. Az iskolát Kvassay Sándor igazgató vezeti, aki mellett kilenc tanító dolgozik. A község plébánosa 1922-től Hajós József. 1936-ban a nyugdíjba vonuló Varga István körorvos helyét Papp Jenő foglalja el. Az állatorvos Lőbl József.
Az uradalom élén immár Dreher Antal fia, Jenő áll. Dreher Jenő (1873– 1949) Schwechaton született, iskoláit Bécsben végezte, majd pedig a hadseregben lovassági századosként teljesített szolgálatot. Haggenmacher Lilyvel kötött házassága után ő lesz a híres Dreher-Haggenmacher Rt. elnöke. Az Első Magyar Serfőző Rt. élén is ő áll, emellett a Magyar Lovaregylet igazgatósági tagja, magyar királyi titkos tanácsos, földbirtokos, jelentős budapesti ingatlanok tulajdonosa, a Kereskedelmi Bank igazgatósági tagja. 1932-ben a Dreher-konszern kakaó- és csokoládégyárral, textilgyárral és szállodákkal (Hungária, Dunapalota, Nemzet Szálló) is rendelkezett. Húszmillió pengős vagyonával családját a leggazdagabb iparbárók mögött „a második lépcsőben”, szorosan a Hatvanyak nyomában találjuk.
A húszas évek második felében Dreherék felújíttatják a martonvásári kastély, s ide költöznek. A községgel való kapcsolatuk lényegében ekkor kezdődik. „A Dreher família az első világháború után, abban a félig arisztokrata, félig nagypolgári stílusban rendezkedett be, amely a magyar nagybirtokos dekadens fényűzését a nyugat-európai nagyburzsoázia szilárd, puritán életelveivel és német–angol–francia kultúrájával keverte. Az öreg Dreher számára a nagybirtok részben reprezentációs célt szolgált: ezzel lett iparmágnásból csaknem arisztokratává” – írja Márkus István, akinek 1946 őszén Martonvásáron kelt feljegyzéseiből még idézni fogunk. Dreherék Beethoven halálának századik évfordulója alkalmából (1927) a szigeten felállíttatják mellszobrát, Pásztor János alkotását, a Brunszvikok hátrahagyott értékes kottatárát pedig a Zeneakadémiának ajándékozzák.
A sörgyáros család a martonvásáriak megnyerésére gesztusokat tett. 1920-ban a községgel parcellázási szerződést kötöttek, s ennek értelmében 136 házhelyet osztottak ki elfogadható áron. Az uradalom vagyonváltság címén közel 280 katasztrális holdat adott le, amelyből nagyobbrészt 800–1600 négyzetöles, illetve egy-két holdas földdarabokat mértek ki; ezeket nevezték „proli” földeknek. Dreherék emellett 14 holdat ajánlottak fel vitézi telkeknek, felsőbb utasításra pedig 13,5 holdat adtak át közlegelő létesítése céljából. A martonvásáriak földéhségét csillapítandó, az uradalom 1921-ben átengedett hatvan holdat haszonbérbe (ezt a következő évben megduplázta), további negyven holdat pedig részesművelésre. Arra azonban vigyáztak, hogy a „földosztó demagógia” ne kapjon lábra. A földreform gondolata Dreher Jenőtől is távol állt, s ez elől úgy igyekezett kitérni, hogy az 1930-as években birtokait felosztotta unokái között.
A harmincas évek derekán Martonvásár lakosságának háromnegyedét az agrárnépesség alkotja (egyharmada földműves, egyharmada napszámos, tíz százaléka uradalmi alkalmazott), tíz százalékot tesz ki az iparosok, két százalékot a kereskedők és tizenkét százalékot a tisztviselők és egyéb értelmiségeik száma.
A kisbirtokosok legtekintélyesebbjei közül Fejér vármegye 1932-ben közreadott címtárában özvegy Páyer Mihályné Purnhauser Teréz, Turcsányi János, Balogh László, Jankovits József és Purnhauser János szerepel. A megye öt évvel későbbi ismertetőjében Müller Péter és Purnhauser Pál nevét is megtaláljuk. 1931-ben a község negyvenkilenc iparosa és kézművese között egyebek mellett három borbélyt, két-két géplakatost, fényképészt, szobafestő-mázolót és kárpitos-kocsifényezőt is összeírtak. A korcsmárosok és vendéglősök száma hatra emelkedett. A fogadó mint „nagyvendéglő” (és szálloda) 1924-ben Szeitl Károly, 1931-ben pedig Mauthner Arnold tulajdonában volt. A kereskedők sorában többek között bor-sör-szesz-, tüzelőanyag- és bőrkereskedő is szerepel. 1927-ben megalakult a Martonvásári Tejszövetkezet. A Hangya Szövetkezet 1930-ban fióküzletet nyit. A helyi takarékpénztár az 1930-as években Érdre teszi át székhelyét, s utána itt csak fiókot működtet. A megyei címtár a községben biztosítási ügynököket, dohánytőzsdéseket, cséplőgép- és traktortulajdonosokat is említ. 1928-ban Martonvásárt a villamos távvezetékrendszerre kapcsolják, a helyi energiatermelés megszűnik. A szeszgyár immár a Kelet-Dunántúl legnagyobb kapacitású szeszfinomító berendezésével rendelkezik, amelyhez Dreherék a „szabadraktár” monopóliumot is megszerzik. A gyár bérlő kezén van, s csak 1942-ben kerül vissza az uradalom kezelésébe. A Hoffmann-féle hengermalom helyi és vidéki, fővárosi megrendelésre dolgozik.
Martonvásárt 1920 után élénk egyesületi élet (olvasókör, katolikus egyesületek, levente-, tűzoltó- és lövészegylet, sportklubok, ipartestület) jellemzi. Mindezekben „a község lakossága, foglalkozásra való tekintet nélkül, osztatlanul jelen van”. Ennek köszönhetően – a községben élő Szabó Dobozy Imre, a későbbi ismert író szerint – a társadalmi osztályok közti különbségek „szinte kezdenek eltűnni”. A helyi társadalmi élet meghatározó személyiségei: Kvassay Sándor iskolaigazgató és Hajós József plébános.
A községtől elkülönülten élte életét a nagybirtok. Vezetői is csak földrajzilag laktak itt. 1937-ben a Fejér megyei Dreher-uradalmat a munkásjóléti intézmények terén kifejtett tevékenységéért a Népegészségügyi és Munkásvédelmi Szövetség arany oklevéllel jutalmazta. Ezt követően jelent meg Scherer Péter Pál A nagybirtok című munkája, amelyben a Fejér megyei Dreher-uradalmak bemutatásának külön fejezetet szentel. E szerint a birtokos nemcsak a saját munkásai helyzetének javításával törődik, hanem „az uradalmat környező községek munkaképtelen, illetve munkanélküli szegényeit is állandóan évi 4000 pengő készpénzsegélyben részesíti”. A könyvben szó esik sok egyéb mellett a bérekről, a természetbeni juttatásokról,
a külön jutalmakról, az egészséges és tágas cselédházakról, a jó ivóvízről, a cselédség tejértékesítési szövetkezetének támogatásáról, az ingyenes gyógyellátásról, a sportélet felkarolásáról. Scherer szerint családalapításkor a fiatal párok új lakást, állat- és bútorvásárlásra kamatmentes kölcsönt kapnak. Az uradalom „a népszaporodáshoz fűződő szociális és nemzetvédelmi érdekek figyelembevételével klinikai szülész-nőgyógyász szakorvost” alkalmaz.
A tanköteles gyermekek tankönyveit, iskolai beíratási díjait, a tandíjakat az uradalom fizeti, és a pusztai gyermekeket „saját keskenyvágányú, kényelmes kocsijain szállítja az iskolába”. A munkaképtelen és kiöregedett cselédek kegydíjat élveznek. Az uradalom – Scherer szerint – évente húszezer pengőt fizet ki „szociális irányú megnyilvánulásokra”.
A húszesztendős martonvásári diák, Lencsés Ferenc messze nem látta ilyen rózsásnak a helyi viszonyokat. Az Álom és valóság című merész hangú írásában, amely a Kelet Népe 1939. évfolyamában jelent meg, keményen és pontról pontra megbírálja Scherer könyvét, aki szerinte „nevetségesen naiv érveket sorakoztat fel a radikális földreform ellen”.
Dobozy Imre, aki 1935-ben a Reménysugár című lapban adta közre Martonvásárról írt pályadíjnyertes falutanulmányát, szintén szól a „krízissel küzdő idők” levert hangulatáról, a helyi társadalmi feszültségekről, és említi, hogy az itteni mezőgazdák is „a mindennapi kenyér gondjaival” küszködnek, ő azonban úgy ítéli meg, hogy „a vezetőség tapintatosságának és Dreher Jenő anyagi hozzájárulásainak köszönhetően” Martonvásáron a krízis nem érezhető úgy, mint másutt. Dreherék – ahogy mondani szokás – valóban nem voltak rossz emberek. A községben sokat jótékonykodtak, bőkezűen támogatták az óvodát, az iskolát, a karácsonyi ünnepségeikről, ajándékcsomagjaikról és az általuk fenntartott szegénykonyháról az idősebbek ma is szívesen mesélnek.
Márkus István szociológus 1946 őszén járt a községben, amikor a régi világ még kézzelfogható közelségben volt. Martonvásári vázlat című tanulmánya a két világháború közötti község sajátos mikrokozmoszának elfogultságtól mentes, tárgyilagos és érzékletes összefoglalóját adja.
„Martonvásár sorsát, társadalmi fejlődését két tényező befolyásolta döntően: a nagybirtok és Budapesthez való közelsége” – állapítja meg. Mint írja, az 5400 holdas határ csaknem háromnegyed részét elfoglaló uradalom körülfogta és fojtogatta a falut, „javuló gazdálkodása” révén azonban „a szaporodó paraszti felesleg” egy részét felszívta, míg „a többi paraszt életformát változtatott: munkás, kisiparos és állami alkalmazott lett”. Ez idő tájt a fővárosba naponta 250–300 martonvásári ingázott. Ha Martonvásár távolabb esik Pesttől, ez a „népfelesleg” vagy elvándorol, vagy a helyi agrárproletárok számát szaporítja. A martonvásáriak számára azonban nyitva állt az út a fővárosi „gyárak, műhelyek és hivatalok felé, anélkül, hogy a községben lévő örökölt házat, kertet, egy-két hold földet ott kellett volna hagyniuk. A legtöbben a nyugdíjas közvállalati állások és az önálló kisipari és szerelői foglalkozások és a velük járó kispolgári életforma felé irányultak.”
Márkus szerint „a szegényparaszti rétegből vált ki fokozatosan Martonvásár gyárba járó munkássága is. A legtöbb földtelen és törpebirtokos család öregei és asszonyai a földet művelték vagy napszámba jártak a nagybirtokra, míg a fiatalabb férfiak bejártak Pestre gyárba, műhelybe. A martonvásári gyári munkás félig-meddig benne maradt a földdel élő családban, s törekvése leginkább az volt, hogy munkája és a néhány hold föld együttes jövedelméből olyan életformát teremtsem magának, amely már őt, de legalább gyerekeit a kispolgárságba emeli.”
A martonvásáriak közül az idő szerint jobbára csak a férfiak ingáztak, a lányokat többnyire megkímélték az utazástól. A paraszt- és félproletár lányok, „ha munkáshoz is mentek feleségül, maguk sosem váltak a szó szoros értelmében proletárasszonnyá, hanem a paraszti kuporgatás eszközével dolgozó kispolgári feltörekvés házi motorjaivá lettek férjük oldalán, s ebbe az irányba befolyásolták férjüket és gyermekeiket is”.
A szociológus szerint Budapest közelsége és a kispolgárosodás a földjén megmaradt parasztra is hatott, aki a fővárosi piacra termelt, ugyanakkor iparcikkszükségletét boltban, sőt Pesten elégítette ki. „A martonvásári társadalom tehát valamiféle kispolgári masszává alakult az utolsó korszakban – persze a kispolgári életforma korlátozott, szegényes, hazai Budapest környéki értelemben” – állapítja meg Márkus.
A nagybirtok szerinte „politikailag is rajta tartotta a kezét a falun… Dreherék angolbarátok voltak, s a martoni intelligencia is tartózkodott a jobboldaliságtól – a Magyar Élet Pártjának és az Imrédy-kormánynak nem voltak hívei. A nyilasságot kifejezetten nyomták”. Uralmuk „mintegy a politikai közömbösség szemfedőjét húzta rá e kispolgári jellegű masszára… Csak a nagybirtokos politizált, a többiek végezték dolgukat és hallgattak…” A négyezer hold fojtogatásáról „csak egy-két fiatalember beszélt időnkint, azok is inkább értelmiségiek, pesti egyetemisták; hangjuk nem hatolt odáig, hogy visszhangot verjen. Ilyen volt a politikai élet Martonvásáron 1945 előtt” – summázza mondandóját Márkus István.
1941. június 26-án Magyarország Németország oldalán belépett a Szovjetunió elleni háborúba. 1943 tavaszáig mintegy háromszázezer magyar katona (köztük több martonvásári) került ki a Donhoz. 1944. március 19-én Hitler csapatai megszállták hazánkat. 1944 nyarán elkezdődtek a nagyobb méretű deportálások; a martonvásári zsidókat is ekkor hurcolták el, egy-két kivételtől eltekintve, Auschwitzba. A tanév ebben az évben áprilisban Martonvásáron is véget ért, az iskolaépületet ugyanis a hadsereg lefoglalta. Szeptemberben két tanteremben kezdődött el a tanítás, a német katonaság három tantermet vett igénybe.
A németek a Balaton–Velencei-tó–Duna magasságában építették ki védelmi vonalukat, a Margit-vonalat, amelyet december elején már a szovjet csapatok veszélyeztettek. Közeledtük hírére az akkori martonvásári bíró és a vezetőjegyző elmenekültek, az iskolaigazgató, a plébános és Papp doktor viszont a helyükön maradtak. Papp Jenőné, Angyal néni december 4. és 22. között kis noteszbe jegyzetelt. Sorai jól tükrözik a félelemben töltött napok hangulatát, eseményeit. A pince védelmében alakuló életnek a cseléddunnahuzatba rejtett úri paplan, a tarhonyás krumplileves és a pince polcain sorakozó tárgyak („tányérok, bögrék, alma, savanyú uborka, kenyér, szülészeti táska, gyertya, kulcsok, gyufa…”) mind-mind tartozékai voltak.
A szóban forgó feljegyzés szerint december 6-án a falu végén magyar tüzérek harcoltak. Másnap a Zrínyi-páncélosok egyik alakulata jelent meg. (A két napja éhező kiskatonát Angyal néni kenyérrel és tepertővel megvendégelte.) A községben (és a jegyzetlapokon) egymás után tűnnek fel a tábori csendőrök, az orosz hadifoglyok és a civil menekültek. És az az orosz sebesült („a mi emberünk”), akit Papp doktor előző nap bekötözött. Tüzérségi lövegek, aknák, géppuskasortüzek, repülőbúgás, légvédelmi ágyú. És a befutó hírek (és álhírek) a szovjet csapatok hollétéről és a háború első helyi áldozatairól: a „telitalálatot” kapott Mohai bácsiról, a halálosan megsebesített Freschlnéről és a többiekről. A naplóíró orvosfeleség, aki a sebesültek kötözésében rendszeresen részt vett, december 8-án férjét egyik beteglátogató útjára is elkísérte. „Szívet tépő látvány, szegény falu, hogy néz ki, villanydrótok a földön, a Hangya-házon egy nagy luk, Varga vasutas három aknát kapott. Nem nézzük a romot, csak szaladunk a cselédházba. Gyönyörű az ég alja, vörös naplemente, a felhők ferde megvilágításban… Közben állandóan süvítenek a golyók a fejünk felett” – meséli.
December 18-án a pincében írja: „Valamennyien feszülten várjuk, mi következik. Ilyenkor leveszem a szögről a rózsafüzért… Az imában minden feszültség meghűl, felenged. Milyen jó, hogy imádkozni lehet!” Másnap pedig: „30 km-re a fővárostól, a legnagyobb elszigeteltségben élünk, semmiről sem tudunk. Pesten meg mozi, színház, futballmeccs… Pár nap múlva karácsony! Mi lesz addigra!”
A választ mi már tudjuk. December 20-án Tolbuhin marsall seregei támadásba lendültek, s a szovjet alakulatok 22-én bevonultak Martonvásárra. A lakosság igazi megpróbáltatásai csak ekkor kezdődtek. A harcok folytatódtak, s a dunántúli csata hullámzása során az arcvonal több alkalommal is a közelben húzódott. A harci cselekményeken kívül az orosz katonák önkényeskedései is jó néhány emberéletet követeltek. A kastélyban és az iskolában áprilisig hadikórház működött.
A második világháború martonvásári áldozatainak (katonák, munkaszolgálatosok, a deportált zsidók és a helyben elhunyt civilek) nevét 1988-ban a község márványba vésette. (A 154 nevet tartalmazó listát lásd a Függelék VI-ban.)
Dreher Jenőné és korán elhunyt leánya, Erzsébet (Benczúr Gyula festménye)
Dreher Jenő (1873–1949)
Jankovits József bíró (Dreher Mária festménye, 1939)
A képviselő-testület 1940 körül (Az ülő sorban balról a második Jankovits József bíró, a negyedik Bartosievicz István jegyző, az ötödik dr. Varga István körorvos)
Sorozás 1942-ben
A hősi halált halt Jankovits János levele a Dontól (1943. január 2.)
A vasút a második világháborús bombázások után
